Az igazi csoda olyan témát dolgoz fel – egy örökletes betegség miatt eldeformálódott arccal született kisfiú beilleszkedését az iskolába -, amelyből nehéz nem túlontúl érzelgős filmet készíteni. A moziban ülve viszont úgy tűnik, mintha az alkotók még csak meg sem próbálkoztak volna ezzel, így a filmen a fantasztikus gyerekszínész, Jacob Tremblay, illetve a mostanában kevés szerepet vállaló Julia Roberts látványa sem sokat segít.
A most 11 éves Tremblay A szoba című thrillerben tűnt fel 2015-ben, és egyből elbűvölte egész Hollywoodot. Nem csoda, hogy ő kapta a Treacher Collins-szindrómás Auggie Pullman szerepét Az igazi csoda című filmben, amely R.J. Palacio azonos című, 2012-es regényéből született. A regény azt dolgozza fel, ahogy a korábban családja védett környezetében élő és otthon tanuló Auggie életében először iskolába megy, ahol meg kell küzdenie azért, hogy elfogadják a társai. R.J. Palacio gyerekeknek szóló regénye egyszerre megható és humoros, és láthatóan erre törekedett Stephen Chbosky rendező is, de alkotótársaival együtt mindkét téren megrekedtek a bántó közhelyességnél.
Stephen Chbosky alapvetően író, de saját regényéből készített 2012-es filmjében, az Egy különc srác feljegyzéseiben bebizonyította, hogy képes rendezőként is megállni a helyét. Az igazi csoda tehát akár jól is elsülhetett volna, és tele is pakolták sztárokkal a filmet: Auggie jófej, laza apját Owen Wilson, önfeláldozó anyját pedig Julia Roberts játssza, aki mostanában nem gyakran vállal filmszerepet. Őket jó is nézi, csakúgy, ahogy Jacob Tremblay-t is, bár az arcára került maszk miatt belőle nem sokat látunk, a magyar nézők pedig a szinkron miatt még kevesebbet tapasztalhatnak meg az alakításából.
Arról nem ők tehetnek, hogy Az igazi csoda a történet egyébként is kiszámítható fordulatait közhelyes filmes eszközökkel ábrázolja. Bár a filmest akár zárójelbe is tehetnénk, ugyanis a legfőbb történéseket, nevezetesen Auggie és a környezetében élő gyerekek jellemfejlődését és vívódásait mozgóképes ábrázolás helyett inkább elmeséltette velük a rendező. Ritkán sül el jól, ha egy filmben sok a narráció, Az igazi csodában viszont egyenesen idegesítő, hogy
olyan, mintha a szereplők felolvasnák a könyvet.
Elmondják, hogy hány évesek, miért vesztek össze a barátaikkal, mi frusztrálja őket, milyenek a szüleik, hogy érzik magukat az iskolában – pedig naivan azt gondolnánk, hogy mindezt akár be is lehetett volna mutatni mozgóképes formában az egyszeri nézőnek. Rejtély, hogy mi szükség volt a filmadaptációra, ha az alkotóknak ennyire semmi öltetük nem volt arról, hogyan lehetne a mozivászonra átültetni Auggie történetét. Az igazi csoda szájbarágósságát persze lehet azzal magyarázni, hogy családi filmről van szó, és az alkotók igyekeztek a gyerekközönségre is gondolni, de nem hiszem, hogy a gyerekek képtelenek lettek volna megérteni Auggie problémáit, csak azért, mert nem mondja el ötperceként valaki, hogy mik is ezek.
Az, hogy nem lett jó film Az igazi csoda azért is külön bosszantó, mert fontos témát dolgoz fel, olyasmit, amit általában nem látunk a moziban. Az is remek, hogy
a történet nem csak Auggie-ról szól, hanem azt is bemutatja, hogyan hat a kisfiú betegsége környezetére:
például a nővérére (Izabela Vidovic), akire ezért kevesebb szülői figyelem jut, vagy mit gondol Auggie-ról a legjobb barátjává váló osztálytársa. Ezek a történetszálak és karakterek viszont nincsenek rendesen kibontva, hanem csak beékelődnek a fő sztoriba. A legrosszabbul Auggie nővérének, Viának a barátnője, Miranda (Danielle Rose Russell) járt. Róla csak annyit tudunk meg, hogy az szülei nem elég jófejek és össze is vesztek, ezért rózsaszínűre festi a haját és levegőnek nézi a legjobb barátnőjét. Logikus, nem? Emellett persze minden vágya, hogy újra jóban legyenek Viával, ezért, miután hosszú narrációban meghallgattuk, hogy miért is nem beszélnek már egymással, Miranda elmegy Auggie és Via otthonához, és az ablakon keresztül bámulja, ahogy karácsonyfát díszítenek a szüleikkel, széles mosollyal az arcukon. És ez csak egy a rakás eredetinek még csak távolról sem nevezhető jelenet közül. A dialógusok is hasonlóan patetikusra sikerültek, ezért csak néhány olyan üdítő momentum van a filmben, amikor valamilyen megnyilvánulás tényleg őszintének hat.
Pedig az alkotók rengeteget erőfeszítést tettek azért, hogy felváltva sírjunk és nevessünk. Tinédzserszerelem, cuki házikedvenc, idegesítő gazdag gyerek, maga után fájó emléket hagyó nagyi és bennfentes szülő- illetve gyerekpoénok is jócskán vannak a filmben, mindez pedig olyan ipari mennyiségben, hogy az ember óhatatlanul is meghatódik, és néha el is mosolyodik a filmen. De amit látunk, az leginkább giccs hátán giccs, ami még hollywoodi mércével mérve is tömény, ezért a karácsonyi menü mellé is csak óvatosan ajánljuk, mert könnyen megfekszi az ember gyomrát Az igazi csoda.
Galla a röpke előszóban javasolja is, hogy képzeljük hozzá ezekhez a hangját, én még azt is ajánlom, hogy az abszurd humorhoz szinte elengedhetetlen fancsali ábrázatát is, nem ritkán rezzenéstelen arcát, ami ennek dacára, mégis valahogyan rendkívül kifejező. Ezek mögé a kajla szóviccek mögé oda lehet képzelni egész rakoncátlan lényét, aki rosszcsont kölyökként rendszeresen nyelvet öltöget nekünk, megtréfál és ezzel némiképp kifiguráz minket, élvezettel marháskodik.
Hová lenne a boldog vég? Kevés a valódi szituáció, így igazán játszani elég nehéz, színházi szempontból nem túl erős, amit kapunk. Mihályi Réka és Magyar Bálint viszont meglehetősen jól énekelnek, tudnak elegáns jelmezeket viselni, táncra perdülni, és, ha nem is mutatják meg a szerelmi szenvedések mélységes bugyrait, de valamennyit azért érzékeltetnek belőle. A Kovács Gábor Dénes által rendezett produkció kellemes szórakozás és szerencsére ennél nem is akar többnek látszani.
