Blogolda

Túltolt bicikli, túltöltött pohár

Nektek nemzeti konzultáció, nekünk parasztvakítás.

Nektek pénznyerőgép, nekünk a hazánk.
Nektek Wass Albert, nekünk Radnóti Miklós.
Nektek Horthy, nekünk a cipők a Dunaparton.

Nektek elüldözött egyetem, nekünk oktatás, tudás: a gyerekeink jelene, Magyarország jövője.

A ti világotok szolgákat akar, a miénk a közt kívánja szolgálni.

Ti szabadlábon vagytok, mi szabadok vagyunk.

Nektek Quaestor-ügy, Pasa Park, stadion, letelepedési kötvény, kaszinó, föld, trafik, helikopter, magánrepülőgép, és minden, ami mutyi.

Nektek kifizetőhely, nekünk egy olyan ország, ahol a gyerekeink velünk élnek, s nem menekülnének el előletek.
Nektek nagy és gondoskodó állam, nekünk szabad emberek okos, gondolkodó gyülekezete.

Nektek a csalás, nekünk a család.
Nektek a saját láb, nekünk a tehetség.
Nektek csókosoknak kiírt pályázat, nekünk valódi verseny.
Nektek a másként gondolkodó legyőzendő ellenség, nekünk ellenfél, akit vitában kell meggyőzni.

Nektek migráns, és terrorista, nekünk menekült és ember. Ti terrorveszéllyel riogattok, számunkra ti vagytok a terror és a veszély.

Nektek európai szintű egészségügy, nekünk hosszú várólisták, kórházi fertőzések, túlhajszolt orvosok és ápolók.

Nektek VIP-ellátás, mi nem meghalni akarunk a kórházban, hanem meggyógyulni.

Nektek a korrupció a kormányzás, nekünk az a meggyőződésünk, hogy nem szabad lopni.

Nektek Felcsút, nekünk Budapest, Miskolc, Szeged, Debrecen: az ország.
Nektek a kisvasút, a mi gyerekeinknek a nagy utazás. Ők nem csupán Bicskéig mennek, vagy Lovasberényig, számukra Anglia, Németország a végállomás.

Nektek túltolt bicikli, nekünk túltöltött pohár.

A cenzúra diszkrét bája

0

A magyarországi média nagy többsége, és elsősorban a közmédia, megszállva, a román médiateret politikai oldalak szerint felszabdalták, a rommagyar – szinte teljes egészében – bedarálva, betuszkolva a Fidesz-alapítványok vasszoknyája alá. Csoda-e ha cenzúra van? Csoda-e, ha öncenzúra van?

Felteszem sokan kárörvendenek – pezsgőbontás sem elképzelhetetlen, itt-ott fontos irodákban -, hogy sikerült legyőzni a gonosz kritikust és mintegy 350 adás után kikerült heti jegyzetem a bukaresti rádió magyaradásából, csakhogy itt vagyok és elhangzott, de még inkább leírt kritikáim aktuálisabbak, mint valaha. Botrányos kiebrudalásom – botrányos, hiszen semmiféle érv el nem hangzott, közvetített telefonbeszélgetésen tudatták, hogy velem tovább nem kötnek szerződést, hogy majd más, mert …. és itt elakadt a beszélgetés, mert … csak -, persze várható volt. Nem egyedül vagyok, akit megpróbáltak/nak elhallgattatni a hatalmasok, akik foglyul ejtették a rommagyar társadalmat, akik mindenféle szabad, és főleg másképpen gondolkodást legszívesebben örökre elüldöznének. Csakhogy a dolgok természetéből fakad, hogy rossz projektet folytatnak, idejük nagyon is véges, lelepleződnek és a történelem süllyesztőjébe, sőt a hátsó, lakatra zárt, lomtárba kerülnek.

Nem a cenzúra hosszú karja a fő probléma, és az el sem rettent terveimtől, hanem az a makacs és kíméletlen ÖNCENZÚRA (melyről azt mondja Esterházy Péter egy helyen, hogy „olyan mint az olvadt hó, beszivárog az ember gallérja alá”), mely évek óta inkább elsunyítja – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – azt amiről jegyzeteim szóltak/nak, a nagybetűs VALÓS PROBLÉMÁKAT; az hogy nem vitatkoztunk/unk, hogy elhalt a nyilvános okoskodás, hogy elsatnyult a vitakultúra, hogy éppen úgy félünk kimondani, amit gondolunk, mint az átkosban. Ez a reális probléma, és nem a rádióadásom lekeverése, ez a gond itt és még inkább az értelmiségiek bedarálása, leszalámizása, az egyénenként megkötött különalkuk. A cenzúra nem veszélyes, mert a megváltozott nyilvánosságban nincs teljes elhallgattatás, mindig van lehetőség – hej, de zavarja ez a “disznófejű nagyurakat” – más média-térben megjelenni, aztán meg a természetét is félreismerik a cenzúrának, akik élnek vele.

