Blogolda

Elitek és ellenelitek

2018-04-24

Az Orbán-féle hatalom bebetonozásának legfőbb közege a megszállt médiák területe, ezért az ellenzéki és/vagy tényszerű, semleges sajtó elhallgattatása lesz a következő lépése a hatalomnak – a Magyar Nemzet és tsai, már bedobták a törülközőt – miközben a potenciális ellenelit saját politikai vezetőinek lemészárlásával van elfoglalva.

A populizmus relatív sikerének egyik fontos összetevője, hogy a különféle elitek – egy-egy tevékenységi terület uralkodó csoportja, melynek megvan a maga sajátos hatalmi mintázata – vezetői maguk képtelenek világosan kommunikálni, meghatározni és másokkal is megértetni sajátos helyzetüket. Más kérdés, hogy gyakran a vezető csoportok éppen abban érdekeltek, hogy elrejtsék valódi céljaikat és/vagy eszközeiket, amellyel megszerzik, fenntartják és megerősítik, illetve újratermelik kiváltságos helyzetüket. Igaza van Vilfredo Paretonak, aki jó száz éve kifejtette, hogy a politikai elit eleve kettős kommunikációt, kettős beszédet, folytat és ez azzal kapcsolatos, hogy a hatalmát szinte bármilyen diskurzus legitimálhatja. A populista vezér, éppen ezért, bátran eljátszhatja a „nép barátjának” szerepét, úgy tehet mintha annak érdekében lépne föl, mintha egyenesen elitellenes lenne, miközben egy másik, pontosabban saját elitjét helyezi a hatalomba. Ez világosan kitetszik Donald Trump eddigi fölemelkedésének történetéből (majdani bukását ennek a lelepleződése fogja okozni), amikor sikerült a fehér alsó osztályokkal – sőt kisebbségiekkel is – elhitetnie, hogy ő a képviselőjük, hogy egy igazságosabb és főleg autochton társadalmat fog kialakítani, elitellenes politikát fog folytatni, miközben egy szűk gazdasági elit érdekeit követi.

Trumpnál is radikálisabb a nacionalista populizmusban Orbán Viktor, aki nem meglévő (gazdasági)elitet hoz helyzetbe, hanem egyenesen teljes és szándéka szerint, tökéletes elitcserét ígér. A központosított és akár utólag lepapírozott kormányzati korrupciót „politikai stratégiának” mondják hívei, az idegengyűlöletet és elzárkózást pedig a nemzeti nagyság jeleként ünneplik csakhogy korántsem a nép érdekében, hanem a szűk „udvartartás”, a „főnök” és klientúrájának, támogató, feltörekvő elitjének érdekében teszi. Érdekes viszont, hogy az „újmagyar” politikai elit s elsősorban az az Orbán, aki egyetlen vitára sem hajlandó kiállni, illetve soha ellenzéki médiában nem szerepel stb., képes magát „héjának”, vagy Pareto eredeti politikai elit-tipológiája szerint, „oroszlánnak” föltűntetni. A valóságban viszont, legjobb esetben is, csökkentett ravaszságú rókákról van szó: a leginkább gyáva és opportunista klientúráról beszélhetünk. Ebből a szempontból érdemes megnézni Lázár János, tegnap még nagyhatalmú, pénzosztó és korrupciót igazgató miniszter gyáva rezignációját. De ugyanez látható, amikor Balog Zoltán, humán erőforrás (pfuj!), azaz mindenes miniszter, akinek nevét még sokat fogják emlegetni a tan- és egészségügy tönkretétele kapcsán, hirtelen meghunyászkodó egérke lesz és visszavonul, jól fizető, de hatalommal nem járó állásba stb.

És akkor mit mondjunk a rommagyar politikai elit viselkedéséről, aki mára teljesen elveszítette reprezentációs képességét, csak a budapesti – egyébként azt a bukaresti hatalom fele közvetítő – illiberális hatalomgyakorlás elvárásainak felel meg. Többek között elfeledkezik a MOGYE-vel kapcsolatos feladatairól, hiszen kampányolnia kellett, most meg „hazugságversenyt” kezdeményez, amiben a „radikális orbánista” Antal Árpád hősiesen védi klienteláris kapcsolatát, bizonygatja kampánybeli hasznosságát a budapesti vezérnek. Hős ő, a lehajtott fej, a térden csúszás bátor aktivistája. Szembe megy nem csak a statisztikai evidenciával, hanem azzal a pártközponti szándékkal is mely még mentené a menthetőt, bizonygatva, hogy a Fidesznek való kampányolás – ami mindent egybevetve, mind a részvételi arány, mind a végeredmény, a mandátumot nem eredményező átszavazás szempontjából sima kudarc – „helyes volt”, mert nem befolyásolta a magyarországi választási eredményt. Mindkét magatartás, a hencegő csicskás és a magát mentegető, tévedését elfedni szándékozó, káros és demobilizáló a rommagyarság számára, ismét sokakat belevittek egy vesztes játszmába, pótcselekvésre bíztattak és azután menekülnek a felelősség elől. Igazolni kellene a sok – elvben legalábbis, de semmiképpen nem a valóságban – szavazásra, regisztrációra és felvilágosításra, levélszavazatok összegyűjtésére és továbbítására stb., elköltött magyar költségvetésből származó pénzt. De közben azt a látszatot is fenn kellene tartani, hogy nem is volt jelentősége az átszavazásnak, a kétharmadért nem a rommagyarság (és általában a határon túliak) felelős.

Az újmagyar politikai elit és értelmiségi klientúrája, végső soron gyávaságából képes macsó és véresszájú, etno-nacionalista és gátlástalan, erős hatalmi csoport benyomását keltenie. Ebben elsősorban a média-munkások (sokukat nem szabadna újságírónak nevezni, ez utóbbihoz jól kidolgozott és hosszú hagyományon épülő erkölcsi szabályrendszer betartása szükséges, amivel sajna egyáltalán nem rendelkeznek, jelzett „munkások”) segítik és a „borzalmas kommentariátus”, a „hasznos idióták” serege, akik ingyen és bérmentve folytatnak ízléstelen propagandát, szorgosan fűrészelik saját maguk alatt is a fát. Az újmagyar politikai elit és csatolt részeinek hatalma – megalapozott véleményem szerint – semmi más csak szimulákrum, virtuális konstrukció, mely alternatív tényeken és poszt-igazságokon épül, viszont, mindent egybevetve a virtuális médiák szabályai szerint terjed és annak mintázatait követve hatékony. (Érdemes lenne megmérni, hogy a királyi tv bevallott hazugságát hányan vették készpénznek a münsteri merénylet kapcsán és egyáltalán kikhez jutott el a cáfolat, hogy a hatékonyságot in vitro észlelhessük).

