„Magyarországon gyors ütemben szükséges javítani a munkaerő rendelkezésre állásán és képzettségén” – ebben egyetértés volt a Nemzeti Versenyképességi Tanács napokban tartott ülésén. Nem véletlenül: Magyarországon a 25-64 éves korcsoportban a munkaerő rendelkezésre állása csak 37,4 pontos a százas skálán, ami 130 ország közül a 123. helyre elegendő, az oktatási rendszer minősége pedig 32,4 pontos, ezzel a 105.-ek vagyunk. Van, min javítanunk!
Mindezt a World Economic Forum közelmúltban napvilágot, a humán tőkével foglalkozó jelentéséből lehet kibogarászni.
A Nemzeti Versenyképességi Tanács ülése után az is elhangzott, hogy az alacsonyabb végzettséggel rendelkezők elhelyezkedése komoly nehézségekbe ütközik, s problémát jelent, hogy a vállalatok méretüktől függően eltérő szempontok mentén képzik a jelentkezőket. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a szakértői véleményeket összegezve elmondta: jelentősen emelni kell a szakképzés színvonalát, egyszerűbbé és átláthatóbbá kell tenni a képzési támogatásban részesülő vállalatok számára előírt elvárásokat.
Milyen a magyar munkaerő?
Miközben pár évvel ezelőtt még azt lehetett hallani, hogy mennyire kvalifikált a magyar munkaerő, az elmúlt esztendőkben egyre erősödnek azok a hangok, amelyek szerint nem csak hogy hiány van a minőségi magyar munkaerőből, de ráadásul az a munkaerő nem is annyira minőségi.
Hol az igazság?
Egyáltalán, hogyan lehet objektíven, vagy legalábbis a lehető legtárgyilagosabban mérni egy adott ország humán tőkéjének a fejlettségét?
Erre tesz kísérletet a World Economic Forum által kidolgozott komplex mutató, a Global Human Capital index, amelynek előnye, hogy nem állandóként, hanem mozgásban levőként kezeli a humán tőkét, ami alatt a következő értendő:
„az emberek tudása és képességei, amelyek révén képesek értékteremtése a globális gazdasági rendszerben”.
Globális eredmények
A jelentés arra a következtetésre jut, hogy globálisan a humán tőkének csak a 62 százalékát sikerül megfelelően (fel)fejleszteni és így kiaknázni a benne rejlő potenciált. Ez lefordítva annyit jelent, hogy a potenciál 38 százaléka parlagon hever. Minél nagyobb százalékban használja ki a humán tőkéjét egy ország, annál egyértelműbb, hogy hosszú távon és távra törekszik az oktatás-képzés-átképzés-továbbképzés, az egész életen át tartó tanulás középpontba állítására, és arra, hogy olyan képességek, készségek, tudás birtokában lévő munkaerő kialakulásához járuljon hozzá, amely képes megfelelni a legmagasabb követelményeknek is, mégpedig a gazdasági ágazatok széles spektrumában. Nem meglepő módon ezek az országok gazdag, de méret nem számít: az első tízben vannak kis európai országok (a világelső Norvégia, a 2. Finnország és a 3. Svájc) éppen úgy, mint nagyok (a 4. USA vagy a 6. Németország).
A magyar teljesítmény
A fentiek tükrében nem mondható véletlennek Magyarország pontszáma. Ugyanis az elmúlt időszakban nálunk rossz irányba mentek a dolgok a munkaerő terén: az olcsó munkaerőre helyeződött a hangsúly, aminek a képzése is viszonylag olcsó.
Ráadásul a szakképzés helyzete sem nevezhető a legjobbnak, miként az iránya sem
Ha a legnagyobb jóindulattal szeretnénk fogalmazni, akkor azt mondanánk, hogy szakbarbárok, de ha nyersebben, akkor azt, hogy a dolgokat kevésbé átlátó „robotok” képzése irányába megy az ország.
Magyarország teljesítményére a jelentés alapján a legjobban illő jelző az, hogy „vegyes”: a 130 vizsgált ország között eredménye alapján a 39. helyen áll, ami tisztes eredmény, ám teszi ezt úgy, hogy a humán tőkéjének a 33,6 százalékát hagyja elveszni, csupán 66,4 százalékát használja ki. A részeredmények között van ahol befért a magyar eredmény a legjobb tízbe, ám van, ahol az utolsó tízbe került.
Ami külön hervasztó, hogy a volt szocialista országok közül a magyar teljesítmény gyengének mondható – amint az a fenti táblázatból is látható.
A vizsgált területek
Négy fő területen és öt korcsoportban vizsgálták a komplex mutató összeállítói a humán tőkét. Egyrészt górcső alá vették a „kapacitást”, azaz generációkon átívelő végzettségi szint szerinti állományt; a „bevethetőséget”: a munka során gyűjtött képességek alkalmazhatóságát; a „fejlesztést”, azaz a képzési, tovább- és átképzési kapacitást; s végül, de nem utolsósorban a „know-how” almutatót, ami nem más, mint az elsajátított képességek, ismertek mélysége, használhatósága a munkában.