Van az az ismerős, de valóságot kifejező közhely, hogy az idő rostája megszűri, hogy mi marad fenn történelmi perspektívában, mint említésre/megemlékezésre méltó teljesítmény. Nos, ebben a folyamatban a cenzúra nagyon is közrejátszik. Kicsit is átgondolva alig van olyan szerző és mű, akire, amire emlékszünk, akit a korabeli cenzúra ne üldözött, tiltott, vagy marginalizált volna. Hát így működik a cenzúrával való játszadozás, ez a perverz hatása: elfeledjük a cenzorokat, sőt kenyéradójukat, a hatalmasokat is, és a kicenzúrázottak bekerülnek történeti tudatunkba, ezért nem érdemes elfogadni az öncenzúrát. Tudom, tudom, gyenge és alig vígasz ez sokaknak, de hát ez is valami, és más nincs is. Illetve hát lenne az, amit parrhesia-nak, gondolatbátorságnak nevezünk. Az öncenzúra, a korlátozások szinte automatikus és kritikátlan belsővé tétele nagyon is jellemző társadalmi jelenség, vagy ha úgy tetszik szociálpszichológiai tény, mint minden más társadalmi relevanciával rendelkező összetevője a szólásszabadság bonyolult képletének. Ezzel szemben a gondolatbátorság, éppen arra irányul, hogy ezt a szinte automatikus fejleményt, a külső cenzúra belsővé tételét megakadályozza, szembe helyezkedjen az előbbivel, ennyiben pedig sajátos fajta nonkonformizmus, következetes formájában intellektuális engedetlenség. A gondolatbátorság, a szókimondás, a cenzúra különféle formáinak ignorálása általában a „hatalom nélküliek”, a gyengék, a kiszolgáltatottak stb., morális/intellektuális „fegyvere”, mely különösen régiónkat tekintve, annak történelmi társadalmi, gazdasági és kulturális, stb., előzményei okán nem szerveződik igazi (proteszt) mozgalommá, netán ellenhatalommá, mely a maga során korlátozhatja a hatalom bármiféle cenzúráját. Ezért fölszámolni nem tud(hat)ja a cenzúrát, kényszeríteni sem a hatalmat, viszont igyekszik azt „fenomenológiai zárójelbe”, azaz karanténba zárni, lényegében vállalva az elhallga(tta)tást, marginalizálást, az anyagi és egyéb hátrányokat, vagy akár az üldözést és börtönt kockáztatva stb., „úgy tesz mintha” cenzúra nem létezne. És azután még ez a reménytelen és kiszolgáltatott értelmiségi – igen sokszor nem közérthető, mint populista embertársaink követelik – diskurzus is képes győzedelmeskedni, vagy legalábbis uralni a közbeszédet és ez biza előbb-utóbb kikezdi a hatalmat. A cenzúrázó hatalom ugyanis, szorong, fél, mit fél, egyenesen retteg, még a bizonytalan helyzetű értelmiségtől is, különösen akkor, ha – néha tükörbe néz, ami elkerülhetetlen – tudja: hatalma manipuláción, alternatív tények sulykolásán, hazugságokon alapszik.

A populista, és akként illegitim hatalom joggal tart a médiáktól, hiszen a médiapolitizálás éppen arról szól, hogy a média logikája szerint működik a politikai kommunikáció, sőt ez működésmódjának a lényege, a politizálás tere és a nyilvánosság, a média tere egymásra tevődnek, ugyanazokat az eszközöket próbálják használni. Nem véletlen, hogy a lopakodó populista autokráciák, amit hibrid hatalomnak mondunk mostanság, a médiatér kisajátításával kezdik hatalmi bázisuk kiépítését. A sajtószabadság, vagy legalábbis média alacsony kiszolgáltatottsági foka a demokrácia működésének alapfeltétele. A magyarországi média nagy többsége, és elsősorban a közmédia, megszállva, a román médiateret politikai oldalak szerint felszabdalták, a rommagyar – szinte teljes egészében – bedarálva, betuszkolva a Fidesz-alapítványok vasszoknyája alá. Csoda-e ha cenzúra van? Csoda-e, ha öncenzúra van?

Azoknak pedig, akik látszat-jóindulattal csóválják a fejüket, hogy sokszor volt éles és határozott, meg tekintélyt nem tisztelő, meg szókimondó és miegymás, amit mondtam/írtam és miért nem hallgattam a cenzúra óvó-intő hangjára csak azt üzenhetem, hogy az erős és figyelemfelkeltő – legtöbbszőr mindenféle, és főként hatalmaskodó, pöffeszkedő és mindenki mást alattvalójának tekintő felkapaszkodottat, stb. – polgárpukkasztó gesztusokat illeti, ez volt és ez a célom: az irónia, a cinikus megvetés, a hatalomnélküliek fegyvere. Mondjak le arról, amit ígértem, és amit blogom címében (systemcritic.blogspot.ro) évek óta “hordozok”, ti. a rendszerkritikáról? Hát, akkor mivel foglalkozzak, hogy kivirágzott a pitypang? Megírjam a pöffeszkedő hatalom, a lopakodó autokrácia, az elhibázott politikai lépések, a korrupció, a manipuláció, a populista/demagóg diskurzusok apológiáját? De, hát ezen százak dolgoznak itt és máshol, adjam meg a császárnak azt, amit soha meg nem érdemel, és ezért erőszakkal is követel? Hát kösz, de nem.

