Nyilvánvalóan az, hogy Orbán Viktor jelenleg azt érzi: gyakorlatilag bármit megtehet. Nem csak az a probléma, hogy Washington és Brüsszel (Berlin) között nincs közös szándék és közös hang a magyar kormánnyal szembeni politika megtervezésére és kierőszakolására, a még ennél is mélyebb ok épp a Trump-kormány Magyarország-politikájában rejlik.
Épp a napokban távozik a State Departmet-ből az a Wess Mitchell, aki – helyettes -államtitkári (miniszterhelyettesi) pozícióban a térségünkért volt felelős. Az ő nevéhez fűződik az az elgondolás, hogy mindenről az Obama-kormány tehet, mert túl sokat kritizálta Orbánt, s minthogy ennek nem volt foganatja, gyakorlatilag magára hagyta a térséget. Épp ezért pont az ellenkezőjét kell a State Departmentnek tennie, mint amit 2017-es távozásáig Barack Obama kormánya tett.
Hogy tényleg Mitchell lett volna ennek a politikának a kifundálója, az kétséges, sokkal inkább a stratégiai főtanácsadó, Steve Bannon gondolhatta ezt ekként még jóval korábban, ami aztán tovább érlelődött John Bolton fejében, de tény: egész működése alatt Mitchell tartotta magát ehhez a taktikához, ami egyébként beleillett a republikánus párt abbéli elképzeléseibe, hogy rendeljenek mindent alá a párt belpolitikai érdekeinek.
Pompeo mostani útjának máris feltűnő kudarca pont ebből fakad, hisz Orbán tisztában van azzal: a republikánusoknak sokkal fontosabb gondot okoz most 2020, az új elnökválasztás, illetve a szintén akkor történő félidős választások közelsége, melyen egyébként könnyen elveszíthetik immáron a szenátusi többségüket is, mint egy amúgy is apró ország, mely leszámítva néhány történelmi pillanatot (1956, 1989) soha nem került fel a washingtoni horizontra. Ráadásul Orbán azt is tudja: hasonló okból Trumpnak és a republikánusoknak sokkal fontosabb az, hogy Obama kudarcáról beszéljenek, mint az, hogy mi is történik Magyarországon.
A magyar miniszterelnök abban a hitben él, hogy épp ezért nyugodtan folytathatja az eddigi politikát, hisz sok kockázat abban nincsen. Elvégre minden amerikai nyomásgyakorlási kísérlet mindaddig kudarcra van ítélve, amíg nem tesznek Washingtonban különbséget saját belpolitikai taktikai és külpolitikai stratégiai céljaik között, s amíg ez utóbbi továbbra is alárendelődik az előbbinek.