Az Orbán-féle hatalom bebetonozásának legfőbb közege a megszállt médiák területe, ezért az ellenzéki és/vagy tényszerű, semleges sajtó elhallgattatása lesz a következő lépése a hatalomnak – a Magyar Nemzet és tsai, már bedobták a törülközőt – miközben a potenciális ellenelit saját politikai vezetőinek lemészárlásával van elfoglalva. Az anómiás, önmagában is végletesen kételkedő (félreértés ne essék az önkritika, a reflexió pozitív tulajdonságok, csak ha túlzásba viszik, ha negativizmusba és rezignáltságba fordul, bénítja le a cselekvést) potenciális ellenelit gyakorlatilag önmagát számolja föl, alig kell ehhöz kis külső impulzus és végleg elpusztul. Pedig – meglátásom szerint – fölösleges csak a politikusokat és főként az ellenzékieket kárhoztatni sikertelenségükért, amíg nincs hatékony és szakmailag fölkészült, nem utolsó sorban bátor, ellenelit, nincs politikai váltás sem. Igaz, hogy a (parrhesiat) szellemi bátorságot egyáltalán nem tanítják sem Magyarországon, sem Romániában, és mégis. Egy teljes spektrumú (large scaled society) modern társadalomnak (jelzem ezt a kiterjedését és struktúráját veszítette el a rommagyar közösség az elmúlt két évtizedben azzal, hogy a rommagyar rendszerváltás csúfos kudarcot vallott, a politikai pluralizmus ki sem alakult), képesnek kell lennie a formális oktatási intézmények támogatása nélkül is kitermelni egy ütőképes szakmai/értelmiségi, valamint kritikus elitet. A nagy kihívás olyan ellenelitet kialakítani, mely bármikor képes megtalálni azokat a szellemi eszközöket, melyek alkalmasak gátat vetni a hatalmi visszaélésnek, a diktatúra bevezetésének, ellendiskurzust képes termelni az illiberális demokráciának. (Kár volt lemondani a tudománynépszerűsítés jól működő eszközéről és lehetőségeiről Magyarországon, és ezzel is fölszínre engedni a parttalan demagógiát és populista áltudományos diskurzusokat, melyek a hatalmi elitnek kedveznek, modellt nyújtanak a hatalmi demagógiának, tartalmat az alternatív tények és hazugságok masszív áradásának).

Gyakran elhangzik nálunk fele is, hogy mi haszna az értelmiségi/tudományos elitnek, ha semmi sem változik a politikai elit szintjén? A kritika haszna, hogy ellendiskurzust teremt a hatalmi demagógiához, kontrollt gyakorol, ellensúlyt az alternatív tényekhez és hazugságokhoz: a hatalomváltást szellemi területen – új elit kialakításával és működtetésével – kell először megvalósítani ahhoz, hogy a valóságban is bekövetkezzen, és nemcsak Magyarországon, vagy nálunk.

Magyari Nándor László

Megosztó szöveg a Jobbikról – kéretik nem anyázni

Blogolda

Föld S. Péter

2018-04-23

Megosztó szöveg a Jobbikról – kéretik nem anyázni

Még szinte véget sem ért a szombati tüntetés, épphogy csak hazaért a tömeg, már el is kezdődött a szokásos hisztéria. Hogy Márki-Zay Péterből a Jobbik beszélt. És egyáltalán: hogy Jobbikosok is voltak a tömegben.

Abba kellene hagyni. Nem a Jobbik, hanem magunk miatt. Magyarország ennél normálisabb ellenzéket érdemel.

A Jobbik egy párt, szimpatizánsai vannak, szavazói. Ha szabad a személyes véleményemmel előhozakodnom, én nem tartozom közéjük. Kifejezetten nem.

De vannak emberek, akik kedvelik. És ezek az emberek nem mind nácik. Ezek az emberek ott állnak előtted a sorban a Postán, mögötted a zöldségesnél. Megadják az elsőbbséget a kereszteződésben, vagy bevágnak eléd a külső sávban. Undokok, kedvesek, okosan, buták – olyanok, mint azok, akik nem a Jobbikra szavaztak.

Ezt kell megérteni, felfogni, elfogadni.

Magyar állampolgárok, ugyanúgy, mint azok, akik, szemben a Jobbikkal, demokratának mondják magunkat. Baloldalinak, liberálisnak, konzervatívnak, sehova se húzónak.

Ugyanabban az országban élnek, mint a többiek. Nem kell szeretni őket. (Sejtésem szerint ők sem kedvelnek bennünket.)

Most nem a vérnácikról van szó. Nem az antiszemitákról, rasszistákról, kirekesztőkről. Velük nincs miről beszélni. Hanem azokról, akik – hozzánk hasonlóan – nem akarnak diktatúrában élni. Nem akarják, hogy a sajtó még elfogultabb és hazudósabb legyen, mint amilyen most. Nem akarják, hogy a Fidesz bedarálja a bíróságokat, az önkormányzatokat, lerombolja a még nyomokban meglévő demokratikus intézményeket és sóval szórja be a helyüket.

Azok az emberek, akik a Jobbikra szavaztak, ugyanúgy magyar állampolgárok, mint azok, akik más pártokra, vagy senkire sem szavaztak. Hozzánk hasonlóan ők is jót akarnak Magyarországnak – más kérdés, hogy a módszereikkel, érvelésükkel nem értünk egyet.

Ezért nem szoktunk a Jobbikra szavazni.

És van egy rossz hírem a fanyalgók számára. Nemcsak „ideát” okoz problémát sokaknak, hogy szabad-e együtt vonulni a Jobbikkal, közösen követelni, a törvénytelenségek megszüntetését, a bűnösök megbüntetését. „Odaát”, „nekik” sem lehet könnyű lenyelni azt a falatot, hogy olyanokkal kell együtt vonulniuk, akikkel korábban eszükbe sem jutott volna.

Egymásra vagyunk utalva, függetlenül attól, hogy mi a véleményünk a másikról. Közösen kerültünk a kútba, és egymás nélkül nem tudunk kimászni onnan.

Abba kellene hagyni a fanyalgást. Együtt kell vonulnunk – mindenki a maga a piros-fehér-zöld zászlója alatt.

Elég volt

Blogolda

Föld S. Péter

2018-04-22

A szavak, a magyar szavak a hatalom és lihegő kiszolgálói szájából nem azt jelentik, amit valaha jelentettek. A hazugságra azt mondják, igazságbeszéd. A pénzbehajtásra hogy reform, a rombolást építésnek ejtik. Az adócsökkentés az adók emelését és új adókat, a szociális juttatás pedig szociális elvonást jelent. A torz, megerőszakolt magyar nyelvezetben nincs hát jó és rossz, mert nem lehet, nincs bűn és erény, nincs helyes és helytelen, nincs igaz és hamis, nincs szép és csúnya. Nem csoda, ha a fél ország fuldoklik, mert így se beszélni, se szót érteni nem lehet.

Elég volt. Elég volt a rombolásból. Mindannyian tudjuk, hiszen ismerjük magunkat. A magyar ember nem szeret asztalt borogatni. Mi, magyarok nem egykönnyen veszítjük el a fejünket. Meg tudjuk várni, amíg betelik a pohár. Hát most betelt. Hiába a hatalom lekezelő, kioktató pökhendisége. A cukormázban úszó ígéretek garmadája. Hiába az őket szolgáló bértollnokok hada, a teljes állami gépezet. Hiába a számolatlanul sorakozó pénzeszsákok. Mindez ma már hiába, akinek van füle, hallhatja a föld alatti vízáramok hangját.

