Egyelőre még sok a kérdőjel azzal kapcsolatban, hogy Ukhná Kürelszükh mongol miniszterelnök milyen külpolitikát fog folytatni, de egy dolog biztosra vehető: folytatódik az a fajta geopolitikai verseny, amelynek nemcsak a Mongóliával határos Kína és Oroszország a főszereplője, hanem Japán, India az Egyesült Államok, de még az Európai Unió is a játékosok között van.
„Átalakítás és nyitás”
Mielőtt részletesen ismertetnénk a mongol külpolitikát és az országért folytatott geopolitikai versenyt, szükséges röviden kitérni a történelmi előzményekre is. Ugyanis csak ennek tükrében érthető meg Mongólia és a mongol demokrácia különleges helyzete, illetve jelentősége. (A gazdasági és politikai történésekről lásd előző cikkünket.)
Mongóliában, akárcsak a kelet-közép-európai térségben a hidegháború idején kommunista vezetés volt hatalmon. Sőt, 1921 nyarán a mongolok az orosz bolsevikok segítségével űzték el a kínaiakat, és „hálából” kikiáltották a Mongol Népköztársaságot. Így létrejött a világ második szocialista állama, amely évtizedekig hozzá volt láncolva a Szovjetunióhoz.
Amikor a hatvanas évektől érezhetővé vált a kínai-szovjet ellentét, akkor Ulánbátor Moszkvát választotta, de ennek megvolt a súlyos ára. 80 000 szovjet katona állomásozott az országban, velük együtt biológiai, vegyi és nukleáris töltetekkel felszerelt rakétákat is telepítettek, amelyek a kínai célpontokra voltak irányozva. Természetesen Mao Ce-tung sem hagyta annyiban a dolgot, aki a mongol kommunisták Peking-barát szárnyát támogatta: felsorakoztatta a kínai hadsereg jelentős részét a határ mellett, és nem hagyott kétséget afelől, hogy Mongólia lett volna egy kínai-szovjet határháború első áldozata.
Ulánbátor az ellentét miatt nem tudta elmélyíteni a gazdasági kapcsolatait sem Kínával, sem pedig más nyugati szövetséges kelet-ázsiai (Japán, Dél-Korea) országokkal. Egyedül csak a kelet-európai államokra hagyatkozhatott:
külkereskedelmének 92 százalékát a KGST, és ennek 80 százalékát a Szovjetunió felé bonyolította le.
Ez azonban a nyolcvanas évek végére, amikor a keleti tömb már recsegett-ropogott, önmagában már nem volt elegendő.
A rendkívül szoros összefonódások miatt a változás szele a kelet-ázsiai országot is hamar elérte. A rendszerváltásban nagy szerepük volt a Csehszlovákiában vagy Magyarországon tanult mongol értelmiségieknek, akik otthon ugyanazt akarták megismételni, amit a kelet-közép-európai országokban. Ez pedig sikerült nekik: kisebb incidenseket és összetűzéseket leszámítva a szovjet típusú rendszer egy puskalövés nélkül összeomlott, és 1990-ben már megtartották az első szabad választásokat. Ezt ugyan a marxizmust szociáldemokráciára lecserélő Mongol Népi Forradalmi Párt (MNFP) nyerte meg a rá adott szavaztok 60 százalékával, de az ellenzéki pártok – például a Demokrata Párt – szintén bejutottak a Nagy Állami Hurálba.
Ez azonban nem hátráltatta a demokratizálódási folyamatokat: az 1992-ben elfogadott új alkotmányt követően 255 törvénymódosítást hajtottak végre, és 71 nemzetközi egyezményt írtak alá, hogy Mongólia megfeleljen egy – nyugati típusú – demokratikus jogállam követelményeinek.
A mongol politikai rendszerben a parlamenti választásokon többséget szerzett párt vagy koalíció adja a miniszterelnököt, aki a kormány vezetőjeként irányítja az országot. Ugyanakkor a közvetlen elnökválasztás során hivatalba került államelnöknek szintén nagy szerepe volt az ország bel- és külpolitikájában.
A demokratizálódás folyamatának egyik leglátványosabb mérője a mongol médiapiac átalakulása volt, hiszen a rendszerváltás óta
300 új nyomtatott napilap, hetilap, magazin, televízió majd pedig internetes híroldal jelent meg az országban.
Jószomszédsági iszony
A Szovjetunió összeomlásával és a KGST megszűnésével Ulánbátor nagyon nehéz helyzetben találta magát. Mivel akkoriban nem volt más lehetősége, ezért kénytelen volt Kína felé orientálódni, amivel kapcsolatban a mongolok nagyon sok ellenérzést tápláltak (a kínaiak ugyanis 300 évig megszállás alatt tartották az országot). Ezért 1994-ben egy olyan szerződést kötöttek a „déli szomszéddal”, amely értelmében Peking elismerte Ulánbátor atomfegyvermentes státuszát, illetve Mongólia függetlenségét, önállóságát, területi integritását. Ugyanúgy rendezték a 4000 kilométer hosszú vitatott kínai-mongol határt, és a kínai vezetés gazdasági autonómiát biztosított a Belső-Mongólia nevű, 1,2 millió négyzetkilométer nagyságú területnek, ahol több mint 4 millió mongol él.
A 21. század elejére Kína lett Mongólia legnagyobb kereskedelmi partnere: a mongol export 90 százaléka Kínába irányult, a kínai import pedig 40 százalékot tett ki, miközben a külföldi beruházások 40 százaléka is kínai eredetű volt. A folyamatosan nyersanyaghiányban szenvedő Kína számára a mongol ipari nyersanyagok, ércek és energiahordozók nagyon jól jöttek.
Sőt, miután Vlagyimir Putyin alatt Oroszország stabilizálódott, és egyre inkább nagyhatalomként kezdett el viselkedni, a mongol vezetés ismét szorosabbra fűzte a kapcsolatait az északi szomszédjával. Elsősorban fegyvereket vásárolnak Oroszországtól, valamint közös hadgyakorlatokat tartanak, mint például legutóbb 2016-ban, amelyen 1000 katona, 200 jármű és a légierő vett részt.
Csakhogy idővel a mongol vezetés úgy vélte, hogy akárcsak a szocializmus időszakában, a kelet-ázsiai ország ismét túlságosan függővé válik egy külső nagyhatalomtól. A Pekingtől – és kis mértékben Moszkvától – való távolodás Kaltma Battulga mongol köztársasági elnök tavaly nyári megválasztása óta gyorsult fel igazán, ugyanis az ellenzéki politikus a győzelmét a Kína-ellenes retorikának köszönhette. Ráadásul ő volt a legnagyobb támogatója a Dalai Láma fogadásának 2016-ban, ami kivívta a kínai média és kormányzat haragját, illetve közvetve hozzájárult a mongol gazdasági válsághoz is.
A mongol államfő állandóan a „keleti veszedelemről” beszél, a riválisait azzal vádolja, hogy nem „eredeti mongolok”, hanem félig kínai származásúak, valamint azt vizionálja, hogy
a két ország között súlyos összecsapások robbannak ki majd negyven-ötven év múlva, amikor Mongólia kifogy a nyersanyagokból.
Battulga azonban nem az első mongol államfő, aki fontos céljának tekintik a „kínai szálak” gyengítését. Ulánbátor már évekkel korábban meghirdette az ún. „harmadik szomszéd” külpolitikáját, amely lényege, hogy Mongólia más országokkal és térségekkel is elmélyítené a viszonyát. Ezeket az erőfeszítéseket pedig siker koronázta: a kelet-ázsiai ország igencsak aktív és szoros kapcsolatokat épített ki az Egyesült Államokkal, az Európai Unióval, Indiával és Japánnal. Lényegében azokkal az országokkal, amelyekkel Kínának valamilyen területi vagy gazdasági vitája van, ami természetesen egyáltalán nincs a kínai vezetés ínyére.
Hintapolitika
Az elmúlt években a régió országai közül a japán-mongol kapcsolatokban történtek a leglátványosabb előrelépések. Abe Sinzó japán miniszterelnök 2013-as útja során arról állapodtak meg a felek, hogy nemcsak hosszútávú stratégiai partnerek lesznek, hanem gazdasági téren is szorosabbá fűzik a kapcsolataikat, ezzel ellensúlyozva Kína szerepét, és az együttműködésbe az USA-t is bevonják.