És végére hagytam a rádiótól való kirúgatásom történetének, a rommagyar cenzúra mostani megnyilvánulásának legperverzebb vonatkozását. Nem elég, hogy a rommagyar hatalom cenzúrázni kénytelen, de még eszközei csak közvetettek, ez a gesztus is megmutatja kettős kiszolgáltatottságát. Nem kétlem, hogy alapvetően az ő fülét karcolta a rádióadás és ezért saját indíttatásból járt el, de azt sem, hogy volt budapesti sugallat, ha nem egyenesen követelmény, mely elhallgattatásomat sürgette. Nyomja ez a „nyílt titok”, az elkövetők lelkét, hadd mosolyogjanak és veregessék egymás hátát sikerük fölötti örömükben. Bizton nyertek valamit tettükért, valami anyagiakat is, és a jelenlegi budapesti hatalom megsimogatja okos kis lehajtott fejüket. Viszont a cenzúrázás végrehajtása korrupciót és politikai kiszolgáltatottságot implikált a másik irányban, a jelenlegi román hatalom fele is: amiért a PSD-s igazgató elkövette a kirúgatást (elvégezte a kellemetlent, minden indoklás nélkül, felrúgva a szerződésbe foglalt kötelezettségeit is stb.), azért még kérni fog egyszer valamit a Dragnea-féle hatalom. Na, arra lennék én a leginkább kíváncsi, – és szerintem ennek megtudása a közérdek -, hogy a gesztust mivel viszonozza a Fidesz itteni fiókpártja? Mit/kit, miféle elveket és mennyi gerincet kell beáldozni kirúgatásom fejében? Mert ingyenebéd a korrupciós láncolatban sincs.

Egyébként: To be continued!

Magyari Nándor László

Az Orbán házaspár Göncz Árpád temetésén

Ma három éve, 2015. november 6-án temették el Göncz Árpádot, a rendszerváltozás utáni Magyarország első köztársasági elnökét. S bár sokan nem örültek neki, Orbán Viktor is elment a temetésre. Elképzeltem, miként hezitáltak sajtófőnökével, Havasi Bertalannal. Ezt írtam akkor erről.

– Hívatni méltóztattál, Főnök.

– Kerüjjé’ csak bejjebb, Berci!

– Parancsolj velem, Főnök.

– Tudod, lesz pénteken az az izé..

– Temetés. Göncz Árpádot, a volt köztársasági elnököt temetik.

– Na, én is őt gondoltam. Elmennék arra az izé…

Temetésre, Főnök. Már lenyilatkoztam a sajtónak, hogy ott leszel.

– Szigorúan, magánemberként.

– Csakis, Főnök. Szigorúan. A család, az elhunyt végakaratának megfelelően nem szeretné, ha állami temetés lenne.

– Hogy kell magánembernek lenni, Berci?

– Nem tudom Főnök. De majd utánanézetek.

– Személyesen nézzél utána, Berci. Nem bízok én senkibe se.

– Értettem, Főnök.

– Testőrök lesznek?

– Lesznek, Főnök. Nincs fontosabb, mint a te biztonságod.

– Na, ez már igaz! A többi magánember is testőrökkel megy?

– Milyen magánemberekre gondolsz, Főnök?

– Hát, akik még ottan lesznek azon az izé..

– Temetésen.

– Na, igen. Te mindég fején találod a szöget.

– Úgy tudom Főnök, hogy a magyar emberek általában testőrök nélkül közlekednek.

– Hát ez nagy felelőtlenség a részükről, Berci! Vigyázni kell, az élet veszélyes. Aztán hány autóból áll egy magánember konvoja, Berci?

– Főnök, a magánembereknek nincs konvojuk. Ők egy autóval járnak. De inkább metróval és autóbusszal.

– Különbuszokkal?

– Nem, Főnök. A BKV buszaival.

– Ne röhögtessé’ már Berci!

– Értettem, Főnök, nem röhögtetlek.

– Aztán, mongyad csak Berci, hogyan kő viselkedni egy ilyen… Mongyad már, hogyan is hívják azt az izét…

– Temetésen.

– Na, tuttam hogy van rája helyes kifejezés. Zsebre tett kézzel szoknak ottan állni?

– Nem szokás, Főnök. Tudod, a kegyelet.

– Nincs kegyelem, Berci! Az emberek döntöttek: megvéggyük az országot! Nem szeretnék ottan illegális bevándorlókat látni. Se migráncsokat!

– Igenis főnök. Majd odafigyelünk.

– Szotyola lesz?

– Temetésen, Főnök?

– Miért, nem szok lenni?

– De, már meg is rendeltem.

– Nem fognak megmérgezni vele?

– Ne aggódj, Főnök, egyenként végigkóstoltattam az összest. Köpködhetsz kedvedre, nem lesz baj.

– Milyen hosszú lesz a beszédem?

– Nem fogsz beszélni, Főnök.

– Nem? De valami nóta, az csak lesz.

– Lesz, Főnök. Koncz Zsuzsa és Bródy János énekel.

– Mit fognak ezek ottan danolni?

– Nem tudom, Főnök. Talán azt, hogy „Ha én rózsa volnék”… Vagy azt, hogy „Lesz még magyar köztársaság”. Ezek ilyeneket szoktak.

– Te, Berci, emlékszel még arra, mi az, hogy köztársaság?

– Nem emlékszem, Főnök. De majd utánanézetek.

Nem a mi óránk, nem a mi időnk

Épp az orrom előtt csukta be az ajtót. Az üvegajtó két oldalán álltunk: ő odabent, én odakint, a hivatalnak kinevezett ostromlott vár bejárata előtt. Az órám szerint még volt három perc, zárásig. Mondtam neki, hogy sajnálom, de nem tudtam hamarabb jönni. Különben is, csak egy csekket szeretnék feladni, azt hittem, még belefér.