Szociálisan rombolják le Magyarországot, módszeresen verik szét a szociális biztonságot, a szociális ellátást. Módszeresen széttépik a szociális hálót, és ez sokkal nagyobb bűn, mint bármi, amit eddig tettek. A szociális biztonság, amely szolidaritásra épül, az ország egyik legfontosabb összetartó ereje. Ezt szaggatják most szét, és ebből volt elég.

Elég volt, hogy a beteg embereket, a súlyos sérülteket ellátás helyett ide-oda küldözgessék az országban. Elég volt az elszegényedésből, hogy az emberek milliószám nem tudják hó végén kifizetni a számláikat. Elég volt abból, hogy a kormány nem veszi emberszámba az időseket, a betegeket, a diákokat, a rászorulókat. Elég volt a kíméletlenségből, az érzéketlenségből, elég volt abból, hogy egyre nehezebb megélni, miközben egyre többet dolgoznak az emberek.

Elég volt, hogy egyre kevesebb jut azoknak, akik gürcölnek, gyereket nevelnek, egymásról gondoskodnak, becsülettel próbálnak fennmaradni, miközben egyre több jut a léhűtőknek, a hazudozó milliárdos szélhámosoknak, az állam védelmét élvező ügyeskedőknek. Elég volt abból, hogy mindent elvesznek, amiért az emberek megdolgoztak, és mindent eladnak, ami az emberek közös vagyona. Elég volt abból, hogy egy kiváltságos csoport agyalágyultnak nézi az embereket, és azt vágja a képükbe, nem jár nektek semmi. Gondoskodjatok magatokról, és fizessetek többet és többet. Elég volt abból, hogy az emberek mindig rosszul járnak, miközben a hatalmon lévők egyre több luxust, egyre nagyobb gazdagságot, egyre több kiváltságot szereznek maguknak.

Igen, kedves barátaim, mert a hazugságnak ára van. Ára van, mert akik ismerték az igazságot, ismerték a bajt, akik tehettek volna, hogy időben orvosolják a saját maguk által elkövetett hibákat, felelős kormányzás és cselekvés helyett hazudoztak, hamisítottak és csaltak, csak ki ne derüljön, milyen állapotba sodorták az országot. A hazugság ára ott van a kilátástalan itthoni helyzet miatt külföldre készülő fiatal lemondásában, s ott van a nyugdíjak megkurtításával szembe néző idős emberek csalódottságában is. Igen, a hazugság ára ott van az elmaradó nyaralásban, az egyre soványabb ebédekben, az egyre ócskább és foltosabb ruhákban.

Ha nem fékezzük meg a kormányt a szociális vívmányok szétverésében, akkor azután nem lesz megállás. A mai szociális válság újabb és újabb családokat, nyugdíjasokat és dolgozókat ránt majd magával. Lássuk be, hogy ez a kormány szociálisan érzéketlen, és azokat a szociális értékeket, vívmányokat, amelyeket a magyar emberek hosszú évtizedeken át felépítettek, és a rendszerváltás viharai közepette is átmentettek, most kész esztelen módon lerombolni.

Részletek Orbán Viktornak az őszödi beszéd évfordulóján elmondott beszédéből. Elhangzott a 2007. szeptember 18-i Fidesz-gyűlésen.

Szüljetek a köpcösnek!

Blogolda

Föld S. Péter

2018-04-21

– Te jó ég, asszonyom, mit csinál itt?

– Nem vagyok asszony. Lány vagyok.

– Jó, most nem ez a lényeg. Mit művel?

– Nem látja? Szülök.

– Itt? Az utcán?

– Igen. Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség.

– De miért a földön?

– Nekem ez a szülőföldem.

– Nem tudott volna várni? Bemenni egy kórházba, mint a többi rendes magyar nő?

– Nem volt erre idő. Meghallgattam Orbán Viktor miniszterelnök urat a Kossuth rádióban, és úgy éreztem, azonnal cselekednem kell.

– Ő mondta magának, hogy szüljön az utcán?

– Azt mondta, hogy szeretne „egy átfogó, 20-30 éves megállapodást kötni a magyar nőkkel a magyar jövőről, a nekik nyújtható, kiszámítható perspektívákról, mert a demográfia rajtuk áll vagy bukik, ez az ő döntésük.”

– Most látom csak, hogy van egy nagy monokli a szeme alatt. Meg a karja is be van gipszelve.

– Igen, lefejeltem a férjem kezét. Szerencsére a gipsz nem gátol a takarításban, a főzésben. Mosásnál még hasogat egy kicsit.

– Azért ez furcsa. A másik kezében, amelyik nincs gipszben, egy könyvet tart. Maga könyvvel a kezében szül?

– Igen. Orbán Viktor miniszterelnök úr, aki nem csak nekem, de minden magyar nőnek a példaképe, azt is mondta, hogy „a gyermekvállalás a legszemélyesebb, de a közösségnek fontos ügy, és hogy a kormánynak az a dolga, hogy ha a nők gyermeket szeretnének vállalni, és el akarják mondani erről az álláspontjukat, akkor azt meghallgassa, megértse.”.

– De miért kell a könyv?

– Kézikönyv. Valamikor tudtam szülni, de mára elfelejtettem. Volt idő, amikor álmomból felverve is ment a szülés, mint a karikacsapás, de manapság hiába töröm a fejem, nem jövök rá, hogyan kell. Próbáltam többször is, de nem ment. Ezért szereztem be ezt a hasznos kis kézikönyvet. „Hogyan szüljünk gyorsan és sokat?” Írta dr. Orbán Viktor miniszterelnök. Ebben a könyvben minden benne van.

– Hölgyem, a munkahelyén mit szólnak ehhez? Tudják, egyáltalán, hogy Ön terhes?

– Nem vagyok terhes. Soha nem is voltam.

– Már bocsánat, hogy az intimszférájába hatolok, de ha Ön nem terhes, akkor hogyan tud szülni?

– Unortodox módon. Ki mondta, hogy nekünk, magyaroknak ugyanazt az utat kell választanunk, amin mások is járnak?

– És van már elképzelése arról, hogy miből fogja felnevelni a gyereket? Etetni, ruházni, iskoláztatni?

– Ott még nem tartok a könyvben. Megnéztem a tartalomjegyzéket, ez a rész a vége felé van valahol.

– És szabad kérdeznem, hogy hívják majd a gyereket?

– Melyik gyereket?

– Hát, amelyik épp most van születőben.

– Nem egy gyerekről van szó.

– Hölgyem, Ön egyszerre több gyereket szül? Itt az utcán, könyvvel a kezében?

– Igen. Orbán Viktor miniszterelnök úr, aki nekünk, magyar nőknek a példaképünk, nyilván arra gondolt, hogy ne egy gyereket szüljünk, mert azzal semmire sem megy a nemzet, hanem többet. Szerintem igaza van, butaság lenne elaprózni.

