Kultúra

Beszélgetés Kútvölgyi Erzsébettel

0

Kútvölgyi Erzsébet nem is akart színész lenni, fiatalon az volt az álma, hogy gyermeksebész legyen. A magyar tanára beszélte rá, hogy menjen el a színművészeti főiskola felvételijére, ami szerinte éppen azért volt sikeres, mert nem görcsölt, hiszen nem is nagyon akarta, hogy felvegyék. Kútvölgyi Erzsébettel a vígszínházi öltözőjében Canjavec Judit beszélgetett.

Egy régi Szenteste

1953 karácsonyának előestéje volt. Már Nagy Imre a miniszterelnök, megkezdődött az úgynevezett „új szakasz” kissé liberálisabb politikája, de még mindig Rákosi szelleme ijesztgette az országot. Rákosiék utálták a karácsonyt, nem is volt akkoriban ünnepnap, de betiltani a családi ünnepet még ők sem tudták. Azt mondták, aki a karácsonyt ünnepli az a klerikális reakció szekerét tolja. A mai fiatalok azt sem tudják mit jelent ez? Röviden: visszasírja az egyházak és a papok hatalmát. Pedig mi nem sírtuk vissza, csak végre boldogak akartunk lenni.

Rákosiék egyet tehettek: karácsonykor nem árultak karácsonyfát, vagyis nem lehetett kapni fenyőfát. Nagyapám derék újpesti asztalos volt, rajta nem fogott ki a Rákosi-klikk. Összeeszkábált falécekből egy talpat, s abba beledugott egy piros partvisnyelet. A nyélbe lukakat fúrt, szépen, szimmetrikusan, majd kimentünk a Megyeri temetőbe, s vettünk fenyőágakat, mert azokat lehetett kapni, az emberek télvíz idején fenyőgallyakkal borították be szeretteik sírját. Nagyapám otthon, a fenyőgallyakat szépen beledugdosta a piros partvisnyélbe fúrt lukakba. Olyan szimmetrikus és gyönyörű fenyőfám soha nem volt többé.

Kocsisgyertyákat szerencsére lehetett kapni, azok fénye világított Szenteste, amikor az egész család, térden állva, elénekelte a Mennyből az angyalt.

A partvis karácsonyfán díszek is voltak. Nagyanyám Mitugrász és Inota csokik ezüstpapírjába csomagolt diókat, anyám akasztgatta fel a fára a díszeket, cérnával. Habcsók is volt, vagy valami hasonló. Nagyanyám sütötte a fehér és rózsaszín habos csodákat, azokat is felaggattuk a fára. Szaloncukor is volt, savanyúcukrot csomagolt apám kék papírba, ilyen papírokba kötöttük a tankönyveinket, füzeteinket. És a csúcsdísz! Nem flancos volt, mint a maiak, nagyanyám a kertben növő csipkebokor ágaiból hajtogatott ötágú betlehemi csillagot. Nem volt vörös színű, mint a proletariátus csillaga vagy Mózes égő csipkebokra!

A fa alatt ajándékok vártak: fa, festett építőkockák, ezt is a nagyapám gyártotta, magasszárú, barna bőrcipő, amibe hóeséskor újságpapírt tett a nagyanyám, hogy be ne ázzon nagyon és ne fázzon a lábam. És a legnagyobb ajándék: a bakancsra felcsavarozható, levehető korcsolya. 32 forint volt. Akkor még voltak kemény telek, nem úgy, mint mostanában, az iskola udvarát fellocsolta a pedellus, a víz jéggé fagyott, azon csúszkáltunk, mint néhány évvel később a Kékes tévében a Protapopov házaspár. Emberek, ki tudja még, ki volt és mit csinált a pedellus? Miért akasztottunk a Kékes tévé képernyője elé zöld plexilapot? No persze, ez már egy későbbi történet, maradjunk ’53-nál.

Halászlét ettünk és rántott pontyot, a szomszédunk nagy ho-ho-horgász volt és lejárt az újpesti öbölbe pecázni. Tőle volt a ponty, amely karácsony délutánig a kádunkban úszkált, s öt óra fele kólintotta fejen szegény halacskát asztalos nagyapám egy fakalapáccsal. Nagyanyám bájglit sütött, az újpesti piaci kofák árultak diót és mákot.

Csillagszórónk nem volt. Csak a szemünk csillogott. A könnyektől.

Egy festmény mögül került elő az eddig soha nem látott Vajda Lajos-kép

0

Nagyon meglepődtek a kurátorok, amikor az újrakeretezésnél észrevették, hogy az egyik Vajda Lajos festmény mögött egy másik mű is lapul. Vajda Lajos a háború előtti magyar szürrealizmus egyik kiemelkedő alakja volt, így a most felbukkant, eddig sosem látott kép milliókat érhet.

Az 1908-ban született festő-grafikus életművéből nemrég a szentendrei Ferenczy Múzeumban nyílt kiállítás, így a festmények már a kurátoroknál voltak, hogy ők újrakeretezzék a műveket a november közepén nyíló kiállításra, amikor egy nagyon fura dolog történt. A meglepetés akkor jött, amikor egy kép újrakeretezésénél észrevették, hogy a hátlap mögött egy másik ismeretlen rajz van elrejtve. A képről a Vajda Lajos festmények tulajdonosa sem tudott, így őt is meglepte a felfedezés, és alig várja, hogy visszakapja a kiállításnak kölcsönadott három festményt, és az új frissen felfedezett képet.

