Kispad

A kispad, mint néhányan tudjuk (sőt rosszabb napokon ültünk is rajta), a pálya mellett van felállítva. Sok sportágban létezik ilyen, de a legtöbbnél a játékosok cserélgetése folyamatos, azaz nincs jelentősége annak, hogy ki van a kezdő csapatban. Nem úgy a focinál! A kispadon ülnek a tartalékok, akik nem fértek be a kezdőbe, és csak azért vannak ott, hogy ha valaki lesérül, elfárad vagy lelki bánata miatt egymás után lövi az öngólokat, akkor lecseréljék egy egészséges, pihent, morálisan rendben lévő valakire, aki majd többet segít a csapatnak, mint amennyit árt. Egyébként a kispadosok nem is kellenének.  Lehet, sőt biztos, hogy rosszabb játékosok, mint akit lecseréltek, de a foci ma már nem csak fociból áll, hanem birkózásból, színészkedésből, cselgáncsból, valamint kung fu és kecseszkecsken (catch-as-catch-can) jellegű akciókból is, melyekhez kell a testi és lelki egészség, mégpedig nagyon. A focitudás már nem annyira.

Régen ilyenek megmozdulásokból nem láttunk sokat, mert a játékosok tudták, a bíró azonnal lefújja, de ma már észre sem veszi, ezért minden játékos csinálja is. Sokat kell ám a földet csapdosva fetrengeni ahhoz, hogy szabadrúgás legyen bármiből! Így aztán nem csoda, hogy jön föl a női foci, mert a mai meccseken a labda rugdosása mellett a kézimunka is nagy szerepet kap.

Nem lenne persze ezzel semmi baj, ha ilyen sportból nem létezne más, de létezik, mégpedig kettő is: az egyik a rögbi, a másik az amerikai foci. Az utóbbi ugyan inkább handball és runball, mint football, de ez nem változtat a lényegen. Félek is tőle, hogy a két sportág egybeolvad, bár ez ma, a kemény amerikai elzárkózás korában egyre kevésbé valószínű. A kétfajtaság továbbra is pontosan mutatja majd az európai és az amerikai felfogás különbségeit: a csapatjáték abszolút másságát, az erő/ész arány drasztikus eltérését, a kombinatív játék és a leegyszerűsített akciók különbségét, az éles hierarchiát az egyiknél, és a játékosok partneri viszonyát a másiknál, de most hagyjuk ezt, térjünk vissza inkább a kispadunkhoz.

Mint a mandiner írja:

„Ez volt a hét, amikor Orbán kispadra ültette az EU-s vezetőket…”

A cím alatti fényképen a kocsiból fölényesen komoly, illetve komolyan fölényes arccal kiszálló magyar miniszterelnök látható, amely látvány pontosan illeszkedik a címhez, és passzol is egy nagyhatalmú politikushoz, aki azt ülteti a kis-, azaz szégyenpadra, akit csak akar. A mi Viktorunk most nem lacafacázott, az EU Tanácsból mindenkit odaültetett. Ebből következően nem lesz csapatunk a pályán, hacsak az EU ki nem talál valamit.

Orbán persze pont azt szereti, ha nincs csapat, amely az Agresszor csapattól pontokat rabolva segíti a Megtámadottak csapatát, szerinte az lenne a legjobb, ha az utóbbi minél hamarabb kiesne az összes osztályból, és akkor végre nem lenne semmilyen hatása a bajnokságra. Az Agresszor saját csapatába igazolná le a Megtámadottak megszűnő csapatának összes játékosát, akik a kispadról követhetnék figyelemmel az Agresszor újabb és újabb fényes győzelmeit.

Orbán gondolatmenete logikus, ugyanis, ha Ukrajna végső vereséget szenved, akkor egyrészt az ismét megalakuló Szovjetunió részévé válik (Fehéroroszországhoz hasonló módon), így biztosan nem lesz az EU-n belül a magyar mezőgazdaság konkurenciája, másrészt (egy időre) véget ér a háború, és ezzel Orbán reményei szerint lejár a szankciók kora, azaz úgy kereskedhet az oroszokkal, ahogy csak akar. Az EU célja ennek homlokegyenest az ellenkezője.

Orbán ezt nagyon nem szeretné, ugyanis mi most nem vagyunk jó helyzetben. A miniszterelnök úr Magyarországot illetően „elintézte”, hogy az EU-tól már ne kapjunk pénzt, hogy az infláció magasabb legyen, mint az EU tag országoké, hogy az állami fejlesztéseket mindig ugyanazok a sokszoros árakon dolgozó cégek kapják, tetézve ezt azzal, hogy az ipari fejlesztéseket illetően rossz lóra tett az akkugyártók idecsábításával, és kizárólag olyan dolgokra szórja a pénzt, amely a gazdagokat (~25 %) sokkal jobban segíti, mint a közép plusz szegényréteget (~75 %). Ilyen például a 13. havi nyugdíj, a rezsicsökkentés, családi és egyéb adókedvezmények, amelyeket az adókon keresztül az egész ország fizet, de a szétosztott pénz nagy része a gazdagokhoz jut, ezért a nagy tömegek fogyasztása csökken, ami nem tesz jót a gazdaságnak. A fentiekből következően Ukrajna totális veresége, azaz a „béke” úgy kell Orbánnak, mint egy falat kenyér (legalább az orosz gáz legyen olcsóbb valamivel!).

Magyarországon már nincs pénz semmire. Sem az egészségügyre, sem az oktatásra, sem a nyugdíjasokra, sem a szolgáltatásokra (pl.: MÁV), sem az önkormányzatokra (sőt, tőlük még azt is elveszik, amit ők gyűjtenek össze), ezért derék miniszterelnökünk kétségbeesetten imádkozik az oroszok győzelméért, és mindent megtesz, hogy sikerüljön nekik. Folyamatosan Brüsszelt fenyegeti, és bárkit a kispadra ültethet a vétójával, mert a belépésünkkel Magyarország automatikusan megkapta a jogot, hogy meggátolhassa az EU-t. Bármiben.

Nem röhöghetünk hát a mandíner címadásán, mert pontosan úgy van, ahogy írták. Ott ugyanis a legfontosabb a demokrácia, azaz bárki vétózhat, ha nem tetszik neki valami. Churchill mondotta volt, hogy a demokrácia egy szörnyen rossz dolog, sőt még annál is rosszabb, de jobbat még nem találtak ki, és ilyen helyzetekben tökéletesen látható, hogy milyen igaza van. Ezért most az EU neki kell álljon annak a nehéz munkának, hogy maradjon ugyan a demokrácia, de azért Orbán ne lehessen a vétójával mindenható.

Ahogy olvasom mostanában:

„Az Ukrajnával és a védelemmel foglalkozó Európa Tanács rendkívüli ülése után az európai intézmények vezetői, Antonio Costa, Ursula von der Leyen és Kaja Kallas külügyi főképviselő találkozott az Egyesült Királyság, Törökország, Kanada, Norvégia és Izland vezetőivel, hogy számba vegyék a helyzetet. Az öt EU-n kívüli ország támogatta a csúcstalálkozó eredményeit.”

„Az új, formálódó európai védelmi szövetség olyan erőközponttá fejlődhet, ami képes lehet csillapítani Oroszország terjeszkedési vágyait. Információk szerint az öt, már ismert kültagon kívül csatlakozhat hozzá Japán és Ausztrália is. Magyarország viszont Szlovákiával együtt nem kapott meghívást a szövetségbe.”

Ebből látszik, hogy tényleg nekiálltak. És nagy valószínűséggel sikerük is lesz. A szomorú az egészben az, hogy ha a védelmi szövetség nélkülünk jön létre, már csak a Jóistenben bízhatunk, mert Trump ugyan szívesen megvédene bennünket bárki, akár Oroszország ellen, de nem tudjuk mivel megfizetni, miután semmiféle ásványkincsünk nincs. Ő meg ingyen aztán semmit, ahogy köztudott… na, esetleg meghívhatnánk egy „Hungarikumok” bemutatóra, amely a déli harangszóval kezdődik, miközben mindenki kisüstit iszik, folytatás téliszalámival és makói hagymával, hozzá fröccs, a befejezés pedig szaloncukor és akácméz Unicummal.

Remélem, elég lesz a meggyőzéshez.