Néhány éve az egyik magazin kérésre riportsorozatot írtam Magyarország szigorúan titkos létesítményeiről. Emlékszem, minden alkalommal kikötötték: csak egyedül léphetek be, nem lehet nálam fényképezésre alkalmas eszköz, még diktafon sem. Bősz Anett, a Liberálisok országgyűlési képviselője a minap engedélyt kapott, hogy bemehessen a röszkei tranzit zónába. Neki is ugyanazokat a szabályokat kellett betartani, mint nekem egykor a Nemzeti Bank trezorjában. A röszkei tranzit zóna is egy a titok házai közül?
Nem engedték Iványi Gábornak és a Kétfarkú Kutyapártnak sem, hogy ételt vigyenek azoknak a menedékkérőknek, akik bizonyos hírek szerint nem kapnak enni a röszkei tranzitzónában. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség augusztus 20-án megpróbált halat és kenyeret osztani a tranzitzónában tartózkodó menekülteknek, de engedély híján az adományok – halkonzervek, keksz, némi cukor és sok-sok alma – a szegedi evangélikus lelkész közösségi házában maradtak. A Liberálisok úgy gondolták, ha a mentelmi joggal rendelkező képviselőjüket beengedik, akkor ő majd megáll az ajtóban és csatárláncot alkotva a többiek beadogatják az élelmiszereket…
„Mondanom sem kell, ebből nem lett semmi”, meséli a képviselőnő. Miután a DK-s Gréczi Zsoltnak egyszer valami hasonló akciója sikerrel járt, azóta a hatóságok rájöttek,
ebből könnyen valamiféle ellenzéki akció nőheti ki magát.
Csak egyszer lehetett Budán kutyavásár.
De miért ez a nagy óvatosság? Miért gördítenek mindenféle akadályt a különféle szervezetek látogatási kérvényei elé? Bősz Anett úgy látta,
a röszkei táborban valójában nincsenek rejtegetni való titkok. A környezet, ahogyan fogalmazott, „steril”, mind higiéniai, mind rendvédelmi szempontból minden a helyén van.
Bemehetett a mosodába, van férfi- és női zuhanyzó, orvosi rendelő, lépten, nyomon az ember belebotlok valamilyen játszótéri játékba, egy mászókába, csúszdába. Látható, azokat a szabályokat, amelyeket egy tranzitzóna követelményeként megszabnak, hűvös precizitással Röszkén is betartják.
A szállásokat konténer házakban alakították ki, amelyeknek egyfelé nyílik az ajtaja és az ablaka, ezért nagyon nehezen szellőztethetők. A szobák tartozéka egy álló ventilátor is, amely a légcserét volna hivatott szolgálni, de nem sok eredménnyel: a konténerek a tűző napon állnak, sehol egyetlen árnyékot adó fa sincsen. (A kiszolgáló személyzet irodáiban, helyiségeiben a képviselő asszony látott légkondicionálókat, de a tábor lakóinak ilyesmi már nem jutott.)
A szobák berendezése is puritán. Van, amelyik egyágyas, de olyannal is találkozott, amelyikben emeletes ágyat helyeztek el.
A hely meglehetősen szűkös, mert a szobák felszereléséhez egy szekrény is tartozik.
A végeredmény szomorú, véli Bősz Anett, mert egy-egy ilyen „lakásban” szűkösebb élettere van a lakóknak, mint a börtönökben a fogvatartottaknak. Pedig tudjuk, ha a jogerősen elítéltek a szűkös férőhelyek miatt panaszt tesznek a nemzetközi szervezeteknél, mindig az ő javukra ítélnek Strassburgban.
Az európai mércével emberségesnek tartott „élettér” biztosítására nem ügyelnek a magyar hatóságok.
Az augusztusi kánikulában a sorsuk eldöntésére váró emberek a konténerek árnyékában ücsörögtek, nem lévén más olyan hely a táborban, ahol elviselhetőbb lett volna a forróság. A hőségtől mindenki nagyon szenvedett, a férfiak, a nők, a gyerekek egyaránt. Az emberek kevés folyadékot fogyasztanak, ezért sokan lettek rosszul abban az időszakban.