– De hát ez kész őrület!

– Én ehhez nem értek. Én csak egy átlagos magyar nő vagyok. Ha szólnak, szülök, mint állat, de a gondolkodás a férfiak dolga.

Sorostalanság

Blogolda

Föld S. Péter

2018-04-20

Orbán Viktor nem hullat krokodilkönnyeket, amiért a Soros György által alapított és támogatott Nyílt Társadalom Alapítvány elhagyja Magyarországot és Bécs érintésével Berlinbe költözik. A Kossuth rádióban szokásos péntek reggeli interjújában mondta ezt a miniszterelnök.

Bennünket, magyar polgárokat meg az nem érdekel, hogy Orbán Viktornak mi a véleménye a tegnapi bejelentésről. Bennünket, akik itt élünk, és a jövőben is ott szeretnénk maradni, mert itt születtünk és ez a hazánk, szóval, bennünket az érdekel, hogy milyen lesz ez az ország.

És ha erre gondolunk, nem krokodil, de emberi könnyeket hullatunk.

Még akkor is, ha tudjuk, hogy Soros György alapítványának távozása nem érinti meg a táradalom többségét. Sokan talán nem is tudnak róla, míg vannak olyanok, akik úgy gondolják: na végre, egy migránssimogató szervezettel kevesebb.

És akik ez utóbbit gondolják, azoknak arra is van válaszuk, hogy Soros György az alapítványain keresztül hány ezer magyar polgárnak – köztük Orbán Viktornak és a Fidesz számos mai vezetőjének – segített abban, hogy külföldi egyetemeken tanulhasson, eljusson fontos tudományos konferenciákra, bővíthesse tudását, világlátását. Akiket ez nem érdekel, azok könnyen rávághatják, hogy igen, de Soros akkoriban még nem olyan volt, mint most.

Legalább magunknak ne hazudjunk! A Fidesz és Orbán sem olyan volt, mint most. Tisztelettel emlékeztetnénk a szelektív memóriával megáldott honfitársainkat arra, hogy Orbán és a fideszes társai, amikor még Soros György anyagi és egyéb támogatását élvezték, homlokegyenest másként gondolkoztak a világról, mint ma. Orbánék a kilencvenes években liberálisok voltak és bántóan antiklerikálisak. Kivonultak a parlament üléséről, amikor az akkori – Antall József vezette – kormány a trianoni emléknapról tárgyalt, és csuhásnak nevezték a szónokot, amikor valamelyik kereszténydemokrata politikus beszélt a parlamentben. Orbán még néhány éve is arról beszélt, hogy a bevándorlás oldhatja meg a magyar gazdaság munkaerőgondjait, az arab bankárok előtt pedig azt mondta, hogy mi magyarok sokat tanulhatunk az iszlámtól.

Soros György alapítványa éppen akkor megy el, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Legalább akkora, mint 1984-ben volt, amikor idejöttek Magyarországra. Mert a társadalom most olyan elképesztően rossz állapotban van, hogy az állam számos feladatát átvállaló szervezeteket nem támadni, hanem támogatni kellene.

Összegyűjtött hallgatásaink

Blogolda

Föld S. Péter

2018-04-19

Minősíthetetlen hangon mocskolt egy feketebőrű kislányt egy nő a villamoson. Kiabált vele, ordénáré, nyomdafestéket nem tűrő szavak ömlöttek a piszkos szájából.

Nem ismerte a lányt, egyedül annyit tudott róla, hogy a bőrszíne sötétebb, mint az övé. A villamos tele volt, de csak egyetlen utas próbálta védeni a lányt. A nő erre vele is üvöltözni kezdett, hogy aki ezeket védi, hazaáruló.

A Facebookon olvastam a történetet néhány nappal ezelőtt, és azóta gyakran az eszembe jut. Mit tettem volna, ha ott vagyok? Mit tettél volna, ha ott vagy?

Más. Póráznak csúfolt madzagon egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes kiskutyát húz maga után egy férfi. A kutyus nem abban a tempóban képzeli el a sétát, ahogyan azt a nála fensőbb rendű, magát gazdinak nevező ember elgondolta. A férfi ráncigálja, húzza, vonszolja, néhányat még bele is rúg, csak hogy még egyértelműbb legyen, ki az úr a háznál.

Utolérem a kutyás embert. Tisztelt uram, kezdem a beszélgetést, ha szabadna felhívnom a figyelmét, ez az Önhöz tartozó kiskutya is egy élőlény. Érzelmei vannak, fájdalomküszöbe, és megérdemelné, hogy a körülményekhez képest normálisan éljen. És, nem szeretném Önt megbántani, de ez a kis állat, szerintem jobb gazdát érdemelne Önnél. Kérném tisztelettel, ne éljen vissza a fizikai erőfölényével, azzal, hogy Ön tartja a kezében a póráznak csúfolt madzagot! (Persze, eszem ágában sincs odamenni a kutyát vonszoló férfihez. Lehet, hogy csak leköpne, de még az is előfordulhat, hogy meg is verne. Különben is, mi közöm hozzájuk? Meg hát sietek, már úgyis késésben vagyok.)

Frusztrált ideges anyuka vonul az utcán, riadt, síró gyereket rángat maga után. A kedves arcú kisfiú egy játékbolt kirakatát szeretné megnézni, ám a nagydarab, buta tekintetű nő könyörtelenül elvonszolja. Ő az erősebb: lehet vagy kilencven kiló, a gyerek, ággyal együtt sincs húsz. A nő ordít vele, kiabál, egy pofont is lekever neki. A gyerek persze ettől nem hagyja abba sírást, legföljebb a kirakattól – és minden mástól – megy el a kedve.

Odalépek a festett asszonysághoz: kedves hölgy, mondom neki, miért méltóztatik vegzálni ezt a gyereket? Már el tetszett felejteni, hogy maga is volt gyerek, és ebben a minőségében időnként szeretett volna megállni egy játékbolt kirakata előtt? Ha idegesnek tetszik lenni, amiért a főnöke ma megint hülye volt, vagy, mert a férje tegnap este szokás szerint újfent berúgott, higgye el, arról nem ez a szegény gyerek tehet.

(Persze, nem lépek oda hozzá. Kell nekem a balhé? Egyébként is sietek.)

Piros a lámpa, az előttem lévő autó volánjánál, egy majomszerű alak, könyökét kidugva, dobol a tetőn. Még néhány másodperc, felbőg a motor, a majomszerű rátapos a gázra. Kettesből indul, s még mielőtt hármasba tenné a sebváltót, elegáns mozdulattal kidob a kocsiból egy üdítős flakont. Nem történt semmi különös, van szemét a városban elég, elfér ez is a többi között.

