Kezdőlap Címkék Ramil Safarov

Címke: Ramil Safarov

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – I. rész

Sokan azt mondjuk, hogy egy igaz barát, ajándék. Pedig az igaz barátságnak semmi köze sincs az ajándékhoz, mert az egy vívmány. Főleg így, úton a negyven felé. Az ember a legtöbb barátját gyerekkorában szerzi. Felnőtt fejjel már ez ritkábban adatik meg neki, de ha mégis, akkor azt biztos nem ajándékba kapta.

Ramilt – vagy, ahogy egymást hívtuk kölcsönösen, „Arkadas” (ami törökül barátot jelent) – 2009-ben hozták a Gyűjtő B épületének alagsorába, a 7-es cellába. Egy tucat „fekete kutya” kíséretében, kéz-, lábbilinccsel megvasalva. Egy fejjel magasabb volt valamennyi kísérőjénél.

Miután a Venyige utcai BV Intézetben négy „fekete kutya” meggyalázta Ramil Koránját, Ramil pedig egymásra hányta őket, mint Obelix a rómaiakat (csak további vagy fél tucat „fekete kutya” beavatkozásával tudták megfékezni), leszállították Szegedre, ahol két napig bírtak vele. Tökös srác, aki nem tojta össze magát a magyar BV-től.

A magyar BV-k a magyar bűnözőkhöz szoktak, akiknek többsége ehhez a szellemiséghez szocializálódott. Ramil nem illett ebbe a rendszerbe. Amikor megismertem, magamat véltem felismerni benne. Makacs, büszke, és nem „fekszik le” a zsarnokságnak.

Ramil azon kevesek közé tartozott, akinek a büszkesége mindennél fontosabb volt. Akár az életénél is. Sokan összekeverik a nagyképűséget a büszkeséggel, holott a kettő között óriási a különbség: míg előbbihez csak vastag bőr kell a pofán, utóbbihoz gerinc! Az utóbbiból alig van, míg az előbbiből rengeteg, főleg idebent.

Amikor egy büszke embert, aki büszke arra, hogy férfi, meg akarnak alázni, az olyan, mintha az életét akarnák elvenni, és úgy is küzd érte. Vannak elvei és az elveiért hajlandó meg is halni. Sokan vallják ezt, de csak kevesen gondolják komolyan. Ramil komolyan gondolta, és ezt becsülöm benne a mai napig.

Ramil 1977-ben született Azerbajdzsánban, közel az örmény határhoz. Szigorú iszlám törvények és hagyományok között nevelkedett. Számára az iszlám, annak hagyománya és törvényei egyet jelentettek az életével. Ez tette férfivá.

Az első és egyetlen komoly vitánk is ebből fakadt, ami csak azért nem fajult verekedésig, mert egy rács választott el bennünket egymástól, a Rezervátum rácsa.

Ő legalább annyira gyűlölte a nyugatot, amennyire én szerettem, és én legalább annyira vallástalan voltam, mint amennyire ő vallásos.

A délszláv háborúban éppen úgy, mint Hollandiában, az általam megismert radikális iszlamisták enyhén szólva is igen ellenszenves benyomást keltettek bennem. Amúgy is hadilábon állok a vallással, legyen az keresztény, iszlám, hindu vagy bármely más, de az

iszlám végképpen távol áll tőlem, és az összes közül a legellenszenvesebb.
Ramil sem ezért lett az egyetlen barátom a rácsok mögött, hanem, mert férfi volt. Olyan, akit el tudok fogadni barátnak. A vitát azzal zártuk le, hogy amilyen keveset csak lehet, mellőzzük társalgásunkból a vallásokat érintő témákat, de fogadjam el, hogy neki Allah van az első helyen, és az anyukája csak a másodikon, ő pedig azt fogadja el, hogy én meg teszek minden másra, ami nem földi. Mindkettőnknek nehéz volt egymás elveit elfogadni, két-három hónapig nem is beszéltünk egymással, de aztán kezet ráztunk, és mindketten tudtuk, ez nem egy átlagos kézfogás, hanem két férfi kézfogása. Egyszerűen szükségünk volt egymásra. Az ellenségeink közösek voltak, így azok összekovácsolták a barátságunkat.

Mivel Ramil ezután az életem részévé vált, amiért a mai napig hálás vagyok a sorsnak, az elveim szerint tekintettem rá. A barátom barátja a barátom, a barátom ellensége az ellenségem. Így a vallást is elfogadtam. Nem váltam hívővé, csak a barátom iránti tiszteletből tisztelettel beszéltem (beszélek) róla, pont úgy, mintha a barátomról beszélnék. Ami az egyiknek fontos, azt a másik maximálisan tiszteletben tartja. Erről is szól a barátság.

1988-ban az örmények orosz támogatással megtámadták Azerbajdzsánt, és az 1991-ig tartó háborúban Ramil sok családtagját elveszítette, de a legfájdalmasabb veszteség számára a menyasszonya elvesztése volt, akit szintén örmények öltek meg a háborúban. A lánnyal, aki egyben a szomszédjuk is volt, bölcső-eljegyzésben volt, ami annyit jelentett, hogy a szülők már kiskorukban egymásnak szánták őket az iszlám hagyományok szerint.
1991-ben, amikor az örmények elfoglalták Azerbajdzsán egy részét, ahol Ramil is élt, menekültként a fővárosba, Bakuba került családjával. 1992-től 9 éven át Törökországban tanult az Isztambuli Katonai Főiskolán. 2001-ben főhadnagyként tért haza, és mint minden hű hazafi, ő is azonnal jelentkezett a frontvonalra. Egy évet töltött ott, majd 2004 januárjáig Bakuban, a Katonai Főiskolán volt oktató és kiképző tiszt.

2004 januárjának elején érkezett Magyarországra, a Zrínyi Katonai Akadémián szervezett nemzetközi angol tanfolyamra, ahonnan a végső célállomás felé szerette volna venni az irányt, a West Pointra, az USA-ba. Csakhogy a magyarországi tanulmány tragédiába torkollott. Az évfolyamtársai között voltak örmény származású katonatisztek is, akikkel nem jöttek ki egymással.

Egy sértett ember mindig sokkal élesebb. Ennyit legalább illett volna tudniuk a Zrínyi Katonai Akadémia vezetőinek, és akkor talán nem fajul tragédiába Ramil katonai pályafutása.

Ramil volt a sértett fél, aki a háborúban a saját szülőföldjén, kegyetlen körülmények között vesztette el rokonsága egy részét és a szerelmét, valamint meggyalázták az iszlámot.

Normális esetben egy ember nem ugrik arra, ha gúnyosan mosolyognak rá, ha meglökik a vállát és elnézést sem kérnek, vagy ha a nemzeti lobogójára tesznek gúnyos megjegyzést. Csakhogy ez nem normális eset volt. Itt egy katona, egy férfi becsületét, büszkeségét gyalázták újra és újra. Ramil jelezte a vezetőségnek, hogy provokálják, de semmi sem történt. Nem minden nemzet tűrésküszöbe egyforma. Számtalan eset történt Európa-szerte, hogy egy bosnyák megölt egy szerbet vagy fordítva, vagy épp egy horvátot, vagy a horvát mást, csak mert sérelem érte a háború folyamán, családját, hozzátartozóit, a nemzetét. Egyes népeknél a bosszú a mindennapi élet része. Primitív, barbár, de ez van.

Ramil brutális módon végzett az egyik örmény katonatiszttel. Szinte feldarabolta egy fejszével alvás közben, levágva annak fejét és egyes végtagjait.

Sokat beszéltünk az esetről. Miután mondtam, hogy elítélem, amit tett, pontosabban azt, ahogy tette, azt válaszolta, nekem bevallja őszintén, hogy ha tudná, visszacsinálná az egészet. Akkor is megölné, vagy legalábbis megpróbálná, de nem ilyen aljas módon. Adna esélyt, hogy védekezzen, de megölné. Csak az tudja tettét megérteni, aki hasonló cipőben járt, mint ő.

Évek óta figyelem az „ír gázoló” huzavonáját. Az édesapát, aki harcol azért, hogy az illető, aki két csodálatos kisgyermekét halálra gázolta, leülje büntetését. Az elején sajnáltam, ma már megvetem. Százszor elgondolkoztam azon, ha én volnék az apa helyében, tudnék-e ennyire gyenge, már-már szánalmas lenni? A válasz mindig ugyanaz volt: nem! Már biztos végrehajtottam volna rajta a magam általam kiszabott büntetést.

Képtelen lennék lélegezni úgy, hogy tudom, gyermekeim gyilkosa röhög a markába. Sokan mondják ránk, hogy „primitív balkániak”, de mi legalább harcolunk önmagunkért, mert csak büszkén vagyunk hajlandóak életben maradni. Legalábbis én biztos nem tudnék másképpen élni. Nem tudnék az emberek szemébe nézni. Vannak dolgok, amik a törvények felett állnak, ha a törvény erősebb is náluk, és tudjuk, hogy le fog sújtani, akkor is meg kell tenni. Egy apa nem asszisztálhat gyengeségével ahhoz, hogy gyermekei gyilkosa, aki nemhogy hálás lenne a sorsnak, hogy csak három évet kellene vezekelnie megbocsáthatatlan bűnéért, kivonja magát a felelősségre vonás alól.

Folytatjuk…

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – IV. rész

Ramilnak két levelébe került, hogy az azeriek nagy számban Wolf Katira adják le a voksukat az Eurovíziós Dalfesztiválon. A tüntetések intenzitásának és számainak radikális csökkenésében már sokkal több levélre volt szükség, de a végén abban is nagy eredményt értünk el. Már csak itt-ott pár diák gyülekezett, néha kormányellenes jelszavakat skandáltak, de ennek már szinte semmi jelentősége nem volt. Sőt, az azeri kormány hagyta őket még a tévében is szerepelni, hogy kifejtsék álláspontjukat és nemtetszésüket, hogy ezzel is mutathassák nyugat felé, hogy Azerbajdzsán egy ízig-vérig demokratikus ország, mely európai eszméket képvisel.

A stratégia fontos része volt az is, hogy Ramil magyar szerzők könyveit fordította azeri nyelvre, amelyeket aztán nagy csinnadratta közepette, óriási propaganda mellett, az azeri értelmiség részvételével Bakuban bemutattak, majd elárasztották vele a könyvesboltokat. Mindegyik könyv előszavában azeri szövegírók írtak magyarokat és Magyarországot istenítő szöveget, amelyet úgy tüntettek fel, mintha azt Ramil írta volna, mintha az ő előszava lett volna, az ő gondolataival és érzéseivel.

Ramil egyszer azt mondta, amikor megkapta „A Pál utcai fiúk” azeri kiadását, és olvasta az előszót, hogy minden egyes betű elolvasásánál úgy érzi, mintha szemközt köpné magát. Évekig megalázták, most meg úgy beszél róluk, mintha tejben-vajban-mézben fürdették volna. Ismerős volt az érzés, és teljesen együtt tudtam érezni vele, főleg, hogy számtalanszor voltam szemtanúja, miként alázták meg. Ramil egyáltalán nem volt azonos azzal, amit az előszavakban írtak az ő nevében.

Persze a magyar kormány sem tétlenkedett, gyorsan telepakolta az általa uralt médiát és sajtót, hogy Ramil Safarov magyar könyveket fordít azeri nyelvre. A Magyar Hírlap óriási kétoldalas interjút készített vele, melyben már egészen másképpen mutatta be, mint sok éven keresztül, amikor elvetemült gyilkosnak, barbárnak tüntette fel. Ramilt folyamatosan biztatni kellett, hogy csak a célra összpontosítson, és tegye félre a büszkeségét. Nem volt könnyű, mert egy igazi férfiről volt szó, aki a velejéig meggyűlölte a magyarokat, azért, amit tettek vele, és ahogy éveken át bántak vele.

– Arkadas, ugye egyszer megírod a valóságban hogyan zajlott ez az egész?
– Igen, meg fogom, Arkadas. – válaszoltam.
– Ígérd meg!
– Ígérem.

A magyar sajtó úgy tálalta, hogy Ramil már olyan jól megtanult magyarul, hogy kiválóan fordít. Az igazság az volt, hogy Ramil úgy beszélt magyarul, mint egy apacs indián angolul: „Én lenni rézbőrű főnök, te lenni sápadtarcú halott.”

Ramil olyan magyar szerzők alkotásait fordította azerire, amelyek már megjelentek törökül, és törökből fordította azerira. Ami olyan, mintha szlovákról fordítanának csehre, vagy szerbről horvátra, ukránról oroszra. Majdnem, hogy ugyanaz a nyelv, csak keveset kellett változtatnia a szövegen, de a nép hülyítéséhez teljesen megfelelt.

Ettől függetlenül Ramil valójában átírta azeri nyelvre, szinte szóról-szóra, A/4 lapokra, ha netán valakiben kétségek merülnének fel, hogy át akarják verni a népet, fel tudja mutatni a kéziratokat. (Később laptopjában tette ezt.)

Idővel, ahogy egyre jobban kezdett a propagandagépezet hatékonnyá válni, Ramil újabb kiváltságban részesült.

A magyar történelemben elsőként kapott a börtönben saját laptopot! Miniszteri engedéllyel. Egyértelművé vált számunkra, hogy a magyar kormány céljai nagymértékben Ramil Safarovra épülnek, ami a „keleti nyitás” programjukat jelenti. Jól látható volt, hogy azt az antieurópai politikát, amit folytat, részben azért engedi meg magának, mert bízik a keletre tartó ideológiájában, de ehhez elengedhetetlen volt Ramil. Több olyan e-mailt is kapott, amelyekben a magyar kormánypárti politikusok döntései és feltételei voltak olvashatóak.
A keleti piac rohamos növekedést mutatott az európaihoz képest, és azzal együtt is kecsegtető volt, hogy ez a növekedés valójában a nyugati befektetőknek volt köszönhető, hiszen a tőke jelentős részét ők biztosították.

Magyarországnak nem sok esélye lett volna bejutni a keleti piacra, ott barátja nem volt, főleg nem ennek a kormánynak, aki még ellenzékbe keményen szapulta Oroszországot. Persze pénze sincs, ami alapfeltétel lenne. Viszont okosan felismerték a Ramilban rejlő felbecsülhetetlen értékű kincset. Ramil volt a kulcs a keletre vezető kapu zárjába Azerbajdzsánból Törökországon keresztül.

Azerbajdzsán hatalmas kőolaj- és földgázkészletének, valamint a nagy testvérének is tartott Törökországnak köszönhetően a keleti gazdasági piac prominens tagjává vált. Viszont ezt a felbecsülhetetlen státuszt csak akkor tudja megőrizni és megerősíteni, ha az egész országban rend és béke van. Ehhez viszont már Ramil nélkül egyre kisebb az esély, mint ahogy Magyarországnak is, hogy Azerbajdzsán nélkül kinyílik a keletre nyíló kapu. Ramil nemcsak Azerbajdzsánban örvendett óriási népszerűségnek, hanem Törökországban is.
(Most, amikor írom ezt a fejezetet (2014. január 13.), véletlen egybeesés, hogy pont egy másik botrányos kiadatás vette éppen kezdetét.

A fülkeforradalmárok igazságügyi minisztere kicsattanó örömmel turbékolja tele a médiát, hogy győztünk! Valójában magára gondol és a többi fülkésekre, de úgy tesz, mintha a magyarok összességére gondolna. Győztünk, mert 14 év után egy kétszeres gyerekgyilkos, Francis Ciaran Tobin hajlandó volt börtönbe vonulni, megalázó feltételekkel. Mármint megalázó, Magyarországra nézve! Az a nagy igazságosztó kormány, amely bevezette a három csapást, megalkotta Európa messze legszigorúbb Btk-ját, aki kriminalizálta a 12-13 éves gyerekeket, a hajléktalanokat, térdre borult egy kétszeres gyerekgyilkos előtt, és gyáva módon megalázkodva, soha nem tapasztalt egyezkedésbe kezdett. Az egyezkedés vége az lett, hogy győzedelmeskedett a kétszeres gyilkos, és ő szabta meg a feltételeket, amelyek szerint hajlandó megkezdeni jogerős börtönbüntetését. A gyilkos győzött!
Hétfőn (2014. január 13.) jött, pénteken (2014. január 17.) már ment is. De az öt nap alatt is felesége minden nap 40 percre meglátogathatta. Ennyi idő, 5 nap kellett, hogy a két rugalmas kormány elintézzék egy kétszeres gyerekgyilkos kiadatását!)

