Bojár Gábor, a kitűnő vállalkozó és közéleti ember először öt évvel ezelőtt írt arról a HVG-ben, hogy Orbán ki akarja vinni Magyarországot az Európai Unióból. Akkor nem foghadtam el ezt, arra hivatkozva, hogy Orbán nem Magyarországot akarja kivinni az Unióból, hanem az Uniót akarja lényegében felszámolni, merő kereskedelmi együttműködésre redukálni, de megszüntetve szupranacionális jogköreit és politikai normáinak érvényesítését.
Akkor még abban bízott, hogy össze tud kovácsolni egy olyan szövetséget a visegrádi együttműködésre és nyugat-európai euroszkeptikus pártokkal – például az olasz Ligával, illetve az osztrák Szabadságpárttal – való összefogásra alapozva, amely blokkoló kisebbségként képes visszafordítani az integráció elmélyítését. Bízott abban, hogy az Európai Néppárton belül is erősebb pozíciót tud teremteni a maga számára.
Néhány hete Bojár újra leírta, hogy Orbán ki akarja vezetni az országot az Unióból. Most már nincs ebben vitám vele.
Orbán június 19-én, a „magyar függetlenség napján” meghirdetett, hét pontba szedett „javaslata” az Unió jövőjéről minden korábbinál egyértelműbben tette világossá: az ő elképzelései nem egyeztethetők össze azzal, ahogy az Unió régi tagjainak főáramú politikai erői, és hozzátehetjük: az új tagországok egy részének (Szlovákia, Románia, Horvátország, a balti államok) vezetői a szorosabb integrációról gondolkoznak.
(Az újak közül azok, amelyek az eurót már bevezették vagy döntöttek az euró bevezetéséről, és az Európai Ügyészséghez is csatlakoztak.)
Orbán hét pontjában ott szerepel a közvetlenül választott Európai Parlament megszüntetése és a tagállami parlamentek által delegált képviselőkkel való felváltása, a tagállami parlamentek egyfajta vétójogának („piros lap”) bevezetése az uniós jogalkotással szemben, a tagállamok alkotmánybíróságaiból álló közös bírói testület létrehozása (feltehetően a luxemburgi bíróság helyett), tehát visszatérés a szupranacionális intézményektől a nemzetállamok együttműködéséhez, a szupranacionális intézmények kiküszöbölésével. Ennek felelne meg az „egyre szorosabb unió” szófordulat törlése az alapszerződésből.
Megállapíthatjuk, hogy amit Orbán ma képvisel, az már olyannyira szemben áll az Unió főáramával, hogy kompromisszumra egyre kevésbé látszik lehetőség.
E mögött az is meghúzódhat, hogy a 2019-es európai parlamenti választással szertefoszlottak Orbán reményei, hogy olyan erős kisebbséget tud összekovácsolni az EU-n belül, amely alkalmas lehet az integrációs folyamat lefékezésére az EU intézményrendszerén belül.
A költségvetés vétójakor már a visegrádi társak közül is csak Lengyelország maradt mellette.
A melegeket megbélyegző pedofília-törvény körüli konfliktus és a helyreállítási pénzekért benyújtott magyar tervezet el nem fogadása minden korábbinál súlyosabb szembenállást jelez immár nemcsak a Parlament, de a Bizottság és az Orbán-kormány között.
Ennek fényében kell értékelni Kövér László vasárnapi interjúját a Kossuth-rádióban. Néhány éve a még miniszterként működő Lázár János azt mondta: nem tudja, hogyan szavazna az EU-tagságról. Ma Kövér tovább megy: egyértelműen azt mondja, hogy nemmel szavazna. Szemben sokak vélekedésével, Kövért ebben komolyan kell venni.
Ha a „nemzeti konzultációt” népszerűsítő plakátok egyikén azt kérdezik a plakátot szemlélő magyar választótól, hogy dühíti-e őt Brüsszel, akkor legyen világos: az évek óta tartó EU-ellenes politikai kampány folytatása azt a helyzetet hivatott előkészíteni, amikor Orbán majd érettnek láthatja a helyzetet a Huxit-népszavazásra.
Akik ma sem hisznek Orbán kilépési szándékában, azokat két dologra érdemes emlékeztetni. Az egyik: miközben már régen folyt a kötélhúzás a Fidesz néppárti tagságáról, Orbán a végsőkig halasztotta a kenyértörést, hogy megőrizhesse a néppárti tagság előnyeit és a látszatot, hogy a Fidesz megfelel a Néppárt normarendszerének, illetve annak, amit ő a Néppárt normarendszereként el szeretett volna érni. Az ország EU-tagsága persze összehasonlíthatatlanul nagyobb horderejű dolog, mint a Fidesz tagsága az Európai Néppártban, és a megváltoztatása sokkal bonyolultabb és sokkal súlyosabb következményekkel jár, de, mint tudjuk, Orbán és Kövér számára „az Európai Unión kívül is van élet”.
Ami pedig a közvélemény-kutatások által adott képet illeti, az változhat, illetve változtatható. A 2004-es népszavazás idején, sőt még a 2010-es hatalomváltás előtt a magyar választók többsége nem támogatta a határon túli magyarok letelepedés nélküli állampolgárságát. Választójogukat még ma is csak egy számottevő kisebbség támogatja, de magát az állampolgárságot – a több mint egy évtizede folyó masszív propaganda hatására, amellyel szemben a politikai nyilvánosságban nem fogalmazódik meg ellentétes vélemény – ma már a többség elfogadja.
Az EU-tagság közvélemény általi megítélésén is lehet változtatni.
Ha Orbánnak egy 2022-es választási győzelem után, Kaczyńskiéknak az őszi lengyelországi választáson elszenvedett esetleges vereségét, az Európai Tanácsban Orbán szövetséges nélkül maradását követően sikerül kellőképpen felfújni az EU központi intézményeivel szembeni konfliktust, egy népszavazáson már minden elképzelhető. A helyzet tehát megváltozott, Bojár Gábornak most már igaza van.