A Liberális párt képviselője egy családi szektort látogathatott meg.
Egészen kis gyermekektől az idős emberekig szinte minden korosztállyal találkozhatott.
„A hatóságok munkáját nem lehet kifogásolni, a környezetnek nincs koncentrációs tábor jellege, de az a bizonyos „sterilitás” miatt nem lehet emberséges körülményekről beszélni” – foglalta össze a látottakat.
Mi sem bizonyítja ezt jobban: sokan meglepődtek, amikor több hónapos ott tartózkodás után, valaki a hogylétük felöl érdeklődött. Pedig a hivatalos tájékoztatás szerint akár pszichológus segítségét is kérhetik a „lakók”, ha úgy érzik, támogatásra volna szükségük. Hetente egyszer rendel az orvos, akinek nincs akkut problémája, kénytelen kivárni a sorát. A hatóságok furcsa hozzáállását mutatja, hogy
a hivatalos ügyek intézéséhez biztosítanak tolmácsot, de a pszichológussal való találkozáshoz már nem.
Akivel van közös nyelv, az megkapja a segítséget, akivel nincs – hát az úgy járt. De még ha volna is tolmács, annyi embernek, amennyinek szüksége volna a lelki konfliktusai megbeszélésére, nem tudna segíteni.
A szabály az szabály, szigorúan ragaszkodik a „tábor” vezetése az előírások betartásához. A 20×30 méteres zónák – a férfi, a női és a családi zóna – között nincs átjárás:
vaskerítés választja el a tábor részeket, tetején szögesdrót, lakattal lezárt ajtó.
A táborban jelenleg mintegy 150 ember van, meglehetősen sok a gyerek is, akik „lefoglalására” a szociális munkások játszóházat is működtetnek.
Naponta egyszer osztanak ételt. Reggeli és vacsora hidegcsomag, meleg ételt délben adnak. A hivatalos tájékoztatás szerint a felnőtteknek három, a gyermekeknek öt étkezés az előírás. Bősz Anett úgy találta, akit megkérdezett csak a mennyiségre panaszkodott, de alultáplált emberekkel nem találkozott. Nagyjából hetente ismétlődik a menü, akik már 4-5 hónapja ugyanazt eszik, kifogásolják ezt az egyhangúságot. Emiatt többeknek vannak gyomor panaszaik. Egy fiatal férfi mesélte: a várandós felesége ugyan nem válogatós, de lassan már képtelen enni, mert az unalomig ismétlődő ételek szagától is hányingere van.
Sokféle hír keringett arról is, hogy a magyar hatóságok valósággal éheztetik a tranzitzónába zárt embereket. Erről is kérdezősködött a képviselőnő, ugyan senki nem mondott konkrétumot, de egy fiatalember a kérdésre utalva sokat sejtetően a Szerbia felé nyitott kapu felé intett: „Aligha volna senkinek kifogása az ellen, ha ott kisétálnánk a táborból” – tette hozzá. Aki ott kilép, annak önként le kell mondania arról, hogy valamikor – később – menedékstátuszt vagy oltalmat kérelmezhessen Európában.
Bősz Anettel beszéltünk arról is, vajon
mi lesz a sorsa annak a mintegy másfél ezer embernek, családnak, akik végül is hivatalosan menedékjogot, vagy oltalmat kaptak a magyar hatóságoktól?
Még elvétve sem jelennek meg erről sem hírek, sem beszámolók. Nem tudni, hol telepítik le őket, milyen támogatást kapnak az életük újra kezdéséhez. A gyerekeik járhatnak-e óvodába, iskolába? A felnőttek segítenek-e a nyelvtanulásban? Kapnak-e támogatást, hogy a mai munkaerőínséges időkben el tudjanak helyezkedni a munka világában? A képviselőnő megígérte, hamarosan ennek is utána jár.
Most csak annyi derült ki: Röszkén, a „zónában”, minden rendben. De mégsem…