Vajda Lajos a most előkerült rajzán feltüntette az évszámot is, így tudjuk, hogy 1934-ben készítette azt, és egy tőle megszokott régebbi stílusban alkotott. A most felfedezett kép értéke így magasabbra rúg, hiszen egy igazi különlegességről van szó, ráadásul a felfedezés körülményei sem minden naposak.

Kolozsvári Interferenciák – Áldozatok

Húsba váj, fájdalmat okoz, égető kérdéseket tesz fel, töprengésre késztet két világhírű színház, a bécsi Volkstheater és a berlini Schaubühne előadása az Interferenciák elnevezésű nagyszabású nemzetközi színházi fesztiválon a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Miközben itthon viták dúlnak arról, aktuál-politizálhat-e a színház, két ilyen jeles teátrum ezt a lehető legtermészetesebb módon, erkölcsi kötelességből, hivatástudatból megteszi.

 

Mindkettő elég formabontóan csinálja. Bécsben a színház nagyasszonya, Anna Badora meglepő módon összetársítja Euripidész Iphigénia Auliszban című tragédiáját Soeren Voima és Stefano Massini Occident Express című kortárs darabjával, ami egy az egyben a bevándorlókról szól. Euripidész művében pedig ott a kirekesztettség, kisemmizettség, a megsemmisülés és a megsemmisítés, a fennen céloknak kikiáltott borzalmakért hozott áldozat. Az ókori Görögországban Agamemnónnak, mert a jóslat szerint ez a célravezető, saját lányát kell feláldoznia a háború megnyerésének érdekében, aminek célja Trója földdel való egyenlővé tétele. Iphigénia először meglehetősen örül, hogy lesz áldozati oltár, fel is ajánlja, hogy nagy buzgón körbetáncolja majd, aztán, amikor megtudja, hogy de hát éppen őt áldozzák fel, arcára fagy a mosoly. Jön az alkudozás, jönnek a döbbent csendek, majd beteljesedik a végzet.

Fotó: Bíró István

Az előadáshoz elárasztják vízzel a színpadot. Ebben tapicskolnak a szereplők. Ez jelzi, hogy van mit tisztára mosniuk, tombol a gyűlölet. A vízben piros nagyestélyiben meghempergőzik Iphigénia anyja, Klütaimnésztra is, aki persze minden eszközzel próbálja megakadályozni lánya halálát. Anja Herden annyira csodálatos színésznő, hogy szinte óhatatlanul főszereplővé válik. Fölöttébb nőies, rafináltan eszes asszonyt alakít, aki miközben roppant kiszolgáltatott, már-már fölébe kerekedik a férfiaknak. De elveszíti a lányát, és ettől szinte ő is megsemmisül.

Modern korunk áldozatai a bevándorlók. Menekülnek háborúk elől, vagy, mert nem tudnak megélni felperzselt földjeikből, az életveszélynél, a nincstelenségnél jobb létezést remélve. Sokan halnak meg menekülés közben. Tömeges az áldozat, amit az embercsempészek kegyetlen gondatlansága tovább fokoz. Több dermesztő jelenet van az előadásban. Az egyik, amikor levegőtlen konténerbe zsúfolja be a csempész a szerencsétleneket. De hideglelős színházi megoldásként, ebben az esetben üvegből van ez a szállításra kész konténer. Látjuk a lehetetlen pózokban való iszonyú egymáshoz préseltséget. Test testhez taszítódik, fájdalmat és fullasztó levegőtlenséget okozva. Amúgy a csempész előre ridegen meg is mondja, vagy túlélik, vagy nem. Ha nem, akkor egy szeméttelepre borítják ki őket. Legalább ugyanilyen rémisztő, amikor a menekülők egy kisfiút küldenek előre az elaknásított földön, hogy óvatosan lépkedve igyekezzen kitapasztalni, van-e ott robbanásveszély, amerre tovább lopakodnának. Még hangosan buzdítják is, hogy no csak bátran, no csak előre! Üvöltő segélykiáltás ez, hogy legyen már ennek vége.

Fotó: Bíró István

De sajnos nincs, és, hogy mennyire nincs, arról regél a Schaubühne Compassion. The History of the machine gun című megrázó produkciója, amihez nem vízzel, hanem szeméttel árasztották el a színpadot. A modernkori civilizáció vagy éppen civilizációtlanság felhalmozott mocskával. Jelképezi természetesen azt a temérdek bajt, problémát, megoldatlansághalmazt, ami összetorlódott. A szemétrakás szélén két színésznő. Egyikük, Consolate Sipérius, fekete bőrű, Ursina Lardi pedig fehér. A rendező fölöttébb bízik bennük, mert jobbára csak beszélnek és beszélnek, alig van cselekedetük, mégis abszolút lekötik a figyelmet. Drámai tényeket sorjáztatnak egymás után. A Földközi-tenger partjaira sodort, vízbe fúlt emberekről, vagy a közép-afrikai polgárháborúk, betegségek áldozatairól, a Közel-Keleten rútul megsemmisültekről. De nem hideg tényközlők ők. Arcukat, gesztusaikat kivetítik nagyban, és miközben mondják és mondják és mondják, ami lúdbőröztető, a hangsúlyaikban, a gesztusaikban, ott a véleményük, az elkeseredésük, a felháborodásuk, a tenni akarásuk, a tehetetlenségük, hogy ez így nem mehet tovább, hogy az afrikai halottakat, például a kongói polgárháborúban értelmetlenül elhunytakat is beleszámítva, már annyi lesz az áldozat, mint a holokauszt idején. De tudják, hogy a tömeghalál gyakran kevésbé megfogható, mint akár egyetlen ember jobban átélhető halála. Megmutatják annak a partra vetett halott kisfiúnak a képét is, akinek fotója bejárta a világot. Ott fekszik közvetlenül a végtelennek tűnő hatalmas tenger mellett az a csöppnyi, elernyedt test, és vádló a látványa.

