Ma, október 16-án van az Élelmezés Világnapja. Mint más napokon, most is meleg ételt osztanak a rászorulóknak. Ünnepekkor és gyakran hétköznapokon is hosszú sorok kígyóznak ilyenkor az utcán – kilátástalanság, reménytelenség, szomorúság, amerre csak a szem ellát.
Valódi látványosság ez ma Magyarországon, csak idő kérdése, hogy az ételosztás belekerüljön a hozzánk érkező külföldi turisták bédekkereibe.
Szegénység van ma Magyarországon, nyomorúság. Politikailag inkorrektül ezt így mondják: rászorultság.
Az MTI nem szokott beszámolni arról, hogy hosszú sorokban állnak az ételre váró emberek. Erről se kép, se hang. Bizonyára nem akarnak ünneprontók lenni, de az sem kizárt, hogy szakmai szempontok vezérlik őket: számukra nem hír, hogy Magyarország szegény.
Talán mert a kereszténydemokrata Harrach Péter azt nyilatkozta néhány évvel ezelőtt, hogy sok gyerek azért megy el reggel éhgyomorral az iskolába, mert náluk életforma, hogy nem reggeliznek. Nyilván jó helyről tudja ezt, a környezetében sok nem-reggeliző gyerekkel találkozik. Ők mondhatták neki, hogy úri passzió náluk a rosszul táplálkozás. Nem azért nem esznek, mert nincs mit, hanem mert vigyáznak a vonalaikra.
Néhány éve Kriza Ákos, Miskolc fideszes polgármestereként, azzal utasította a vissza a krisnások ajánlatát, hogy húsvétkor ételt osztanának a városban, hogy náluk nincs erre szükség, menjenek oda ételt osztani, ahol igény van az ilyesmire.
Magyarországon ma már nem csak az szegény, akinek nincs fedél a feje fölött, vagy nincs munkája. Úgy is lehet szegénynek lenni, hogy az ember lakik még valahol, és dolgozik. Tisztes szegénységnek hívják az ilyet, pedig valójában ugyanúgy tisztességtelen, mint a nyomor.
Sokféle ember szokott beállni az ételre várók közé: régóta reménytelenek, és olyanok is, akik csak mostanában lettek azok. Nem csak a végleg leszakadtak, de olyanok is, akik még valamennyire tartják magukat. Viseltes, de tiszta ruha van rajtuk, és a gyerekeiken. Erre futotta, vasárnapi ebédre, vacsorára már nem.
Ezt nem akarja látni a hivatalos Magyarország, mert nem illik az általuk festett képbe. A gyereknek vásárolt 70 milliós budai lakásból belezavar a panorámába a Blaha Lujza téri sor, és a Dunakeszin, a miniszter szüleinek megfeszített munkájából összespórolt 167 millió forintos kulipintyó is fényévnyi távolságra van az ételre váró emberektől. A helikopterrel vidéki lagziba utazó minisztert, a kedveséről (azóta felesége) és annak családjáról bőkezűen gondoskodó jegybankelnököt is bizonyára mélységesen irrtálják az ilyen képek.
Ki magánrepülőn száll fölé, annak térkép e táj.
A vak is látja, hogy Magyarország jobban teljesít. Aki mást gondol, magára vessen, amiért a saját szemének hisz, és nem annak, amit mondanak neki. Tessék tudomásul venni: az, hogy emberek tömött sorokban ételre várnak, csupán egy kedves népszokás, nemzeti magyar hungarikum.
Tessék oszolni emberek, ne bámészkodjanak, nincs itt semmi látnivaló!
