Hát, kérem, baj van. Velem van baj, mert nem egészen értem, ami mostanában nálunk zajlik. Nyilván az én hibám, a csekély értelmű medvebocsok mindig megzavarodnak, mikor találkoznak a zsenialitással, így aztán jobb, ha nem is erőltetik az agyukat, mert az biztos út a végleges elhülyüléshez.
„Hív a sereg, vár a priccs”, szólhatna a toborzó diszkóritmusban a pár évtizeddel ezelőtti, miniszterelnök úr emlegette szép időkből, vagy esetleg egy még korábbi fajta azzal hitegetve a regrutákat, hogy
„A jó, lovas katonának de jól vagyon dolga, eszik, iszik a sátorban, semmire sincs gondja”,
na, talán egy kis csetepaté, néhány halállal fűszerezve, súlyos sebesüléssel, kézroncsolás, láblevágás, haslövés, tolószék, özvegyek, árvák, templom előtt kolduló vakok, ilyesmi, de ma már másképp szól a nóta. Eltérő a módi toborzásban is.
Persze, ha jól meggondolom, a mainak is van elődje, mégpedig a Mátyás féle zsoldossereg, ahová bárkit fölvettek, akár magyar volt, akár külföldi a jelentkező. Sajnos a megfizetésük érdekében Mátyásnak súlyos adókat kellett kivetnie, ezért akkoron az országtöbbség a királyt nem nagyon szerette. Pontosabban: nagyon nem.
Hogy hogyan lett belőle mégis pozitív, népi hős, arról köteteket lehetne írni, de a sok munkát megspórolandó mondjuk azt, hogy az uralkodása alatt azért nem hagyta a népet az urak által kizsigerelni, mert akkor ő nem tudta volna tőlük beszedni a adót.
Az is jó érv, hogy a harminchat évvel utána kezdődő korszakhoz képest a mátyási rendszer maga volt a Kánaán, és sokszáz évig lehetett rá emlékezni, mint a magyar nép nyugodt építkezést hozó, önálló, pozitív korszakára.
Mátyás persze nem csak kedvtelésből sanyargatott, hanem konkrétan azért, mert egyértelmű volt számára, hogy a 13 milliós, hódításra berendezkedett Törökországnak a 3 milliós Magyarország meg se kottyan, igyekezett hát az országát hódító háborúkkal megnagyobbítani. Tiszában volt vele, hogy a török elleni harcban önként nem számíthat senkire, még tán azt is tudta, hogy a török akciórádiusz határa Bécs, azaz Magyarország azon belül található, az osztrákok, csehek, lengyelek viszont azon kívül, vagyis a többieknek nem annyira húsbavágó az ügy. Talán, ha nem hal meg negyvenhét évesen… de meghalt, hagyjuk, rég túlvagyunk rajta. Ma már más a módszer. Csak a zsoldossereg ugyanaz.
Napjaink toborzása az újságokban hirdetésként olvasható, miszerint
„LEGYÉL TE IS EGY A LEGJOBBAK KÖZÜL HAVI 737 EZER FORINTÉRT.”
Ez nem az a szokvány üzlet, hogy a zsoldos pénzért kockáztatja életét és egészségét, hanem ha valaki belép a seregbe, nem csak hogy fizet neki az állam, hanem ezen felül még legjobbak egyike is lesz (ami már eleve nagy öröm, főleg ha eddig egy senki volt). Íme a modern hadsereg: két jó dolog egyetlen csapásra, nem létezik, hogy erre ne ugranának jó sokan.
Piszkálódóbb típusok már itt elkezdenék az akadékoskodást, de mi fogadjuk el, hogy a katonák per definitionem: az ország legjobbjai, hogy miben és hogyan, azt ne firtassa senki. A probléma inkább az, hogy Magyarország fegyverkezik. Ebbe egyrészt a sereglétszám bővítése, másrészt a fegyverzet korszerűsítése, valamint új fegyvertípusok vásárlása, sőt gyártása is belefér, azaz szemkiszúró módon hatványozzuk erőinket, ugyanakkor derék vezetőségünktől élén a miniszterelnökkel már több mint
egy éve mást sem hallunk, csak azt, hogy akit megtámadnak, az ne kezdjen el karddal hadonászni, maradjon kussban, adja oda a támadónak, amit az csak akar, és aztán béke, béke, béke! No war.
Ez a szöveg valahogy nem korrelál azzal, hogy mi láthatóan nem fogjuk hagyni magunkat, sőt szembe akarunk szállni az agresszorral, holott Orbán szerint azt nem szabadna, mert akkor emberek halnak meg, egyéb károk keletkeznek, és sokan azonnal háborúpártivá válnak, többek között ő is. Hát ezt végképp nem hittem volna a miniszterelnökről! Hiszen annyira békepárti, hogy még a galambok is tőle tanulják az olajágas technikát!
A fegyverkezésből arra következtethetünk, hogy a kormány… illetve az nem érdekes, hanem a miniszterelnök egyértelműen úgy gondolja, valaki meg fogja támadni az országot, ezért aztán a mi sokszor hangoztatott békepártiságunkat sutba vágva, az ellenzék által javasolt, lenézett, megvetett, abszolút rossznak minősített, háborúpárti, sőt ukrán módra védekezni fogunk.
Csak ez lehet az ok, mert egyébként nem sokkal COVID után, Európabajnok inflációtól megverten, EU pénzek nélkül és a gazdasági visszaesés korszakában a hadsereg csak úgy, önmagáért való fejlesztése ritka nagy hülyeség lenne.
Szóval valaki támadni fog. A következő kérdés: ki lesz a támadó? Kis ország lévén nagy országok esetén bárhonnan, kis országok esetén viszont csak a szomszédainktól várható agresszió, mert a kicsik nem tudnak áttrappolni másokon, hogy aztán ideérjenek. A nagy országokat láthatóan nem érdekeljük, egy ilyen apró szerencsétlenséget, mint amilyenek mi vagyunk, minek támadnának meg a nagyok, amikor gazdaságilag is (akkugyár, földgáz) akkor tesznek minket vazallussá, amikor a kedvük tartja.
A szomszédok esetében leginkább Horvátország jöhetne szóba. Az indok a Hernádi miatti bosszúhadjáraton túlmenően talán az lehet, hogy nagyon mérgesek, mert mi a miniszterelnöki sálon is látható Nagymagyarország térképen folyamatosan úgy tüntetjük fel országukat, mint saját területünket, holott ők mindig is külön állam voltak, amelyik előbb lett királyság (925), mint Magyarország (1000). A támadási ok tehát adott, csak egyetlen gond van, hogy Horvátország is NATO tag, meg mi is, azaz Orbán onnan jövő támadásra nem gondolhat komolyan.
A többi szomszédot tekintve a részükről várható támadásnak még ennyi esélye sincs, azaz a fegyverkezésünk teljesen indokolatlan, legföljebb jó üzlet valakinek.
Nem mondanám, hogy nem láttunk még ilyet.
Szóval semmi értelme. Hacsak…
Az élet bonyolult volta miatt akad még két lehetőség. Az egyik az, hogy Trump lesz az elnök, ő odaadja Ukrajnát Putyinnak, és az orosz csapatok megérkeznek Munkácsra, ahonnan már csak egy ugrás a magyar határ. Az öregek még emlékeznek rá, amikor
’56-ban nem csak odaugrottak, hanem még át is lépték. Esetleg az ő lassításukra kell majd a magyar hadsereg, míg a NATO meg nem érkezik, mert Orbán nem szeretne egy bábkormány feje lenni? Jobban átgondolva a dolgot, ez mégsem valós alternatíva, mert Tump nyerhet ugyan, meg oda is adhatja Ukrajnát Putyinnak a támogatás azonnali befagyasztásával, de utána nem történne semmi, mert a Cár Atyuska lényegesen gyávább annál, hogysem bennünket, azaz egy NATO országot meg merne támadni. Ezért kiabál, hogy Ukrajnát fel ne vegyék a NATO-ba, ugyanis akkor tehetetlen lesz vele szemben.
A másik lehetőség, hogy Trump lesz az elnök, ő odaadja Ukrajnát Putyinnak, de mielőtt még az orosz csapatok megérkeznének Munkácsra, újonnan felturbózott hadseregünkkel mi előbb bevonulunk, és felajánljuk Putyinnak a tárgyalást az új határvonalról, teszem föl az Uzsok–Terebesfejérpatak vonalon. Hááát, nem igazán jó ötlet, ismerve Putyint, nem hiszem, hogy számunkra jó vége lenne.
Akkor ennyi. Minden ok kifújt. Esetleg volna valakinek még ötlete, hogy ebben a számunkra teljesen veszélytelen helyzetben (amely veszélytelen is marad, amíg a Nyugat Ukrajnát támogatja) minek ölünk egy csomó pénzt a hadseregbe? Ráadásul állandóan hirdetve a békét…
Persze, ha valaki a kisvasút helyett most ólomkatonásdit akar játszani az teljesen más. Ugye?