Interferences 2018
Fotó: Bíró István

Muszáj lenne valamit tenni, üvölti, suttogja, követeli, kéri, rimánkodja az előadás. Mi meg csak ülünk tehetetlenül, elborzadunk, majd igencsak erősen megtapsoljuk a két markáns színésznőt, akiknek karizmatikus volta, hiteles kiállása magas hőfokúvá teszi a fájdalmas produkciót.

Édeseim, drágáim

Gyerekként, a konyha mögött, az élő, egy méteres angolnát kézbe fogta és bele akart harapni. Négy-öt évesen pedig már kolbászt töltött disznóvágáson, majdnem levágta az ujját Lakatos Márk a közismert stylist, akinek Márk konyhája címmel most jelent meg személyes hangvételű szakácskönyve a Libri Kiadónál.

  • Félévesen a halászcsárdában már követeltem a halászlevet.
  • Római típusú, félig fekvő pozícióban ettünk.
  • Egy egész malacfejet tálaltunk fel a színpadon, mert polgárpukkasztó előadás volt.
  • Az öltözködésnek is lehet íze.
  • Vannak például olyan közhelyek, hogy a divattal kapcsolatos területeken több meleg férfi van, mint hetero.

A könyved előszavában leírod, hogy már egészen pici korodban ott szaladgáltál kolbásszal a kezedben az agárdi kempingben, ahol a nagyszüleidnek pecsenyesütödéjük volt…

Igen, meztelen fenékkel ott mászkáltam a strandon, egy kolbásszal a kezemben. Ráadásul angyalhajú, aranyfürtű kisfiú voltam, mindenki kedvelt, élő reklámot jelentettem a nagyszüleim portékájának. Azt gondolták, ha nekem a kezembe merik adni, nem lehet az olyan rossz.

Kétéves korodban már kolbászt ettél?

Oly annyira, hogy félévesen a halászcsárdában már követeltem a halászlevet.

Félévesen azt hogy kell követelni?

Ordítottam, és a kezemmel mutattam, hogy azt kérem. Azóta is az az egyik étel, amit bármikor meg tudok enni.

Mind a négy nagyszülőd vendéglátós volt…

Igen, így aztán annyira megszoktam a konyhát, a főzést, hogy hátul, a konyha mögött, az élő, egy méteres angolnát kivettem, és abba akartam nyersen beleharapni.

Sipítottak a nagyszülők?

Igen, megpróbálták kivenni a kezemből.

És az angolna mit csinált?

Hát szerintem azt gondolta, hogy most szusi lesz belőle.

Tulajdonképpen így maradtál…

Így, így. Főztem állandóan, minden egyes családi ünnepre. Négy-ötéves koromtól rendszeresen résztvettem a disznóvágásokon, kolbászt is töltöttem.

A könyvpremiereden azt mondtad, hogy közben majdnem az ujjadat is levágtad.

Igen. Egy mély vágás volt. Aztán spanyol-magyar tagozatú osztályba jártam a gimnáziumban, ahol állandóan színházat csináltunk. Ezzel a csapattal nagy lucullusi lakomákat csináltunk.

A premier bankettekre?

Azokra is, de gyakran valakinek a lakásában hétvégenként sütöttünk, főztünk és nagyon ceremoniális körülmények között, perzsa szőnyegeken, párnákon megettük, amit elkészítettünk. Római típusú, félig fekvő pozícióban ettünk, arra emlékszem.

Miket?

Akkor kaptam életem első szakácskönyvét, és abból például több mindent is megfőztem. Akkoriban éppen Picasso A telibe viszonzott vágyakozás című szürrealista darabjára készültünk, és abban egy egész malacfejet tálaltunk fel a színpadon, mert polgárpukkasztó előadás volt. Persze más borzalmakkal is készültünk a kedves nézőknek.

Azt szoktad mondani, hogy a gasztronómia közel áll a stylistsághoz…

Feltétlenül.

Azért, mert az ételt is meg kell adjusztálni?

Hát alapvetően minden az arányokon, illatokon, ízeken, színeken múlik. Ha hiszünk a szinesztéziában, akkor ugye az öltözködésnek is lehet íze. Meg Tóth Árpáddal szólva, lila dalra is kelhet egy nyakkendő. Ezek olyan egymás között kommunikáló rétegek és érzékek, amelyek a divatban, a gasztronómiában, a kultúrában, egyaránt érvényesülnek. Ha valaki úgy él, hogy ezek között az érzéki rétegek között jön-megy, akkor az öltözékben, ételben, bármilyen más dologban meg tudja találni ezt.

