Az volt az elképzelésem anyósom halála után, hogy keresünk egy csendes telket itt Csangdzsuban az Uám hegy oldalában, felépítjük a kis házunkat, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ezt az ötletemet persze, szokás szerint interpretáltam a Facebookon, amire egyik kedves barátnőm azt írta, hogy korai az még, fiatalok vagyunk ehhez, menni tovább, élni a sűrűjében, ő ezt javasolja. Csakhogy én végtelenül fáradtnak éreztem magam négy év szörnyű németországi lét után, fél évig a haldokló anyósom mellett, és persze a férjem oldalán, aki szenvedett, majd gyászolt, hosszú ideig egész beteg volt a lelke.
Vágytam az erdőbe, elvonulni, megnyugodni, megöregedni. Aztán persze máshogy alakult, mert mindig máshogy alakul. Jött a tapétázás, ami átlökött engem az élni akarás oldalára, azóta is hálás vagyok ennek a tevékenységnek érte. Jöttek a barátok, akik itt a középiskolás társak, harminc éve nem látott, vagy soha nem ismert emberek, hiszen 74o diák járt egy évfolyamba, mind nem ismerhette a másikat, de itt az akkor is barát, ha ötven évesen találkozunk vele először, a kölcsönös segítségnyújtás ebben a közösségben evidencia. Az én térdem nem operálták meg, mert nehéz, bonyolult, és fiatal is vagyok hozzá, de a férjemét igen, mert ő is ízületi gyulladást kapott a hirtelen jött fizikai munkától, de az ő térde még menthető volt, hálistennek már rendben van, de egész nyáron csak hébe-hóba dolgozott. Jött a lakástulaj, aki elvitte könnyű munkára jó pénzért utat építeni, a barackos, aki Vietnamból jár barackot metszeni, és Olivér télen, nyáron segít neki, mert barát, mert csak, más indok nincs, ez az ország egy hatalmas család, kisebb csoportokra, közösségekre osztva, de nagy baj esetén egy emberként kiállva egymásért mind az ötven millióan.
És persze a főnökasszony, aki idő közben felvett helyettünk egy 26 éves, fiatal házaspárt tapétázni, de őt is műteni kellett, neki a válla nem bírta tovább, ő harminc éve tapétázó. Ma már nem tud két várost felvállalni, így átvesszük tőle Tedzsant, azaz az ottani iroda vezetését. Nem kell már tapétáznunk, elég tárgyalni, árat adni, designt tervezni, ellenőrizni a tapétázók munkáját, és ugye milyen jó, hogy tudom, mit kell nézzek, hogy észreveszem munka közben is ha valamit szakszerűtlenül végez, mert megtanultam, mert én is voltam az ő bőrében, ez nélkülözhetetlen egy jó főnök esetében.
Tedzsan viszont messze van, nem is annyira kilométerben, mint inkább időben. Az iroda kilenckor nyit, és hatkor zár. A legnagyobb csúcsforgalomban kéne autózni két órát reggel, két órát este, lehetetlen, tehát költözni kellett, kell, hogy szeptembertől indulhasson a tedzsani iroda. Csangdzsu és Tedzsan között van egy város, amit a Kümgáng (arany folyó) köré építettek és építenek immár 15 éve. Az lesz az új főváros, a közigazgatás, a parlament, az elnöki rezidencia, a legfelsőbb bíróság mind oda költözik. Ultramodern, ha csak annyit mondok, hogy a buszsáv alatt fűtővezetékek húzódnak az onnan negyven kilométerre lévő KTS és SRT (nagyon gyors vonatok) állomásáig, gondolom eleget mondtam, hiába van mínusz harminc, ott se jég, se hó. Ezt a várost Szedzsongnak hívják, Korea legdicsőbb királyáról lett elnevezve. Kacifántos köröket leírva, a barátok ösztökélésére, és hathatós segítségükkel itt találtuk meg a lakásunkat, amit egyelőre csak kibéreltünk, de ha úgy adódik, hogy megszokunk a 28. emeleten, akkor meg is vehetjük. Még nem tudom, mert bár gyönyörű, két szintes, hatalmas tetőkerttel, amit naná, hogy azonnal be fogok telepíteni mindenféle növénnyel, kerti bútorokkal, és magammal, de legalábbis ott fogom kortyolni a pezsgőt a naplementében, miközben alattam halkan zúg a nagyváros, ám bedugult a fülem a liftben felfelé, és a nappali hatalmas üvegfalához még nem merészkedtem túl közel, szóval csak óvatosan alapon, először 2 évet fogunk ott lakni, aztán eldöntjük, mindenesetre imponáló volt, hogy a patika tisztaságú mélygarázsban halkan szól a jazz, hogy derűsek és nyugodtak maradjunk parkoláskor is. A lakásoknak saját parkolóhelye van, oda más nem állhat, a bejáraton eleve be sem jöhet aki nem ott lakik, egy plasztik kártya szolgál belépésre, amit a szenzor felismer, és felnyitja a sorompót. Portaszolgálat, szerelőbrigád, szolgáltató és sport központ van a lakóparkban, mellettünk egy kisebb ága a folyónak, és hegy, fák, parkok, a közelben kis boltok és nagy áruházak egyaránt.
Úgy tűnik, mégsem állunk még meg, talán nem csak a térdműtéthez vagyok fiatal, de a visszavonuláshoz is. Az ingatlanos a barát barátja, ő talált nekem tetőkertes lakást, azt szerettem volna, ha már apartmanba megyünk. Látván a boldogságom, talán még nálam is jobban örült, pedig ha háromszor láttuk egymást az életben, sokat mondok. Olivér felhívta a barátját, aki azonnal jött az ingatlanoshoz, hozta a feleségét is, hogy akkor menjünk hűtőt meg mosógépet venni a Samsunghoz (ámbár én LG fan vagyok) mert az öccse ott dolgozik, és családi kedvezménnyel megvehetünk mindent sokkal olcsóbban. Megadta az Ikea címét, amíg nem jönnek a bútoraink, a gyerek meg anyu, legyen miben élnünk, az pedig még minimum két év.
Ennek a lakásnak a tulajdonosa, amit most itt hagyunk, ez az ember is hetek óta nekünk keres lakást, mert tudja, hogy el kell mennünk, és segíteni szeretne, csak úgy, a semmiért, ámbár Olivér is segített neki olykor ezt, azt, ez itt így megy, így épülnek a kapcsolatok, így működik az ország, a társadalom, az önzetlen segítség elvén, a tökéletesen elvégzett, gyors munka mellett, és az együtt töltött szabadidőn a közösségeken, kisebb, és nagyobb csapatokon, akik együtt mennek nyaralni, vagy a tapétázó vacsorákon, amikor a főnök fizeti a húst, asztalnál sütjük, és utána karaokéba megyünk énekelni, mert valahogy mind összetartozunk, az akupunktúra iskola közösségétől kezdve a gimnáziumi osztálytársakon át, vadidegen segítőkig, csak mert így működik itt az ember.
Holnap délután megyünk Szedzsongba a szerződést véglegesíteni, de előtte, korán reggel Olivér elmegy barackot szedni a barátjának, a hőségben, emiatt át kellett tetetni az időpontot, de ez rajtam kívül nem lepett meg senkit, mert hiszen barátnak segít.
