Közeledik az év vége, ilyenkor minden magára valamit is adó sajtótermék elkezd összefoglalókat közölni, miszerint mi minden történt idén, ennek főként az az oka, hogy az ünnepek alatt az euroatlanti kultúrkörben alig történik valami – pedig nem azt kéne nézni, honnét jövünk, hanem azt: hova tartunk. A mai kávé mellett próbáljunk ezen tűnődni, a régebbi és aktuális híreket is figyelembe véve.
Könnyű a villamosvezetőnek, aki a 24-esen csak bemondja induláskor, hogy „Keleti pályaudvar, Festetich utca” és a végállomásnál, hogy „Közvágóhíd”, a világpolitika sajnos nem két állandó pont között mozog (és reméljük, a Közvágóhíd sem lesz rendszeres megállóhelye). Azt tudjuk, hogy körülbelül honnét indultunk, az viszonylag – de csak viszonylag – biztos, csak ez nem villamos, hanem hajó, nem kötött a pályája, gyakori a vihar is, a csoda tudja, hová lyukadunk ki… Az idei év három főbb válság mentén telt, az első az észak-koreai volt, a második a szíriai, a harmadik az Európai Unió válsága. Illetve, az még nem válság, csak könnyen válhat azzá, ha megváltoznak az erőviszonyok a tavaszi választásokon a „Nemzetek Európája” elv hívei javára. Ezt majd még meglátjuk, bár mi is tehetünk ellene: mindenki gondolja meg jól, hogyan szavaz áprilisban, döntsünk megfontoltan.
A koreai helyzet alakulása már izgalmasabb
Tavaly ilyenkor még komoly esély látszott egy kirobbanó távol-keleti atomháborúra, ellenben azóta sok minden történt ahhoz, hogy elérjük a mostani állapotot, mely szerint igazából nem változott semmi. Donald Trump és Kim Dzsongun szingapúri csúcstalálkozója maga volt a diplomácia megcsúfolása, és világosan ki is derült belőle, hogy nem várható változás, annak dacára, hogy Trump elnök büszkén hirdette: sikerült megoldania a koreai válságot. Mutogattak is egy pár mondatos záróokmányt – a záróokmány persze nem azonos a teljes szerződéssel, az lehet akár több kötetnyi is – a világ visszafojtott lélegzettel figyelt, hátha megoldódik a kérdés – azonban kiderült, mi van abban a záróokmányban.
Szinte semmi. Idézzük szó szerint!
„Az Egyesült Államok és a KNDK (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) elkötelezi magát, hogy új kapcsolatokat alakít ki a két ország népeinek békére és prosperitásra törekvésével összhangban.
Az Egyesült Államok és a KNDK közös erőfeszítéseket tesz, hogy a tartós és stabil béke rendszerét alakítsák ki a Koreai-félszigeten.
Megerősítve a 2018. április 27-én aláírt Panmindzson Deklarációt, a KNDK elkötelezi magát, hogy a Koreai-félsziget teljes atommentesítésén fog dolgozni.
Az Egyesült Államok és a KNDK elkötelezi magát a hadifoglyok és a hadszíntéren eltűnt katonák maradványainak hazaszállítására. (Ez az 1950-53-as koreai háborúra vonatkozik.)”
És mi van a teljes szerződésben?
Abban viszont még ennyi sem, ugyanis nem létezik. A világméretű show csak arra volt jó, hogy aláírják ezt a pár semmitmondó frázist, aztán mindenki hazamenjen ünnepeltetni magát és titokban várja a Nobel-békedíjat. Észak-Korea ugyan leszerelt egy, azaz egy kísérleti telepet (amit korábban már amúgy is használhatatlanná tett egy félresikerült robbantás), de ezen kívül nem tett sokat. Annyi mindenképpen elmondható, hogy enyhült a feszültség a két Korea között, de ennél több nem. Sőt, az észak-koreai állami hírügynökség múlt csütörtökön, ahogy a leszerelési egyeztetések újabb mélypontra jutottak, kiadott egy közleményt, ami szerint Észak-Korea nem fogja önként leszerelni atomfegyvereit, csak akkor, ha az USA előbb megszünteti az Észak-Korea felé fennálló nukleáris fenyegetést.
Ez volt hát Trump nagy győzelme
A gyakorlatban óriási vereség, csak azért nem nagyobb, mert Észak-Korea nem háborúra vágyik, hanem a továbbiakban is zsarolni szeretné a világot. Itt kéne megtalálni az egyensúlyt, de talán nem Trump elnöknek, aki teljesen alkalmatlan a jelek szerint erre a feladatra.
A szíriai helyzet eldőlt
Amint a szíriai válság kezelésére is. A részletek mellőzésével annyit mondhatunk, hogy a tavaly ilyenkor még sokesélyes szíriai helyzet eldőlt, esélytelenné vált minden erő számára, mely az Egyesült Államokkal kötött szövetséget. Tegnapi írásomban elemeztem már, miért Erdogan és Putyin a válság nagy győztese – ma csak annyit tennék hozzá, hogy időközben Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter hivatalosan is bejelentette Észak-Szíria megszállását. Egyúttal megfenyegette Franciaországot is, hogy amennyiben nem vonja ki erőit a térségből, az „senkinek sem lesz jó”. Sőt, Törökország tulajdonképpen jót akar, hiszen „azon lesz, hogy a Szíriából történt amerikai csapatkivonás után ne alakuljon ki légüres tér az országban, amelyet a terrorszervezetek töltenének be.”
Ez esetben sok múlik azon, mit nevezünk terrorszervezetnek, ugyebár. De ez megint nem ideológiai kérdés: ez a háború az olajról szól, nem a különböző népekről vagy a biztonságukról. Érdekes lenne kideríteni, milyen olajkoncessziós szerződések vannak érvényben a megszállásra váró területek kitermeléseit illetően, és ezek hogyan fognak változni a megszállás után: jó nehéz, fárasztó munka lesz, majd figyelni kell a Wall Street Journalt.
Mire jutott Trump az európai tárgyalókörútján?
Korea tehát kudarc az Egyesült Államok számára, Szíria kudarc. Mire jutott Trump az európai tárgyalókörútján? Sommásan: magára hagyta a Brexit miatt külön kereskedelmi szerződésért folyamodó Nagy-Britanniát, a NATO-csúcson az Egyesült Államoknak a szövetségből való kiléptetésével fenyegetőzött, abban az esetben, ha a tagországok záros határidőn belül nem emelik meg védelmi költségvetésüket, Helsinkiben pedig Putyin marionettbábjaként viselkedett és megtagadta saját, tulajdon elhárítóit is. A NATO-ból való kilépésről lebeszélték, de nem mondott le erről az álmáról, amit minapi kijelentése is bizonyít, miszerint a szövetséges országok többé nem élvezhetik az Egyesült Államok katonai védelmét. Ingyen semmiképpen, de lehet, pénzért sem.
Nos, azt hiszem, nagy a baj.
Donald Trump elfeledni látszik – de nincs kizárva, hogy soha nem is tudta – miszerint a NATO-nak nem az a célja, hogy „rendet tartson a világban”. Az sem a célja, hogy az Egyesült Államok rajta keresztül irányíthassa akár a világot, akár annak egy részét. Akkor ugyanis semmi szükség nem lenne más tagállamokra, kérem.
Sőt: a NATO még csak nem is az Egyesült Államoké.
A NATO célja, épp úgy, mint minden más katonai szövetségé az, hogy egyensúlyhelyzetet tartson fenn. Egyensúlyt, amiben senki sem érhet el egyetlen zónában sem túlhatalmat, nem növelheti bizonyos mérték fölött a befolyási övezetét, és a kialakuló kényes egyensúly viszont így garantálja a békét.
A diplomácia célja sem egy vagy más állam világhatalmának elősegítése, hanem az, hogy egyensúlyi helyzetet érjen el, nem katonai, hanem szerződéses eszközökkel, és vigyázzon erre az egyensúlyi állapotra, melyben aztán – ha hosszan tart – lehet biztosítani a gazdasági és kulturális felvirágzást.
Sosem működött tökéletesen, de még mindig az egyensúlyra törekvés a legjobb módszer.
Trump úgy hozza a döntéseket, mintha nagyvállalatot vezetne
Trump összes kudarca mögött azt találjuk, hogy nem is törekszik semmiféle egyensúlyra, a világ, mint olyan, hidegen hagyja, „America first”, Amerika az első, és a politikai-diplomáciai döntéseket úgy hozza, mintha nagyvállalatot vezetne. Gazdasági érdekek mentén.
Ezzel veszélyesen legyengíti szövetségeseit, akik – valljuk be – tényleg belekerülnek némi pénzbe, de ez a pénz a világbéke ára. Ellenfelei veszélyesen megerősödnek, az Egyesült Államok világpolitikai és világgazdasági szerepe gyengül – és kihúzza az egyik fő tartópillért a mindig is kényes egyensúlyban billegő világbéke alól.
Lehet neki első Amerika, igen szép hazafias szólam ez, azonban ha a bolygó Amerika körül kisebb és nagyobb zsarnokok játszóterévé válik, akkor Amerikában is pokol lesz élni. Erdőtűz közepén sem lehet azt mondani, hogy nem érdekel minket a katasztrófa, nem a mi erdőnk ég.
Márpedig Trump pontosan erre készül, és az Egyesült Államokat egy izolacionista politika mentén meg fogja fosztani vezető szerepétől, ha hagyják.
Mindenki megsínyli majd
Ez a világ többi része számára is nagyon kellemetlen lesz, ugyanis mindenki megsínyli majd: egészen egyszerűen nem lehet következmények nélkül megengedni, hogy átrendezzék a világtérképet.
Ha továbbra is Trump elnök irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját, fel kell készülnünk a legrosszabbakra is.
Sajnos, keserű lett ez a mai kávé…
Trump beszólt egy hétévesnek, aki hisz a Mikulásban
Persze ha kicsit utána nézünk, kiderül, hogy nem Magyarország nevét viseli a börtön, hanem egy Nélson Hungria nevű férfiét, aki az ország egyik legbefolyásosabb büntetés végrehajtási szakértője volt, számos szakkönyvet írt, karrierje csúcsán a szövetségi legfelsőbb bíróság tagja volt, még 1951 és 1961 között, tehát a katonai diktatúra előtt. Azért pont Magyarország, azaz Hungria a vezetékneve, mert az egyik őse egy magyar jezsuita szerzetes volt, aki a 19. század első felében érkezett Brazíliába. Ő vette fel annak idején az Hungria nevet.