Fotó: Libri Kiadó

Se a stylist tudományát, se a gasztronómiát nem tanultad hivatalosan. Ehhez képest az egyik legismertebb stylist vagy, a Belvárosi gasztro piacon pedig nagyágyúk közt, például Bíró Lajos, Nyíri Szása, Széll Tamás elismerten elsőrangú séfek főztje mellett is megállja a helyét a te kis éttermed.

Meg is álljuk, és erre mi tényleg büszkék vagyunk, mert amikor idejöttünk, mindenki úgy kezelte ezt, hogy na, megjött a kis stylist, és akkor majd valami lesz. De már két és fél éve működik ez az étterem, és az első pillanattól kezdve profitot termel, ami szerintem igen nagy szó a vendéglátásban.

Ebben nincs szerepe annak, hogy celeb is vagy, és emiatt sokan meg akarják kóstolni, hogy mit is főz Lakatos Márk?

Ez az első két hónapra volt igaz, amikor itt én még mosogattam, és szedtem be a tányérokat, mert azt gondoltam, fontos, hogy az emberek lássák, nem csak a nevemet adom ehhez, hanem itt vagyok és a receptúrák is az enyémek. Ebben a két hónapban azok, akik a celebre voltak kíváncsiak, kipróbálták az éttermet. Azóta folyamatosan nagyon combos, erős vendégkörünk van, amitől az egyik legjobban menő hely vagyunk itt a piacon, ami mutatja, hogy ez életképes koncepció és vállalkozás.

A különleges kolbászok és a belőlük készült ételek a fő profil.

Az egyik fő termékünk a narancshéjjal és oregánóval ízesített kolbász, ami a Beloiannisz faluban élő görög kisebbségnek egy tradicionális receptje. De van thay kolbászunk vörös curryvel, szárnyas kolbászunk gyömbérrel, van olyan sertés kolbászunk, amiben eredeti gorgonzola dolce van. Ezek tartósítószer mentesen, minőségi alapanyagokból készülnek. A főzelékeinkben nincsen laktóz, glutén, csak a zöldségekkel sűrítjük ezeket az ételeket. Szerintem, ahhoz, hogy valaki stílusos legyen, már az egészség is hozzátartozik valamilyen szinten. Igenis, kell arra figyelni, hogy az ember miből és hogyan főzi meg az ételét és, hogy mit és hogyan hord.

Ellentétben a többi szakácskönyvvel, amik általában a desszertekkel végződnek, a tiéd velük kezdődik, Édeseim fejezetcím alatt. Így egyébként embereket is szólítasz.

Meg Drágáimnak is.

Ilyen fejezetcím is van, drága alapanyagokból.

Igen, igen, mert én azt gondoltam, ha szakácskönyvet csinálok, az semmiképpen nem lehet, okoskodó, kioktató, mert nem vagyok szakács és nem vagyok háziasszony sem. Szívesen és gyakran főzök, de mindig valamilyen alkalom kapcsán. Azt gondoltam, hogy úgy szeretném a fejezeteimet és a receptjeimet is összeállítani, hogy kicsit az én lelkemet, hangulatomat, személyiségemet tükrözzék, ne pedig valamilyen enciklopédikus dolog legyen a könyv, mert az nem lenne hiteles.

Fotó: Libri Kiadó

Milyen a te lelked, hangulatod, személyiséged?

Például az, hogy partiról, stílusról szól az élet, amit imádok. Nekem erről, a show-ról, a színházról szól.

Filmelmélet szakon végezted az egyetemet, tehát azt lehet mondani, hogy stylistként sem vagy képzett ember…

Egyáltalán nem.

De stylist könyved is van.

Pontosan. Azért írtam, mert ezt nagyon kevés helyen tanították még, amikor én elkezdtem csinálni. De mivel mind nagyobb és mind sikeresebb szakma, nagyon jó, ha összeszedi az ember azt a tudásanyagot, amit egy stylist elsajátíthat. Természetesen annyit, amit el lehet sajátítani. Hiszen ez olyan alkotói vagy művészeti tevékenység, aminek csak a bástyáit lehet megtanulni, de a belső magma, belső alkotási folyamat mindig intuitív, amit nem lehet tanítani.

Tele vannak veled a bulvárlapok, hogy például nem voltál még nővel, nem gondolkoztál még azon, hogy legyen gyereked, de ez most már megfordul a fejedben. Azt ugyan még nem tudod, hogy nővel vagy férfivel párt alkotva szeretnél akár egy örökbe fogadott gyereket felnevelni. A mindig vállalt melegséged valamilyen szempontból közrejátszhat abban, amit csinálsz?

Nézd, ez egy érdekes dolog. Vannak például olyan közhelyek, hogy a divattal kapcsolatos területeken több meleg férfi van, mint hetero. Én azt gondolom, hogy az az ősi kultúrtörténeti koroktól kezdve mindenképpen érdekes, hogy a közvetítő karakterek általában érzékenyebbek a világ dolgaira. És ugye egy olyan férfi, akinek a női lélekhez, a nőiességhez több közvetlen csatornája van, mint egy alfa macsó, hetero hímnek, aki tradicionálisan igen merev férfi szerepet visz, érzékenyebb lehet sok mindenre.