Nem fér bele, mondja az ajtó túloldalán. Az ő óráján már 6 óra van, és az számít. Ebben speciel igaza volt: a hivatalban nem a mi óránk, nem a mi időnk érvényes.

Rendnek kell lenni, mondta magyarázatként az ember, aki nem engedett be a hivatalba. Akik odabent dolgoznak, azok is haza akarnak menni.

Évekkel ezelőtt egy üvegvisszaváltós nővel skellett vitatkoznom, neki attól volt jó, hogy nem akarta visszaváltani az egyik üvegemet. Pedig az a palack is épp olyan volt, mint a többi húsz, amelyeket gond nélkül elfogadott, de ezzel az eggyel valamiért problémázott. Persze, nem az üveggel volt baja szegénynek. Nem is velem vitázott, hanem az egész elrontott életével. Talán nehéz gyerekkorára gondolt, lehet, most tudta meg, hogy megcsalta a férje. A gyerek megbukott a suliban, vagy nem neki, hanem az új kolléganőnek emelték a fizetését, pedig alig néhány hónapja van még csak ott.

Álltam a bezárt bejárat előtt, és közben valóban elmúlt 6 óra. Emberünk, láttam az üvegajtón keresztül, elégedetten nézett maga elé. Megint neki lett igaza, ismét megnyert egy kis csatát. Próbáltam haragudni rá, utálni őt, ahogyan az mifelénk normális üzemmenetben jogos elvárás, de nem sikerült. Eszembe jutott, hogy feladom a csekket egy másik postán, utána hazamegyek, előveszek egy doboz hideg sört, és elfelejtem az embert, aki nem engedett be zárás előtt. Miért is gondolnék rá többet, amikor nincs benne semmi érdekes.

Neki holnap is ugyanaz lesz, mint ami ma volt. Jönnek az emberek, csekkel a kezükben, délelőtt, délután, és lesz, aki éppen három perccel 6 óra előtt esik be. És holnapután megint, mindennap, ugyanúgy.

Nekem meg legközelebb csak egy hónap múlva kell újból csekket befizetnem.

Nem marad más, mint a lázadás

0

A veszélyérzet növekedése erősíti az identitáspolitikát, amely megfordítva, táplálja a veszélyérzetet, hogy ezzel tovább erősítse a pozícióit.

A veszélyérzetnek ráadásul objektív alapjai is vannak (migráció, robotizáció, gazdasági versenyképtelenség stb.), amelyek különösen jól jönnek a jobboldali identitáspolitikának. Ez utóbbi alapja az ember kulturális és ma már a biológiai identitásának féltése, visszamenekülése a természetesbe, a kézzelfoghatóba, a habituálisba, a biztosan ismert és ellenőrizhető „sajátba”. Ez végső soron egy konzervatív reakció, úgyhogy bármennyire nem szeretem, a mesterséges közösségekkel, a robotizációval, a liberális elvontsággal, az elitekkel, a komplex rendszerekkel kapcsolatos félelmek és az ezeket becsatornázó etnicista élű lázadás része a konzervativizmusnak.

Ami még fontosabb, hogy ez a liberális demokráciát nagyon nehezen teszi újra felvehetővé és stabilizálhatóvá – különösen – a térségünkben, mert a technológiai haladás, a globalizáció nyomán a tágabb Nyugatot érő kihívás és az elitekkel szembeni kritika együtt a politikai agóniát és destabilizációt erősítik. A destabilizációt a végletekig lehet még fokozni, messze nem tartunk még a végén; ez a vezető orosz – és erre akaszkodva a magyar – stratégia, míg a kínai a globális kereskedelmi alapú pozíció- és befolyásszerzés, az amerikai az utolsó pillanatos gazdasági és katonai agresszió – európai stratégia viszont nincs. Ma már nem vagyok annyira meggyőződve róla, mint akárcsak egy éve, hogy a globalizáció ellent tud tartani a centrifugális folyamatoknak és arról még kevésbé, hogy az EU jól fog kijönni az egészből.

A globalizáció piaci és technológiai logikája ráadásul nem esik egybe

Az előbbi diverzifikáltan, középvállalati túlsúllyal működne a legjobban, az utóbbi azonban további tőkekoncentrációt hoz a nagyvállalatoknál (ti. lehet, hogy a digitalizáció kedvez a szellemi alapú innovációnak, de globális hatása csak nagy tőkeerővel lesz, ezért nem fogja szétteríteni a piaci versenyt). A technológia korporatív és állami kezekben koncentrálódva kifejezetten szabadságellenes, a fejlődése – tulajdonképpen a globális ökoszisztéma infrastruktúrájáé – nem kívánja a piaci versenyt úgy, ahogy a fogyasztási javaké. A közös állami és nagyvállalati alkalmazásaival szemben nem ismert rendszerszintű ellensúly, csak a lázadás lehetősége. A liberális – intézményi – konszenzus a belátható időre véget ért. Ha lenne is komolyabb ellenzéki szándék idehaza ennek kimunkálására, objektíve is nehéz helyzetben lenne. Észre kell venni, hogy az orbánizmus ma a változások mainstreamjében van. Elegendő objektív alapja van ahhoz, hogy a hazugságai ne számítsanak eléggé.

