Ezer embert kérdezett meg a Policy Agenda, s a többi a között arra voltak kíváncsiak, van.-e esélye az április választáson a Soros György Pártja nevű szervezetnek. A válaszolók két százaléka szerint a SGYP nyerhet áprilisban, 64 százalék esélytelennek tartotta őket. Azért van még dolga a kormánynak, legalábbis ami az agymosást illeti: a válaszolók 24 százaléka azt válaszolta, hogy ilyen nevű párt nem létezik.
A különös felmérés nem előzmények nélküli. Emlékszünk még a pirézek dicsőséges pályafutására – pedig akkoriban hol voltak még a migránsok – 2007-ben pedig több mint hétezren töltötték ki az egyik internetes újság által összeállított kérdőívet, amelyben a sajtómunkások az iránt érdeklődtek a lapjukat olvasó nagyközönségtől, hogy miért nem csípik a magyar hírességeket? Feltehetőleg a pirézek villámkarrierje lebegett a kérdőív összeállítóinak lelki szemei előtt, hogy a sok létező sztár közé becsempésztek egy kitaláltat is.
Ezt a kitalált személyt Bíró Lukácsnak hívták, Budán lakott, foglalkozására nézve fogorvos volt. Többet nem tudtunk róla, de nem is kellett, mert ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy honfitársaink ismeretlenül is utálják.
Illetve, nem is ismeretlenül: a már említett hétezer válaszolóból ugyanis 1586-an jelezték, hogy ismerik Bíró Lukácsot, az pedig több, mint figyelemre méltó, hogy az utálati listán található 29 híresség közül a budai fogorvos a nyolcadik helyen végzett. Vagyis, e távolról sem reprezentatív, ám mégsem tanulságok nélkül való felmérés szerint mindössze hét olyan híresség élt e honban, akit Bíró Lukácsnál is többen utáltak.
Én nem válaszoltam a kérdőívben szereplő kérdésekre, de ha jobban belegondolok, be kell vallanom: én még ma is utálom Bíró Lukácsot. Pedig sok rosszat nem tudnék rá mondani. Bíró Lukács nem fújja a füstöt a képembe, nem gyújtogatott autókat a televízió székházánál, és a mindennapi betevőt sem a 6-os villamoson, utastársai zsebében szokta megkeresni. Nem lopja szét az országot, nem jár heéikopterrel a felesége barátnőjének lakodalmába, nem nyúlta le a magánnyugdíj-pénztárakban tartott 3 ezermilliád forintnyi megtakarítást. Nem indul padlógázzal, mint előttünk az a baromarcú, nem parkol az út közepén, forgalmi dugót okozva a fél városban, és amit a legjobban utálok: nem keveri össze a helyiség és a helység szavakat.
Bíró Lukácsra semmi rosszat nem tudok mondani, ezért azt kell gondolnom, hogy én is azért utálom, mint honfitársaim többsége: azért, mert mi magyarok szeretünk utálni másokat.
Szeretjük utálni a tanárokat (túl sok a nyári szabadságuk), az orvosokat (csak a hálapénz érdekli őket, hogy rohadnának meg, ahol vannak), a manökeneket (persze, nekik könnyű, mindenkivel lefekszenek, és közben beutazzák a világot), az énekesnőket (csak tátognak pléjbekkre), a biciklis futárokat (lassan hozzák a pizzát), de nem túl népszerűek a ruhatáros nénik sem. (Előadás előtt még csak-csak, de amikor előadás után úgy mozognak, mint egy altatásban lévő beteg lajhár, s ráadásul a mellettünk álló, tolakodó tetűnek előbb adják oda a kabátját, akkor a tetszési indexük, teljes joggal, a statisztikai hibahatárt jóval meghaladó mértékben csökken.)
És nem szeretjük a cirkuszi idomárokat (bántják az állatokat), a tévés személyiségeket (ha meglátunk egyet a boltban, kiderül, hogy sokkal öregebb és alacsonyabb, mint a tévében), a kőműveseket (kispórolják az anyagot a falból, aztán csodálkozunk, ha összedől), az újságírókat (hazudnak, hiába mondta Deák Ferenc, hogy igazat kell írni.)
És persze nem szeretjük a politikusokat sem (pedig, szemben az újságírókkal, nem mindegyik hazudik, csak az, amelyiknek mozog a szája).
Miért éppen Bíró Lukácsot szeretnénk? Lehet, hogy nem is rendes magyar ember, most olvastam valahol, hogy állítólag piréz…
