A kormány, nevezetesen a belügyminiszter egyeztetni hívja a parlament ellenzéki pártjait a „köznevelési szolgálati törvény” tervezetéről. Meglepetés ez, hiszen az Orbán-kormány még az alaptörvényt módosító javaslatairól, illetve az 1989-ben megteremtett magyar közjogi hagyomány szerint kétharmados körbe tartozó, a közjogi berendezkedés alapjait érintő törvényjavaslatokról sem szokott egyeztetni, hiszen azokhoz sincs szüksége ellenzéki támogatásra, anélkül is megvan a kétharmados többsége.
Az eddigi nyilatkozatok szerint az ellenzéki pártokból különféle válaszok hallhatók: van, aki szerint természetesen el kell menni egyeztetni, míg mások szerint az érdekképviseletekkel egyeztessenek, ne az ellenzéki pártokkal.
Annak, aki ma is az 1989-90-ben létrejött köztársaság híve, a dolog eldöntéséhez az akkori alkotmányozási döntésekhez érdemes visszanyúlnia. Miért, milyen alapon különböztette meg a feles és kétharmados törvényeket az 1990-es módosítással pontossá vált alkotmány?
Kétharmados többséghez az alkotmányt és a közjogi szerkezet alapjait, illetve az alapvető emberi és állampolgári jogokat szabályozó törvényeket sorolták, mint például a választójogról, állampolgárságról, sajtószabadságról, honvédelemről, rendőrségről, igazság- szolgáltatásról, önkormányzatokról szóló törvények.
Ezzel szemben a kormányzás hatókörébe tartozó olyan törvények, mint a költségvetés, az adók, a büntetőpolitika, az agrárpolitika, az oktatásügy, az egészségügy szabályozása a mindenkori kormány hatásköre, ezekre feles törvények vonatkoznak. Az első körbe tartozó törvények megalkotásához és módosításához kormány és ellenzék konszenzusára van szükség, ezért a benyújtás előtt kell egyeztetni az ellenzékkel, és legalább az ellenzéki pártok egy részével megegyezésre kell jutni. A második körbe, a feles körbe tartozó törvényekről benyújtásuk előtt az érintett szalmákkal, érdekképviseletekkel, szakemberekkel helyes a kormánynak egyeztetnie, az ellenzéknek viszont benyújtás után, a parlamenti vitában kell elmondania a véleményét és szavaznia a törvényjavaslatról. A kormányzás felelősségét ugyanis nem oszthatja meg vele a kormány.
Az oktatásügy a kormány felelőssége, ezért a pedagógusok jogállásának újraszabályozásáról a benyújtás után, a parlamenti vitában helyes az ellenzéknek elmondania a véleményét, és szavazni. Benyújtás előtti egyeztetésre nem helyes elmennie.
Az érdekképviseleti szervezetek magát azt sem helyeslik, hogy a pedagógusokat kiemeljék a közalkalmazotti körből, „szolgálati jogviszonyt” hozzanak létre. A törvény részleteiről, a „köznevelési szolgálati jogviszony” egyes elemeiről nincs mit beszélni. Ha az ellenzék ezekről lenne hajlandó egyeztetni a kormánnyal, elfogadná magát azt, hogy egyáltalán a fegyveres testületekre emlékeztető „szolgálati jogviszonyba” kerüljenek a pedagógusok, és utólag még ahhoz is hozzájárulna, hogy az orvosokat és szakdolgozókat már korábban kiemelte az Orbán-rendszer a közalkalmazotti körből, és létrehozta az egészségügyi szolgálati jogviszonyt. Annak idején a szakmai szervezetek ehhez sem adták hozzájárulásukat. Az ellenzéki pártok – az orvosi béremelés miatt – azt megszavazták, ami bizony súlyos hiba volt.
Magukra adó ellenzéki politikusok csak a törvényjavaslat be sem nyújtását követelhetik, ehhez pedig nem kell egyeztetésre leülni a belügyminiszterrel.
A kormány itt meg akarja osztani a felelősséget az ellenzékkel – ezért beszélek csapdáról –, amit az ellenzéknek el kell kerülnie.