Béndek Péter

Németh Szilárd nem bír magával

0

Szabó Tímea arról kérdezte Orbán Viktort a parlamentben, hogy tesznek-e valamit a folyamatosan a Dunába ömlő rákkeltő anyag miatti vészhelyzet megszüntetésére. Orbán Viktor válaszából kiderült kiderült, hogy egy valamit tesz: lényegében rémhír terjesztéssel vádolja a képviselőt. A Szabó Tímea által az este közzétett videón azonban nem is ez a legérdekesebb, hanem Németh Szilárd viselkedése…

Megzavart közállapotok

Felmentette a Kúria a menekülteket rugdaló László Petrát, akit a szegedi bíróság korábban vétkesnek talált és három év próbaidőre bocsájtott. A Kúria most úgy ítélte meg, hogy 2015 szeptemberében a gyermekével a karján menekülő szír férfi felrúgása csupán szabálysértésnek minősül, ez pedig két év elteltével elévült.

A Kúria a döntését arra alapozta, hogy nem a terhelt (László Petra) magatartása sértette helyben a közösség nyugalmát, hanem a több száz bevándorló rendőri intézkedéssel szembeszegülő, káoszt előidéző rohama. Amikor a terhelt (László Petra) ebbe a mások által megzavart közállapotba beavatkozott, nem vált előidézőjévé a zűrzavarnak, helytelen reakciójával az események sorából nem tűnt ki, nem volt kihívó.

A Kúria ezzel a mostani ítélettel tehát azt üzente a nyilvánosságnak, hogy László Petra, vagy bárki más a jövőben nyugodtan rugdalhat menekülteket, s mivel a döntés nyilván precedensértékű, hajléktalanokat, szegényeket, és mindenkit, akinek anyagi viszonyai nem engedik meg, hogy magánrepülőgépen vigye Amerikába a cicáját gyógyíttatni. A menekülteket és más elesetteket rugdaló személynek a mostani verdikt értelmében csupán arra kell ügyelnie, hogy ezt a tevékenységét megzavart közállapotok közepette, és ne békés viszonyok között hajtsa végre.

Puzsér és a politikai idiotizmus hajnala

0

A hagyományos pártok és a politikai igazságra való törekvés halálával, amiből még le se vontuk a konzekvenciákat, az újabb kanyarban a politikai idiotizmust avatja a populizmus kihívójává egy Puzsér nevű ember.

Ami még szebbé teszi a gesztust, hogy maga a jelölt sem tekinti magát esélyesnek, tehát az indulása maga is egy farce, gúnyos bemutatás az illúziók maradékának a kormánypárt szolgálatában.

Az úr és elempés abetterei persze joggal hiszik, hogy a populizmus iránti igénynél csak egy ütősebb, mélyebben beágyazott emberi tulajdonság van, az ostobaság, amely minden celebet éltet és amely állítólag végtelen. Sokat elmond egy pártról és jelöltről, hogy ezt hívja segítségül a politikai stratégiájában. A nép maradékának felszámolásában és a tömeg előállításában újabb szintet céloznak meg, ahol a politikai tudás és az igazság hulláját telekommunikált bacchanálián teszik díszszemlére és gúnyolják.

Béndek Péter

Egy ámokfutás utolsó lépései

0

A kényszeredett mosoly, mely Kelemen Hunor arcán ül, a meglepett tekintet és mimika, a megalázkodó testtartás, a kardotnyelt Orbán Viktor mellett, semmi jót nem ígér. A rommagyar vezér, minden bizonnyal nem kapott engedélyt a Dragnea-tól való elszakadásra, menetelni kell az illiberális úton, egyébként oda a magyarországi pénzek, és kegyvesztetté válik a vezér. Semmi más nem számít.

Azt hiszem vége Dragnea ámokfutásának és megkockáztatom, Dăncila asszony sem fogja vezetni az EU-t a jövő év első felében (a rémület, mely arcán játszott a mai parlamenti sajtótájon jól mutatja: ezt ő is tudja). És bár senki nem mondja, sőt nyilvánosan tagadja, hogy ilyesmi történne, a PSD-ALDE szövetségnek is oda, csupán a kegyelemdöfésre vár, ott fekszik kiterítve. Nem állítom, hogy azonnal következik a vég és azt sem, hogy hosszú távra megoldódnak azok a problémák, melyek a jelenlegi válsághoz vezettek, de azt igen, hogy eldőlt: a jelenlegi hatalmi berendezkedésnek vége, így és a jelenlegi felállásban, tovább nem folytatható.

Félreértés ne essék, nem azt mondom – valamiféle felelőtlen optimizmustól, vagy whisful-thinking-től hajtva – hogy percek alatt jobb hely lesz Románia, csak, hogy Dragnea and Co. túlhajtotta rejtett terveinek hajszolását és beomlása iminens. A jelenlegi hatalmi felállás bukásának hátterében levő egyes tényezőkről, nem az egészről beszélek, és nem is egy módszeres oksági viszonyrendszer kimerítő kifejtésére vállalkozom. Nincsen olyan tudásom, mely nem nyilvános információkon alapszik, és jövőbelátó sem vagyok, csak egymás mellé próbálom rakni azt, ami a kialakult helyzetről tudható.

Dragnea és kormánya hetek óta halasztgatja,

ígéri is meg nem is, határidőket jelöl ki, azután meggondolja magát, napok múlva újrakezdi és azután mégsem hajtja végre a kormányátalakítást. Föltevődik a kérdés, miért nincs kormányátalakítás? Az általános okok – elhibázott kormányprogram, a kormánytagok kontraszelekciója, az igazságszolgáltatás ellen indított támadás elhibázottsága, az elnök, a civil társadalom és az EU-s fórumok, nem utolsósorban a hatalmon levő formációk európai pártcsaládjainak tiltakozása stb. – mellett két közvetlen ok is látható.

