„Néhanapján kikívánkozik belőlem a kérdés, hogy ki a nagyobb merénylő: aki életet olt egy golyóval, vagy az, aki ezrek életét keseríti napról-napra embergyűlölő káromkodásaival és szitkozódásaival, miközben mellveregető emberszerető katolikusként páváskodik, és ártó féregnek titulálja a pápát.”
Közös tapasztalatunk, hogy a magasból minden tisztábbnak látszik. Felhőmentes, tiszta időben élvezet a repülőgép ablakocskáján át szemlélni a hegyoldalakon elszórt falvak és városok gyönyörű látványát vagy éppenséggel a felülről örökzöldnek tűnő erdőket és mezőket, hiszen onnan nem látszik a kiszáradt fű vagy az elszáradt faág. Az egész vidék megszépül. Föntről nem vesszük észre az erdőben eldobott szemetet, nem látjuk az utca piszkát, nem foglalkozunk a gyalogjárda lábkibicsakló egyenetlenségeivel. Szükségünk van eltávolodásos kikapcsolódásra, hogy a távolság nagyobb nyugalmából szemléljük világunkat és az embereket. A távolság és a megnyugvás megláttatja velünk, hogy az élet viharai közepette felszínre kerül sok szemét. Keserűen tapasztaljuk, hogy létezik lelki környezetszennyezés, amelynek egyik megnyilvánulása a szív piszkának köpködése. A beteg embertől származó köpet pedig tagadhatatlanul megbetegítő. A lelki környezetszennyezés témájával nemigen foglalkozunk, mert nem könnyű szembenézni a sok erkölcsi rosszal, bűnnel, ami összegyűlik bennünk és körülöttünk. Nem könnyű, mert az önmagunkról alkotott belső képünk magasztosabb attól, amit kívülről látnak az emberek. S akkor még nem is említettem, hogy mekkora erőre, bátorságra és elszántságra, isteni kegyelemre van szükség ahhoz, hogy a változás útjára lépjünk. Tudjuk ugyan, hogy a legnagyobb győztes az, aki önmaga tökéletlenségei felett tud győzedelmeskedni, de valahogy nem vágyunk erre a győzelemre. Inkább mások szemében keressük a szálkát, önmagunk gerendáival nem foglalkozunk. Sikertelenségeinkért is másokat okolunk: nem lettünk szentek, mert a mások bűnei és hibái a mi tökéleletesedésünk akadályai.
Olykor ugyan megzavar egyéni lelki környezetszennyezésünk, de nem dolgozunk megszüntetésén, hanem inkább elkezdünk mások háza előtt söprögetni. Pedig nem kértek fel bennünket effajta közmunkára. A gyűlöletbeszéd ellen hivatkozunk a törvényekre, de valójában úgy teszünk, mintha azok csak másokra vonatkoznának.
Katolikus berkekben is sajnálattal tapasztaljuk, hogy mennyi piszok van az emberi szívben. Illetve, hogy mennyi piszok rejtőzhet az emberi szívben, hiszen sok nem is jön elő az ember nyelvén. A nyelv pedig egy furcsa szerv. Ez a csont, tehát merevítő és erősítő nélkül szerv hogyan tud „kilapátolni” ennyi szemetet! Találkozom rémisztő cikkekkel, alpári szótárral, emberhez nem illő becsmérlő szavakkal és mindennemű megnyilvánulással. Napjainknak nagy kihívásai rengeteg ember szívének a piszkát vetik partra. A piszokokádás nem kíméli a katolikusokat sem. Látván a szavakkal és a nyelvvel történő öldöklést, néhanapján kikívánkozik belőlem a kérdés, hogy ki a nagyobb merénylő: aki életet olt egy golyóval, vagy az, aki ezrek életét keseríti napról-napra embergyűlölő káromkodásaival és szitkozódásaival, miközben mellveregető emberszerető katolikusként páváskodik, és ártó féregnek titulálja a pápát. Különben az a benyomásom, hogy a pápagyűlöletben az önmagukat legnagyobb katolikusoknak tartó egyének járnak elől. Olyan, magukat teológusoknak valló valakik, akik inkább a pápát hagynák el, semmint Krisztust, csakhogy megőrizzék katolikusságukat, nem törődve azzal, hogy, aki elhagyta a pápát, az elhagyta Krisztust is, hiszen az Úr nem valamilyen tökéletes túlvilági lényt rendelt az egyház élére, hanem egy Pétert. Ők, a pápakioktatók, krisztusibbak Krisztusnál. Beleszagoltak valami kicsit a gyorstalpaló teológiába, s úgy gondolják, meghívást kaptak arra, hogy a Szentháromság tanácsadói legyenek. Mások valamit megtanultak a tollforgatásból s katolikus létükre azt gondolják, ezzel felhatalmaztattak arra, hogy a pápát ártó féreggé nyilvánítsák.
Ezeknek az önhivatott szentháromságos teológiai tanácsadóknak és az isteni mindentudást felülmúló katolikus írástudóknak azt ajánlanám, hogy olvassák el az evangéliumokat. Találnak bennük olyan beszámolókat, miszerint Jézus Krisztus egy egyszerű halászt választott ki arra a küldetésre, hogy Kőszikla legyen. Pedig neki is voltak hibái és gyöngeségei. Sőt Mesterét is megtagadta a szenvedés éjszakáján. De Urunk nem nevezte őt ártó féregnek. Nehezen hiszem, hogy az Úr tévedett volna ott a Genezáreti-tó partján vagy éppenséggel a Sixtusi kápolnában…
Harmat Károly (Hitélet, Vajdaság)