A macsók is szeretnek öltözködni…

Oké, de amikor valakiben valahogyan természetesebb az átjárás a nemek, a kultúrák között, akkor rendszerint érzékenyebb, és ezt kár tagadni. Hogy aztán erre milyen társadalmi maszkok és egyéb rétegek rakódnak, az már mindenkinek a saját története.

Káosz

Három ember szinte a szó szoros értelmében széttépi egymást. A negyedik inkább csak asszisztál hozzá. Tettlegességre nem kerül sor, mégis szinte cafatokban hevernek szanaszét. Lehet módszeresen adagolt szófullánkokkal, ádáz nézésekkel, szikrázó szemekkel, fenyegető gesztusokkal, vagy éppen jégcsap ridegséggel is maradandó károsodást okozni.

Fotó: Herbszt Véner Orsolya

Per Olov Enquist 1975-ben írt, világsikert aratott és azóta is hódító darabja, A tribádok éjszakája, egykori honfitársa, a jeles svéd író August Strindberg eszelős nőgyűlöletéről, válásáról regél. A se veled, se nélküled típusú utálatba átcsapó kapcsolatról. A távolodni akarásról, de a kényszerű egymásba kapaszkodásról, sőt egymáson élősködésről. A női emancipáció ébredéséről. A hagyományos nemek közti kapcsolatok körüli szemlélet átalakulásáról, a leszbikusságról, arról, amikor a nők már szabadulnának a férfiuralomtól, akár alázzák a férfit, aki pedig kisebbségi érzése miatt fellengzősen nagyzol, és löki a nőket becsmérlő,visszafojtott szexualitással teli, szövegeit.

Ez a folyamatos összecsapás, a másik húsába tépő gyűlöletáradat persze remek játéklehetőséget biztosít a színészeknek. Bizony már csaknem negyven éve volt ebből a darabból egy nagy, máig igencsak emlékezetes produkció, Csiszár Imre kegyetlen, fájdalmas, cinikus humorral teli rendezésében, főleg Blaskó Péter és Tímár Éva pokolra menő játékával, de Szerencsi Éva és Matus György is kiválóak voltak.

Fotó: Herbszt Véner Orsolya

Most Kiss Csaba vitte színre a művet a Pinceszínházban, Kaszás Gergővel, Györgyi Annával, Juhász Rékával és Gömöri András Mátéval. Ugyancsak magas hőfokon sistereg a játék. Kaszás Strindbergént karizmatikus, formátumos hisztérikát játszik, erőteljes feminin vonásokkal. Magánéleti és írói válságba jutott tehetséget alakít, akit ráadásul a hazájából is száműztek és a koppenhágai Dagmar Színházban próbálja legatyásodva, megélhetési szempontból létkérdésként, bukás gyanús darabját, ami egyébként éppen saját tragédiáját taglalja, tehát színház a színházban játékot látunk.

Kaszás egészen pazar. Megmutatja a gödörben lévő embert, aki kibírhatatlanul hektikus, nagyképűsködést vegyít a szinte szemünk előtt való összezsugorodással, törpévé válással. Önmaga előtt is összemegy, de közben unos-untalan le akarja uralni a körülötte lévőket, basáskodik, macsóskodik, aztán már-már giccsbe hajlóan érzelmes, üvölt vagy éppen megkukul.

Az előadásban fontos szerephez jutnak a dermesztő csendek, amikor pattanásig feszül a húr, mindenki kivár, vagy éppen már nincs szó a düh, az elkeseredés kifejezésére, marad a párbajjal felérő tekintet, vagy az apatikus bámulás a semmibe.

Fotó: Herbszt Véner Orsolya

A darab megírásának esztendejét a nők évének is tartották, az öntudatra ébredés, az emancipálódás fennen hirdetett időszakának. Györgyi Anna pontosan egy ilyen nőt ad, Siri tán nem csak a kibírhatatlan kapcsolat miatt akar válni, hanem elvből is, mit neki a férfi, megvan ő anélkül is! Miközben olyan nagyon azért nincs meg. Györgyi hol megszépülésre képes, jó alakú nő, hol összeomló, megcsúnyuló idegzsába, hol magabiztosnak mutatkozik, hol nyilvánvaló, hogy totálisan kicsúszott a lába alól a talaj. Juhász Réka formálja meg a leszbikus Marie-t, a barátnőjét, a szeretőjét, akihez mindinkább igyekszik kötődni, aki már teljesen emancipálódott, nyíltan vállalja másságát, ahogy pusztító alkoholizmusát szintén. És ott van még, főleg a nézőtéren elhelyezett kis lámpával megvilágított asztalnál, széknél, mint a darabbeli darab rendezője, Viggo, Gömöri András Máté alakításában, aki ehhez a három emberhez képest egy vizesnyolcas, nem is igen rúg labdába, inkább Strindberg rendez, de a két nő is állandóan mindenbe belebeszél, így aztán van egy szép kis veszekedő, féltékenykedő, temérdek komplexumtól terhelt triász, melynek tagjai ütik-vágják, rúgják egymást és pikírtkednek, ahogy belefér.

