Blogolda

Nem túl népszerű, viszont hosszú – 2019/01/19 margójára, avagy, hogy ne szervezz eseményt!

Az elmúlt hetekben nem szóltam hozzá a rabszolgatörvény kapcsán kibontakozott diskurzushoz. Nem volt érdemi mondanivalóm. A tegnapi nap viszont világosan rámutatott néhány fontos momentumra, amely talán közfigyelemre érdemes.

1. Sokat beszélünk mostanában az ország kettészakadásáról. Ez a toposz a ’19/01/19-i napra is igaz volt, csak éppen nem a szokásos módon. A nem főváros vs főváros viszonylatában, talán egy kezemen meg tudom számolni, hogy a rendszertranszformációt követő időszakban hányadik alkalommal, de a vidék került ki győztesen. Budapesten kívül kifejezetten impozáns, szervezett, a maga módján nagy létszámú megmozdulások zajlottak, legyen akár tüntetés, félpályás útlezárás, vonulás vagy bármilyen más utcai jelenlét. A fővárosban viszont egy létszámában, hangulatában és végeredményében is vérszegény, határtalanul kiábrándító esemény(sorozat) zajlott. Ideálitipikus esete annak, hogy miként NE szervezzünk budapesti megmozdulást.
2. A vidéki sikernek, véleményem szerint, egyetlen oka volt: a helyi szakszervezetek együttműködtek a helyi pártokkal. Nem mondták, hogy a pártok ne álljanak a színpadra (már, ahol egyáltalán volt színpad), a pártok vonuljanak háttérbe, a pártok gyakoroljanak önmérsékletet. Önmérsékletet! Egy politikai eseménynél? Politikusok! Önmérsékletet! Már bocsánat, de röhej.
3. A vidéki események megmutatták, hogy minden sztereotípiával szemben a fővároson kívül is van baloldal. Olyan, amilyen, akkora, amekkora, de van. Előkerültek olyan pártzászlók, amelyek magasba emelése még november közepe előtt is egyszerűen cikinek számított. Ma pedig kimerészkedtek az utcára emberek, akik fel merték vállalni a baloldaliságukat. Legyen az MSZP vagy DK. Más ugyanis vidéken nincs. Kivéve néhány helyen a Momentum. A megmozdulások azonban megmutatták a vidéki baloldal üvegplafonját is. Ami a pozitívum, az egyben tragédia is.
4. Ezeken a helyeken megvalósult a baloldal – Jobbik együttműködés. Együtt meneteltek a szimpatizánsok, vélelmezem, hogy jó néhány helyen együtt szerveződött az esemény. A 2018-as választáson a választói akarat ezen a téren egyértelműen megmutatkozott, mostanra pedig a helyi pártokrácia is követte a választói igényt.
5. Ha ekkora a valós szakszervezeti szervezettség, akkor ebből a nullához közelítő valószínűséggel lesz országos, általános sztrájk. Bár elvileg, a közvélemény-kutatások szintjén mind a mai napig többségben vannak a rabszolgatörvényt elutasítók, a „valódi valóság” a jó öreg fotelforradalmár mentalitás.
6. Amit jól működtettek decemberben és január elején, azt valamilyen rejtélyes oknál fogva egyáltalán nem alkalmaztak ’19/01/19-én Budapesten. Visszaléptünk az időben néhány évet, amikor ismeretlen civilek szervezgettek néhány száz fős „Most aztán megmutatjuk! Le a pártokkal!-típusú, sehová nem vezető megmozdulásokat. Na, ez az a mentalitás, ami háromszor eredményezett kétharmadot a valóságban. Meg kellene érteni, hogy minden alrendszernek megvannak a maga kitüntetett aktorai. A civil társadalomnak a civilek, a politikai alrendszernek pedig a politikusok. A szakszervezetek a két szféra között helyezkednek el, attól függően, hogy milyen típusú ügyet vállalnak fel. Jelenleg politikai ügyek érdekartikulációja történik és nem tisztán gazdasági ügyeké. Mindamellett szombaton 12 órára megmozdulást szervezni, úgy, hogy 14 órakor kezdenek az ismeretlen szónokok, egyszerűen amatőrizmus.
7. A tegnapi nap világosan jelezte, hogy a kormány a maga módján jól taktikázik, amikor húzza az időt. Nem kell mást tennie, mint az általános magyar politikai kultúrára építeni, és nyert ügye van. Ha más nem, az elmúlt 30 év egyik legfontosabb tanulsága ugyanis, hogy (legalábbis a Fideszen túli világban) a hirtelen mozgalmi hullámhegy kialakulását, nagyon gyorsan követi a hosszú, mély hullámvölgy. Az utcai megmozdulások elérték a hullámhegy csúcsát, a kézzel fogható eredmény eléréséhez más eszközökre lesz szükség.