A következő kereszteződésnél elévágok. Kedves sofőr úr, mondom neki, az előbb ki tetszett hajítani egy flakont az autójából. Én szeretem ezt a várost, illetve hát jobban mondva, szeretném, ha szerethetném. De hát, nem könnyű, éppen az olyan alakok miatt, mint amilyen Ön is. Az olyanok, mint maga, teleszemetelik az én szülővárosomat, mindenféle vacakokat dobálnak ki az autókból, az erkélyekről. A múlt héten is, képzelje, mi történt, alig tudtam félreugrani, a negyedikről egy mosógépet dobott ki egy Önhöz nagyon hasonlító illető.

(Persze, hogy nem megyek oda hozzá, csak képzeletben okítom a polgártársat. Még csak az kéne, hogy szétverje az autómat, vagy, ilyen is volt már, unottan előhúzzon a kesztyűtartóból egy fegyvernek látszó pisztolyt és lelőjön. Kell ez nekem?)

Valahogy így. Mi, a csöndes többség, a normálisak, a törvényt, s egymást tisztelők társadalma, ha nekünk nem tetszőt látunk, zavartan félrefordítjuk a fejünket. Félünk, sietünk, és – Rákosy Gergely könyvének címével élve – általában hallgatunk. Összegyűjtött hallgatásainkat, ha nem félnénk, és nem sietnénk, vaskos kötetekbe rendezhetnénk.

Leekens, a futballmagyar

Blogolda

Föld S. Péter

2018-04-18

George Leekens a magyar futball válogatott belga (figyelem: Brüsszel!) kapitánya nagyon szereti a futballt. Annyira szereti, hogy a futballnál jobban csak Orbán Viktort és az állását kedveli.

A Belgiumból ideiglenesen hazánkba migrált tréner ugyanis nemrégiben a következőket nyilatkozta a magyar miniszterelnökről, és annak kedvenc sportjáról: „Orbán Viktor sokat tud a fociról is, én kedvelem. Szereti a sportot.”

Leekens tréner itt talán elbizonytalanodhatott, és attól tartva, hogy ennyi kevés lehet a maradáshoz, mindehhez még hozzátette: „Magyarországon hamarosan átadják majd az új 70 ezres nemzeti stadiont. Hol vagyunk mi, belgák ezen a téren? 20 éve csak ünneplünk, de nem csinálunk semmit. Úgyhogy jobb, ha szerények maradunk a kritikáknál.”

Gondolhatnánk hogy George Leekensnek elment a józan esze, vagy talán soha nem is volt neki. Rugótechnikája talán, mint ahogyan a fejjátéka is szignifikáns lehetett valamikor, de ész szempontjából nincs igazán jól eleresztve. Magyarország ugyanis az ötvenedik helyen áll azon a FIFA-világranglistán, amelyen Belgium a harmadik.

Gondolhatnánk tehát, hogy Leekens nem tudja, mit beszél, de nem ezt gondoljuk. Azt gondoljuk inkább, az egykor futballistaként szebb – és főként eredményesebb – napokat is megélt, ám edzőként kevésbé sikeres trénerről, hogy igyekszik beilleszkedni az őt körülvevő közegbe. Abba a magyar rögvalóságba, ahol nem a teljesítmény, hanem a nagyotmondás számít. Ahol már régóta nem a futball, hanem a szájkarate a nemzeti sport. Ahol az embereknek bármit be lehet mesélni, azt is, hogy az amúgy nem létező ellenség fenyegeti őket, és ezért védelemre szorulnak.

A magyar emberek száját be lehet fogni azzal, hogy a hatalom urai lopnak ugyan, de emiatt nem kell mérgesnek lenni. Ellenkezőleg: örömre van ok emiatt, mert sokkal jobb, ha rendes magyar emberek lopják ki a pénzt a zsebünkből, mintha mindenféle jöttment idegenek tennék ugyanazt.

Ne feledjük, hogy Leekens úr ugyan két vereséggel kezdte magyarországi pályafutását. (Közülük az első, a kazahok elleni hazai zakó kifejezetten égő volt.) Volna hát mire szerénynek lennie, vagy ha ez távol áll tőle, akkor szerencséjére, van kihez törleszkednie. És ki máshoz is bújhatna védelemért, mint ahhoz a miniszterelnökhöz, aki nemcsak őt, de az összes magyar embert megvédi.

Talán még magyarul kellene megtanulnia Leekensnek. Legalább néhány szót, ha mát Böde Dani nem tud angolul. Ezért nem értették meg egymást, amikor a belga tréner csereként, taktikai utasítással is felvértezve pályára küldte a magyar centert a kazahok ellen. Ha Böde beszél angolul, vagy Leekenes magyarul, esetleg valamelyik angolul is beszélő magyar csapattárs lefordítja neki az edző elképzeléseit, akkor talán fordítunk a kazahok ellen.

Ebben az esetben George Leekens sem szorulna rá arra, hogy önmagát nevetségessé téve, hülyeségeket beszéljen.

Hiteles jobboldalra várva

FüHü

2018-04-17

Orbán populista nacionalizmusa a mérsékelt jobboldalt babonázza meg, és teszi kiszolgáltatottá, hallgattatja el, illetve szívja el a levegőt előlük. Nagyban hasonlít ez ahhoz, ahogyan Trump a Republikánusokat túszul ejtette és erodálja hitelüket, azáltal, hogy néha, megtévesztő módon, az ő politikai szlogenjeiket hangoztatja. A hiteles jobboldal hiányának tényét a Jobbik fölismerte, amikor elkezdett „cukiságkampányolni”, középre húzni, néppártosodni, csak kérdés, hogy teheti-e hitelesen, előzményeinek fényében?

Ideges reakciókat váltott ki a Fidesz-táborban a szombati Orbán-ellenes, méretes tömegtüntetés, és sokan közülük azt emlegették – már a kevésbé vehemensek, a többiek csak anyázásra voltak képesek – hogy a tüntetés(sorozat) nem legitim, hiszen most voltak a választások, és a kétharmad mindent legitimál, akár utólag, akár előremenően is, bármit is tett, vagy tenne Orbán. Pedig a megmozdulás egészen mást, a liberális demokrácia értékeit és intézményeit védte és védi, legitimitása ebből, az egyébként formálisan a hatalom által is elismert rend – hiszen ennek szabályai szerint nyert választásokat – méltóságából fakad.

Az a magyar választások nyomán fölmerülő kérdés, hogy lehet-e legitim – a liberális demokrácia szabályai szerint választott – illiberális hatalom? Ez pedig tulajdonképpen a jobboldali és szélsőséges populista politika létjogosultságának a kérdése a demokratikus rendszerekben, mely politika éppen a jobb-baloldali fölosztáson alapuló rendszert tagadja, egy maga által kreált nép-nemzet nevében.

A populizmus, többek között, olyan gyakorlási módja a hatalomnak, amely lényegét tekintve, nem illeszkedik a liberális demokrácia politikai gyakorlatába. A populizmus ugyanis túl akar lépni azokon a közvetítő és egymást kölcsönösen ellenőrző intézményeken (checks and balances), melyek a liberális demokráciák sajátjai, és amelyek a hatalomgyakorlás legitimitását biztosítják, azt, hogy egy adott hatalmi elrendeződést, egy adott rendet, azok is elismerjenek, akik nem közvetlen részesei annak.

A populista vezér kettős beszédet folytat akkor, amikor hatalmon van, hiszen legitimitásának alapját az a formális rend adja, mely leginkább a választási szabályok és eljárások betartásán alapul. Azaz a liberális demokráciák működésének intézményes keretére apellál, de csak szigorúan formálisan, miközben ezen intézmények ellen lép föl. Közvetlen kapcsolatot akar és hoz létre a „népnek” nevezett választói tömeggel, vélemény-csoporttal, akiket azután a vezetettek teljes körével azonosít, úgy hivatkozik rájuk, mint a „népre”, illetve „nemzetre”, mint az állampolgárok teljes körére. A kettős beszéd lelepleződik, amikor a populista vezér választásokat veszít, mint ahogy az Orbán esetében 2006-ban történt, amikoris kijelentette, hogy „a nemzet nem lehet ellenzékben”, azaz nem tekinti legitimnek a formálisan – választáson – fölhatalmazott kormányt, az általa közvetlenül „képviselt” nemzetnek nevezett kisebbség szempontjából. Erre a populista szlogenre tett még egy lapáttal – minden bizonnyal a kétszeresen kisebbségi frusztráltság által stresszelt Kelemen Hunor, éppen Orbánnak hajbókolva, illetve populista hite mellett tett tanúságként –, mondván: „ahogy a nemzet nem lehet ellenzékben, egy nemzeti közösség, nemzeti kisebbség sem lehet érdekelt a teljes politikai elszigetelődésben, így az RMDSZ sem”.

A Fidesz látszólagos elsöprő többsége mögött az áll, hogy személyre szabta a választási törvényt, mely Európában egyedülálló módon torzít és teljességgel aránytalan, átrajzolta a választási körzeteket és asszimetrikus módon adott lehetőséget a határon túliaknak a levélben szavazáshoz, szemben a külföldön tartózkodó magyar állampolgárokkal, kisajátította a közmédiát, pártcélokra fordított irdatlan mennyiségű közpénzt, stb., stb. (Jellemző, hogy még így is arról beszéltek kormánypártiak, hogy az ellenzék készül választási csalásra, és Orbán egy kiszabott kisebb bírságot sem akar szó nélkül kifizetni stb., stb.). A Fidesz magatartása a magyarországi választásokon minden elemében megmutatta mit is jelent(ene) az illiberális demokrácia orbáni gyakorlata (amely, nem meglepő módon, erősen hajazna a putyini rendszerre, bár még kevésbé agresszív annál), a tökéletes kettős beszéd, az alternatív tények és post-truth világa: álellenség, gyűlöletkeltés, választási program nélküli demagóg kampány, cinizmus, és pöffeszkedő, valamint korrupt vezetés.

Mindezek mellett, fölösleges az ellenzéken számon kérni az eredménytelenséget, keresni a bűnbakokat, és tovább rombolni az amúgy is alacsony önbizalmat. Paradox módon, ma Magyarországon nem a baloldal, vagy az ellenzék van válságban, hanem a nem populista, a szabványos jobboldal képtelen Orbán köntösének zsebéből kinőni, (ha úgy tetszik coming out-olni). A jobboldali konzervatív-keresztény, de nem orbánista-semjénista, azaz klasszikus pártok hiányoznak a palettáról, illetve rejtőznek a populista hatalom szoknyája mögé. Orbán populista nacionalizmusa a mérsékelt jobboldalt babonázza meg, és teszi kiszolgáltatottá, hallgattatja el, illetve szívja el a levegőt előlük. Nagyban hasonlít ez ahhoz, ahogyan Trump a Republikánusokat túszul ejtette és erodálja hitelüket, azáltal, hogy néha, megtévesztő módon, az ő politikai szlogenjeiket hangoztatja. A hiteles jobboldal hiányának tényét a Jobbik fölismerte, amikor elkezdett („cukiságkampányolni), középre húzni, néppártosodni, csak kérdés, hogy teheti-e hitelesen, előzményeinek fényében?

Magyarországon két fejlemény billentheti helyre az agresszív nacionalista populizmus (NER) által eltorzított, illiberális demokráciának nevezett, politikai mezőnyt. Vagy a Fidesz hasad és válik ki egy valóban konzervatív demokrata frakció, távolodik el Orbántól és épít föl – persze nem egyik napról a másikra, de négy év ehhez elégnek kellene, hogy legyen – új jobboldali pártot. Vagy pedig a Jobbiknak kell megszabadulni szélsőségeseitől, kell valóban konzervatív demokrata párttá válnia (lehet, hogy naiv vagyok de Vona Gábor utóbbi időbeni magatartása hitelesnek tűnik egy ilyen fordulat véghezvitelére), és akkor akár központi szerepet játszhat(na) Magyarországnak a liberális demokrácia útjára való visszavezetésében, és persze mindkét fejlemény párhuzamosan is bekövetkezhet.

Szombaton – és amennyiben tényleg állandósul –, szombatonként a magyarországi demokraták vonult(n)ak az utcára: ott voltak (és remélhetőleg lesznek) baloldaliak, liberálisok és jobboldaliak is. Összekapcsolja őket, hogy mindannyian a liberális demokrácia hívei, és ez a felállás – lényegében – egy teljes politikai palettát rajzol körbe, ha úgy tetszik és másik kontextusban, ez az európai Magyarország. Ehhez képest Orbán alternatív („politikai homokozót”) politikai mezőnyt, illiberális demokráciát, populista politikai szcénát hozott létre a maga számára, ahol semmi sem az aminek látszik, az „alternatív tények” világa, melyről könnyen kiderülhet, hogy csak üres kulissza, egyszereplős előadás színpada. Bár fordítva tűnik, Orbán az elszigetelt, bármit is mondjon, vagy üzenjen sajtóbeli csicskásaival, a gyűlöletet szító és fokozó populista sleppel, a NER világa magába zárult és képtelen lesz ebből kitörni, nem az a kérdés, hogy megbukik-e, csak az, hogy mikor.

Magyari Nándor László

Narancsvidék

Blogolda

Föld S. Péter

2018-04-16

Leírtam már néhányszor és azóta sem változott a véleményem: Orbán Viktort és kormányát nem az Európai Unó fogja eltávolítani a hatalomból. Nem is az éppen regnáló amerikai elnök, vagy, teszem azt, Angela Merkel.

Ezt a harcot – hogy a Fidesz szóhasználatával éljünk – nekünk magyaroknak kell megvívnunk. Nem lesz könnyű, mert alapvetően békés népség vagyunk. Nem szoktunk a csatához, hiába is állítja ezt szeretett vezérünk. Ő is leginkább a szájkarate műfajában vitézkedik – igaz, abban gyakorlatilag verhetetlen.

1989-ben készen kaptuk a szabadságot. Nem kellett küzdenünk érte, a nagy Szovjetunió szétesésével ölünkbe hullott a függetlenség. Nem tettünk érte semmit, ezért nem is igazán tudtuk megbecsülni. Azt hittük, csak akkor ér valamit, ha vele együtt a jólét is eljön. Ha utolérjük, talán le is hagyjuk Ausztriát, Németországot.

Amikor csalódtunk a várakozásunkban, megsértődtünk a szabadságra. Igazságtalanok voltunk vele és édestestvérével, a demokráciával. Talán most majd jobban megbecsüljük. Most, amikor elveszni látszik, mert az újabb kétharmad azt tesz velünk, amit csak akar. Egyedül csak a bölcs belátásában bízhatunk, hogy nem számolja fel a demokratikus jogrend maradékát, megmaradhatnak a civil szervezetek, a néhány független, vagy annak látszó újság, tévé, rádió.

Ha jókedvükben találjuk az urakat, talán a narancson kívül, más gyümölcs is teremhet a magyar ugaron.

Fenntartom azt az állításom, hogy az Európai Uniónak nem dolga, hogy helyettünk elküldje Orbánt, de a szombati tüntetés megmutatta, hogy talán egy kicsivel több segítséget érdemelnénk. A korábbiaknál egyértelműbb kiállással, kevesebb taktikázással és megalkuvással, többször, hangosabban és érthetőbben elmondhatnák Brüsszelben az urak, hogy mindenki megértse: nem Magyarországot és a magyar embereket támadják, amikor a kormány politikáját bírálják.

A választás után, egészen szombatig, azt gondoltam, hogy megérdemeljük a sorsunkat. Most is ugyanezt gondolom, ám hozzátenném: a sok fiatal miatt, akik megmozdultak, mert Magyarországon szeretnének magyarok maradni, jobb sorsot érdemelnénk annál, mint ami vár ránk.

Parlamenti választás Magyarországon 2018

FüHü

2018-04-15

Parlamenti választás Magyarországon 2018

Ez a félretájékoztatás, gyűlöletkeltés oly tömegeket mozgatott meg, ami ellen a szociális problémákról papoló ellenzék semmit sem tudott hathatós ellenérvnek felhozni. Ez az idei, 2018-as, parlamenti választás igazi problémája, és az ellenzék teljes kudarca. Stephen Elekes:

Ezt írtam, jegyeztem le április 8-án 17:12-kor a Facebook oldalamon

Voltam szavazni, pardon választani. Nem tetszett! Nem tetszik. Rengetegen voltak. Főleg fiatalok, és „átszavazók”, azaz nem a lakhelyük szerintiek. Mint kiderült, két sor volt: egy a helyi lakosoknak, egy pedig az „átszavazók”-nak. Mikor közöltem, hogy helyi lakos vagyok, hirtelen lerövidült a sor, ill. rögtön egy tanteremben találtam magam. Hallottam, hogy a szavazóbizottság tagjai azon tanakodnak, hogy az első szavazók panaszkodnak. Máshol (ezt honnan tudják?) nemzeti színű karszalagot kapnak, itt meg nincs. Az egyik szavazóbiztos magyarázta: igen, valóban, de mi nem kaptunk elegendőt. Ez hogyan lehetséges? Hiszen hajszálpontosan tudják (a személyi, és a választási névjegyzék alapján), hogy hány első szavazó (18 éves) van, még sincs elég nemzeti színű kedvesség.

De ennél is feltűnőbb (és „gyanús”) volt számomra a sok fiatal az ország minden részéről (Debrecen, Zala, csak amit hallottam), akik épp ebbe a budapesti szavazókörzetbe jelentkeztek be. Eszembe jutott a 2010-es átszavazás, amikor Szanyi választókerületét ostromolták a „vidékiek”. Engem a kék cédulás időkre emlékeztetett. Talán kevesen tudják, de annak az volt a lényege, hogy a nem a lakóhely szerinti szavazáshoz adtak egy kék cédulát. (Most zöld borítékot kaptak az „idegenben szavazók”, amit le kellett ragasztaniuk. A helyi lakosoknak nem kellett leragasztaniuk a fehér borítékot). Ezzel a kék cédulával aztán teherautón vitték a (kommunista) aktivistákat egyik faluból a másikba. Ha létezik „Kubatov-lista”, akkor könnyen lehet mozgósítani (és „átcsoportosítani”) az átszavazásra hajlandó fiatalokat. Bocs, a gonoszkodásért. Néhány óra és kiderül az igazság. (Ha kiderül).

Ez volt az első reakcióm a friss élményekkel átélt 2018-as szabad választásról. A levegőben benne volt, hogy itt „valami nem stimmel”. Ezt a rossz, bizonytalan érzést csak fokozta a számlálás részeredményeire való várakozás. Az eredmények csak nem jöttek. A választásért felelős elnökasszony bejelentette, hogy addig nem közölnek részeredményt (sem), amíg valamennyi szavazóhelyiségben be nem fejezték a voksok maradéktalan leadását. A tv-ben végül két budapesti szavazó helyet mutogattak, ahol iszonyatos sorbaállás volt. Mind fiatalok, akik türelmesen várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Ez ugyancsak kétségeket ébresztett bennem. Vajon mi késztethet egy fiatalt, hogy szombat este (étlen-szomjan) 4-5 órát sorba álljon, csak azért, hogy kedvenc pártjára leadhassa szavazatát? Én biztos, hogy otthagytam volna az egész cirkuszt, hiszen nem valószínű, hogy az ott várakozók (kb. 2.000 ember) fogják eldönteni, hogy ki kormányozza az országot a következő négy évben. Azt ugyanis nem tudtam még elképzelni sem, hogy ennyire szoros legyen az eredmény. (nem is lett!) Vajon ez a zárás utáni sorbaállás csak Budapesten volt, azaz országosan mindössze két választási körzetben, vagy máshol is, csak arról nem szóltak a híradások. A humánus segítők vizet és harapnivalót hoztak a szerencsétleneknek. Érdekes, senkinek sem jutott eszébe a természetes szükséglet kielégítésén segíteni. Úgy tudom, aki kiállt a sorból, az már vissza nem mehetett. Vajon mi hajthatta ezeket a megszállottságig elszánt vidéki fiatalokat, hogy lakhelyüktől távol, ráadásul az utolsó percben menjenek el szavazni. Ha nem első szavazók voltak, akkor pláne kérdéses, hogy nem tanultak a négy évvel ezelőtti hasonló helyzetekből. Ugyanakkor, a választókerület, körzet emberei is mind nyeretlen kétévesek voltak, akik ugyancsak nem tanultak az előző választás (rossz) tapasztalataiból. Arról nem is beszélve, hogy (a választási névsor alapján) tudták, hogy hány szavazóra számíthatnak! Tehát, itt valami nagy kaka volt a szervezés oldaláról.

Elgondolkoztató, a biztos Fideszre szavazók számát, kb. 2,5 millióra tartják. Számszakilag ez az embertömeg 11:00 óráig jelent meg országosan a választási helyiségekben, azaz elméletileg a buzgó szimpatizánsok már a délelőtt folyamán megtették kötelességüket. Tehát, ugyancsak elméletileg 11:00 órától lett izgalmas a dolog, hiszen a fennmaradó szavazóknak (ellenzék?) hét és félóra idejük volt eldönteni a választás kimenetelét. A mintegy hétmillió választásra jogosult polgár közül 11:00 órától kb. 4 millió dönthette volna el az ország sorsát. Ez különösen azért érdekes, mert a közhangulat kormány- és korrupcióellenes volt. Másról sem lehetett olvasni, hallani, minthogy a kormány közeli cégek és kapcsolatok minden fejlesztési lehetőséget „lenyúlnak”, magyarán lopnak.

Egy dologról viszont megfeledkezett az ellenzék: a pártállam működésének alapját képező ellenőrzött tájékoztatásról. Az orbáni vezetés éppúgy tisztába van a központi tájékoztatás fontosságával, mint azt a Kádár és Rákosi korszakban megtapasztaltuk. Nem véletlen, hogy Márai „szellemi légihíd”-nak nevezte a Szabad Európa Rádiót, mely minden tiltás és zavarás ellenére eljuttatta a Szabadvilág híreit. Viszont az akkori hatalom, a pártvezetés, mindent elkövetett, hogy a tájékoztatás központi irányítás alatt maradjon, mert akkor a lakosság kizárólag egyoldalú, mi több manipulált hírek birtokában azt hiheti, hogy a rendszer hibátlan (és megbízható). Ezzel tisztában van a jelenlegi hazai vezetés is. Egy választást úgy lehet megnyerni, ha az emberekkel el tudják hitetni: az a jó, az az igaz, amit a pártvezetés mond és cselekszik. Csodálom, hogy negyven év elzártságból ennyit nem tanult meg az ország népe. Igaz, az azóta visszanyert szabadság közel harminc éve alatt sok mindent el lehetett felejteni, és közben felnőtt közel két nemzedék, mely elvben szabadságban született és élt. A jelenlegi kurzus viszont jól tudja, hogy a félretájékoztatás, a manipuláció az egypártrendszer alapja, mely képes hatalmon tartani és anyagi biztonságot nyújtani a haveri alapon működő (uram-bátyám) rendszernek.

Orbán mindig is ezen ügyködött: a hatalom megszerzése és megtartása (bármi áron). Ennek jelei már első kormányzása idején (1998-2002) láthatóak voltak. Ő az egyetlen hazai politikus, aki hivatali ideje alatt gazdagodott meg. Tőle ered a híres mondás: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet….” Kormányzása alatt az útépítésre szánt állami megbízásokat édesapja kőbányái kapták, és ez a monopolhelyzet tette családját milliomossá. Ilyen, még a sokat szidott Horthy korszakban sem történt. Horthy miniszterelnökei közül hivatali ideje alatt senki sem lett milliomos. Utána sem. Vajon a Horthy-val és rendszerével szimpatizáló Fideszes szavazók ezt nem látják?

A 2010-es kétharmados parlamenti győzelem nem Orbán érdeme, hanem a megelőző szocialista kormányzás kudarca. Mai napig nincs feldolgozva, hogy mi okozta ezt a csúfos fordulatot, amit még mindig nem tudott sem az ország, sem az ellenzék, azaz a baloldal, kiheverni.

2010-es győzelme óta Orbán többször is hangoztatta, hogy a „balliberális” tábor soha többé nem kerülhet hatalomra. Eszerint csakis az Orbán vezette jobboldali párt, a Fidesz, irányíthatja az országot. Ez nem demokrácia. Ez a hírhedt, proletárdiktatúrának nevezett, egypártrendszer analógiája. Úgy, ahogy azt Lenintől ismerjük: csak egy igaz párt van, melynek vezére tévedhetetlen. A nép pedig önként és dalolva elfogadja és éljenezi a pártvezért. Errefelé halad Magyarország.

Orbán remekül kihasználta a nacionalizmust, amit eddig egyetlen párt vagy mozgalom sem tudott demokratikus („liberális”) úton legyőzni. Erre csak rájátszott a 2015-ös menekültáradat. Ennél jobb lehetőség nem is hullhatott volna Orbán ölébe, amit saját érdekében egyedülállóan ki is használt. Ilyen fokú gyűlöletkampányt talán a náci időkben lehetett tapasztalni. Habár a szocializmusnak nevezett egypártrendszer is hasonló gyűlöletet táplált. Akkoriban a külföldről „felforgató tevékenységet” folytató imperialistákkal ijesztgették a lakosságot, napjainkban pedig az ugyancsak külföldről irányított és pénzelt „sorosisták”-kal. Így utólag, teljesen nyilvánvaló, hogy a 2018-as parlamenti választási kampány erre az idegenellenességen alapuló félelemre épült. Az ellenzék pedig a demokrácia klasszikus szabályait feltételezve azt hitte, ha szociális problémák megoldásáról papol, akkor arra a nép „ugrik”. Hát, nem! A félelem sokkal nagyobb úr, pláne, ha a média állami irányítás alatt lévő része jut csak el az ország minden pontjára. Tessék csak elképzelni a magyar vidéket, ahol a lakosság többségének egyetlen hírforrása van (állami televízió és központi irányítású helyi (megyei) lapok).

Alapvető emberi tulajdonság: „azt hiszem, amit látok” elv, melyre a legjobb bizonyíték a tv, a hangos mozgókép. Az ugyanis cáfolhatatlan. És a riportok valódik! Csak azt nem tudni, hogy a felvételek mikor és hol készültek. Viszont naponta (többször is!) bemutatják a migránsok által elkövetett helyi rendbontást. Naná, az átlagember fejében azonnal megfordul: „Nehogy már ez a borzalom egyszer ideérjen!” – én is így gondolnám, – pláne, ha nem közlik, hol, mikor és miért történt. Igen, ez a legprimitívebb manipulálás, ami napjainkban Magyarországon folyik, ahol ismét aktívak a pártállami manipulátorok, a BM, a munkásőrség, vagy a rendőrség egykori újságírói, szerkesztői. Még a stílus, a hangnem is ugyanaz, mint az átkosban! Erre még rátett a 21. század digitális világa, a „fake news”. Ha ez a Szabadvilágban is probléma, akkor egy olyan „zárt” társadalomban, mint a magyar, sokszorosan az, hiszen már maga a nyelv is megszűri és elszigeteli az embert a valódi információktól. Ez a félretájékoztatás, gyűlöletkeltés oly tömegeket mozgatott meg, ami ellen a szociális problémákról papoló ellenzék semmit sem tudott hathatós ellenérvnek felhozni. Ez az idei, 2018-as, parlamenti választás igazi problémája, és az ellenzék teljes kudarca.

Továbbiak

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

Blogolda

Ez a félretájékoztatás, gyűlöletkeltés oly tömegeket mozgatott meg, ami ellen a szociális problémákról papoló ellenzék semmit sem tudott hathatós ellenérvnek felhozni. Ez az idei, 2018-as, parlamenti választás igazi problémája, és az ellenzék teljes kudarca. Stephen Elekes:

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA