Ugyan már 2018-at írunk, és egy 2017-ről sorozatba nem illik az újesztendő történéseit is belevonni, mégis, muszáj megtennünk, hogy világosabban lássuk, hogyan is jutottak el a magyar kormánypártok eddig a pontig. Tehát: január első munkanapján egy magát kereszténynek is meg demokratának is tartó hivatásos politikus, bizonyos Soltész Miklós államtitkár, odáig jutott a magyarországi civilszervezetekkel kapcsolatban, hogy egyenesen hazaárulónak nevezte őket. A Magyar Hírlapnak adott interjújában – amúgy tökéletesen megfelelnek egymásnak – arról beszélt, hogy miközben a kormány bőkezűen támogatja a civileket, támogatásukat 140 milliárdról 240 milliárdra növelte, néhány magát civilnek nevező szervezet, mert persze nem azok, Soros György bőkezű mecenatúrája mellett, a milliárdos programját hajtja végre. Hazaárulást pedig azzal követnek el – mert Soltész Miklós erre is adott magyarázatot -, hogy le akarnák bontani a kerítést. Tegyük egy pillanatra félre, hogy egyelőre senki nem akar kerítést bontani, de vajon ha akarna, az tényleg egyenlő lenne a hazaárulással? Tudja ez az ember, hogy mit beszél? Hogy milyen kifejezéseket használ? Hogy ezekkel a mondatokkal milyen gyűlöletet igyekszik kelteni, no nem a bevándorlók ellen – az egy másik fokozat -, hanem azok ellen, akik mást merészelnek gondolni, mint a mi derék kormányunk?
De nem a kerítés-ügyben akartam elmerülni, valóban azért hoztam elő ezt a friss példát, hogy lássuk, hova is jutottunk. Hova jutottunk a civil szervezetekkel kapcsolatban, miként akarja őket Orbán és tanácsadói gárdája ördögivé tenni őket, olyanokká, akik mindent elkövetnek a hazájuk ellen. Amikor Soltész államtitkár a támogatások jelentős emeléséről beszél, egy szóval sem említi, hogy melyek azok a szervezetek, amelyek megérdemlik az állami mankót. Nem említi például azt a Civil Összefogás Fórumot, amelynek tevékenysége a kormányzat támogatásából és az ellenzék lejáratásából áll. És, amelyről kiderült – mert nem maga vallotta be -, hogy félmilliárdos támogatást kap egy állami cégtől, meglehetősen homályos címkékkel ellátva. Nekik például egyáltalán nem kell feltüntetni, hogy kormányzati apanázsból működnek, miközben a külföldi támogatásból (is) élő szervezeteknek mindenhová oda kell biggyeszteniük, mint egy skarlát-betűt, hogy külföldről támogatott társaságról van szó. A kormánypárti politikusok persze rögtön álságos magyarázatokkal állnak elő: bennük semmilyen megbélyegző szándék nincs, mi rossz van abban, ha mindenki tudja, honnan van a pénz, stb. Ismétlem, ezek hamis okfejtések, hiszen éppen az ilyen Soltész Miklós-féle kiegészítő szövegek mutatják a valódi szándékot. Igenis, azt akarják elérni, hogy előbb megutálja őket a magyar társadalom, elhiggye róluk, hogy kártékonyak, az ország vesztét akarják, és innen már csak egy lépés a betiltás. És, ha a betiltásnak kellő módon megágyaztak, nem lesz szinte senki, aki az utcára menjen tiltakozni. (Egyébként, egyáltalán nem mellékesen, a szóban forgó civil szervezetek mindegyike pontos elszámolást a hivatalos hatóságoknak, ahol fillérre szerepelnek azok az összegeke, amelyeket külföldről kaptak, így az is, amelyekhez Soros Györgyön keresztül jutottak.)
De vajon mi a baja a magyar kormánynak ezekkel a szervezetekkel? Miért kezdte el üldözni akár a TASZ-t, akár a Helsinki Bizottságot, akár a Transparency Internationalt, hogy néhányat említsünk az ismertebbek közül. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, azt írnám ide, azért mert nem olyanok, mint a CÖF, vagyis nem a kormányt támogatják. Sőt: helyenként éppen a kormánnyal szemben védik meg a polgárokat, a társadalmat, hisz ezt is tekintik fő feladatuknak, és akkor is pont ezt tették, amikor még nem a Fidesz volt hatalmon. A bonyolultabb, de azért nem átláthatatlan magyarázat tehát valahol ott keresendő: tevékenységükkel a kormányzati hiátusokra mutatnak rá, helyenként pedig pont a korrupciós üzelmekre. Márpedig ezt nem akarják Orbánék. A támadásokat és a kriminalizálást már a Norvég Civil Alapnál elkezdték, azóta finomítottak a módszereiken, verbálisan azonban épp ellenkezőleg, egyre durvábbá válnak.
Ezzel együtt elmondhatjuk, hogy azokat a szervezeteket – mondjuk így NGO-kat -, amelyek a klasszikus értelemben talán nem is civil szervezetek, 2017-ben még nem sikerül megtörni, hiába a hátrányos helyzetbe hozó törvény, hiába a verbális agresszió, hiába a Soros elleni támadások, léteznek, élnek, és végzik a dolgukat. Kétségtelen, ebben új fejezet nyithat a Soltész-féle megbélyegzés; a hazaárulás már büntetőjogi kategória, és megfoghatatlan. M, vélem én, nem lenne még olyan bíróság, amely ezt ki merné mondani, de egy újabb kétharmados Fidesz-győzelem esetén, egyáltalán nem tartanám lehetetlennek.
Van persze a civil mozgalmaknak egy másik ága is, amelyek – túl a speciális, karitatív, vagy egyéb célokra létrehozottakon -, azért jönnek létre, hogy fellépjenek olyan társadalmi visszásságok ellen, mint például az oktatás, az egészségügy hiányosságai, vagy egyéb olyan, a mindennapi életünk alapvetéséhez tartozó ügyek, amelyekben az állam nem, vagy rosszul végzi a feladatát. Néhány éve úgy tűnt: ezek a mozgalmak fogják átvenni a pártok szerepét, szinte mindennaposak voltak az utcai tüntetések, a Fidesz elleni fellépések. Aztán minden csoport szép lassan elhalt; mondják épp úgy az egymás elleni harc őrölte fel őket, mint az ellenzéki pártok között dúló háború. Azt is rebesgetik, hogy ezekbe a szervezetekbe is ügyesen beépült a Fidesz, de talán hiba lenne, minden fa mögé egy Fidesz-kollaboránst képzelni. Így aztán maradjunk a tényeknél: 2017-re a magyarországi civil mozgalmak teljesen leültek, kifáradtak, a társadalom apátiája átterjedt rájuk, jó részük meg is szűnt, vagy semmiféle életjelet nem ad magáról. Ebből a szempontból simává vált az útja a Fidesznek a győzelem felé, hiába van többségben az elégedetlenek száma, képtelenek közös akaratra, fellépésre, képtelenek artikulálni akaratukat. Pedig ők még nem is lettek le hazaárulózva.
Folytatjuk, következik: Fékek és ellensúlyok
