Sokan azt mondjuk, hogy egy igaz barát, ajándék. Pedig az igaz barátságnak semmi köze sincs az ajándékhoz, mert az egy vívmány. Főleg így, úton a negyven felé. Az ember a legtöbb barátját gyerekkorában szerzi. Felnőtt fejjel már ez ritkábban adatik meg neki, de ha mégis, akkor azt biztos nem ajándékba kapta.
Ramilt – vagy, ahogy egymást hívtuk kölcsönösen, „Arkadas” (ami törökül barátot jelent) – 2009-ben hozták a Gyűjtő B épületének alagsorába, a 7-es cellába. Egy tucat „fekete kutya” kíséretében, kéz-, lábbilinccsel megvasalva. Egy fejjel magasabb volt valamennyi kísérőjénél.
Miután a Venyige utcai BV Intézetben négy „fekete kutya” meggyalázta Ramil Koránját, Ramil pedig egymásra hányta őket, mint Obelix a rómaiakat (csak további vagy fél tucat „fekete kutya” beavatkozásával tudták megfékezni), leszállították Szegedre, ahol két napig bírtak vele. Tökös srác, aki nem tojta össze magát a magyar BV-től.
A magyar BV-k a magyar bűnözőkhöz szoktak, akiknek többsége ehhez a szellemiséghez szocializálódott. Ramil nem illett ebbe a rendszerbe. Amikor megismertem, magamat véltem felismerni benne. Makacs, büszke, és nem „fekszik le” a zsarnokságnak.
Ramil azon kevesek közé tartozott, akinek a büszkesége mindennél fontosabb volt. Akár az életénél is. Sokan összekeverik a nagyképűséget a büszkeséggel, holott a kettő között óriási a különbség: míg előbbihez csak vastag bőr kell a pofán, utóbbihoz gerinc! Az utóbbiból alig van, míg az előbbiből rengeteg, főleg idebent.
Amikor egy büszke embert, aki büszke arra, hogy férfi, meg akarnak alázni, az olyan, mintha az életét akarnák elvenni, és úgy is küzd érte. Vannak elvei és az elveiért hajlandó meg is halni. Sokan vallják ezt, de csak kevesen gondolják komolyan. Ramil komolyan gondolta, és ezt becsülöm benne a mai napig.
Ramil 1977-ben született Azerbajdzsánban, közel az örmény határhoz. Szigorú iszlám törvények és hagyományok között nevelkedett. Számára az iszlám, annak hagyománya és törvényei egyet jelentettek az életével. Ez tette férfivá.
Az első és egyetlen komoly vitánk is ebből fakadt, ami csak azért nem fajult verekedésig, mert egy rács választott el bennünket egymástól, a Rezervátum rácsa.
Ő legalább annyira gyűlölte a nyugatot, amennyire én szerettem, és én legalább annyira vallástalan voltam, mint amennyire ő vallásos.
A délszláv háborúban éppen úgy, mint Hollandiában, az általam megismert radikális iszlamisták enyhén szólva is igen ellenszenves benyomást keltettek bennem. Amúgy is hadilábon állok a vallással, legyen az keresztény, iszlám, hindu vagy bármely más, de az
iszlám végképpen távol áll tőlem, és az összes közül a legellenszenvesebb.
Ramil sem ezért lett az egyetlen barátom a rácsok mögött, hanem, mert férfi volt. Olyan, akit el tudok fogadni barátnak. A vitát azzal zártuk le, hogy amilyen keveset csak lehet, mellőzzük társalgásunkból a vallásokat érintő témákat, de fogadjam el, hogy neki Allah van az első helyen, és az anyukája csak a másodikon, ő pedig azt fogadja el, hogy én meg teszek minden másra, ami nem földi. Mindkettőnknek nehéz volt egymás elveit elfogadni, két-három hónapig nem is beszéltünk egymással, de aztán kezet ráztunk, és mindketten tudtuk, ez nem egy átlagos kézfogás, hanem két férfi kézfogása. Egyszerűen szükségünk volt egymásra. Az ellenségeink közösek voltak, így azok összekovácsolták a barátságunkat.
Mivel Ramil ezután az életem részévé vált, amiért a mai napig hálás vagyok a sorsnak, az elveim szerint tekintettem rá. A barátom barátja a barátom, a barátom ellensége az ellenségem. Így a vallást is elfogadtam. Nem váltam hívővé, csak a barátom iránti tiszteletből tisztelettel beszéltem (beszélek) róla, pont úgy, mintha a barátomról beszélnék. Ami az egyiknek fontos, azt a másik maximálisan tiszteletben tartja. Erről is szól a barátság.
1988-ban az örmények orosz támogatással megtámadták Azerbajdzsánt, és az 1991-ig tartó háborúban Ramil sok családtagját elveszítette, de a legfájdalmasabb veszteség számára a menyasszonya elvesztése volt, akit szintén örmények öltek meg a háborúban. A lánnyal, aki egyben a szomszédjuk is volt, bölcső-eljegyzésben volt, ami annyit jelentett, hogy a szülők már kiskorukban egymásnak szánták őket az iszlám hagyományok szerint.
1991-ben, amikor az örmények elfoglalták Azerbajdzsán egy részét, ahol Ramil is élt, menekültként a fővárosba, Bakuba került családjával. 1992-től 9 éven át Törökországban tanult az Isztambuli Katonai Főiskolán. 2001-ben főhadnagyként tért haza, és mint minden hű hazafi, ő is azonnal jelentkezett a frontvonalra. Egy évet töltött ott, majd 2004 januárjáig Bakuban, a Katonai Főiskolán volt oktató és kiképző tiszt.
2004 januárjának elején érkezett Magyarországra, a Zrínyi Katonai Akadémián szervezett nemzetközi angol tanfolyamra, ahonnan a végső célállomás felé szerette volna venni az irányt, a West Pointra, az USA-ba. Csakhogy a magyarországi tanulmány tragédiába torkollott. Az évfolyamtársai között voltak örmény származású katonatisztek is, akikkel nem jöttek ki egymással.
Egy sértett ember mindig sokkal élesebb. Ennyit legalább illett volna tudniuk a Zrínyi Katonai Akadémia vezetőinek, és akkor talán nem fajul tragédiába Ramil katonai pályafutása.
Ramil volt a sértett fél, aki a háborúban a saját szülőföldjén, kegyetlen körülmények között vesztette el rokonsága egy részét és a szerelmét, valamint meggyalázták az iszlámot.
Normális esetben egy ember nem ugrik arra, ha gúnyosan mosolyognak rá, ha meglökik a vállát és elnézést sem kérnek, vagy ha a nemzeti lobogójára tesznek gúnyos megjegyzést. Csakhogy ez nem normális eset volt. Itt egy katona, egy férfi becsületét, büszkeségét gyalázták újra és újra. Ramil jelezte a vezetőségnek, hogy provokálják, de semmi sem történt. Nem minden nemzet tűrésküszöbe egyforma. Számtalan eset történt Európa-szerte, hogy egy bosnyák megölt egy szerbet vagy fordítva, vagy épp egy horvátot, vagy a horvát mást, csak mert sérelem érte a háború folyamán, családját, hozzátartozóit, a nemzetét. Egyes népeknél a bosszú a mindennapi élet része. Primitív, barbár, de ez van.
Ramil brutális módon végzett az egyik örmény katonatiszttel. Szinte feldarabolta egy fejszével alvás közben, levágva annak fejét és egyes végtagjait.
Sokat beszéltünk az esetről. Miután mondtam, hogy elítélem, amit tett, pontosabban azt, ahogy tette, azt válaszolta, nekem bevallja őszintén, hogy ha tudná, visszacsinálná az egészet. Akkor is megölné, vagy legalábbis megpróbálná, de nem ilyen aljas módon. Adna esélyt, hogy védekezzen, de megölné. Csak az tudja tettét megérteni, aki hasonló cipőben járt, mint ő.
Évek óta figyelem az „ír gázoló” huzavonáját. Az édesapát, aki harcol azért, hogy az illető, aki két csodálatos kisgyermekét halálra gázolta, leülje büntetését. Az elején sajnáltam, ma már megvetem. Százszor elgondolkoztam azon, ha én volnék az apa helyében, tudnék-e ennyire gyenge, már-már szánalmas lenni? A válasz mindig ugyanaz volt: nem! Már biztos végrehajtottam volna rajta a magam általam kiszabott büntetést.
Képtelen lennék lélegezni úgy, hogy tudom, gyermekeim gyilkosa röhög a markába. Sokan mondják ránk, hogy „primitív balkániak”, de mi legalább harcolunk önmagunkért, mert csak büszkén vagyunk hajlandóak életben maradni. Legalábbis én biztos nem tudnék másképpen élni. Nem tudnék az emberek szemébe nézni. Vannak dolgok, amik a törvények felett állnak, ha a törvény erősebb is náluk, és tudjuk, hogy le fog sújtani, akkor is meg kell tenni. Egy apa nem asszisztálhat gyengeségével ahhoz, hogy gyermekei gyilkosa, aki nemhogy hálás lenne a sorsnak, hogy csak három évet kellene vezekelnie megbocsáthatatlan bűnéért, kivonja magát a felelősségre vonás alól.
Folytatjuk…