Szabó Andrea

Frissítve! – Szorul a hurok Trump körül

„Most feltárva az igazságot, Cohen a vádat teljes egészében ráterhelte az elnökre. Nehéz e pillanatban megmondani, hogy az eskü alatt tett hamis vallomás Amerikában különösen súlyos vádja-e a fenyegetőbb elem a fejleményekben, vagy pedig az, hogy Trump igyekezett a maga oldalán bevonni az oroszokat egy olyan elsőrendű fontosságú belpolitikai ügybe, mint a kampány.”

Rohamosan közeledik február 7-e, ami akár gyökeres változást is hozhat az amerikai elnök életében. Ezen a napon jelenik meg ugyanis a Kongresszus Házfelügyeleti és Reform Bizottsága előtt Michael Cohen, Trump korábbi ügyvédje és bizalmasa, s válaszolni fog a honatyák kérdéseire. Hogy állításainak milyen hatása lehet az eseményekre, abból ízelítőt kaphattunk az elmúlt napokban, amikor is fontos – az elnökre terhelő – információk láttak napvilágot.

Mindezt akár fordulatnak is tekinthetjük, ugyanis a Robert Mueller különleges ügyész által folytatott nyomozásról az elmúlt egy évben semmi sem szivárgott ki. Mueller nagyon vigyázott arra, hogy se az elnök, se pedig a szélesebb politikai szféra – beleértve a demokratát és a republikánust is – ne befolyásolhassa a nyomozást, és tudatában volt annak, hogy ezt csak úgy érheti el, ha a teljes feltárás során végéig minden titokban marad.

A háttérben Michael Cohen

Cohen, az elnökhöz képest persze egy mellékszál, ám most mégis ő került e kétes értékű rivalda fényébe, ugyanis olyan megalapozott vádakat szegezett neki az FBI – illegális kampány-finanszírozás 2016-ban –, melyek alapján akár évtizedekre is rács mögé kerülhetett volna. Ezzel szembesülve vádalkut kötött a hatóságokkal, s két olyan nyomozó előtt, akik az orosz szálakat vizsgálják Mueller ügyész csapatában, eskü alatt vallotta, hogy:

Trump utasította: hazudja azt a kongresszusi bizottság előtt, hogy a Moszkvában megépítendő Trump-toronyház megmaradt a tervezőasztalom, annak megvalósítását 2016 januárjában elvetették.

Illetve hallgassa el a bizottság előtt, hogy a kampány időszakában, 2016 júniusában Trump Moszkvába akart utazni, s ott találkozni Vlagyimir Putyinnal, illetve egyéb tárgyalásokat folytatni a projektről.

Ezt Cohen a korábbi, kongresszusi meghallgatásokkor megtette, ám most feltárva az igazságot, a vádat teljes egészében ráterhelte az elnökre. Nehéz e pillanatban megmondani, hogy az eskü alatt tett hamis vallomás Amerikában különösen súlyos vádja-e a fenyegetőbb elem a fejleményekben, vagy pedig az, hogy Trump igyekezett a maga oldalán bevonni az oroszokat egy olyan elsőrendű fontosságú belpolitikai ügybe, mint a kampány.