Fotó: Herbszt Véner Orsolya

Jó, hogy azért Kiss Csaba ebből az őrülethalmazból nem akar vérdrámát csinálni, inkább az abszurdok abszurdjáig fokozza a helyzeteket, eljátszatja a végletek végletességét, olykor a szituációk fonákját, ezért sokat lehet nevetni. Horváth Jenny elegáns, finom anyagból készült, tartásos polgári jelmezeket tervezett, a színészek pedig megmutatják, hogy mennyire nincs már bennük tartás, mennyire foszlóban van az, aminek ezek a ruhák a megtestesülései. Szakács Ferenc a háttérben székek kusza formában való egymásba akasztásával valóságos kortárs szobrot tervezett, a totális káoszt érzékeltetve.

A produkció is arról regél, hogy teljes a káosz bennünk, a lelkünkben, no meg a külvilágban is, ez pedig így összeadódik, és hát alaposan megnézhetjük magunkat.

Vajon mit jelent Gálvölgyinek lenni?

0

Gálvölgyi János azt mondja, 50 éve igyekszik bebizonyítani magának, hogy ő a Gálvölgyi.

A videó interjút Canjavec Judit készítette.

Budapesten lép fel Afrika legjobb gitárosa

0

Napjaink egyik legegyedibb stílusú gitárosa, Dan Patlansky pénteken Újbudán lép színpadra az új rendezvényközpontban, az Analog Music Hallban. A már 20 éve pályán lévő zenész néhány éve Joe Satriani turnévendégeként szerzett elismerést nálunk, majd zenekarával önálló koncertet is adott az A38 Hajón. Most a Perfection Kills című, immár 9. lemezét mutatja be nálunk, amely idén februárban jelent meg.

Az album a nagy sikerű, 2016-os Introvertigót követi, amelyet az év legjobb blues-rock lemezének választott az Egyesült Államokban a Blues Rock Review. Ennek dalait a már említett budapesti lemezbemutató koncertjén is hallhattuk.

A mostani lemezt Dan lakhelyéhez közel, a dél-afrikai Pretoriában rögzítették, a Scherzo Productions stúdiójában. Ezúttal a korábbiaknál kissé eltérő hangzású felvételt akart készíteni, és úgy érezte, hogy ez a helyszín megfelelő lesz erre. Mindegyik új dalt Jaco Naudé hangmérnök rögzítette és Stefan Swart keverte, a végleges formába öntés (mastering) pedig Pete Lyman feladata volt. Dan a produceri feladatokat is ellátta, bár az első néhány dal megírásakor és előkészítésekor a korábbi két lemez producere, Theo Crous is közreműködött.

Az albummal kapcsolatos elképzeléseiről így mesélt a gitáros:

„A Perfection Kills lényege, hogy megmutassa a víziómat arról, hogy hogyan is készül egy olyan lemez, amelynél a dalszerző folyamat a legfontosabb. A késztermék jóval valóságosabb és természetes hangzású eredményt produkál.” Az albumot valóban az őszintesége és az élő hangzása különbözteti meg az elődöktől. A 10 tételt Dan olyan körülmények között rögzítette, amelyek a felvételt nagyon közelivé teszik egy élőzenés előadás élményéhez.

A dalszerzés 2016-ban indult: „Amint megvoltak a kiinduló ötleteim, összeültem a zenekarral, és egy jó hétig egy közös próbahelyszínen töltöttük az időt. Ezután még néhány kisebb csiszolásra volt szükség, és készen álltunk a felvételre: a félig élő körülmények között lezajló munka két hetet vett igénybe.”

A magyarra fordítva „A tökéletesség öl” című lemez a témaválasztás koncepció köré épül, amiről az alkotó így mesélt: „A művészetekben nem létezik tökéletes forma, hiszen annak a mérésére nincsen eszköz. A tökéletesség hajszolása így sok esetben többet árt, mint használ. Ez járt a fejünkben a stúdióba tartva is: Miért is kéne tökéletességre törekedni?”

A dél-afrikai gitárvirtuóz Európában Joe Satriani Shockwave turnéjának vendégeként szerzett ismertséget pár éve. Több önálló londoni koncert és néhány fesztiválszereplés után érkezett az Introvertigo album 2016 tavaszán, és fogadtatása igazi áttörést hozott a gitáros számára. Patlansky persze koránt sem mostanában kezdte pályafutását: az idén 36 éves gitáros, dalszerző-énekes immár két évtizede zenél, a blues elkötelezett híveként.

Bemutatkozó albuma az 1999-es Standing At The Station volt,

melyet az első nagy kiadós lemez, a True Bues követett 2004-ben. Nemzetközi térhódításának egyik mérföldköve az volt, amikor 2005-ben és 2006-ban Selwyn Miller, vagyis a többek között David Gates, Randy Crawford és Petula Clark mellett is dolgozó menedzser magával vitte egy szakmai bemutatóra New Orleans-ba. 2006-ban Dan bekerült a Fender támogatói programjába, amit összesen hat Afrikából érkező zenész mondhatott el akkor magáról. Az ezt követő években sorra érkeztek az új lemezek Real (2006), Move My Soul (2009), 20 Stones (2012), majd az akusztikus Wooden Thoughts (2013), és a 2014-es Dear Silence Thieves.

Műsorában szinte kivétel nélkül csak saját szerzemények szerepelnek, így egyre többen ismerik meg világszerte Patlansky különleges, blues-rock klasszikusokban gyökerező remek és változatos dalait, és nem utolsó sorban bátor és előremutató gitárjátékát. A budapesti koncertet a város egyik nemrég nyílt rendezvényhelyszínén, az Analog Music Hallban tartják. A 11. kerületi zenei központ több szempontból is hiánypótlónak számít.

Dan Patlansky zenekarának tagjai: Tom Gatza (billentyűs hangszerek és vokál), Tom Swann (basszusgitár) és Jay Bone (dob).

Eszetlenség és humánum

Az Alföldi Róbert által játszott Raoul Nordling, svéd konzul, megmenti Párizst. Egyetlen ember a híres nagyvárost? Ez úgy hangzik, mint valami tucat katasztrófafilm hülye sztorija. És bármennyire hihetetlen, igaz! A Diplomácia című, Cyril Gely által írt darabot látjuk, Sztarenki Pál rendezésében. Színészként pedig német tábornokot játszik, akit a már minden fronton vesztésre álló Hitler azzal bízott meg, hogy robbantsa fel egész Párizst.

 

Azért tébolyító, hogy mi minden múlhat egy emberen! Mondogatni is szokták, hogy manapság akár  egyetlen őrült elég ahhoz, hogy felrobbantsa a világot. Fene tudja, hogy ez így igaz-e, de azt hiszem, hogy a félelem ettől már mindannyiunkban ott van, átsuhant az agyunkon ez a lehetőség. Az pedig túlzottan is közel került hozzánk a terrorizmussal, hogy akár megeshet, hogy békeidőben is felrobbanunk.

Tény ami tény, Hitler tényleg kiadta a parancsot Párizs megsemmisítésére, nyilván azt remélve, hogy ezzel legalább ideig-óráig feltartóztathatja a szövetségeseket. És valóban úgy volt, hogy a sokat próbált Dietrich von Choltitz tábornok, végre is hajtja a fény városának, és akár két millió embernek, a tébolyult elpusztítását.

Fotó: Gordon Eszter

Két hatalmas horogkereszt van a színpadon, amikor bemegyünk a Rózsavölgyi Szalon Diplomácia című produkciójára, már ezekkel kávézgatunk, teázgatunk, sütizgetünk. Vészjóslóan nyomasztó társaság. Először a tábornokot látjuk meg a hotelszobájában, karján is horogkereszt, feszülő, állig begombolt egyenruha, kitüntetésekkel, Böhm Katalin tervei szerint. Talpig katona áll előttünk, büszke arra, amit elért, számára a parancs nyilvánvalóan parancs, nincs töprengés, nincs vívódás, hogy azt végrehajtsa-e, ahogy evidens, hogy az ő parancsát sem lehet megkérdőjelezni. Megy előre, mint a buldózer, ha törik, ha szakad. Az erkélyről végig néz a hajnali Párizson, amit immár az ő megsemmisítésre szánt birodalmának tekint. Majd elkapja egy asztmaroham, és a kamasz segéde keríti elő neki remegő kézzel a gyógyszert, így aztán világossá válik, hogy lám, ő is mennyire könnyen sebezhető. Meg az is világos, hogy kifogyva a megfelelő erőkből, már kényszerűen kamaszokkal, Varga Ádám, Bárdi Gergő hiteles megszemélyesítésében, próbálják vívni a németek háborút. De rögvest utána Choltitz intézkedik, telefonál, halasztást nem tűrő utasításokat ad ki, és fogadja azt az ifjú mérnököt, aki pontosan beszámol neki arról, hogyan tervezte meg a lehető legnagyobb gondossággal, Párizs levegőbe röpítését. A díszletet kigondoló Enyvvári Péter hatalmas várostérképet helyezett el a háttérben a falon. Ezen piros mágnesekkel jelöli az alapos munkát végző fiatalember a robbantási gócpontokat, legfőképpen a hidakat. Sütő András ügybuzgónak játssza, aki érzi, hogy mekkora feladat ez, milyen körültekintést és szaktudást igényel. Ecseteli is az elképzeléseit behatóan, és meg is kapja érte a dicséretet a tábornoktól. De azért csak kicsusszan a száján, hogy nem gondolta volna az építészkaron, hogy Párizst kell majd felrobbantania. És hát némi bátortalansággal engedélyt is kér rá, hogy mielőtt kitör az égszakadás, földindulás, hadd hagyja el a várost. Munkája végeredményében nem akar gyönyörködni.

Fotó: Gordon Eszter

Minden előkészület lezajlik a tömeghalált okozó, várost romba döntő robbantássorozathoz. És ekkor, az utolsó órában, toppan be a svéd konzul, aki Franciaországban született, így jókora a helyismerete, egy rejtekajtót is ismer a lakosztályba, ezen keresztül jutott be. Alföldi a tábornok rettentő határozottságával szemben, félszeg, öltönyös, mellényes, nyakkendős urat ad, egy polgárt. Vívódó, töprengő humanistát, aki eddigi ismeretségükre való tekintettel, el akarja téríteni a tábornokot iszonyú megbízatásától.

Itt következik a nagy párbaj, és a kolosszális színészi lehetőség. Sorsdöntő órában vív egymással szócsatát két férfi, a megszállók vezetője és a megszállottak képviselője, és a kezdeti totális bizalmatlanság után képesek lesznek meghallgatni egymás érveit. Döbbenetesen rímel ez a szituáció Székely János jelenleg is több helyen játszott, riasztóan aktuálissá vált, Caligula helytartója című nagyszerű darabjára, amiben a császár helytartója áll le, légiókkal a háta mögött, vitatkozni a jeruzsálemi templom főpapjával, és végül a parancs megtagadásával megelőzi a nemzethalált.

Fotó: Gordon Eszter

Ezúttal Alföldi csendes, megfontolt, felelősségteljes konzult alakít, akinek tán vigyáznia kell, hogy ne jöjjön ki a sodrából, de a cél érdekében fegyelmezni tudja magát. Amikor már-már megemelné a hangját, visszatolja a „potmétert.” Higgadt arckifejezést erőltet magára, rendezi a vonásait, miközben érvel és érvel, pörög az agya, bármire van riposztja, cáfol, alátámaszt, életbölcsességeket és nagyon is konkrét tényeket mond, akár az éppen aktuális hadi helyzetet. Amiből egyértelmű, hogy semmi, de semmi értelme a levegőbe röpíteni Párizst, azzal csak egy-két héttel tudnák késleltetni a németek a vereségüket, és belegondolni is rossz, milyen borzadályos megtorlás következne.

Nem csak szavak vívnak egymással, hanem tekintetek, gesztusok szintén. A két színész remekül játssza, csaknem hogyan nyársalják fel egymást nézéssel, vagy hogy engesztelődik meg a tekintet, hogyan csitulnak a gesztusok. Ezernyi érzelmi árnyalat fut át rajtuk, a teljes csüggedéstől a remény felébredéséig. És közben jelentőségteljes csendek is vannak, táncoló idegekkel. Két férfi pokoli kutyaszorítóban egymásnak feszül, dermesztő „sakkjátszmát” vív, és végül mindkettő megérti a másikat, a humánum felülkerekedik az esztelen pusztításon.

Lidérces belegondolni, hogy ez tényleg egyetlen emberen múlott!? Ha nincs Nordling, levegőbe repül minden?! Vagy, ha Choltitzot kicsit más fából faragták volna, szintén!? Hogy mi hangzott el a szállodában, az a darab szövegében valószínűleg sok tekintetben fikció. De az alaptörténet igaz. A konzult a háború után igencsak kitüntették. Még találkozott is egyszer az immár békés Párizsban a tábornokkal. És neki ajándékozta a kitüntetését. Szép. Mint a mesében, itt a vége, fuss el véle, mondhatnánk nyugodtan álomra hajtva a fejünket.

Fotó: Gordon Eszter

Csak közben ez a történet manapság lidércesen aktuális, nem véletlenül szisszennek fel többször is a nézők, hogy te úristen, mi hangzik el! A veszélyérzetünk az elmúlt időszakban alighanem növekedett. Szorongásainkat fogalmazza meg ez a produkció, de történelmi hitelességű, igaz happy andjével talán kicsit segít hinnünk abban, hogy hiába jön a rosszabbnál rosszabb, a humánum azért előbb-utóbb, csak felülkerekedik.

Audrey Hepburn szembeszállt a nácikkal

0

A hollywoodi sztár fiatal lány volt amikor a nácik megszállták Belgiumot és Hollandiát. Audrey Hepburn Belgiumban született, Angliában volt kezdő balerina, majd Hollandiában élt a második világháború idején. Egy most megjelent könyv szerint aktív szerepet játszott az ellenállásban Hollandiában.


Dutch Girl: Audrey Hepburn in World War Two
a könyv címe, mely egy nemrég felfedezett naplón alapul. Audrey Hepburn szeretett nagybátyját, Otto von Limburg Stirum grófot a nácik meggyilkolták. Emiatt kapcsolódott be a fiatal Audrey Hepburn a holland ellenállásba. Hollandiában.

Fia, Luca Dotti írta az előszót a könyvhöz. A londoni Daily Mailnek nyilatkozva elmondta: édesanyja keveset beszélt ezekről az időkről, de mindig nagyon határozottan állást foglalt a fasizmussal szemben. Gyerekkorukban mindig azt hallhatták tőle: tudni kell, hogy a jó és a rossz harcában melyik oldalon állunk?!

Mit tett Audrey Hepburn az ellenállás érdekében? Híreket szerzett és továbbított. Senki sem gyanakodott a fiatal és csinos lányra, akit úgy ismertek mint Arnhem városának első balerináját. Egy orvos asszisztense volt, így nagyon sok emberrel kapcsolatba léphetett anélkül, hogy gyanút keltett volna. A háború után hivatalosan sohasem beszélt ellenálló múltjáról hiszen még csak 16 éves volt. Előtte állt az élet és Hollywood. Most több mint hét évtizeddel később kiderült: az ifjú balerina szembeszállt a nácikkal Hollandiában pedig ez akkor életveszélyes volt Audrey Hepburn számára.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!