Egyfelől a PSD-n belüli fő törésvonal már nem tölthető ki Dragnea ígérgetéseivel, kormányzati pozíciók újraosztásával, a klientúra nyaklótlan osztogatással sem vásárolható meg, különösen, hogy az ígérgetésnek pénzügyi alapjai erősen megcsappantak. A nagyobbik kormányzó párt legutóbbi belső válságából Dragnea és tsai csak látszólag kerültek ki győztesen, hatalmukat végzetesen aláásta az a belső ellenzék, mely miniszterelnök-helyettest és minisztereket, alelnököket és a bukaresti főpolgármestert, tehát elsőrangú eddigi klienseket, pártmogulokat tömörített. Egyszóval a belső ellenzék eléggé erős, és elég sok forrással rendelkezik, hogy elszabotálja a központi hatalom és a mögötte álló vidéki kiskirályok korlátlan hatalomgyakorlását a párton belül, sőt a kormányban is. Időnként a politikai bábuk önálló életre kelnek – már két korábbi miniszterelnököt menesztett Dragnea ilyen okok miatt – és nem viszik végig a titkos terveket, nem hajlandók elmenni a falig, nem áldozzák be maguk a Daddy kénye-kedvének, aki a kormányt és az abban elérhető pozíciókat saját feudumként kezeli és alakítja saját elvárásainak alapján.

Tagadják, hogy a menesztettek ellenállnak,

hogy a miniszterelnök zsarol, hogy a belső ellenzék védi pozícióit, de a halasztás mögött – meglehet éppen első fokon – ez áll. A pártpatronátusi rendszer, a klientelizmus Dragnea-féle rendszere, annak eddigi formája meggyengült, az az asszimetria, mely a kormány és a központi hatalom, másfelől pedig az alacsonyabban álló klientúra között fennállt eltűnt, a kormányátalakítás már nem képes visszaállítani a rendszer egyensúlyát, a korábbi szinten legalábbis. És ebben közrejátszik az is, hogy a pártok elveszítették kapcsolatukat a szavazókkal, a társadalommal, a civil szféra pedig nem megvásárolható (ráadásul működését éppen a napokban próbálták meg törvénymódosítással ellehetetleníteni). Ismét csak nem arról beszélek, hogy a patrónusi rendszer a jelenlegi vezér iminens lebukásával egyszerre eltűnne – amúgy ez egész K-K-Európára jellemző pártstruktúra –, hanem csak arról, hogy átalakul, sem az előrehozott választások, sem a kormányváltás, sem valamilyen más hatalmi csomópont fölemelkedése nem elképzelhetetlen, de a patrónusi rendszer több, mint valószínű marad (Kopecky-Scherlis, 2008).

Másfelől az ALDE – na nem elvi okokból, hanem mert Tăriceanu a PSD-vel közös államelnök-jelöltségi kilátásai egyre valószerűtlenebbek, kormányzati pozícióikat pedig Dragnea a többihez hasonlóan lojalitásért kiárusítani igyekszik – csak lépésnyire van a szakítástól. Márpedig a kormánykoalíció parlamenti többsége – esetenként, mert a lojalitás és a pártfegyelem is ritka dolog, hát még a következetesség és a tudatosság – így is, adott esetben az ALDE-támogatással is, kétes. Azt gondolom viszont, hogy Tăriceanu és zsebpártja jobban hajlik az EU-s bírálatok – nemcsak az EB, az EP, vagy a Velencei Bizottság, hanem az európai ALDE kritikáinak stb. – meghallgatására, a pártcsaládjából való esetleges kizárása végzetes lehet pártjának további parlamenti karrierjét, ha nem egyenesen létét illetően. Az USR, az újabb és ezért is tisztább párt, nyakában liheg és helyére pályázik az EP-ben is, ez is nyomhat a latban.

Az ALDE vezér az utolsó másodpercben átállhat

Nem kizárt, hogy az államelnöknél tett legutóbbi látogatás is közrejátszik abban, hogy az ALDE vezér hajlik egyfajta fegyvernyugvásra, akár az ellenzékhez való közeledésre és elhatárolódni az egyre inkább EU-ellenesre hangolt PSD-s diszkurzustól. És ha nem vitás, hogy Dragnea and Co. mindent föltett egy lapra, a főnök és néhány hasonszőrű megmentéséért, képes beáldozni a magát szocialistának mondó párt nemzetközi megítélését, sőt az országot a magyar-lengyel euroszkeptikus és illiberális tengelyre állítani sem rest, Tăriceanu az utolsó másodpercben átáll, megpróbálja újrapozícionálni pártját.

Ahogy az ALDE távolodik a PSD-től, olyan mértékben araszol a mérleg nyelve szerepbe a Fidesz itteni fiókpártja és egyre inkább rajta múlik (no meg a többi kisebbség képviselői csoportján) a kormányzati többség. De kérdés, hogy még megmarad-e a protokoll, a külső parlamenti támogatás, vagy már értelmetlen fönntartani azt? Persze ismét csak felemás a helyzet, mert adott esetben, ha a PSD belső ellenzéke szavazataival is ellenáll, akkor így sem lenne meg Dragnea and Co. parlamenti többsége.

A rommagyar formációk a Fidesz utasítására maradnak az illiberális irányba haladó hatalmi pártok mellett?

És ismét fölmerül a kérdés: vajon a rommagyar formációk (már az egyéni haszonszerzésen túl) nem csupán a Fidesz sugallatára/utasítására maradnak az illiberális irányba haladó hatalmi pártok mellett? Annál is sürgetőbb a kérdés megválaszolása, mert úgy tűnik, hogy szinte tökéletes csapda, amibe belesétáltak, és ha Dragnea bukik ez biza hosszú távra fogja esélyeiket szinte lenullázni. Nem sikerült az illiberális átállás és a bosszúálló Orbán behajtja ezt vezéreinken, mind egy szálig. Sem kormányzati előnyöket nem sikerült érvényesíteni a külső támogatásért cserében, a protokoll semmiféle kisebbségipolitikai, vagy jogi igényt nem oldott meg, sőt. Sem a viszonylag tisztább és elvszerűbb ellenzéki pozícióból származó előnyökből és koalíciós képességből nem profitáltak a rommagyar pártok.

És azt hiszem a tegnapi (f. év október 29.) budapesti Orbán-Kelemen találkozóról készült kép jól mutatja az itteni (és az ottani) főnök helyzetét.

A kényszeredett mosoly, mely Kelemen Hunor arcán ül, a meglepett tekintet és mimika, a megalázkodó testtartás, a kardotnyelt Orbán Viktor mellett, semmi jót nem ígér. A rommagyar vezér, minden bizonnyal nem kapott engedélyt a Dragnea-tól való elszakadásra, menetelni kell az illiberális úton, egyébként oda a magyarországi pénzek, és kegyvesztetté válik a vezér. Semmi más nem számít.

Magyari Nándor László

Arthur mesék 9. – házfoglaló

Arthur új házba költözött, nőtt, és szelídült, majd azt is eldöntötte, hogy ő valóban éjjeli állat, ugyanis ez eddig nem volt számára nyilvánvaló, hiába mondtuk neki, hogy a szakirodalom állítása szerint annak kéne lennie, meg magányos vadásznak, és házba kényszerített vadnak, valahogy egyiknek sem adta jelét.

Az új házba költözés két fázisban történt, azaz egyszer akaratunkon kívül elszúrtuk, ugyanis online rendeltünk lakást, de az nem az volt csak egy fura zseb, kellemetlen szagú, és nagyon műanyag, a sününk első pillanattól megvetéssel viseltetett iránta, pedig azóta már ki is mostam, de így sem kell neki, ragaszkodik a régi sünzsebhez, amibe viszont már csak nagy nehézségek árán tudja a hátsóját belepréselni. Másodjára már személyesen látogattunk el a PET shopba, ahol is vettem egy egész férfias, kék-fehér plüss házat, csupa pihe-puha béléssel, és vaskos, zöld színű bársonyszőnyeggel, amiben még én is elbújnék néha, ha lenne megfelelő méretben számomra. Ez tulajdonképpen lakásban tartott, kis méretű kutyáknak való ház, de Arthur igényeit is tökéletesen kielégíti, imádja. A macska WC is bevált, az önitatót egy lyukas orchidea cserépre szereltem, amit előtte a stabilitás kedvéért fejjel lefelé fordítottam, az éjszakai kalandozások is biztosítottak így, az új házból minden további nélkül ki tud jönni, és ki is jön. Mivel elfogyott a mennyei eledel, a szárított lisztkukac, azt is rendeltünk, és azt sem tettük jól. Nagy méretű, egyenes kukacok érkeztek, de világosabbak, és nem volt semmi szaguk. Arthur nem is ette meg őket, hiába találtunk ki minden trükköt. Aztán láttuk, hogy kínai, azt meg mi sem ennénk meg, úgyhogy félretettük, és rendeltünk igen drága belföldi szuper vastag, lisztkukacot, garantált minőségben. Miután így rendeződött a lakhatása a kaktusz malacunknak, és a fűtést is beindították 24 órában, ami azt jelenti, hogy folyamatosan meleg a padló, hiszen Koreában padlófűtés van, már évezredekkel ezelőtt is az volt, ma is tanulmányozzák a régészek, hogy, és miként vezették át a lakóház talaján a mellette lévő tűzhely forró füstjét. Persze ma már a modern változat dívik, de azt hiszem, még sehol sem láttam radiátort, vagy hasonlót.

Tehát Arthurra jó idők jöttek, van pihe-puha, elegáns háza, abban a régi, kis, ablakos ház, amabban meg a zseb, amiben pedig a sün, mindehhez folyamatosan meleg padló. No, igy valóban lehetetlen fázni, mit mondjak, néha irigylem. Előtte a macska WC, üvegtálban ennivaló, és friss víz. Azért, hogy a számára oly kedves félhomály biztosítva legyen, még az egész teret, ami a nappali beépített íróasztala székének helye, letakartuk a plüss plédjével, így aztán már tényleg komplett, és mondhatni tökéletes sün rezidencia alakult ki ott, amiből éjjel kijár randalírozni, ma éjszaka például lerágta az egyik futó szobanövényem levelét, ami lelógott a földre, és beköltözött a porcelános polcra, közvetlenül a hollóházi teáskészlet mellé, hajnalban az apja tette a helyére.

Tegnap kirándulni voltunk, illetve nem igazi kirándulásnak indult, csak láttunk egy dokumentumfilmet Csandzsu városról innen délre, ami már Csalládó megyéhez tartozik, és tudvalevően ott a legfinomabb az étel egész Koreában, a film pedig azt állította, hogy van egy negyed ott, ahol rengeteget adnak enni, ha rendel az ember egy kanna makkolit, ami erjesztett rizsbor, akkor még többet, érdemes kipróbálni. Nos, kipróbáltuk. Mivel Olivér vezet, én ittam egy pohárral, de nappal is volt, nem is kívántam, nem rendeltem újabb adagot, így is valóban rengeteg fogást szolgáltak fel, de azért nem volt az az igazi Csalládó megyei ízvilág, millió apró étel, persze, finom volt, és sok is, de azért ettem én már arrafelé nagyságrendekkel finomabb ételt is. Ezt érezhette a mellettünk étkező fiatal házaspár egy kisfiúval, egy idős pár, ők ketten voltak, és egy négy fős, középkorú asztaltársaság is. Hamar összeismerkedtünk, mindenki említette, hogy az inkriminált tv műsor okán jöttek olyan messze, és, hogy jó, jó, de nem az igazi. Aztán persze jött a ki, honnan való téma, mert koreaiak között az életkor után ez a második legfontosabb kérdés, ez esetben az életkor pedig egyértelmű volt. Kiderült, hogy az egyik férfi apósommal egy faluból való, és most Tedzsanban él, ami viszont a férjem szülőhelye. Ennek aztán mindenki nagyon örült. Az idősek Szaul alól érkeztek, ahogy a fiatalok is, csak másik városból. A következő fázisban elosztottuk az ételt, azaz ki, mit szeret alapon jöttek, mentek a tányérok az asztalok között, végül csak sor került a nyelvtudásom dicséretére is, és az óvatos puhatolózásra, hogy talán én mégsem Tedzsanban születtem.

Befejeztük az étkezést, elköszöntünk újdonsült ismerőseinktől, majd elindultunk haza, és belefutottunk a vasárnap esti, északra tartó szokásos dugóba, úgyhogy lekanyarodtunk (Gapsá) Kapszá kolostor felé, hogy megnézzük azt, a dugóban araszolás helyett. Közben azonban leszakadt az ég, nagyon fújt a szél, erősen lehült a levegő. Ennek ellenére elautóztunk a kis szerpentineken odáig, többnyire gingko biloba fasorok árnyékában, arany színű, frissen hullott bilobalevél tengerben, mesebeli élmény volt, egy-egy pillanatra még az idő is megállt velem. Elállt az eső, kisütött a nap, a Kerjong hegy csúcsai maradtak csak párában a nagy eső után, a szél hamar felszárította a nedvességet. Sétáltunk, fényképeztünk, de a kolostorba nem mentünk fel, az több kilométer gyaloglás hegynek fel, majd le, hideg volt, szél, és késő nekiveselkedni. Apró falvakon át értünk be Szedzsong városba, a kék háztetős kis parasztházak, és a tenyérnyi rizsföldek világából a harminc emeletes lakóépületek jövőt idéző városába. Ez az egyik, ami engem ebben az országban már lassan harminc éve folyamatosan lenyűgöz, a múlt és a jövő egyedülálló harmóniája, és az, ahogy az emberek szükség szerint mindkettőben otthonosan mozognak. A város közelében már mindketten Arthurra gondoltunk, aki aludt, amikor elindultunk, hogy vajon most mit csinál épp, hiányzunk-e neki. Olivér részletesen ecsetelte, hogy szerinte fel-alá rohangál a lakásban, és mondogatja magában, hogy apu, és anyu hol vannak már, vagy mérgében felmeresztett tüskékkel összerágja épp a bútorokat, mert dühös, hogy nincs aki az ágyába vigye őt, kézből etesse, és simogassa a pocakját. Olyan átéléssel magyarázta az egy kezemben elférő sün rémtetteit, hogy mire hazaértünk, mindketten könnyesre nevettük magunkat, és egész halloweeni rémtörténetet találtunk ki Arthur főszereplésével. Persze békésen aludt, észre sem vette, hogy nem voltunk otthon. Felkeltettem, betettem az ágyba, és a takaró alatt játszottam vele. Doboltam a mutató, és a hüvelykujjammal a lepedőn, ő meg rátette a fejét, hogy hagyjam abba. Kihúzta, megint doboltam, odébb jött, és megint lenyomta a fejével az ujjaim, végül belefeküdt a tenyerembe, gondolván, ezzel legyőz. Békésen elhelyezkedett a tenyeremben, majd nyalogatta az ujjaim, mint egy kiskutya. Hajlottam volna a feltételezésre, hogy így fejezi ki a szeretetét, de valószínűbb volt, hogy szomjas, úgyhogy kivittem inni, ivott is. Aztán még futott pár kört  keresztül-kasul rajtam, kidugta a nóziját a takaróm alól, én hozzáértem, ő visszahúzta, majd újra kidugta, megint hozzáértem, ismét visszahúzta. Ezt játszottuk nagy kacajok között, kapott pocak csikizést is, végül a helyére tettük, mi már kimerültünk, neki meg akkor kezdődött a nap. Most persze még alszik, a házikó házikójának zsebében békésen, én pedig feljebb költöztettem a hollóházit is, meg a futónövényt is, gondolatban elképzelve, hogy mit fog vajon ma éjjelre kitalálni meglepetésként.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK