Kezdőlap Címkék élet

Címke: élet

Vallás

A vallás sok mindenre jó. Vígasz a bajban, remény szeretteink elvesztése esetén, hogy még találkozunk velük, és magunknak is kapóra jön, ha az elmúlásra gondolunk, amely – hála Isten! – nem is létezik.

A vallás sok mindenre jó, többek között megvan annak az előnye, ha egy politikai párt a vallásra alapoz, rendíthetetlen hívek garmadáját nyerheti, ha pedig sikerül elintéznie, hogy a többi hasonló párt eltűnjön a süllyesztőben (MDF, Kisgazdák), és csak ő maradjon olyan pártként, amelyre a vallásos emberek szavazni tudnak, örök hatalmat nem nyer ugyan, de néhány kétharmadra bizton számíthatunk. Pláne, ha az istentelen másik oldal nem talál ki semmit ellene.

Az érvek a hittel szemben hatástalanok.

A vallás illeszkedik a mai regnálók munkaalapú társadalmához (Ora, et labora), sőt a magyar lelkivilághoz is, mivel a himnuszunk nem úgy kezdődik, hogy „Talpra magyar! Hí a haza!”, hanem úgy, hogy „Isten, áldd meg a magyart…”. Mi nem magunktól várjuk a nagy dolgokat, hanem az Úrtól, hogy majd ő elintézi nekünk. Megtettünk mindent, egyrészt előírás szerint imádtuk és könyörögtünk neki, másrészt pontosan megmondtuk, mi kéne (jókedv és bőség), ennyi telik tőlünk, slussz.

A bőséget illetően sokáig vártunk türelemmel (2023 – 1823 = 200 év), de végül isteni intézkedés hiányában kénytelenek voltunk az EU-hoz fordulni, a jókedvet tekintve pedig meg kellett volna tanulnunk magunkon röhögni, de az nem ment, mivel többek és jobbak vagyunk, mint bárki más, ami az önmagunkon való röhögés szempontjából áthághatatlan akadály.

Jelenleg itt tartunk. Továbbra is igényeljük a felénk nyújtott védő kart, mivel a NATO miniszterelnök úrnak mostanában antipatikus.

A XXI. század Európájában államvallás már nem létezik. A hitpártok hivatkozási alapja nem is a kereszténység, hanem a „keresztény hagyomány”, melynek fő feladata a szexualitás legeslegszigorúbb tabusítása. Az elfajzott formái különösen.

A támadás elánja azt mutatja, ez nemiségi izé a sátán fő műve a megrontás érdekében, melytől az ártatlan gyermekeket a főmű minden részletének teljes eltitkolásával kell megóvni. Ne tudja az a gyermek még azt sem, hogy ilyen egyáltalán létezik. 18 éves korig. Addig ártatlanok, ahogy köztudott. Ennek fényében persze röhejes az Orbán féle büntethetőségi korhatár (12 év), de már annyi minden fölött siklottunk át elegánsan, ennél sem lesz nehéz.

Az így definiált gyermekmegóvást illetően kizárt, hogy azt valaki ne támogassa (agyon is vernék a többiek), ennél jobb cél pártprogramnak nem található. Na, talán a nyugdíj megvédése. Vagy a rezsicsökkentés. Esetleg egy hármas kombináció.

A nagykorúaknál megengedőbb a vallás, házasok esetén gyermeknemzési célból a testi érintkezés is elfogadható (a család szentsége nem sérül vele), szimpla kéjelgés esetén viszont rosszpontot kap, akiről kiderül. Normál esetben egyet, üzletszerű esetben többet, nem konzervatív, azaz természetellenes esetben jó sokat. A

„Hogy lehet a természetben bármi természetellenes?”

kérdés szintén a sátán műve, a kérdést még föltenni sem szabad, nemhogy megpróbálni válaszolni rá.

Amelyik párt leginkább harcol a fertő ellen, és a legkevesebb fogalma van a genderről, az a legkeresztényibb formáció, azaz a hívőknek nem gond az ikszet bejelölni, amit az Egyház is támogat. A sűrű templomjárásból látható elkötelezettség mellett persze némi anyagi juttatás sem árt, hogy az Egyház úgy működjön, ahogy kell neki, de kétharmadnál a regnálókat nem korlátozza semmi, a juttatás könnyen megoldható. Mint a választási eredmények mutatják a módszer működik.

A vallás által büntetni rendelt további bűnök, például „Ne lopj!”, a paráználkodással ellentétben sátáninak nem tekinthetők, művelésük a hitpárt által kiválasztottaknak engedélyezett. A besorolást külön erre a célra kijelölt szervezet végzi (ügyészség), amely első blikkre képes megkülönböztetni a regnálók saját tolvajait a szimpla, avagy mezei gazemberektől, akikre aztán teljes erővel lecsap. A kiválasztottaknak menekülő utat biztosít.

A vallás minden téren érvényesül. A költségvetés

„Akinek van, annak adatik…” elv szerinti működtetése a bibliai szövegnek teljes mértékben megfelel, minthogy a legtöbb támogatást a gazdagok, a maradékot a tehetősek kapják.

A baloldal tervei ezzel totálisan ellentétesek, ám derék népünk tudja, amit tud (megmondták és megírták neki, hogy csakis gyermekeink megrontása a célja, és azt nem cáfolta senki), így aztán nem hagyja hatalomra jutni a Gonoszt.

A fenti „politizálás” kívülről nézve a vallás és a hívők kihasználásának eléggé alacsonyrendű módja. Ellenszer egyelőre nincs, ami az ellenzéket többször hibára kényszeríti. Ilyen például a regnálók előgúnyolói által fegyverként forgatott LMBTQ+ túlkapások azonnali, gondolkodás nélküli megvédése (van ilyen túlkapásból bőven, akár hülyeségi szinten is – ott sem mindenki akadémikus). Ez a módszer rossz taktika, több kárt okoz, mint hasznot, mert a támadás is zsigeri, meg a védelem is, és ha az átlagember gondolkodás nélkül dönthet, nem kérdés, hogy egy ilyen vitában melyik oldalra áll. Több racionalitásra, több magyarázatra és több higgadtságra volna szükség az ellenzék értelmiségi holdudvarától. Volna. Sajnos nagy a csönd.

De a kocsma bezzeg hangos, munkálkodik a cimbalmos

Egy rendelkezés értelmében az abortuszra jelentkezett nőkkel meg kell hallgattatni a magzat szívhangjait. A hatalmon lévők evvel vallásos híveiknek kedveskednek, hogy ha már a XXI. század Európájában az abortuszt betiltani nem lehet, azért mégis legyen valami. Látjátok, üzennek vele, mi mindent megteszünk az ÉLET védelmében.

Embertelen a módszer? Naná! Az amúgy is gyötrődő nők egy újabb rúgást kapnak lelkileg.

Ezt a szerencsétlen törvényt ismét csak politikusok találták ki, akik pont annyit értenek ehhez is, mint a mátrixalgebrához. Az ember nem szólna egy szót sem, ha az alkalmazása nem lenne kötelező. De az.

Jöjjön a vallás helyett a  tudomány, morgunk ilyenkor páran, tegyen végre rendet, mondja meg ő, hogy mikortól számít a magzat élőlénynek, mert a szívhang lehet bizonytalan, helyette talán inkább az agyhangot kéne definiálni.

Az MTA-ban nagy a csönd.

Ez van.

Foszlányaim XVI.

0

Húsz év remeteség után, a „bölcs” megfejtette az élet értelmét:
-Az élet olyan, mint az óceán!
-Miért?
-Jó, hát akkor nem pont olyan.

Akkor hát, mostantól itt élünk

Éltünk mi már ilyen országban. Negyven évig tartott az előző átkos, a mostaniról még nem tudni, meddig bírja. Igaz, az előzőről sem lehetett tudni, hogy meddig tart. Azt gondoltuk, hogy örökké úgy lesz, ahogyan volt. Elfogadtuk, megszoktuk, beletagozódtunk, ahogyan kell.

A miénk volt az is. Az ország, amit örökül kaptunk, és az élet, ami nekünk jutott. Egy szót sem szólhattunk, mert még így is mi voltunk a legvidámabb barakk. Jobb dolgunk volt, mint a románoknak, a bolgároknak, a keletnémeteknek, a cseheknél is boldogabbak voltunk, a szlovákokról nem is szólva.

Nekünk volt a legnagyszerűbb diktátorunk mind közül. És a legvidámabb barakkunk.

A rendszer rossz volt, cinikus, de elviselhető. Hagyta, hogy együtt éljünk vele. Tudtuk, mit várnak el tőlünk ahhoz, hogy békén hagyjanak bennünket. Ismertük a szabályait, magunkban megvetettük és lenéztük. Nem hittünk benne, és a hatalom pontosan tudta, hogy nem vesszük komolyan. Hogy kiröhögjük a háta mögött. Nem várta el tőlünk, hogy higgyünk benne. Azt várta el egyedül, hogy tegyünk úgy, mintha rendben volna az, ami van.

Tapsolni sem kellett, elég volt az is, ha csöndben voltunk. És aki nem szólalt meg, vagy nem mondott olyat, amit ne lett volna szabad, mondhatott ezen kívül bármit. Ismertük a kiskapukat, és éltünk is ezzel a tudásunkkal. A hatalom is tudta rólunk, hogy időnként túljárunk az eszén, és amikor csak tehetjük, megszegjük a szabályokat – ilyenkor becsukta mindkét szemét, és hülyének tettette magát.

Tudtuk, hogy hazudnak nekünk, a hatalom is tudta rólunk, hogy tudjuk róla: egyetlen szava sem igaz. Mindenki hazudott mindenkinek, de ez nem zavart senkit, mert ez tartotta össze a rendszert, amely olajozottan működött – egészen addig, amíg össze nem omlott.

Most megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk. Közben persze volt némi kalandunk a demokráciával, kokettálhattunk a szabadsággal, játszhattunk egy kicsit köztársaságost.

Itt élünk. Nem megyünk, nem menekülünk. Maradunk itt, mert menni már nincs merszünk, és egyszerűbbnek látszik, ha előkeressük az egyszer már bevált régi játékainkat. Abban reménykedünk, hogy a hatalomnak nem kell, hogy szeressék: megelégszik azzal is, ha tartunk tőle. Rá szavazunk, vagy valaki másra, végső soron neki az is mindegy. Van neki szavazója nélkülünk is épp elég. Kevéssel beéri, a fő, hogy maradhasson még valameddig.

Idétlen időkig, vagy, ha lehet, egy kicsivel még annál is tovább.

Magyarország filmje

Filmet nézünk. Nem akartunk elmenni ebbe a moziba, de befizetettek bennünket, nem lehetett visszautasítani a meghívást. Vidám, nézhető filmet ígértek,  de egy lidérces szomorújátékot kaptunk, amelynek ráadásul mi vagyunk a szereplői.

Ez a film úgy kezdődik, hogy volt egy életünk. Nem mindig jó, de összességében élhető.

Aztán egyszer, ahogyan az a pszicho-filmekben történni szokott, közénk keveredett egy furcsa szerzet. Még csak nem is erőszakkal törte ránk az ajtót – addig hízelgett és ígérgetett, míg be nem fogadtuk az otthonunkba.

Kezdetben nem éreztük, hogy mekkora a baj. Történtek furcsa dolgok, de ezeket sokáig nem vettük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem minden megszokott.

Ám egyik nap leesett egy kép a falról. Másnap élettelenül feküdt a küszöbön a macska. Egy héttel később nyitva találtunk egy kulcsra zárt ajtót.

Idővel a jövevény egyre zavartabban viselkedett. Lassanként megváltozott minden. Mások lettek a zajok, a zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakultak a színek, repedtek a falak, összementek a terek.

Már kérdezni is csak halkan mertük egymást: őrült ez, vagy csupán gazember?

Megváltozott a nyelv, a szavak már nem azt jelentették, mint valamikor. Ha valakitől elvett valamit, azt mondta: idáig nem volt lehetőséged, hogy részt vállalj a közös terhek viseléséből, de most megteremtettem a számodra.

Ha azt mondta, megvéd valamit, az azt jelentette, hogy elveszi.

Azóta ez van. Ha kérdezzük, nem válaszol. A tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy elmondja el nekünk, amit ő fontosnak tart közölni velünk.

Korábban nem voltak ellenségeink, most szerzett nekünk sokat. Valami írásra hivatkozik, az apróbetűs részben állítólag mindenre felhatalmaztuk. Szabadságharcról beszél, ellenségről. Nemzeti együttműködésről, miközben már csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.

Bármit mond, bármit tesz, a magyar emberekre hivatkozik. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk elnyomottakat.

Félelmetesnek próbál mutatkozni, közben látszik rajta, hogy retteg.
Ilyen nincs, mondogatjuk egymásnak halkan. Talán tényleg nincs. Talán tényleg csak egy film. A közepesnél gyatrábban megírt forgatókönyvvel, és hatásos, de nem igazán eredeti zenei effektekkel.

Ha ez tényleg egy film, akkor egyszer biztosan vége lesz. Felállunk a székünkből, elindulunk a kijárat felé, és útközben kidobjuk a Cola dobozát a szemetesbe.

A rövid élet titka

Azért nekem mondja el, mert bennem megbízik. Ismer már régóta, és reméli, hogy én biztosan nem fogom kinevetni. Mindenki más kinevetné, ezt onnan tudja, mert akinek eddig elmondta, ami egy ideje foglalkoztatja, azok mind legyintettek. Jó esetben, teszi hozzá, mert voltak ennél cifrábbak is. Hülyének nézték, hogy ne szépítsük a dolgot. Egyébként szerinte is furcsa, hogy valaki a hosszú élet titkán rágódjon. Igazából az örök élet titka érdekelné, de hát ilyen nincs, ezt még neki sem lehet bemagyarázni. A hosszú élet, azért az már valami. Hogyan lehet tovább élni, és nem csak úgy, hogy vagyunk valahol, hanem egészségesen és boldogan.

Még karácsony előtt olvasott a szigetről, azóta nem hagyja nyugodni. Ikaria a sziget neve, látszólag semmi különös, mégis, maga a csoda. Sok, száz évnél idősebb ember él ott, a férfiak várható élettartama magasabb, mint bárhol a világon.

Volt abban a cikkben egy történet is, egy emberről, aki halálosnak hitt betegségben szenvedett. És egy nap úgy döntött, hogy Amerikából hazamegy meghalni a szülőföldjére. Mert ott, mondja, mégis jobb, mint idegenben. Nem mintha bárhol jó lenne meghalni, de ebbe most ő nem menne bele, messzire vezetne.

Emberünk úgy döntött, jobb, ha hazai földön nyugszik. Ennek már több mint negyven éve. Azóta is él, a betegség pedig, mintha sosem lett volna, kiment belőle. Így kell mondani, mert nincs rá jobb kifejezés. Nem gyógyult meg, mert nem gyógyította meg senki, egyszerűen kiment belőle a betegség. Senki sem tudja, hogy mitől, pedig néhány évvel ezelőtt vissza is repült Amerikába, hogy megmutassa magát az orvosainak, de már egyikük sem élt.

Úgy sejti, hogy a rendszeres rendszertelenség lehet a hosszú élet titka. Az Ikarián élőknek ugyanis nincs órájuk, akkor kelnek és fekszenek, amikor akarnak. Ne higgyem, hogy dologtalan nép lakik arra, tunya emberek, akik nem csinálnak semmit. Dolgoznak ők, nem is keveset, de akkor, amikor nekik tetszik. Stressz nélkül élnek, ahogyan ma mondjuk. Nem nézik ötpercenként az órájukat, mint mi, hogy akkor most hol kellene éppen lenniük.

Mert mi majdnem mindig máshol vagyunk, mint ahol lennünk kellene. Nekünk, akik nem Ikarián élünk, rendszerint több a dolgunk, mint amennyi időnk van. És ez állandóan zavar bennünket, frusztrál, ahogyan ma mondják. Hát ezen a szigeten szeretne ő élni, mondja. Mert a rövid élet titkát mindenki ismeri, de ő szívesen kipróbálná a másikat is. Hogy milyen lehet sokáig és jól élni. Boldogan és elégedetten.

– Utazz el Ikariára, – mondom – hagyd magad mögött a múltad, kezdjél új életet!

Csóválja, a fejét, szomorúság, lemondás van a tekintetében. Nem lehet, mondja. – Már miért ne lehetne, – kérdezem. – Ha valamit az ember nagyon akar, akkor semmi sem lehet lehetetlen.

Nem lehetetlen, de mégsem lehet, válaszolja. Nem mehetek el innen. Itt születtem, ezt a nyelvet beszélem, ez a hazám.

Erre nem mondtam semmit. A hosszú élet titka elnapolva. Marad a rövid élet, annak meg nincs semmi titka, ismeri mindenki.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK