Mire elég hét perc? Mit lehet ennyi idő alatt elmondani? Attól függ, hogy mi a téma, és mi a mondanivaló.
Hét percet kapott Orbán Viktor, hogy az Európai Parlamentben kifejtse véleményét a Sargentini-jelentésben leírtakról. Ha az embernek vannak érvei, és ezeket el szeretné mondani, hét perc semmi idő. Ha nincsenek, maga az örökkévalóság.
Ha én lennék Orbán Viktor beszédírója, a következő szöveget javasolnám elmondani.
Elegem van magamból, és mindabból, amit Európával és Magyarországgal tettem. Elegem van mindenből. A legszívesebben visszacsinálnám az egészet, visszaszuszakolnám a szellememet a palackba, és lennék újból az, aki valaha voltam. Pontosabban az, akinek egykor mutattam magam.
Romlott és korrupt országot építettem Magyarországon, és most már, ha akarnám, akkor sem tudnám visszacsinálni. Bebetonoztam a hatalmamat, mamelukokat neveztem ki minden posztra, és a rendszer már magától működik. Sőt. Valójában csak magától működik, beavatkozni lehetetlen. Egyre félelmetesebb és visszataszítóbb lett minden.
Pedig, én nem ezt akartam. Jó akartam lenni, adni, akinek lehet. Megsimogatni a fejeket, hátakat veregetni, vállakat lapogatni. Azt szerettem volna, hogy szeressenek. Jobb országot akartam a magyaroknak, szebb jövőt.
Egyre többen tudjátok, hogy milyen vagyok. Én is tudom, és ezért félek magamtól: fogalmam sincs, mire lehetek még képes. Már nélkülem, akár az akaratom ellenére is működik a rendszer, önjáróvá vált a nemzeti együttműködés. Leépítettem a jogrendet, az ellenzék gyenge és megosztott, szóra sem érdemes. Ez is nekem köszönhető.
Pedig én nem ezt akartam, ismertek engem. Harcolni szerettem világéletemben, igazi küzdők ellen izmozni. Most meg, amikor mindezt már visszacsinálnám, nem tudom. Már nem vagyok ura annak, amit létrehoztam, nem tudok parancsolni a magam kreálta teremtménynek.
Ne mondjátok, hogy megőrültem. Néha tényleg úgy tűnik, de ez csak a látszat. Jól vagyok. Fel tudom fogni, hogy mit tettem, tudom, hogy én vagyok a felelős, szorongok is ezért épp eleget.
A rendszer mára olyan lett, hogy törvényes úton nem vagyok leváltható. De ez már nem én vagyok emberek, nem az, akit láttok. Amikor a tükörbe nézek, megijedek. Tudom, a sajátjaim fognak innen eltakarítani, amikor majd elérkezettnek látják az időt. Nem lesz jó az senkinek, sem nekem, sem Magyarországnak. Mert akik majd utánam jönnek, még nálam is könyörtelenebbek lesznek.
Én nem vagyok könyörtelen barátaim, sem diktátor. Csak egy szerencsétlen, megtört labdarúgó vagyok, akinek nem sikerült valóra váltania álmait. Nem lehettem valódi focista, csak miniszterelnök.
Takarítsatok el engem, barátaim, szabaduljatok meg a gonosztól!
Orbán Viktort és kormányát nem az Európai Unió fogja eltávolítani a hatalomból. Ebből a szempontból nagyjából lényegtelen, hogy elfogadják-e Judith Sargentini jelentését, és elindítják-e Magyarország ellen a sokat emlegetett 7-es cikkelyhez vezető eljárást. És nem is Macron francia elnök, vagy Merkel német kancellár szabadítja meg Magyarországot Orbán Viktortól.
Ezt a harcot – hogy a Fidesz szóhasználatával éljünk – nekünk magyaroknak kell megvívnunk. Már amennyiben akarjuk egyáltalán. Nem lesz könnyű, mert mi alapvetően békés népség vagyunk. Béketűrők, fát lehet vágni a hátunkon. Nem szoktunk a harchoz, hiába is állítja ezt szeretett vezérünk – ő is leginkább a szájkarate műfajában vitézkedik. Igaz, abban gyakorlatilag verhetetlen.
1989-ben készen kaptuk a szabadságot, nem kellett küzdenünk érte, a Szovjetunió szétesésével ölünkbe pottyant a demokrácia. Nem dolgoztunk meg érte, ezért nem is igazán tudtuk megbecsülni. Azt hittük, hogy a szabadság csak úgy ér valamit, ha vele együtt a jólét is eljön. Hogy majd utolérjük, talán le is hagyjuk Ausztriát, Németországot. Hollandiát, Dániát.
Amikor ebben a várakozásunkban csalódtunk, megsértődtünk a szabadságra. Visszasírtuk Kádár igazságtalan, de kiszámítható és végső soron élhető rendszerét, kezdtünk csak a szépre emlékezni. Hogy minden évben egy kicsivel jobb lett – másként fogalmazva: kevésbé rossz.
Igazságtalanok voltunk a szabadsággal, a demokráciával és most, amikor már csak nyomokban maradt belőle, talán majd kezdjük újra megbecsülni. A harmadik kétharmad azt tesz, amit akar, egyedül a józan belátásukban bízhatunk. Hogy nem számolják fel a demokratikus jogrend maradékát, megmaradhatnak a civil szervezetek, a néhány független, vagy annak látszó újság, tévé, rádió. Hogy a narancson kívül, más gyümölcs is teremhet a magyar ugaron.
Nem kell helyettünk elküldeni Orbánt, de segíteni lehet nekünk. Erőteljesebb kiállással a korábbiaknál kevesebb kompromisszummal. Mert talán mégsem annyira reménytelen ez az ország, mint amilyennek látszik. „Élnek dolgozók is, költők is bűntelen”.
Mi magyarok jobb sorsot érdemelnénk annál, mint ami vár ránk.
Kikaptunk ugyan a finnektől, de megint láttunk biztató jeleket. Mi mindig látunk biztató jeleket, másból sem áll az életünk, mint a biztató jelek látásából. Az egy főre eső biztató jelek látásában világelsők vagyunk, mások a fasorban sincsenek hozzánk képest. Nem csoda, ha irigykednek ránk, és támadnak bennünket.
Kikaptunk ugyan a finnektől, ötven év óta először, de most valóban voltak biztató jelek. Ha mondjuk több gólt rúgunk, mint ők, akkor biztosan mi győzünk.
Egyébként meg, már legutóbb is láttunk biztató jeleket, sőt, megkockáztatom, már azt megelőzően is. És látni fogunk ilyeneket a jövőben is. Mert nekünk ebből áll az életünk. Nemcsak a fociban, mindenütt. Hányszor hallottuk már, hogy jövőre jobb lesz. És jövőre tényleg jobb lett – csak éppen még mindig nem jó.
„Mi a győzelemről megtanultuk, / hogy a részvétel a fontosabb, / és a vereség fizet szépen, /és a győztes sokkal fáradtabb”. Sztevanovity Dusan szép szövege jut az eszünkbe mindig, amikor biztató jeleket látunk.
Egyszer már jó lenne győzelemnek is örülni. Rendes, igazi küzdelemben és nem szájkaratéban elért győzelemnek. Olyannak, amelyet tisztességes versengésben, az ellenfél – nem ellenség – sportszerű legyőzésével vívtunk ki.
Annyi biztató jelünk van már, mint égen a csillag, biztató jelekkel nálunk Dunát lehetne rekeszteni. Ki sem kell nyitnunk a szemünket, így is látjuk az alagutat a fény végén.
Orbán a jövő héten kedden hét perc alatt megvédi Magyarországot a brüsszeli bürokraták támadásától, Köves Slomónak háza született. Heti összefoglaló.
Ha kedd, akkor Orbán Belgiumban megvédi Magyarországot
Jövő héten kedden tárgyalja az Európai Parlament a Sargentini-jelentést, és most a Fidesz minden magyarországi kommunikátora hadba állt, hogy elhitesse a magyar emberekkel, hogy ez a jelentés a migrációról szól, más szóval a bevándorlásról. Vagyis, hogy azért bántják már megint a magyarokat, mert nem engedjük, hogy hazánk bevándorlóország legyen
Valójában persze Judith Sargentini biztos jelentése csak igen elenyésző részben szól a migrációról. A pontokba szedett szöveg döntő többsége a jogállamiságról, illetve annak magyarországi hiányáról értekezik. Vagyis, arról, hogy Orbán Magyarországában miként sérül a sajtó, az ítélkezés, a vallás szabadsága. És a korrupcióról is szó esik a jelentésben, mely nem csupán morálisan rombolja egy társadalom állapotát, de a gazdaság helyzetét is alapvetően rontja. Orbán, ahogyan a kormány médiája tálalja, személyesen védi meg Magyarországot kedden. Nem lesz könnyű dolga, a hírek szerint hét percet kap, hogy kifejtse az álláspontját – ennyi idő alatt, még ha volna is mivel, akkor sem lehetne érvelni. Hét perc legföljebb anyázásra elég.
Orbán ezért már előre azt látszatot kelti Magyarországon, hogy az EP el fogja fogadni Sargentini jelentését, amihez egyébként kétharmados többség szükséges. A legtöbb elemző szerint nem lesz meg az elfogadáshoz szükséges kétharmad, de az egyszerű többség valószínűsíthető. Ez már elég ahhoz, hogy Orbán médiája azt sulykolja a magyar emberekbe, hogy a Vezér már megint megvédte Magyarországot. Egyszerű, vagy másképpen fogalmazva, nomád játékok ezek, amelyek persze nem vezetnek sehova.
Slomó Háza
Köves Slomónak és az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközösségnek (EMIH) nagyon bejött az élet. Már mindenük van, főleg pénzük, és kormányzati kapcsolataik, talán egyedül futballstadionjuk nincs, bár lehet, lesz az is, ha bejelentik illetékes helyen, hogy erre is vágynak. Egy kormánydöntéssel ingyen került a tulajdonukba a Munkáspárt egykori, több mint ezer négyzetméteres Baross utcai székháza. Emellett kaptak 460 milliót a mádi rabbiház felújítására, 98 milliót szociális szolgáltatásra Debrecenben és Miskolcon, 18 milliót az erdőbényei rituális fürdő felújítására; és 17 milliót az olaszliszkai emlékhelyre.
Mindez persze csak a jéghegy csúcsa, ráadásul az anyagiakban és tárgyi javakban nem szűkölködő zsidó szervezet most újabb trófeával gazdagodott: Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter pénteken jelentette be, hogy a három évvel ezelőtt elkészült, ám azóta üresen álló Sorsok Háza a Köves vezette EMIH tulajdonába került. Ők fogják működtetni az ehhez szükséges pénzt a magyar állam fedezi.
MTI Fotó: Mohai Balázs
A Sorsok Háza története ismert, a Föggetlen Hírügynökség is többször írt róla, például itt. A lényeg, hogy a Józsefvárosi pályaudvar melletti területen – ez az a dalban is megénekelt Százéves pályaudvar, ahol a megsemmisítésre szánt „jogkorlátozott” zsidókat marhavagonokba pakolták és elvitték – épült fel a Sorsok Háza, Schmitt Mária szakmai közreműködésével. Megnyitni azonban nem tudták az intézményt, mert a tervezett kiállítás tartalmával sem a magyarországi zsidószervezetek, sem az izraeli Jad Vasem nem értett egyet. A Miniszterelnökséget korábban vezető miniszter Lázár János ebben következetes volt, és tisztességes álláspontot képviselt: azt mondta, hogy a zsidó szervezetek megkerülésével, szakmai egyetértésük nélkül egy ilyen intézményt nem lehet megnyitni.
Miután Lázár János távozott a kancellária éléről, utódjának, Gulyás Gergelynek már nem voltak ilyen erkölcsi skrupulusai. Sikerült egy olyan zsidó szervezetet előhúznia a kalapból – ez a Köves vezette EMIH – amely felvállalta a Schmitt Máriáék által képviselt koncepciót, melynek – némileg leegyszerűsített – lényege hogy a magyar zsidóság tragédiájáért a magyar állam csak nagyon jelentéktelen felelős, mert minden gazemberségnek és gyalázatnak a németek az okozói.
Ezt a koncepciót nem volt hajlandó felvállalni a legnagyobb és legtekintélyesebb magyarországi zsidó szervezet, a Mazsihisz, de Köves Slomónak ez nem jelentett problémát. Ha minden igaz, vagy ha nem, akkor is, jövőre megnyílik a Sorsok Háza.
Parolázott velük, közös fotó is készült, amelyen mindenki mosolyogva és bizakodva nézett a kamerába. Belga neonácikkal találkozott Orbán Viktor Tusványoson, olyan fiatalemberekkel, akiknek nemcsak sajátos elképzelésük van Európa jövőjéről, de meglehetősen eredeti humorérzékkel is rendelkeznek.
Egyik vicces szövegük például így hangzik: így szedjünk fel zsidó csajokat! Képet is mellékelnek a szöveghez, amelyen egy szemetes, (szenes?) lapátra egy csomag hamut lapátolnak.
Legyünk nagyon elnézőek Orbán Viktorral szemben és próbáljunk meg arra gondolni, hogy fogalma sincs, kik azok a derék fiatalemberek, akiket hozzá vezényeltek a szervezők. Gondoljunk arra, hogy a magyar miniszterelnököt megvezették a vendéglátók, de legalábbis elhallgatták előle azt a tényt, hogy kik ezek az emberek, akikkel Magyarország szégyenére parolázott és fotózkodott. Próbáljuk azt gondolni, hogy ha Orbán tudja, kik ezek a neonáci gazemberek, esze ágában sincs találkozni velük.
Persze, kárenyhítésre még most is lenne lehetőség. A miniszterelnök hivatala, esetleg Havasi Bertalan személyesen kiadhatna Orbán Viktor nevében egy közleményt, amely azzal kezdődik, hogy a miniszterelnök megütközéssel értesült róla, hogy tudta és akarata ellenére csőbe húzták, amikor egy náci csürhével hozták őt összefüggésbe. Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, ugyanis komolyan gondolja az általa gyakorta emlegetett zéró toleranciát az antiszemitizmussal szemben.
Fotó: Facebook
Ha tudta volna, hogy kik ezek a gazemberek, nemcsak hogy nem találkozik velük, de követeli eltávolításukat Tusványosról. Ha a szervezők nem értenék, hogy miért, elmagyarázná nekik, hogy ő nem azonosul ezekkel az ordas, kirekesztő eszmékkel.
S ha már a zéró tolerancia szóba jött, a közlemény folytatásaként Orbán Viktor miniszterelnök megragadná az alkalmat, hogy a Kenderesen rendezett Horthy-emléknapról legalább utólag elmondja a véleményét. Miszerint, a magyar kormány elítéli a rendezvény megszervezését, valamint az ott elhangzottakat, a résztvevők ellen már megtette a szükséges jogi lépéseket. Orbán Viktor miniszterelnök, folytatódik a közlemény, azonnali távozásra szólítja fel a Veritas Történetkutató Intézet igazgatóját, valamint azt a fideszes képviselőt, aki felszólalt a kenderesi gyalázaton.
Még egyszer elnézést kérünk azoktól, írná Orbán Viktor a közlemény végén, akiket a miniszterelnök megbántott azzal, hogy neonáci gazemberekkel találkozott, parolázott és fotózkodott Tusványoson. Ígéri, hogy legközelebb elővigyázatosabb lesz, és amennyiben a tusványosi szervezők a belga neonácikhoz hasonló rohadékokat hívnak meg, ő a maga részéről a jövőben bojkottálni fogja a tusványosi nyári szabadegyetemet.
– Miniszterelnök úr, jobban van? – Mire gondol? – Hát, hogy vannak ezek a kényszerképzetei. – Kényszerképzeteim? Nekem? Maga összetéveszt engem a Kövér Lacival. Ő hiszi magát sámánnak. Nézzen rá, milyen a tekintete. Ha tudná, mennyit röhögünk rajta otthon az asszonnyal. – Nem tévesztettem össze senkivel, miniszterelnök úr. De meg kell jegyeznem, több jel utal arra, hogy Ön egy ideje Magyarországnak képzeli magát. – Mikor mondtam ilyet? – Hogy Brüsszelben támadják Magyarországot. Most például a Sargentini-jelentés kapcsán. – Miért? Nem így van? – Ha Ön Magyarország, akkor természetesen ez a helyes kifejezés. De Ön a legjobb tudomásunk szerint nem Magyarország, miniszterelnök úr. Ha tudni akarja az igazat, akkor most elárulom: Önt Orbán Viktornak hívják. Vagyis, Brüsszelben, Strasbourgban és úgy általában, a világ demokratikus felén nem Magyarországot, hanem Önt támadják. – Engem még nem támadott meg senki. Jól is néznénk ki! Fizetem a TEK-et, hogy megvédjenek, még csak az kéne, hogy ezek után megtámadjanak. – Félreértett miniszterelnök úr. Nem fizikailag támadják, hanem az intézkedéseit bírálják. A demokráciáról vallott felfogását, ha szabad így fogalmazni. – Szabad. Miért ne szabadna? Szabad országban mindenki úgy fogalmaz, ahogy szabad. Na jó, félre a viccel: szerintem a magyar embereket bántják. Irigylik az eredményeinket, ezért feszültek és frusztráltak. Európa hanyatlik, a Nyugatnak bealkonyult, Keletről fúj a szél. – Nem a magyar embereket bírálják, miniszterelnök úr, hanem Önt. – A magyar emberek 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban is felhatalmaztak bennünket… – … a kormányzásra, miniszterelnök úr. Jobb életet vártak Önöktől, mert ezt ígérték nekik. Önök nem arra kaptak felhatalmazást, hogy ellenségünkké tegyék a fél világot. – Nekünk nincsenek ellenségeink. Irigyeink vannak, akiknek nem tetszik, hogy sikeresek vagyunk. De Keleten szeretnek bennünket. Most éppen Kirgizisztánban.
– Azért végezetül, nyugtassa meg az Önért aggódókat: ugye, nem képzeli Magyarországnak magát?
– Nem képzelem magam Magyarországnak, ugyanis én vagyok Magyarország. Miért, jobb volna, ha Bonaparte Napóleon lennék?
– Tiszteletem migráns urak, üdvözöljük Önöket a mi kedves, barátságos, vendégszerető országunkban. – Jó napot. – Cigaretta? Szivar? Sajnos, röviditalokból jelenleg nem túl széles a választékunk…
– Bocsánat, úgy látszik, eltévedtünk. Azt hittük, ez itt Magyarország. – Jó helyen járnak, migráns urak. Kerüljenek beljebb, biztosan elfáradtak a hosszú úton. – Viccel velünk? Gúnyt űz a nyomorunkból? Nekünk azt mondták, hogy Magyarországon nem kedvelnek bennünket, idegengyűlölő kormányplakátokkal szórták tele az országot. – Ez a maguk csoportjára nem vonatkozik. Önöket kiválasztottuk, és különleges bánásmódban részesülnek. – Tessék? Nem zárnak be bennünket? Nem viselkednek velünk lekezelően és embertelenül? – Ellenkezőleg, uraim! Tisztes megélhetést biztosítunk az Önök számára. Munkát kapnak, rendes fizetést, valamint költségtérítést. – Még mindig nem értjük. Önök örülnek nekünk? – Igen. Tudják, a magyar kormány fél évvel meghosszabbította a bevándorlási válsághelyzetet. – És? Mi közünk nekünk ehhez? – Sokkal több, mint gondolnák. Miután senki nem akar hozzánk bevándorolni, kellenek olyan emberek, akiket meg lehet mutatni a tévében. Arra gondoltunk, hogy Önöket képezzük ki bevándorlóvá. Tudnak marcona képet vágni? – Ez lesz a dolgunk? – Alapvetően igen. Önök legitimálják a kormány bevándorlóellenes politikáját. – Ennyi? – Van még valami, mondjuk úgy, plusz feladat: Ha már úgyis itt vannak, Önök lesznek a mi bűnbakjaink. – Bűnbakok? Nem követtünk el semmit.
– Tudjuk, uraim, de bennünket ez most nem érdekel. Önöket bűnbakként kívánjuk foglalkoztatni Magyarországon. – Bűnbakként? – Igen. Egyetlen feladatuk lesz: elviselni, hogy Önök miatt van minden. – Szökőár? Földrengés? Kolera? – Na, ennyire azért nem komoly a helyzet, nálunk szerencsére nincsenek ilyenek. – Akkor mi az, amiért mi leszünk a felelősek? – Mindenért, ami rossz a magyar embereknek. Tudják, nálunk nagy a korrupció, lopnak a közpénzből, és az emberek hajlamosak ezért a kormányt okolni. A miniszterelnököt, az ő családját, pártját, barátait, üzletfeleit. Ezen szeretnénk változtatni. – Megszüntetik a korrupciót? Többé nem fognak lopni? – Látszik uraim, hogy Önök egy másik kultúrából jöttek. Szó sincs ilyenről. – Hanem? – Önök lesznek mindennek az okai. Ha bármi rossz történik Magyarországon, olyan, amit nem szeretnek a magyar emberek, Önökre mutogatunk majd. – Hallhatnánk egy példát? – Többet is. Mondjuk, kiderül, hogy a miniszterelnök baráti köre gyanúsan gyorsan gyarapodik. A saját lábán álló családja úgyszintén. Hogy Rogán Antal a bevallott jövedelménél sokkal fényűzőbben él. Hogy Kósa Lajos… Ilyenekre gondolunk. – És nem lesz ebből nekünk bajunk? Ha a magyar emberek mérgesek lesznek ránk, rajtunk töltik ki a haragjukat. Meg is verhetnek bennünket. – Ettől Önöknek nem kell tartaniuk uraim. Az előbb felsorolt urakat sem kedveli senki, mégsem esett semmilyen bántódásuk. Sőt, a kormányzópárt, a Fidesz, toronymagasan vezeti a közvélemény-kutatásokat. Különben is, a TEK majd gondoskodik az Önök védelméről. – Hallottunk azokról a régi plakátokról, amikkel tele volt az ország. Hogy tartsuk be az Önök törvényeit. – Ez egy szabad ország, migráns urak. Ha az a hobbijuk, hogy betartják a törvényeket, senki nem fogja Önöket megakadályozni ebben. De persze nem is tesszük kötelezővé az Önök számára.
– Ez nem teljesen világos. – Pedig, nagyon egyszerű. Van egy ősrégi, türk eredetű magyar mondás: a törvények azokra vonatkoznak, akik betartják őket.
Kilépés a tartalomba1933 augusztus 25-én alku köttetett a náci német Birodalmi Bank és a palesztinai cionista Anglo-Palestine Bank között, melynek célja német zsidók életének megmentése volt. 50 000 német zsidó valóban megmenekült, ám a terv atyja, Chajim Arlozorov cionista politikus ezért az életét adta cserébe. Cikkünk Arlozorov meggyilkolásának 85. évfordulóján tárja fel az ellentmondásos ügy részleteit.
Amikor Adolf Hitler német birodalmi kancellárrá vált, a zsidó világ megrökönyödéssel kezelte az antiszemita politikus felemelkedését az európai kultúra egyik fő otthonában. Kevesen jósolták meg Hitler birodalmi kancellárrá választását, s még kevesebben, hogy rövidesen teljhatalmú diktátorrá nevezi ki őt a Reichstag. A németországi cionisták kiadványa, a Jüdische Rundschau korábban már eljátszott azzal a gondolattal, hogy Hitler Reichskanzler lesz, és arra jutott, hogy ebben az esetben a német zsidóság nem tud majd tovább haladni az asszimiláció útján, hanem „hozzá kell szoktatniuk magukat az új realitásokhoz”.
A palesztinai Ha’arec kezdetben „nagyon negatív” hírként („fekete napok Németországban”) értékelte az eseményt, de néhány héten belül már abban reménykedett, hogy idővel Hitler mérsékelni fogja antiszemita politikáját. Az amerikai, az angol vagy éppen a magyar zsidó sajtóban a felháborodás azonban szinte egységes volt. Kevesen tekintettek túl a tiltakozás és a vészharang-kongatás lehetőségein, és még kevesebben tekintettek „lehetőségként” Hitler hatalomra jutására.
Ezen kevesek között volt a Zsidó Ügynökség politikai osztályának vezetője, az orosz-zsidó Chajim Arlozorov, aki néhány cionista társával radikális ötletet fontolgatott. Alkut akart kötni a nácikkal, mert úgy vélte a német zsidóságot halálos veszély fenyegeti, ezért ki akarták menekíteni őket Németországból. A zsidó történelem ezen kevéssé ismert fejezete ráadásul nem csak megdöbbentő, de tragikus is: Arlozorov, mint később Kasztner Rezső, életét adta életmentő ötletéért, éppen 85 éve.1
Horogkeresztes zászló Jeruzsálemben, 1933-ban a Fast Hotelben működő német konzulátuson
1933 márciusában, alig két hónappal Hitler hatalomra jutását követően a Zsidó Ügynökség jeruzsálemi tanácskozása
a „német krízisben rejlő palesztinai lehetőségeket”
vitatta meg. A tanácskozás egyik központi témája volt, hogy a német zsidóság Palesztinába vándorlását – alijázását – pénzügyi korlátozások nehezítették. Németország még 1931-ben helyezte tiltólistára a valuta kivitelét az országból, tekintettel a már akkor válságos pénzügyi helyzetre, s a rendelkezés lényegében lehetetlenné tette a tömeges német aliját.2 Az Ügynökségnek valahogy rá kellett vennie a németeket ezen korlátozás feloldására, és a megoldást Werner Senator német cionista vetette fel. Úgy vélte, a Hitler kancellárrá választását követő időszakban bezuhant német exportot megerősíthetnék a Palesztinába történő német kivitel megnövelésével. A terv szerint
Palesztina német termékeket vásárolt volna cserébe a német zsidók életéért és ingóságaiért.3
Az elképzelés nem csak forradalmi, de sok szempontból szentségtörő is volt: miközben számos nemzetközi zsidó szervezet a náci termékek bojkottálásával volt elfoglalva, addig a Zsidó Ügynökség német termékek vásárlásán törte a fejét.
További leküzdendő akadályok a brit kivándorlási korlátozások voltak: a britek sorompókat vezettek be a Palesztinába való bevándorlás terén, és azok a bevándorlók, akik nem rendelkeztek legalább 1000 fonttal (mai árfolyamon húszmillió forint), nem számítottak „kapitalistának,” vagyis tőkésnek, és csak korlátozott számban alijázhattak.4 Az Ügynökség célja az volt, hogy az alijázni készülő német zsidók 1000 fontnyi összeget vihessenek magukkal a vagyonukból, s azt legalább részben a palesztinai cionista projektbe fektessék be. Noha a Ha’avara, azaz „transzfer” néven elhíresült szerződés feltételei többször megváltoztak, a cionisták alapvető ajánlata ebből állt: a kivándorolni kívánó zsidók zárolt magánvagyonából Németországban német exportárukat vásárolnak, amiket aztán a zsidókkal együtt Palesztinába szállítanak, ott eladnak, és az alijázók így hozzájutnak a szükséges tőkéhez, hogy bemehessenek az országba.5
Német zsidók állnak sorban Berlinben a palesztinai kivándorlási iroda előtt 1939-ben
A megállapodásra, mely hivatalosan a német Birodalmi Bank és a cionista mozgalomhoz köthető Anglo-Palestine Bank (manapság Bank Leumi) között történt, augusztusban került sor. Logikus kérdés, hogy a szerződés milyen magas szintű támogatást igényelt a német és a cionista oldal politikumainak részéről. A rendelkezésre álló iratok egyértelműen mutatják mind Adolf Hitler, mind pedig David Ben-Gurion jóváhagyását.6 Hitler természetesen nem támogatta a zsidó állam gondolatát, ő csupán a zsidóktól akart megszabadulni. Ben-Gurion részéről pedig az első látásra meglepő tény mögött a cionista mozgalom egyedi és újító mentalitása állt: úgy vélték, a zsidóságnak saját kezébe kell vennie sorsát, ahelyett, hogy tovább folytatnák hányattatott sorsukat a diaszpórában vagy a nem-zsidók jóindulatára apellálnának. Berl Locker baloldali cionista vezető erről így írt Chajim Arlozorovnak, aki a Zsidó Ügynökség politikai osztályának vezetője és a Ha’avara kulcsembere volt:
„Tennünk kell valamit! Hallatnunk kell a hangunkat! . . . A lényeg, hogy Palesztina kérdését helyezzük az ügy középpontjába”.7
Pontatlanság lenne azonban elhallgatni, hogy az Ügynökséget nem csak a zsidók élete, de az is érdekelte, hogy a vagyonuk ne kerüljön német kezekbe.
*
Az Ügynökség pedig a kezdeti alkuval nem volt elégedett, mert az csupán hárommillió német márkáról szólt, Izrael létrehozásához azonban sokkal többre volt szükség. Arlozorov egy helyütt maga is elmondta, hogy kocsikat, építőanyagokat, festéket, gyógyszereket, szerszámokat, illetve más hasznos eszközöket kíván beszerezni. Ezen a ponton elképzelése ismét egyezett a németek elgondolásával. A nácik ekkor még nem fontolgatták a zsidók teljes kifosztását, viszont keresték a módját, hogyan tudnának a német zsidók magánvagyonának minél nagyobb részéhez hozzáférni. Ezért a jeruzsálemi náci konzul fel is vetette feletteseinek, hogy nem kéne-e egy a német zsidók teljes vagyonát felszámoló likvidációs, azaz mozgósító bankot létrehozni: „A [zsidó vagyon] hatalmas összegeihez képest . . . egymillió dollár [azaz hárommillió márka] macskaszar”.8 A találkozó érdekek mentén pedig a Ha’avara-szerződést egy nagyméretű likvidációs projektté alakították.
Kézenfekvő kérdés, hogy a németek miért nem vették el egyszerűen a zsidók vagyonát; a válasz az alku korai dátumában keresendő. A zsidók kizárása a gazdaságból, azaz az árjásítás csak az 1938-’39-es évekre teljesedett ki, és a Ha’avara-szerződés csúcsévei alatt a zsidókat még messze nem szorították ki teljesen az üzleti életből. Ebben az időszakban minden támadás és zaklatás ellenére a zsidó vagyon német kézre adása még papíron „önkéntes” alapon működött: a zsidók azért adták el üzleteiket és vagyonukat, mert elszegényedtek, bojkottok sújtották őket vagy mert nem kaptak hitelt.9
Uwe D. Adam német történész szerint
„a náci állam[nak] . . . az volt a célja a zsidók gazdasági kiszorításával, hogy a Németországból való kivándorlásra bátorítsa a zsidókat”.10
A Ha’avara-szerződést pedig pontosan úgy tervezték meg, hogy a kiáramló zsidók számára az utolsó kiskaput jelentse: a harmincas évek vége felé íródott cionista jelentés szerint a Ha’avara képezte „az egyetlen fénycsóvát” a zsidók számára. A zsidókat arra kellett bíztatni, hogy eladják üzleteiket, és máshol kezdjenek új életet; ehhez pedig kapóra jött a cionizmus hívó szava az új palesztinai életre.
A Haavara Rt. átruházási igazolása angolul és héberül
A kivándorló zsidók elveszett vagyonuknak csak egy töredékét kapták vissza kompenzáció formájában, hiszen egy átlagos kivándorlónak 1000 dollárból a Ha’avara Rt. és egyéb cionista intézmények részleteinek levonása után körülbelül 111 dollár maradt meg. Egy a témát feldolgozó történész szerint „mire a transzfernek vége lett, a kivándorló nem sok egyebet birtokolt, mint egy telket, némi szerszámot, egy farmot és egy pajtát”.11 Ha egy zsidó meggondolta magát, és mégsem akart alijázni, akkor vajmi kevéssé tudta visszaszerezni a pénzét: vagyonát ekkorra már Palesztinában találta, befektetve német mezőgazdasági gépekbe.
A Ha’avara Rt. csúcsidején egy több ezer alkalmazottat foglalkoztató, Palesztina, Anglia és Németország-szerte irodákat működtető társaság volt, melynek funkciói messze meghaladták a filantrópiát. Hannah Arendt írónő megfogalmazásában
„Palesztinát elárasztották a »Made in Germany« feliratú árucikkek”,12
és ebben nem tévedett. A palesztinai zsidó piacon a német termékek még 1937-ban is monopolhelyzetben voltak a porcelán-, az acél-, a drót- és a szerszámáruk terén, illetve kiemelt helyük volt számos más mezőgazdasági és ipari árufajta esetében.13 A Ha’avarának az volt az eredménye, hogy 1935-re a Harmadik Birodalom lett a brit Palesztina második számú beszállítója, elképesztő növekedést mutatva a gazdasági élet egyes területein: pl. a német vasáru bevitele 800%-al, a fáé 600%-al és a ruháé 155%-al nőtt meg.14 1937-re pedig Palesztina elsőszámú kereskedelmi ellátópartnerévé a náci Németország vált. Az anglofil Palestine Post röstelkedve meg is állapította, hogy „Palesztina törvényes ura”, „Nagy Britannia most először csak a második helyre futott be”.15 A németek pénzügyi sikere a Szentföldön mai szemmel megdöbbentő szintig jutott el, ahogyan azt a Palestine Post rendszeres külkereskedelmi melléklete is mutatta 1939 nyarán. Alig másfél hónappal a második világháború kitörése előtt nagy betűkkel díszelgett a legnevesebb angol nyelvű palesztinai napilapon a felirat, hogy „Anglia és Németország az első helyért versenyeznek Palesztinában”. A versenyt ekkor Németország vezette.16
*
Építkezések Jeruzsálem Rehavia negyedében a harmincas években, ahol főként német zsidók telepedtek le
Mint ahogy az talán ebből is sejthető, a német és palesztinai bankok közötti szerződést nagy botrány kísérte a zsidó világban. A Ben-Gurionnal szembenálló jobboldali cionisták egyik lapja azt írta, hogy a baloldali cionisták „árulók . . . akik Hitler kormányának talpát nyalják”.17 1933 nyarán, hogy támogatást szerezzen a Ha’avara-szerződés számára, Chajim Arlozorov végigturnézta Európa cionista és zsidó lapjait, és ahol csak tudott, interjúkat adott tervéről. Minden külpolitikai érzéke és megfontoltsága mellett Arlozorv nagyfokú naivitásról tett bizonyságot: korábban egyetlen cionista politikus sem engedhette meg magának, hogy egy világlapnak nyilatkozgasson a cionista, brit, illetve olasz fasiszta és német nemzetiszocialista érdekek összekötéséről. Arlozorov a Jewish Telegraphic Agencynek mégis így beszélt:
„Megérné kihagyni mindenfajta szentimentalizmust a Németországgal kötendő egyezmény kérdéséből. Németország ma azért küzd, hogy stabilizálja gazdasági helyzetét. Az is lehetséges lenne, hogy létrejöjjön egy vállalat, a német állam, illetve más európai, főleg brit és olasz érdekek részvételével, mely egy meghatározott időtartam alatt likvidálná a szóban forgó vagyonokat . . . Bárhogy is lesz, a kivezető út csakis a német kormánnyal való tárgyalásokon keresztül vezet. Bízom benne, hogy a világ közvéleménye a legnagyobb figyelemmel és szimpátiával fogja követni ezeket a tárgyalásokat, és remélem, hogy az összes érintett fél érdekeinek megfelelő valós megoldást egy fontos lépésnek fogja tartani a németországi zsidókérdés konstruktív módon történő kezelése felé vezető úton”.18
Alijázók száma 1920-1945 között (ezer fő)
Arlozorov a német zsidók megmentése iránt érzett felelősség miatt és a Ha’avara érdekében azt is fontolgatta, hogy kamaszkori barátnőjével, Magdalena Friedländerrel is felújítja kapcsolatait. A cionista politikus egykori barátnőjéből, a zsidók között nevelkedett Magdalenából eddigre Joseph Goebbels, a náci propagandaminiszter felesége lett.19 S Arlozorov mindezzel messze túlfeszítette a húrt a zsidó közvélemény előtt.
Kevesen osztották azt az elképzelést, hogy a zsidó életek megmentéséért akár az ördöggel is össze lehet fogni.
Vallásos-cionista ellenzéke, a mizráchi még csak pozíciójából akarta őt eltávolítani, egyes jobboldali cionisták azonban az élők sorából is. Alighogy Arlozorov hazatért európai útjáról, a Chazit Ha’am nevű jobboldali cionista lap zavaros cikket közölt, mely A Sztálin-Ben-Gurion-Hitler-paktum címmel látott napvilágot, s nem is igazán vette a fáradtságot, hogy céljait titkolja:
„Olvastunk . . . egy interjút Arlozorovval . . . Egyéb értelmetlen hülyeségek mellett – amelyben ez a kommunista svindler igen jó – azt mondta, hogy a zsidókérdés Németországban csakis egy Hitlerrel való alkuval oldható meg . . . Ez az alak egy kurva béréért adja el a náciknak a zsidó nép becsületét, jogait, biztonságát és az egész világ előtt való jó nevét . . .
A legmélyebb pontját érte el a gyávaság, amellyel a palesztinai munkáspárt eladta magát a világ legnagyobb zsidógyűlölőjének, ilyesmire nincs példa a zsidó történelemben . . .
A zsidóság Sztálin, Ben-Gurion és Hitler hármas szövetségét csakis a legnagyobb ellenállással és utálattal fogadhatja . . . A zsidó nép mindig is tudta, hogyan kell elbánnia azokkal, akik eladták nemzetük és Tórájuk becsületét, és ma is tudni fogja, hogyan reagáljon erre a hányingerkeltő tettre, melyet a teljes nyilvánosság és a világ szeme előtt követtek el”.20
Nem teljesen világos, hogy Sztálinnak mi köze volt a Ha’avarához (voltaképpen semmi), mint ahogy az sem, hogy a jobboldali cionistáknak mi baja volt a zsidó életek megmentésének ötletével. A lap ennek ellenére kvázi vérdíjat tűzött ki annak a férfinak a fejére, akire mindenki a majdani zsidó állam külügyminisztereként tekintett. Arlozorov hazaútját Berlinből egyébként is kellemetlenségek nehezítették: lekésett vonatok, elveszett pénztárcák, hátráltatások tarkítottak utazását. 1933. június 14-én hónapok után először láthatta családját, két napra rá este pedig feleségével sétálni ment Tel-Aviv tengerpartjára. Ekkor két fiatal férfi többször is elhaladt mellettük: felesége félt, de Arlozorov azzal nyugtatta őt, hogy azok is zsidók. „Egy zsidó sem ölne meg engem” – mondta. A két férfi ekkor harmadszorra is megközelítette őket, és megkérdezték rossz héberséggel, hogy mennyi az idő. Hirtelen fény villant az Arlozorov-házaspár arcába, és lövés dörrent. Sabbat este, egy elhagyatott tengerpartról több órába került a legközelebbi kórházba jutni, ahol persze nem volt orvos, s így a leendő zsidó állam várva várt csodaminisztere éjfélkor életét vesztette.21
A gyilkosságért két jobboldali cionistát tartóztattak le, ítéltek el, majd mentettek fel. Ugyan máig nem bizonyos, hogy ők ölték meg a zsidó politikust, ám ismert tény, hogy a gyilkosságban használt fegyvert később a jobboldali cionista milícia, a Lechi használta más akciók során. A gyilkosság a cionista közösséget alapjaiban rázta meg, s a mozgalom baloldali szárnya sokáig aktívan ápolta a politikus emlékét. Arlozorov nevét ma számos utca és közterület viseli Izraelben, de róla nevezték el Haifa egyik kerületét és Kfar Chajim mosavot is. Meggyilkolásának helyszínén emlékmű áll. A gyilkosság ügye később Menachem Begin kormányzása alatt is felmerült. Mikor egy izraeli történész könyvében a jobboldali cionistákat vádolta meg a gyilkossággal, Begin vizsgálóbizottságot hozott létre az ügy újbóli kinyomozására. A bizottság a jobboldali cionistákat ártatlannak találta, ám nem sikerült felfednie a gyilkosok kilétét.
Érdekesebb kérdés, hogy a történész miképp tekinthet Arlozorov tervére, illetve a német és palesztinai bankok közötti megállapodásra. Amennyiben elfogadjuk az (akkoriban is divatos) elképzelést, miszerint az antiszemitizmussal szembeni küzdelem legjobb módszere, ha a zsidók a jogvédő szervezetekre hagyatkoznak és a világ népeinek jóindulatában reménykednek, akkor a Ha’avara-szerződés kétségkívül problematikus megítélésű lenne. Talán mérvadóbb az ügyben a baloldali cionista politikus, Mose Bejlinszon álláspontja, aki az Új zsidó államférfiúság című, egykorú írásában úgy érvelt, hogy a jogvédelemben való reménykedés kora lejárt, s hogy a zsidóság védelmének egyetlen ésszerű módja a zsidó állam felállítása. Bejlinszon úgy érvelt, hogy a cionista mozgalom a németekkel kötött alkuval „nem »árult el« senkit: diadalt aratott. Nem »rettegett« semmitől: épp ellenkezőleg, megvolt a bátorsága, hogy bevezesse az új zsidó államférfiúságot, a cionista államférfiúságot, melynek célja, hogy a zsidó népet Palesztinában gyűjtse egybe . . . [Az alku] úgy fog bekerülni a cionista történetírás könyveibe, mint merész és úttörő [döntés]”.22
Annyi pedig bizonyos, hogy a Ha’avara-szerződés nagyban hozzájárult Izrael létrehozásához. Összességében elmondható, hogy
a Ha’avara keretein belül Palesztinába vándorolt német zsidók a Szentföld zsidó lakosságának 15%-át tették ki 1939-re,
az általuk behozott hatalmas vagyon pedig mesterséges jólétet biztosított az egész világot sújtó válság ideje alatt, illetve nagyban hozzájárult a későbbi Izrael állam iparosodásához és gazdasági fejlődéséhez. A második világháború előtt Palesztinába áramló tőke több, mint felének forrása az átviteli szerződés volt.23Ze’ev Sternhell izraeli történész megfogalmazása szerint
„az 1933-’39 közötti nagy német alija tette lehetővé a jisuv számára, hogy meghódítsa az országot”.24
Edwin Black amerikai történész „Izrael állam létrehozása” szempontjából hasonlóan „létszükségletnek” nevezte a Ha’avarát.25 A cég transzfer-tevékenysége végül pár héttel a második világháborús brit hadüzenet után került felszámolásra, mivel több német hajó már nem köthetett ki a brit fennhatóság alatt álló Palesztinában. 1933 és 1939 között több mint 50 000 zsidót szállítottak el Palesztinába. A cég számadást tartott: fennállása alatt mai értéken körülbelül 540 millió dollárnyi összeget kezelt.26 A német bevándorlók pénzügyeinek lezárásával azonban tovább foglalkozott a cég: 1940 telén még „teljes nyitva tartással” működtek jeruzsálemi irodáik, a „transzfer végső fázisainak befejezésén ügyködve”.27
Arlozorov emlékműve meggyilkolása helyszínén, a tel avivi tengerparton
1 Hitler Reichskanzler?, Jüdische Rundschau, 1932. augusztus 12., 1.; Tom Segev: The Seventh Million. The Israelis and the Holocaust (New York: Henry Holt and Company, 2000) 17. (Há’árec).
2 Francis R. Nicosia: Zionism and Anti-Semitism in Nazi Germany (Cambridge: Cambridge University Press, 2008) 82-83.; Edwin Black: The Transfer Agreement. The untold story of the secret agreement between the Third Reich and Jewish Palestine (London: Collier, 1984), 82.
6Documents on German Foreign Policy 1918-1945, Series D, Volume V: Poland, The Balkans, Latin America, The Smaller Powers (June 1937-March 1939) (London: Her Majesty’s Stationery Office, 1953), 783-785. (Hitler); Central Zionist Archives (Jeruzsálem),S/7 219.130. (Ben-Gurion).
10 Uwe Dietrich Adam: Judenpolitik im Dritten Reich (Düsseldorf: Droste-Verlag, 1972), 172.
11 Nicosia: Zionism, 87, 120, 156, 160.; Debating the Issues of the Transfer: Is the Agreement Between the Zionists and Germany Justified? Call of Youth, 1936. január. 3-34.
12 Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben (Budapest: Osiris, 2001), 74. o.
13A Jewish Agency for Palestine memoranduma a Magyar Nemzeti Bankhoz, magyar-palesztinai transzfer-egyezmény tárgyában (Budapest: Sport nyomda, 1938), 9-11. o. A memorandum egy példányát ma az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi.
14 Olvasás közben. Zsidó Szemle, 1935. február 1. 9.
15 German Trade in Palestine More Apparent Than Real. The Palestine Post, 1937. október 17. 2.
16 England and Germany Compete in Palestine. Race for the Top Place. Ua. 1939. június 16. 11.
18 Dr. Arlosoroff Urges German Deal to Ease Palestine Migration, Jewish Telegraphic Agency, 1933. június 18.; Aeusserungen von Dr. Ch. Arlosoroff, Mitglied der Palaestina-Exekutive der Jewish Agency, Jüdische Rundschau, 1933. május 23. 4-5. o.
19 Frau Goebbels Was Childhood Friend of Dr. Chaim Arlosoroff, Jewish Telegraphic Agency, 1934. január 24.; Black: Transfer, 131.
20Chazit Ha’am, 1933. június 15. 1-2. (ivrit, a fordításért köszönet illeti R. Kamannt)
Azért írok nyílt levelet, mert Te a halandó emberekkel nem foglalkozol, nem hogy meghallanád panaszaikat, vagy elolvasnád leveleiket! A tegezés részemről nem tiszteletlenség, hanem bajtársiasság. Tudod, nagy szarban vagyunk és nincs idő a finomkodásra!
Szépen tudtok beszélni, hiszen tied a média. A sokmilliós székházban, ti jól érzitek magatokat. Túl jól is, talán. Azért mondom ezt, mert mostanában lekezelően beszélsz velünk! Velünk, a vajdasági magyar néppel. Tudom, nem szavaztam rád… De nem is fogok, a rohadt életben, soha! Azok sem szavaztak rád, és nem is fognak, akikkel olyan lekezelően, fölényesen viselkedsz az utóbbi pár évben!
Egy intelligens ember az ellenségével is tisztességesebben bánik, mint te a saját nemzeteddel! Mert nem az ellenséged vagyok, sem azok, akiket úgy minősítesz, hogy „rázzák a ketrecet”, hanem a nemzettársad. Csak más a véleményünk. Igen, azok, akiket a saját hódolóiddal, rajongóiddal együtt elárultál!
Sok magyar ember éhezik itt, Vajdaságban, és sok magyar ember nem tud még füzeteket sem venni gyermekeinek, hogy ne szégyenkezve induljanak iskolába hétfőn! Honnan tudom? Tapasztalom. Tudod, én itt élek köztük és beszélgetek velük, meghallgatom őket. Sok család szakadt szét, élnek egymástól több ezer kilométerre! No, nem azért, mert kalandvágyból kivándoroltak! Hanem, mert Te, a fiad és a többi hozzád hasonló, nem tesznek semmit azért, hogy a szegényebb rétegnek is meglegyenek a minimális feltételei az élethez: a létminimum. Neked ezektől az emberektől, valld be, csak a szavazataik kellenek! Ebben a rohadt életben, egyszer lehetnél őszinte is!
Most már úgy is mindegy! Olyanok vagyunk, mint az indiánok. Kihaló félbe levő nemzet. A vajdasági magyart, amennyire csak tudtad, kihasználtad, megosztottad, elárultad. Pont úgy, mint 200 évvel ezelőtt az indiánokkal is történt egy másik földrészen. Ez is egy történelmi cselekedet. Ha az volt a célod, hogy majd valamikor benne legyél a történelemkönyvekben, azt hiszem, ez sikerült. Gratulálok, egyszer „híres” ember leszel!
Tudom, a koalíció kompromisszumokkal jár, és Soros is ellenünk van. Csak azt mond meg, Pista, mi a fenéből gazdagodtál te meg, és ugyanúgy a fiad is, és még jó pár hódolod?! Költői kérdés volt, hiszen mindannyian tudjuk. Igazából, leszarom, mennyi pénzetek van, kivel, mit szavaztok meg ellenünk. De egy valamire megkérlek: beszélj velünk és rólunk tisztelettel! Minden körülmények között, akkor is, ha majd megérdemelt sorsod utolér, és addig is, amíg élvezed a hatalmat! Itt vajdasági magyar emberek küzdenek nap mint nap a megélhetésért, a fennmaradásért, a Te és a fajtád megmaradásáért is, és nem ketrecbe zárt majmok, még ha Te annak is tekintesz bennünket!
Viselkedjél, Pista! Kérlek! Ahogyan az egy ilyen nagy méltósághoz illik! Nem kell már sokáig eltűrnöd bennünket. Lassan, de biztosan kihalunk, kivándorlunk, elfogyunk. Szépen kérlek minden vajdasági magyar nevében, akikkel mostanában nagyon tiszteletlenül viselkedsz!
A Jó Isten legyen veled, Pista bajtársam!
Róbert Yugovich
Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne, aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz úton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.
Merő egy túlzás lenne azt állítani, hogy könnyű és kézenfekvő dolog eligazodni a román politikai mezőny alakulásában, nem az. És bár bonyolult és csak félig-meddig látható jelenségek uralják, kevesek vezérlik, de sokan szenvedik el a politikai élet kaotikus – vagy legalábbis első látásra annak tűnő – változásait. Viszont, legalább a parlamenti pártok politikai vezetőitől elvárható lenne a tájékozódás, a viszonylag pontos diagnózisok és az azok alapján megtervezett politikai tevékenység. Még pontosabban azoktól a politikai elemző-tanácsadó csoportoktól lenne ez elvárható, amelyek közvetlenül a politikai formációk szolgálatában állnak, azok fizetik, egyébként a politikai formációk, jó pénzért hagyják magukat félrevezetni. Itt és most két – egyébként különféle formációkat vezető és a politikai mezőny más-más területén ténykedő – politikus és holdudvarának aktuálisan elhibázott valóságértelmezéseire, és ebből következően, hibás politikai akcióira reflektálok.
Mindkét itt említendő politikus populista, a szónak szakmai/tudományos meghatározása szerint, mégsem képes “megérteni a népet”, értelmezni annak hangulatát, érdekeit, sérelmeit és elvárásait, egyszóval a közvélemény állapotát és változásait. Nem képes mentálisan bejárni a polgároktól induló utat és onnan eljutni a politikai magaslatok látványáig, hanem egyre inkább csupán a “nép általuk kialakított mítoszát” helyezik értelmezéseik és ténykedéseik központjába (Ernesto Laclauval szólva a populista észjárás, vagy logika központjában a nép áll, csakhogy. A nép nem homogén, vagy tetszőlegesen strukturálódó polgárok tömege, hanem “létre kell hozni”, mégpedig folyamatosan. Ez gyakran csak abban áll, hogy a néppel szembeálló “elitet”, pontosabban annak valamely szegmensét “ellenségként definiáljuk”, akivel szemben strukturálódhat a “fölépített nép”. A népképzés populista mechanizmusa viszont, egyfelől egyre fokozódó mértékben és nagyobb lendülettel igényli az ellenségképzést, másfelől és végül – szinte minden esetben – megtalálja a “nemzet” vagy a “faj” kategóriáját, radikalizálódik). A populista politika mindent leegyszerűsítő igyekezetében (hiszen ezt gondolják elitellenességnek, “az egyszerű nép”, a józan ész logikájára apellálnak, az elitek elleni harcban) rendre “egydimenziós nép mítoszát” hozza létre, ahhoz szól, azzal legitimálja ténykedéseit stb. Márpedig a társadalom mindenkor többdimenziós, bizonyos határok között leegyszerűsíthető, viszont soha nem a végtelenségig, sajátja a bonyolultság, az, hogy az alkotó egyéneknek többféle kötődése van, önmagában is többdimenziós személyiségekből áll stb. És akkor nem szóltunk arról, hogy a kötődések dinamikája, a hálózatok ereje és fontossága egyre inkább változik, bonyolódik és egyáltalán nem egyszerűsödik, csak erőszakkal lehet ideig-óráig egydimenzióssá változtatni.
Liviu Dragnea sokszorosan botrányos politikus, nincsen a jelenlegi román mezőnynek egyetlen olyan ellentmondásos helyzetű és mégis – a háttérből – hatalmat gyakorló személyisége sem, mint ő. Kiismerhető egyéni stratégiája volt az emberek és helyzetek háttérből való manipulálása. Ezt viszont éppen a maga és körei által terjesztett konteókkal (binom, párhuzamos állam, sorosozás stb.), igyekezett elfedni, jó szándékaiban őt megakadályozó titkos társaságokat vizionált, ellenük indult könyörtelen harcra, stb. Csakhogy ez a modell kifulladt, mert nem mindenki vevő konteóira, nem mindenki manipulálható, különösen hosszútávon nem. A “Giuliani-akció” megmutatta, hogy az a politikai stílus, mely botrányokat még nagyobb botrányokkal akar elfödni, csak rövid távon hatékony, eddig volt, tovább nem működik. Meggyőződésem, hogy akik kiötölték az amerikai lobbilevelet, elszámolták magukat, azt gondolták, hogy a román társadalom patriarchális és mindenestől bedől a magas státus (valójában Rudy Giulianni egy a sok lobbista ügyvéd közül, aki Trump mellett is föltűnik), az “amerikai ember” nevének, a rá való hivatkozásnak és senki nem néz utána a történetnek, mellyel legitimálni akarnak elfogadhatatlan – Dragneat és további korruptat fölmentő – lépéseket. De Dragnea saját közvetlen környezetét sem ismeri (el is mondta a Firea-ügy kapcsán, hogy “még ki tudja hány “fedett ügynök” /acoperit/ van a párt vezetésében), nemcsak a PSD által létrehívott egydimenziós nép mítoszát téveszti el. Elsőként George Maior párttárs, az USA nagykövete leplezte le a Giuliani-akciót és azután már nem lehetett manipulációra használni, sőt a fagylalt visszanyalt és most már szabadulni nem lehet a botránytól, mely visszájára sült el. (Ehhez a botrányos manipulációhoz kapcsolódott, jószántából, anélkül, hogy érzékelné, hogy nem képviselheti a teljes rommagyarságot ebben sem Kelemen Hunor, aki idejekorán lecsatlakozott a Giuliani lobbilevél mellé). Sort téveszt Dragnea akkor is, amikor párt- és koalíciós társai ellenében is azt erőlteti, hogy el kell tussolni az augusztus tizedikei erőszakos tömegoszlatás tényeit és megtartani funkciójában Dan Carmen belügyminisztert. (A belügyminiszter-asszony minden bizonnyal Dragnea egyetértésével a bukaresti prefektusra, Speranța Cliseru-ra akarta áttolni a felelősséget a csendőrségi túlkapásokért, de a prefektus Gabriela Firea bukaresti főpolgármester, PSD alelnök és befolyásos politikus “embere”, akit nem hagy bűnbaknak kinevezni). A provokáció és a hatóságok túlkapásai napvilágra fognak kerülni, az ügy a bukaresti főpolgármester Gabriela Firea határozott föllépésével napirenden marad, és nagyban hozzá fog járulni Dragnea bukásához, akárcsak az első fokon elítélt kormánytanácsos Darius Vălcov, agyament fb posztjai. De Dragnea “népét” (tagjainak profiljához tartozik, hogy alacsonyan iskolázott, vidéki, középkorú, vagy még idősebb, szubzisztenciális mezőgazdaságból élő stb.) a sertéspestis fogja szétzülleszteni, ez az a probléma, melynek terjedése és megoldatlansága – ne feledjük a sertés szimbolikus jelentéssel is bír, a mélyszegénységből alig-alig kikerült lakosság nagy hányadának számára – elolvasztja a hatalmon levő párt népszerűségét és nagy valószínűséggel elhozza a Dragnea-éra végét.
Helikopterből (le)nézett és végtelenül leegyszerűsített rommagyar “népet” vizionál Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fő fiókpártjának elnöke is, ami még a populista politizálás mértéke szerint sem képes összerendezni, egy csoportban megtartani és főként nem képes képviselni a rommagyar társadalmat. Ezért úgy vélem, KH egyszerűen menekül, képtelen szembenézni helyzetével, úgy pozícionált, hogy nincs merre mennie, érzi a zsákutcát, de képtelen megfordulni, és közeleg a fal. És ezért a naivat játssza, úgy tesz mintha nem tudna dolgokat – más kifejezéssel struccpolitizál, homokba dugja a fejét -, mintha a kisebbségi politizálás nem róna rá másfajta felelősségeket, mint a többségiekre. Azt mondja Kelemen, hogy nem érdekes ki van hatalmon, milyen – formális és informális – politikai formációk vezetnek adott pillanatban, együtt kell működni, mert ha nem, elszigetelődik a párt. Ez logikusan is hangzik egy többségi (persze ott is cinikus opportunizmus) párt vezérétől, aki egy “részt” képvisel, de nem egy kisebbségi formáció vezérétől, aki az “egészet” igyekszik kisajátítani. Eközben azt is jól tudhatja, hogy a PSD éppen az a párt, mely a legkevésbé sem népszerű, és konkrét haszna sem látszik az együttműködésnek (Azt mondja KH, hogy miután formációja támogatja a hatalmon levő pártot életében egyszer találkozott a miniszterelnök-asszonnyal, akinek bizalmat szavazott. Mi a haszna a „külső” parlamenti támogatásnak, ezek után? Mert az illiberalizmus talaján való együttműködésre, a korrupció-ellenes harc megfékezésének ügyében való közös föllépésre nem is gondolhatunk, ugye? Vagy mégis?). Azt is mondja a vezér, hogy a magyarországi politikai helyzetet sem ismeri (a tavasszal még ismerte, amikor az ellenzéki képviselőket elzavarta!), és Orbánnal is csak a “stratégiai támogatásokról” szokott egyeztetni (amit rendre az EREK kap meg és oszt, a püspök-úr kénye-kedve szerint).
Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne, aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz úton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Egyik vicces szövegük például így hangzik: így szedjünk fel zsidó csajokat! Képet is mellékelnek a szöveghez, amelyen egy szemetes, (szenes?) lapátra egy csomag hamut lapátolnak.
Horogkeresztes zászló Jeruzsálemben, 1933-ban a Fast Hotelben működő német konzulátuson
