Mi magyarok soha nem fogjuk megérteni a Mészáros Lőrinceket. Mi a tragikus hősökhöz szoktunk. Olyanokhoz, akikkel végez az ármány, legyűri őket a túlerő, és elbuknak, mielőtt még révbe érnének.
Ha Mészáros Lőrinc is csúfos véget ért volna, mielőtt még tévéje, újságja, jachtja, szállodalánca, és ki tudja, még mi mindene keletkezik, akkor most ezrek követelnék, hogy szobra legyen Budapesten és minden nagyobb városban, utcát nevezzenek róla. Hősként ünnepelnénk, nemzeti ünnepeinken példaképként állítanánk a fiatalok elé.
De mi inkább a tragikus hősökért lelkesedünk, és nem azokat, akik ügyeskedéssel, vagy/és kapcsolati tőkével jutnak ötről a sokszor hatra. Azokat, akik úgy mennek előre, mint a kés a vajban. Megállíthatatlanul, mint a buldózer, s ha akarnának, akkor sem tudnának nem gyarapodni.
Még több Mészáros Lőrincet a honnak, még több Rogánt, Matolcsyt! Hogy azoknak, akik ma a sárga csekkek befizetésével hadakoznak, és azon tűnődnek, hogy ruhát, vagy ételt vegyenek a gyerekekkel, nekik is legyen, akire felnézhetnek.
Példaképek kellenek nekünk, akiket azért csodálhatunk, mert több újságjuk, tévéjük és szállodaláncuk van, mint amennyiről mi még csak álmodni sem merünk.
Pozitív hőst minden magyar háztartásba, és a haza fényre lesz derülve!
