A politika állítólag tudomány. Tanítják világszerte, akadnak hozzá hallgatók, és bár én meg nem mondom, hogy közülük hányan lesznek politikusok, de azért valamifajta átfedésnek csak kell lennie, különben az oktatóknak felkopna az álluk.
Némi gondolkodás után persze rájön az ember, hogy az előbbi mondat butaság, a kiképzettekből nem politikus lesz, hanem újabb politikatanár és/vagy politológus. Utóbbiakból rengeteg kell, és jól meg is fizetik őket, ebből következően elemzéseikkel biztosan sok hasznot hajtanak, mely hasznok mifélesége ma még ugyan az ismeretlenség homályába vész, de egyszer talán azt is kiderítik. Filozófusoknak való, embert próbáló feladat (másnak halvány esélye sincs).
A politikusok mindenféle mást tanulnak, ergo nem is értenek a szakmájukhoz, az egyetemi szintű, azaz tanított politikát illetően mindannyian dilettánsok. Egy sofőrnek vagy mérnöknek jelentkező ember szakirányú képzettség nélkül még aljamunkát sem kap a kinézett terepen, viszont a legnagyobb országokat simán el lehet vezetni hályogkovács diplomával is. Ez persze túlzás, a politika szakma, és ugyan sok egyszerű ember gondolja úgy, hogy úri passzió, amiért nem kéne nekik fizetni sem („Ezek életükben nem dolgoztak semmit!”), de komoly ügyekben inkább döntsön a racionalitás, mint az egyszerű emberek. A racionalitás az egyszerű emberekkel ellentétben azt mondja, hogy a politikus ugyanúgy dolgozik, mint mások, és hogy fizetünk neki, magától értetődő. Így működik a demokrácia. A szakmát a politikus nem az iskolában, hanem az életben tanulja, ahol a vizsgáztatók a választók, akik aztán az igazi dilettánsok.
A politikustól az átlagpolgár elvárja, hogy minden szempontból tökéletes és minden ténykedését illetően feddhetetlen legyen, azaz csak olyan embert fogad el politikusnak, amilyen ember nincs.
A politikusok éppúgy gyarlók, mint a többség, és egy nagyobb csoportban biztos akad elcsábítható. Suska, szex, ajándék, hajókázás meg repülő, de ez érdektelen, a politikai lényeg az, hogy ha kiderül a bunda, mi lesz majd a megbotlottal: a pártból való azonnali kizárás, börtön, és pénzbüntetés (Zuschlag), vagy szabadon elsétálhat a lopott pénzzel, mint a társadalom továbbra is derék, becsületes tagja, a 13 milliárdos kárt meg majd állják az adófizetők (Tiborcz).
Szomorú hungarikum, hogy ez a nagyon fontos, a pártok közötti döntő erkölcsi különbséget kimutató tolvajsors a választók nagy részét hidegen szokta hagyni,
legfeljebb megint csak arra a megállapításra jutnak, hogy mindkettő lop, de mind az összeget, mind a végeredményt tekintve Tiborcz volt az ügyesebb. Ezért is szavaznak a FIDESZ-re, mert „ők legalább értenek hozzá”. Hogy pont ahhoz, amihez nem kéne, érdektelen, a szakemberség a lényeg. A Stockholm-szindróma megbízhatóan működik.
A politikus mindig hatalomra tör. Aki ezért elítéli, nem látja a lényeget (hajh, de sokan vannak ezzel így!).
A politikus hatalom nélkül senki és semmi, mert pont azt nem tudja megcsinálni, amiért ő politikus. Mintha kirúgták volna az állásából. Mondhatja ugyan ellenzékiként, hogy ez se jó, meg az se jó (általában igaza is van), de pozitív irányú ténykedésre képtelen, se pénze, se döntési kompetenciája, így a szavazóknak, akik rá szavaztak, nem tud semmit nyújtani.
A hatalom akarása a politikus esetében a munkahely akarása, ha pedig valaki kijelenti, az lenne ideális, ha „egyik sem ragaszkodna a hatalomhoz”, vagyis ha egyik sem akarna dolgozni, annak az agyi képességeiről inkább nem nyilatkozunk. Még ennél is szomorúbb elmeállapotra utal, ha valaki azt mondja hosszú ideje ellenzékbe szorult pártokról, hogy „nem hitelesek”. Hát mitől lennének azok, ha nincs hatalmuk, a sajtó meg nem segít nekik?
A fentiek alapján a politika a gyarló emberek alkotta politikusréteg küzdelme a még gyarlóbb emberek alkotta választótömeg kegyeiért, amely tömeg nagy részének sokkal kevesebb az információja, sokkal kisebb a feldolgozó képessége, és sokkal erősebb az érzelmi kötődése annál, hogysem jól tudnának dönteni. Ebből következően a demokratikus országoknak a rossz választás miatt rosszabbul megy, mint ahogy mehetne, így aztán annak a népnek, aki még ebben a gyönge mezőnyben is hátracsúszik és ottragad, behunyt szemmel és villámgyorsan kormányt kellene váltani. Mindegy kire, az a mostaninál kizárólag jobb lehet.
Churchill mondta egykor, hogy
a demokrácia elleni legfőbb érv egy tízperces beszélgetés az átlagválasztóval.
Sajnos igaza van. Az átlagválasztónak nincs információja az egyszavas, max. tőmondatos „eligazításokon” kívül, és ha mégis hozzájut valamihez, a történések/dolgok legtöbbjére magyarázata sem, mert egyedül nem tudja feldolgozni a számára bonyolult eseményeket, így aztán a kampányokban a választó átverési technika (ellenfél besározása, ígéretek halmozása) sokkal fontosabb, mint az országvezetési tehetség.
Ebből következik, hogy általában az előbbiben jártas (drasztikusan primitivizáló) és/vagy nagyobb médiabirodalommal bíró párt jut hatalomra, holott az ország érdekében a dolgok bonyolultságát figyelembe vevő szakembereknek kellene, akiknél majd a döntés egyik poszton sem azon múlik, hogy az főnök mit álmodott az éjjel.
Az értelmiség, pláne a nagy, független lapoknál dolgozók, akiknek azonnal rendelkezésre álló médiafelületük is van, az orbáni rendszer kritikáin túlmenő egyértelmű adat és magyarázat közlésével (az ellenzék mit tenne másképp, és az miért lenne jobb) a polgárok ismeretanyagán sokat tudnak javítani, hogy a választók választása az országra nézve kedvezőbb, a demokrácia meg két választás között stabilabb legyen.
Illetve tudnának. De nem teszik. Nyilván nem ez a dolguk.
Kár.