Ha összevetjük Ramillal, láthatjuk az óriási különbséget. Neki másfél évet kellett várnia a kiadatására attól a perctől kezdve, hogy a magyar kormány meghozta a döntést, hogy hazaengedik. (2011 első negyedétől 2012 harmadik negyedévéig.)

Persze Magyarország nem szándékozott nyugat Európa felé terjeszkedni, nem is alázta meg éveken keresztül az ír kétszeres gyerekgyilkost, hogy vaskos propaganda hadjáratot kelljen indítania, hogy az ír nép enyhítve gyűlöletét a magyarok iránt, kormányközeli cégek és egyéb kormányzati érdekek a lincselést elkerülve megjelenhessenek az országban, mint azt meg kellett tennie Azerbajdzsán felé.

A TV2 reggeli műsorában a győztesek kidüllesztett mellel pöffeszkednek a kanapén, Papp Gergely, a halálra gázolt két kisgyermek családjának ügyvédje, és az apa. Vigyorognak, nevetgélnek, jól láthatóan jól érzik magukat. Még az apa is megkönnyebbült, „már megbocsátottam”, mondja.

Nekem meg egyre jobban rándul görcsbe a gyomrom, szorul ökölbe a kezem és fokozódik a hányingerem. Ünnepeltetik magukat, ünneplik a győzelmet a kétszeres gyerekgyilkos győzelmét. Már nem szánalmas, hanem egyenesen undorító, amit művelnek. Nem csak ők, az egész magyar média, a politikusok és úgy egyben a komplett társadalom.

Navracsics nem ír felháborodva levelet a legfelsőbb ügyésznek, hogy mégiscsak felháborító, hogy csak 3 évet kapott egy kétszeres gyerekgyilkos. Azért sem lázad, hogy 14 évig szökésben volt és ezért minimum a kedvezményt el kellene tőle venni, hogy legalább ne másfél év után szabaduljon, hanem ülje le azt a szégyenletes 3 évet!

Rogán Antal sem posztol videoüzenetet, hogy tiltakozzon, ahogy azt tette a Rezesova ügyben, holott a két ügy nem is hasonlítható össze még akkor sem, ha mindkét esetben ártatlan emberek veszítették életüket. Egy többszörös gyerekgyilkos a gyilkosok közt is a legalja, de ez Magyarországon jól láthatóan senkit sem zavar. A fülkeforradalmárokat a legkevésbé.

Orbán Viktor sem fenyegeti a bíróságot. Persze, hogy nem, hiszen ismét győzelmet arattak. Újabb győzelem egy nem létező ellenféllel szemben, egy győzhetetlen csatában.

A Jobbik sem krákogja tele a sajtót habzó szájjal, pedig pont a napokban fröcskölték mindenfelé, hogy „halálbüntetést a gyerekgyilkosokra”. Most ők is sunyítanak. Ez az igazi magyar virtus, a sunyiság, a meghunyászkodás és a néphülyítés.

A magát demokratikus ellenzéknek tartó szövetséget sem lehetett hallani, hogy valami gondja lett volna azzal, hogy egy kétszeres gyerekgyilkos szab feltételeket Magyarországnak. Nem lepte el Magyarországot plakáterdő, hogy: „Több tiszteletet a magyaroknak!”)

Barátom, Ramil, nem egyezkedett, nem kérte, hogy kiváltságos helyzetbe kerüljön. Akkor sem, amikor teljesen világossá vált számára, hogy bármit kérhet, nincs olyan, amit ne adnának meg neki. Sőt, naponta elmondta – miután a fülkeforradalmárok kedvezményekkel kezdték elhalmozni –, hogy milyen rohadtul kellemetlen ez számára. Évekig harcoltunk szinte vállvetve a jelvényesek önkényessége és brutalitásai ellen, most meg úgy érzi, hogy elárult. Elárult engem, és elárulta azokat, akikért harcoltunk. Persze, én egyáltalán nem így gondoltam és éreztem, de jólesett, hogy ő igen. Ez is azt bizonyította, milyen ember ő valójában.

Ramil férfihoz méltóan vállalta tettét és sorsát akkor is, amikor napjában többször is megalázták gyáva emberek tucatjai. Ahogy az apja is. Kiállt fia mellett, ahogy az egy igazi apához méltó, de elítélte fia tettét, és nyilvánosan bocsánatot kért. Nem celebeskedett, holott fia hős a szülőhazájában, még ha ő nem is tartja magát annak.
Utolsó beszélgetésünk alkalmával Ramil erősen megszorította a kezem, ezzel is nyomatékossá téve, hogy amit mond, azt mennyire komolyan gondolja és mennyire fontos számára, hogy én mit gondolok.

– Arkadas, ugye tudod, hogy ezt az egész szarságot nem magam miatt teszem, és egyáltalán nem így érzek! Soha a büdös életben nem fogom megbocsátani, amit Magyarországon műveltek velem, a vallásommal és az országommal. Sem én, sem a gyerekeim, és azok gyermekei sem! Ugye tudod?”
– Tudom, Arkadas, másképpen nem lennél a barátom!

Egy férfi nem bosszúálló, de soha nem felejt!

Ramil Safarov végül hazatért és ezzel egyidejűleg a Magyarország keleti nyitás stratégiája is beindult. Ha valójában sikeres lesz, akkor elmondhatjuk, hogy a „baltás gyilkos” Magyarország megmentője lett!

De ha Magyarországé nem is, jó pár fülkeforradalmáré igen! Sokan megtollasodtak azon, hogy eladták Ramilt saját hazájának. Sok kormányközeli cég és kormánytag tömte tele a zsebeit ropogós dollárral, köszönhetően Ramilnak és annak, amit tett, mert ha Ramil anno nem öli meg azt az örmény katonát, akkor a magyar államnak 2011-ben nem lett volna kit eladnia, és manapság Azerbajdzsánban egyetlen magyar cég sem tevékenykedhetne degeszre keresve magát.
Azt hiszem, ezek után el lehet gondolkodni azon, hogy vajon hol is van Magyarországon az a bizonyos erkölcsi mérce.

Folytatjuk

Ramil Safarov  I. rész

Ramil Safarov II. rész

Ramil Safarov III. rész

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – I. rész

Sokan azt mondjuk, hogy egy igaz barát, ajándék. Pedig az igaz barátságnak semmi köze sincs az ajándékhoz, mert az egy vívmány. Főleg így, úton a negyven felé. Az ember a legtöbb barátját gyerekkorában szerzi. Felnőtt fejjel már ez ritkábban adatik meg neki, de ha mégis, akkor azt biztos nem ajándékba kapta.

Ramilt – vagy, ahogy egymást hívtuk kölcsönösen, „Arkadas” (ami törökül barátot jelent) – 2009-ben hozták a Gyűjtő B épületének alagsorába, a 7-es cellába. Egy tucat „fekete kutya” kíséretében, kéz-, lábbilinccsel megvasalva. Egy fejjel magasabb volt valamennyi kísérőjénél.

Miután a Venyige utcai BV Intézetben négy „fekete kutya” meggyalázta Ramil Koránját, Ramil pedig egymásra hányta őket, mint Obelix a rómaiakat (csak további vagy fél tucat „fekete kutya” beavatkozásával tudták megfékezni), leszállították Szegedre, ahol két napig bírtak vele. Tökös srác, aki nem tojta össze magát a magyar BV-től.

A magyar BV-k a magyar bűnözőkhöz szoktak, akiknek többsége ehhez a szellemiséghez szocializálódott. Ramil nem illett ebbe a rendszerbe. Amikor megismertem, magamat véltem felismerni benne. Makacs, büszke, és nem „fekszik le” a zsarnokságnak.

Ramil azon kevesek közé tartozott, akinek a büszkesége mindennél fontosabb volt. Akár az életénél is. Sokan összekeverik a nagyképűséget a büszkeséggel, holott a kettő között óriási a különbség: míg előbbihez csak vastag bőr kell a pofán, utóbbihoz gerinc! Az utóbbiból alig van, míg az előbbiből rengeteg, főleg idebent.

Amikor egy büszke embert, aki büszke arra, hogy férfi, meg akarnak alázni, az olyan, mintha az életét akarnák elvenni, és úgy is küzd érte. Vannak elvei és az elveiért hajlandó meg is halni. Sokan vallják ezt, de csak kevesen gondolják komolyan. Ramil komolyan gondolta, és ezt becsülöm benne a mai napig.

Ramil 1977-ben született Azerbajdzsánban, közel az örmény határhoz. Szigorú iszlám törvények és hagyományok között nevelkedett. Számára az iszlám, annak hagyománya és törvényei egyet jelentettek az életével. Ez tette férfivá.

Az első és egyetlen komoly vitánk is ebből fakadt, ami csak azért nem fajult verekedésig, mert egy rács választott el bennünket egymástól, a Rezervátum rácsa.

Ő legalább annyira gyűlölte a nyugatot, amennyire én szerettem, és én legalább annyira vallástalan voltam, mint amennyire ő vallásos.

A délszláv háborúban éppen úgy, mint Hollandiában, az általam megismert radikális iszlamisták enyhén szólva is igen ellenszenves benyomást keltettek bennem. Amúgy is hadilábon állok a vallással, legyen az keresztény, iszlám, hindu vagy bármely más, de az

iszlám végképpen távol áll tőlem, és az összes közül a legellenszenvesebb.
Ramil sem ezért lett az egyetlen barátom a rácsok mögött, hanem, mert férfi volt. Olyan, akit el tudok fogadni barátnak. A vitát azzal zártuk le, hogy amilyen keveset csak lehet, mellőzzük társalgásunkból a vallásokat érintő témákat, de fogadjam el, hogy neki Allah van az első helyen, és az anyukája csak a másodikon, ő pedig azt fogadja el, hogy én meg teszek minden másra, ami nem földi. Mindkettőnknek nehéz volt egymás elveit elfogadni, két-három hónapig nem is beszéltünk egymással, de aztán kezet ráztunk, és mindketten tudtuk, ez nem egy átlagos kézfogás, hanem két férfi kézfogása. Egyszerűen szükségünk volt egymásra. Az ellenségeink közösek voltak, így azok összekovácsolták a barátságunkat.

Mivel Ramil ezután az életem részévé vált, amiért a mai napig hálás vagyok a sorsnak, az elveim szerint tekintettem rá. A barátom barátja a barátom, a barátom ellensége az ellenségem. Így a vallást is elfogadtam. Nem váltam hívővé, csak a barátom iránti tiszteletből tisztelettel beszéltem (beszélek) róla, pont úgy, mintha a barátomról beszélnék. Ami az egyiknek fontos, azt a másik maximálisan tiszteletben tartja. Erről is szól a barátság.

1988-ban az örmények orosz támogatással megtámadták Azerbajdzsánt, és az 1991-ig tartó háborúban Ramil sok családtagját elveszítette, de a legfájdalmasabb veszteség számára a menyasszonya elvesztése volt, akit szintén örmények öltek meg a háborúban. A lánnyal, aki egyben a szomszédjuk is volt, bölcső-eljegyzésben volt, ami annyit jelentett, hogy a szülők már kiskorukban egymásnak szánták őket az iszlám hagyományok szerint.
1991-ben, amikor az örmények elfoglalták Azerbajdzsán egy részét, ahol Ramil is élt, menekültként a fővárosba, Bakuba került családjával. 1992-től 9 éven át Törökországban tanult az Isztambuli Katonai Főiskolán. 2001-ben főhadnagyként tért haza, és mint minden hű hazafi, ő is azonnal jelentkezett a frontvonalra. Egy évet töltött ott, majd 2004 januárjáig Bakuban, a Katonai Főiskolán volt oktató és kiképző tiszt.

2004 januárjának elején érkezett Magyarországra, a Zrínyi Katonai Akadémián szervezett nemzetközi angol tanfolyamra, ahonnan a végső célállomás felé szerette volna venni az irányt, a West Pointra, az USA-ba. Csakhogy a magyarországi tanulmány tragédiába torkollott. Az évfolyamtársai között voltak örmény származású katonatisztek is, akikkel nem jöttek ki egymással.

Egy sértett ember mindig sokkal élesebb. Ennyit legalább illett volna tudniuk a Zrínyi Katonai Akadémia vezetőinek, és akkor talán nem fajul tragédiába Ramil katonai pályafutása.

Ramil volt a sértett fél, aki a háborúban a saját szülőföldjén, kegyetlen körülmények között vesztette el rokonsága egy részét és a szerelmét, valamint meggyalázták az iszlámot.

Normális esetben egy ember nem ugrik arra, ha gúnyosan mosolyognak rá, ha meglökik a vállát és elnézést sem kérnek, vagy ha a nemzeti lobogójára tesznek gúnyos megjegyzést. Csakhogy ez nem normális eset volt. Itt egy katona, egy férfi becsületét, büszkeségét gyalázták újra és újra. Ramil jelezte a vezetőségnek, hogy provokálják, de semmi sem történt. Nem minden nemzet tűrésküszöbe egyforma. Számtalan eset történt Európa-szerte, hogy egy bosnyák megölt egy szerbet vagy fordítva, vagy épp egy horvátot, vagy a horvát mást, csak mert sérelem érte a háború folyamán, családját, hozzátartozóit, a nemzetét. Egyes népeknél a bosszú a mindennapi élet része. Primitív, barbár, de ez van.

Ramil brutális módon végzett az egyik örmény katonatiszttel. Szinte feldarabolta egy fejszével alvás közben, levágva annak fejét és egyes végtagjait.

Sokat beszéltünk az esetről. Miután mondtam, hogy elítélem, amit tett, pontosabban azt, ahogy tette, azt válaszolta, nekem bevallja őszintén, hogy ha tudná, visszacsinálná az egészet. Akkor is megölné, vagy legalábbis megpróbálná, de nem ilyen aljas módon. Adna esélyt, hogy védekezzen, de megölné. Csak az tudja tettét megérteni, aki hasonló cipőben járt, mint ő.

Évek óta figyelem az „ír gázoló” huzavonáját. Az édesapát, aki harcol azért, hogy az illető, aki két csodálatos kisgyermekét halálra gázolta, leülje büntetését. Az elején sajnáltam, ma már megvetem. Százszor elgondolkoztam azon, ha én volnék az apa helyében, tudnék-e ennyire gyenge, már-már szánalmas lenni? A válasz mindig ugyanaz volt: nem! Már biztos végrehajtottam volna rajta a magam általam kiszabott büntetést.

Képtelen lennék lélegezni úgy, hogy tudom, gyermekeim gyilkosa röhög a markába. Sokan mondják ránk, hogy „primitív balkániak”, de mi legalább harcolunk önmagunkért, mert csak büszkén vagyunk hajlandóak életben maradni. Legalábbis én biztos nem tudnék másképpen élni. Nem tudnék az emberek szemébe nézni. Vannak dolgok, amik a törvények felett állnak, ha a törvény erősebb is náluk, és tudjuk, hogy le fog sújtani, akkor is meg kell tenni. Egy apa nem asszisztálhat gyengeségével ahhoz, hogy gyermekei gyilkosa, aki nemhogy hálás lenne a sorsnak, hogy csak három évet kellene vezekelnie megbocsáthatatlan bűnéért, kivonja magát a felelősségre vonás alól.

Folytatjuk…

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!