Mongóliában japán fejlesztési pénzből építették meg az ország második legnagyobb nemzetközi repülőterét, majd vasutakat, hidakat, sőt, a japán bányászati cégek fokozatosan kiszorították a kínaiakat. Idén pedig a japánok 850 millió dollárral segítették meg a mongol gazdaságot, szabadkereskedelmi egyezményt kötöttek, és Kaltma Battulga szeptemberben a japán kormányfővel való találkozóján elfogadta a – Mongóliával korábban baráti kapcsolatokat ápoló – Észak-Korea ellen megszavazott újabb nemzetközi szankciókat.
Hasonló a helyzet Indiával is, amely az elmúlt években szintén szorosabbra fűzte a viszonyát Mongóliával. Új Delhi mára az egyik legnagyobb hitelezője a mongol gazdaságnak, csak 2015-ben 1 milliárd dollárt fektetett be a kelet-ázsiai országba. Ennél azonban jóval több fejfájást okoz a kínai vezetésnek az, hogy a két ország közös katonai kiképzéséket és hadgyakorlatokat tart, mint például a „Nomád Elefánt” nevű hadgyakorlat 2017 áprilisában. India „Kína hátsó udvarában” próbálja lefoglalni Pekinget, hogy Kína ne Új Delhi rovására növelje a befolyását az Indiai-óceánon vagy Dél-Ázsiában.
Csakhogy Kínát és Oroszországot egyszerre nyugtalanítja a mongol elit Nyugat-barátsága. Az Európai Unióval (az unió tagállamaival, köztük Magyarországgal, fenntartott kapcsolatokról lásd ezt a cikkünket) és az Egyesült Államokkal. A kétezres évek elején Mongólia sietett csatlakozni az USA által szervezett terrorellenes hadjárathoz, amiért cserébe Washington 2004-től megengedte, hogy Ulánbátor részesüljön az amerikai szövetségeseknek nyújtott felzárkóztatási programból.
Barack Obama amerikai elnök hivatali ideje alatt váltak az amerikai-mongol kapcsolatok igazán erőssé, ugyanis Mongólia látványos sikereket ért el a demokráciaépítés és az emberjogi helyzet javulása terén, ami különösen vonzóvá tette őt az amerikai külpolitika számára. Például a kelet-ázsiai ország a 2016-ban kiadott Freedom House jelentés szerint 86 százalékot ért el a demokrácia, az emberi jogok és civil társadalom erőssége terén, mindössze négy ponttal lemaradva az USA-tól. Emiatt aztán
az Obama-adminisztráció minden anyagi támogatást megadott Ulánbátornak:
az USA évenként 300-400 millió dolláros segélyt utal a kelet-ázsiai országnak, a kereskedelmi mérlegük tavaly 170 millió dollárt tett ki. Az Egyesült Államok elkezdte felváltani Kínát az a mongol importoldalon is, főleg a használati, elektronikai és gépipari cikkek terén.
Eddig úgy tűnik, hogy Trump alatt nem lesznek nagy változások az amerikai-mongol kapcsolatokban, továbbra is fenntartják a jó viszont. Igaz, teljesen más okból: Washington számára most nem a mongol demokrácia állapota, hanem a stratégiai helyzete miatt fontos Ulánbátor, hiszen a Kína és Oroszország közé beékelődött állammal igencsak meg lehetne osztani az amúgy évek óta nagyon szorosan együttműködő Peking és Moszkva figyelmét.
Tehát Mongóliát
komoly példaként lehetne állítani a kelet-közép-európai országok, köztük Magyarország elé is.
Nemcsak azon a téren, hogy milyen látványos eredményeket tud elérni egy volt szocialista ország a demokráciaépítés terén, amely képes átvészelni a belső politikai-gazdasági válságokat, hanem a külpolitikai egyensúlyozással kapcsolatban is van mit tanítania Ulánbátornak. Hiszen egy olyan országról van szó, amely földrajzilag ugyan Keleten helyezkedik el, mégis mindent megtesz azért, hogy Nyugatra tartson.