De nyilvánvalóan mindez csak a jéghegy csúcsa. Kiderült az is, hogy a projektek egyáltalán nem álltak le, csak azok menedzselését átvette Trump két gyermeke, Ivanka és Donald Trump Jr., akik minden részletet megbeszéltek apjukkal, aki – Cohen szerint – teljes mértékben kezében tartotta továbbra is az irányítást. Szűk körben Trump nem is csinált titkot belőle: azért hajt mindenkit a toronyház megépítése érdekében, mert egyáltalán nem biztos abban, hogy nyerni fog az elnökválasztáson, s akkor visszavonulhat az üzleti világba, legalább 300 millió dollárt keresve a moszkvai üzleten.

A vallomásból az is egyértelműen kiderült, hogy az egész Trump-família lázasan kutatta a kapcsolatokat az orosz vezetőkkel. Ivanka és Cohen között feszültséget is okozott, amiért egy „orosz atlétának” a felajánlkozását, hogy közvetít a Kremlhez, Cohen elutasította. Más kérdés, hogy Cohen és egy másik ügyvéd-kollégája, Felix Sater, több tárgyalást folytatott Oroszországban bankárokkal, ingatlan-befektetőkkel, sőt a Kremlhez köthető személyekkel is a Trump tervezte beruházásokról. E tárgyalások valódi – így Trumpra nézve legveszélyesebb – céljai, s az esetlegesen kötött megállapodások minden bizonnyal ott vannak már a Mueller által összeállított dossziékban.

Az, hogy a demokraták a feltárást követően azonnal sürgetni kezdték az impeachmentet, az természetes. Hogy mennyire taktikus, hogy ők álljanak a Trumppal szembeni fellépés élére, az persze vitatható. De tény: Trump elmozdításának kontúrjai egyre élesebbek, s talán már ennyi is bőven elég lesz ahhoz, hogy 2020-as újraindítását a republikánus párt kétszer is meggondolja.

Ara-Kovács Attila

Frissítés: a Mueller-bizottság vitatja azt a sajtóhírt Trump utasításáról

Robert Mueller vitatja azt a sajtóhírt, miszerint Donald Trump amerikai elnök arra utasította volna volt személyi ügyvédjét, Michael Cohent, hogy hazudjon egy 2017-ben tartott kongresszusi meghallgatásán – közölte a Mueller vezette különleges vizsgálóbizottság szóvivője, Peter Carr péntek este.

A BuzzFeed News riportja „pontatlan” – fogalmazott a szóvivő. Carr leszögezte azt is, hogy a portál pontatlanul és eltúlozva adta vissza mindazt, amit a különleges vizsgálóbizottság megtudott Trump vállalatának munkatársaitól, elektronikus levelekből és más dokumentumokból.

A BuzzFeed főszerkesztője, Ben Smith közleményben állt ki a riport mellett, egyben sürgette a Mueller-bizottságot, hogy járjon utána az igazságnak.

MTI

Hazudni rendületlenül

Talán mégsem olyannyira kifizetődő a sorosozás s talán mégiscsak túl költséges Horthy-örökösnek lenni.

Még, hogy Magyarország nem a következmények országa. Dehogynem, s még csak ezután lesz igazán azzá.

Talán nem volt véletlen, hogy épp akkor, amikor Orbán Viktor ismételten hatalomra került, ráadásul kétharmaddal – ez a gyászos 2010-es évben történt –, Magyarországról elszármazott, zömében amerikai, kanadai és ausztrál, valamint izraeli, s néhány magyarországi személy csoportos pert indított Magyarország és a MÁV ellen, rokonaik és a személyesen ellenük elkövetett bűnökért az 1941-1945-ös periódusban. Mint tudjuk több, mint félmillió magyar zsidó vesztette ekkor életét különböző haláltáborokban, elsősorban Auschwitzban. Nem feltétlenül lehetett véletlen az időzítés, hisz az egy ideje már a Jobbikot is szélsőjobbról előző Fidesz érzékelhetően a Horthy-kurzus egyedüli örökösének nyilvánította magát.

Mára az a feltételezés, hogy a per és a magyar kormány szélsőjobbra tolódása között van valamilyen összefüggés, bizonyossággá vált. Míg a csoport perigényét korábban egy chicagói bíróság elutasította, arra hivatkozva, hogy az 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés kizárja egy efféle követelést a magyar állammal szemben, addig ezt a döntést most az amerikai Fellebbviteli Bíróság – a Legfelsőbb Bíróság mellett a másik legfőbb jogi fórum – megsemmisítette. Amint a kereset végigfut és végleges döntés születik, a magyar kormánynak és a MÁV-nak súlyos tízmilliárdokat kell majd fizetnie, természetesen dollárban, nem csak a gyilkosságok és kínzások, de az elkobzott vagyonok miatt is.

Marc Zell, a felperesek ügyvédje – nem mellesleg az Izrael határain kívül élő republikánus zsidók szervezetének vezetője – a The Times of Israel-nek úgy nyilatkozott:

„Bármire jutunk is, olyan kárpótlási összegnek kell lennie, amelyet megérez a magyar kormány és a magyar nép, nem lehet pusztán jelképes összeg. A cél nem Magyarország, vagy a MÁV csődbe juttatása, hanem az, hogy anyagi úton tudatosítsuk a kormányban és a népben, hogy mi történt, és így igazságot szolgáltassunk.”

Mint ismeretes, Orbán Viktort gyengéd politikai szálak fűzik Izrael jelenlegi miniszterelnökéhez, Benjamin Netanjahuhoz. Ez a dolog gyakran ellenérvként kerül elő, valahányszor a Fidesz és a magyar kormány antiszemitizmusára terelődik a szó. Ez sem újdonság a történelemben, akárcsak a most folyó kárpótlási per. Az 1960-as évektől a nyolcvanas évekig Romániában rendre visszatérő antiszemita kampányok zajlottak, akárcsak Lengyelországban. Ez utóbbit – az 1967-es úgynevezett Hatnapos Háborút követő elsöprő izraeli győzelem után – gyakorlatilag elhagyták az addig ott élő zsidók. A többi Varsói Paktum-beli államhoz hasonlóan a lengyelek is megszakították a diplomáciai kapcsolataikat a zsidó állammal, s az elmérgesedett viszony a kommunista rezsim összeomlásáig megmaradt. Az 1967 és 1989 közötti több, mint két évtized során a mostani magyarhoz hasonló perek egész sora jelezte: a lengyel-zsidó kapcsolatok a holokauszt idején közel sem voltak olyan szolidárisak, ahogy azt Varsó szerette volna a világgal elhitetni, s minden bűnt kizárólag a nácik nyakába varrni. Azóta a témát már maguk a németek is nyíltan feszegetik.

Romániában az antiszemita kampányok nem voltak ilyen „hatékonyak”, hisz ott a zsidók egy részének magyar identitása bonyolította a helyzetet, így a tömeges kivándorlás hosszabb folyamatnak bizonyult, s csak a nyolcvanas évek legelején zárult le. Ugyanakkor – a szovjet szatellita-államok közül – egyedül Románia nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, ennélfogva annak kormánya sokáig prioritásként kezelte a román kapcsolatokat – ahogyan mostanság Netanjahu a magyart –, s igyekezett visszafogni sok kritikát, melyek a Ceauşescu nevével fémjelzett kurzust okkal illették. Mert hát a többi szegény kelet-európai nemzethez hasonlóan, a romának sem mertek a jövőbe nézni, amikor lehetőségeiket latolgatták, hanem igyekeztek ismételgetni a múltat, bármilyen volt is az.

Ceauşescu a háború előtti rendszer mindennemű kritikáját elnémította, s a nemzeti együvé-tartozás szellemében saját kurzusát annak mintájára alakította ki. A hetvenes években ez nem is zavarta a román-izraeli kapcsolatokat, de ez már a nyolcvanas évekre egyáltalán nem állt, igaz, addigra valamennyi olyan zsidó elhagyhatta Romániát, aki el akart menekülni onnan. Mind a lengyel, mind a román példa azt mutatja ugyanakkor, hogy ekkorra már nem csak a zsidók menekültek, hanem azok is, akik számára homogén nemzetállamot álmondott a rezsim. Elsősorban az értelmiség, mert mindkét állam számára nem csak a zsidók lettek nagyon zavaró tényezők, hanem a nem zsidó identitású értelmiségiek is.

És van még egy párhuzam: nem csak Lengyelországnak kellett megtapasztalnia a saját „jogon” elkövetett antiszemita bűnök következményeit, hanem egy idő után Romániának is. Ha igyekeztek is kiirtani az atrocitások mindennemű emlékét, ha emlékművek sorát emelték is annak, hogy a nácik és csakis a nácik – Romániában értsd: a magyarok – okolhatók a holokausztért, a nemzetközi könyvpiacokon nem látott mennyiségben jelentek meg jól dokumentált bizonyítékai a lengyel és román tetteknek és tettestársi cinkosságnak. És bizony felmerült a kárpótlás igénye is.

Ha másért nem, azért – ahogy Marc Zell mondja – „…hogy anyagi úton tudatosítsuk a kormányban és a népben, hogy mi történt, és így igazságot szolgáltassunk.”

Talán mégsem olyannyira kifizetődő a sorosozás s talán mégiscsak túl költséges Horthy-örökösnek lenni.

Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete

“Ne vegyétek el a magyarok munkáját…”

0
Nem akarok hinni a fülemnek. Azt hallom a rádióban, hogy Arató Gergely, a DK frakcióvezető-helyettese sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy „Magyarország az unión kívüli, elsősorban az ukrán munkások célországává vált.” Hozzátette, hogy a kormány egy DK-s képviselő írásbeli kérdésére „Maga ismerte el, hogy az elmúlt három évben több mint 26 ezer unión kívüli kérelmezőnek adott ki munkavállalási engedélyt”. Politikustársa, Nemes Gábor hozzátette: „ezzel pedig alacsonyan tartják a béreket, amit a magyar dolgozóknak csendben tűrniük kell.” A DK törvényjavaslatot is benyújt, amelyben azt szorgalmaznák, hogy ne kaphasson támogatást olyan cég, amely EU-n kívülieket foglalkoztat. Megnéztem a szöveget, az MTI hírét a DK honlapján, onnan valók az idézetek, úgy hogy most már a szememnek sem akarok hinni. Képes a DK ilyen sajtótájékoztatót tartani?
Emlékezetes, hogy az Orbán-kormány első menekültellenes plakátkampányában szólították fel a nálunk járó külföldieket: ne vegyék el a magyarok munkáját. Ezt a retorikát veszi át most a DK? Illetve Nigel Farage-nak, a szélsőjobboldali brit párt, a UKIP vezetőjének retorikáját, aki a kelet-európai vendégmunkások foglalkoztatása ellen tiltakozott hasonló logikával a Brexit-kampányban. Vajon a DK politikusai nem tudnak arról, hogy Lengyelországban és Csehországban hosszú ideje dolgoznak nagy tömegben ukrán vendégmunkások, azt a munkát végezve el, amelyre lengyelek illetve csehek nem vállalkoznak? Ez a vendégmunka logikája: így kerültek egykor Németországba és Ausztriába a törökök és jugoszlávok, Franciaországba és Belgiumba az arabok és így tovább, és ezt támadja Európa-szerte a szélsőjobb. Most eljutott ez a jelenség hozzánk is. (Nem most, hiszen az építőiparban, az otthoni ápolásban és másutt régóta dolgoznak romániai és kárpátaljai magyarok és nem magyarok, csak most részben legalizálódik a vendégmunka.) Közgazdaságilag is helytelen, ami a sajtótájékoztatón elhangzott, politikailag pedig vállalhatatlan. Tényleg a „huszonhárom millió román” elleni hangulatkeltést tekintik követendő baloldali hagyománynak?
Legalább szégyellik magukat ilyenkor egy kicsit?
Bauer Tamás

Leszen-e még orbántalanítás nálunkfele?

Az elhatalmasodó populista hullám, már-már korszellemként határozza meg a politikai klímát, a közéletet és olyan politizálási stílust, valamint olyan politikai kultúrát hoz felszínre, mely mindeddig rejtett maradt, különösen a politikai nyugaton. Amely most viszont elemi erővel tör felszínre, nemcsak “távoli” és marginális helyeken, hanem a központi demokráciákban is. Az, hogy pontosan hol is van a központ és merre a periféria szintén nem egyértelmű, hiszen a “világfalu” kialakulása és a virtuális tér globális kiterjedése erősen relativizálta a társadalmi tér és idő fogalmait is.

Úgy tűnik a populizmussal nehéz, vagy szinte lehetetlen fölvenni a versenyt –
a jobboldalira nem lehet a baloldali populizmus a válasz, hiszen nem tartalmi, hanem politika stratégiai kérdésről beszélünk – hiszen populizmust populizmussal csak a babonaság, a népi ál-bölcsesség (“kutyamarást szőrével” típusú demagógia) szerint lehet gyógyítani. Ezért a legtöbb helyen a beletörődés, a vele való együttélés, a hallgatólagos belenyugvás, vagy a csöndes és reménytelen ellenállás a válasz, ami az irányzat még virulensebb és agresszívabb föllépését támogatja: a populista – nevezzük meg népiesen: “aki fölfele nyal lefele pedig rúg” – igenis a földön fekvő ellenfélbe rúg, ez a természete, nem ismeri a fair játékot, és félne szembenézni álló ellenzőivel. A civil társadalom és a populista kultúra, értsd politikai diskurzusok által meg nem fertőzöttek, önkéntes visszavonulása, behódolása, odadörgölőzése az igazi opportunizmus, ha nem egyenesen gyávaság. Még akkor is, ha rengeteg (ön)fölmentő utólagos racionalizáció, kibúvó és elterelő szöveg van forgalomban gyávaságuk elrejtésére, felelősségük szétterítésére.
Tisztelet a kivételnek, de úgy tűnik az a jellemző felállás, hogy

az egyik oldalon a felelőtlen populisták, akik „teszik, de nem tudják”, másikon az opportunista civilek, nézelődnek egyáltalán nem farkasszemet.

Nem túlságosan hízelgő kép szép új ezredünk kezdetének jellemzésére, de attól még valós, kezdve nemcsak a harmadik világ országaival, hanem az AEÁ-tól, Oroszországon, Brazílián, Törökországon, vagy Kínán, Magyarországon és egyéb hozzánk közeli országokon át, egyre inkább globálisan.
A populista vezér maga azonosul az alattvalók egy tömegeként fölfogott néppel, és ebből nem az következik, hogy zárt intézetbe utalják, hanem, hogy prófétaként (ha nem még magasabb régiók lakójaként) ünneplik, és vakon követik. A populista vezér, egy paradox kisajátítási gesztussal, nemcsak a hatalmat ragadja magához, hanem igényt tart arra is, hogy csak és csakis ő az aki a “az igazi” nép – legtöbbször nemzetként fölfogott alattvalók csoportja, ismétcsak legtöbbször egy egyszerű, sőt így-úgy, kvázi-szabad és kvázi-demokratikus választással összeverbuvált (lásd. még “fülkeforradalom”) alattvalók/követők csoportját nevezi ígyigényeit ismeri, aki kommunikálni tud a nyelvén, aki érti a lelkületét. Azon igyekezetében, hogy közvetlenül a “nép nevében” szólhasson, illetve gyakorolhassa hatalmát a fennálló intézményeket akadályként, eltörlendő, felszámolandó entitásnak tekinti, míg végül egyetlen “intézmény” marad talpon a populista vezér. Persze amiről beszélek az a modális populista vezér alakja, a populizmus pedig egy olyan politikai stílus, politizálási módozat, illetve másik oldalon, olyan politikai kultúra, mely végső soron ebbe az irányba halad. Azt akarom mondani, hogy a populizmust nem, mint valamilyen politikai filozófiát, illetve tartalmas ideológiát érdemes tekinteni, hanem mint olyan stratégiát, mely nagyon sokféle és ellentmondásos konkrét tartalom mellett beindítható. Ehhez nemcsak egy (vagy néhány) autoriter személyiség kell (lásd Adorno klasszikus jellemzését az autoriter személyiségről: ezek jellemvonásai közé tartozik többek között a formalizmus, a feltétlen alárendelődés az autoritásnak, agresszivitás, értelmiségellenesség, babonaság, sztereotip gondolkodás, romboló szellem, cinizmus, stb.), akikből rövid úton “vezérkar” válik, hanem olyanok tömege is, akik alapból nem vonzódnának az ilyenekhez, de érdekből lecsatlakoznak, vagy manipulációval, félrevezetéssel, megtévesztéssel, morális és/vagy érzelmi zsarolással, stb. elfogadtatják velük a populista vezér hatalmát, sőt basáskodását is.

A populista politizálás tele paradox és többértelmű diskurzussal, tartalmatlan és légből kapott kijelentéssel, mely nyomán azután mégis merev és egyirányba sulykolt jelszavak és végtelenül lebutított félmondatok, soha végig nem gondolt utalások, stb. sarjadnak és válnak a populista bikkfanyelv állandó fordulataivá.

A gond ezekkel a képtelen ötletekkel és jelszavakkal, hogy a „vezér” általi kimondást követően, szinte instant módon hatnak. Üres és tartalmatlan, viszont erős szimbolikus kötőerővé lesznek a saját csoport számára. Vagy ahogy Ernesto Laclau mondja „üres jelölők” hoznak létre tartalmatlan közös nevezőt, melyben sokan megtalálni vélik saját érdekeiket is, akárcsak az előítéletek (melyre mindenkor apellálnak), olyan nyelvi és mentális konstrukciók, melyeket azután tabuk és sztereotípiák védelmeznek, megkérdőjelezhetetlen „igazságként” tűnnek föl a lusta elme számára (és ilyenek vagyunk így vagy úgy mindannyian). A populista valóságépítéshez – inkább, mint minden másfajta ideológián alapuló politikai nézet esetében, melyek a maguk során szintén nem mentesek a populizmus bizonyos kellékeitől – az ellenségépítés, illetve kijelölés szervesen hozzátartozik, ezért az ellenségképek dominálják, melyeket a(z akár tudatalatti) „néplélek” meglévő, de rég elfojtott alsó régióiból hívnak felszínre, mely lényege szerint a félelem, az idegentől, a mástól, a két agysejttel föl nem foghatótól, az empirikusan nem igazolhatótól, stb. Egyszóval ez a típusú gondolatkör és politikai stratégia a demokrácia-ellenesség maga: a populizmus Bibó teljes tagadása.

Jó példa a populista ellenséggyár működésére, de arra a makacs és szinte lebonthatatlan, a kollektív tudatból kitörölhetetlen képzetre, amit a sorosozás hozott, pontosabban Soros György egyre inkább globális ellenséggé kikiáltása, nemcsak Magyarországon, hanem ettől egyre szélesebb körben, és az a paradox működési mechanizmus, ami a jelenséget kíséri.

A politikai propagandagépezet szóvivői, a mindig „beszélő fejek”, olyan összefüggésekben és paradoxális helyzetekben hivatkoztak Soros állítólagos aknamunkájára, ami annyira abszurd volt, hogy már-már hihető. Akár konteoként, akár antiszemita gyűlölködés célpontjaként, akár vállalkozóként (persze spekulánsnak nevezve őt), akár mecénásként (szubverzív tevékenységeket pénzelt, mondják gyűlölködő influencerek), olyan komplex ellenségképet kreáltak a név köré, mely önálló életre kelt. Minden helyzetben bedobható volt, hogy „mert Soros …” és a kliensek, vazallusok, vak követők, cinikus érdekeltek, satöbbi, soha nem várták a mondat befejezését, vagy semmiféle logikus magyarázatot, a propagandisták szándékának megfelelően „értették”, sőt összekacsintva a bennfentesség biztos tudatával tovább terjesztették. Nos, most lelepleződött a Soros-ellenségkép fikciója, hogy egy (méghozzá zsidó spin doktorok által kitalált) „politikai kommunikációs termék” (akárcsak – de ki emlékszik már erre? – a polgár szó átmaszkírozott emlegetése volt, anno dacumal), alternatív tényekre és poszt-igazságokra való utalás, fake news és aljas rágalom egyben. Az aljas és alaptalan rágalom – igaz csak Magyarországon, máshol csupán populista pártok szólamainak konteójaként, hivatkozási pontjaként működik – kormányzati kommunikációt, plakátkampányt és rengeteg pénz kiszórását, valamint az ország legrangosabb egyetemének száműzését eredményezte, csakhogy. A populista politikai kultúra (a „parokiálishoz” való visszatérés fura eredményeként előállt torzképződményként) olyannyira magáévá tette a kitalált aljas rágalomhadjáratot, hogy attól tartok, még hosszú ideig olyan toposzként fog megjelenni a magyar (és egyéb) popkultúrában és nyilvános diskurzusokban, hogy egész korszakot meghatározó diskurzus-típusnak tekinthetjük. Hiába a leleplezés, hiába a józan ész, hiába a cáfolat, akik hinni akarnak, azok hinni fognak. A konteok működésének módozata, hogy minél nyilvánvalóbbak a cáfolatok, annál inkább megerősödik a benne foglalt gyanú:

„Mint tudjuk az elefánt a leginkább cseresznyefán legelészik, mondja a konteo. Azért nem láttunk még elefántot cseresznyefán, mert nagyszerűen álcázza magát”.

Szorult valamennyi szemérmesség a rommagyar politikába, és ezért (no meg gyakorlati meggondolásokból, hiszen errefelé és különösen magyar kultúrát, oktatást, stb., érdemben csak a Soros alapítványai támogattak az elmúlt harminc esztendőben, és különösen az EU-ba való belépést megelőzően) a Soros-konteo nem volt túl hangos, a „borzasztó tagság”, a kommentariátus és szakmájuk szerint trollkodók, stb., az viszont előszeretettel átvette és követte magyarországi karrierjét, és Dragnea and Co egyes diskurzusaiban is alkalmanként megjelent.

Viszont van itt egy pozitív, de hasonlóan elszállt, előítéleteken és alternatív tényeken valamint köznapi mítoszokon és sztereotípiákon alapuló „pozitív-konteo”, mely éppen olyan makacs és a legmagasabb körökig hatásos, mint Soros negatív imidzse, az Orbán-imádat.

A mítoszt Kató Béla püspök, Orbán régi barátja kezdte el építgetni, még a Fidesz első mandátuma alatt, amikor „Erdély fejedelmének” nevezte Orbánt. Persze, nem minden hatalmi/anyagi érdek nélkül hiszen mára ő lett a fő magyarországi költségvetési végrehajtó: a magyar kormánypénzek fő itteni elosztója, a pénzeszsákok ura. Sikeres volt a propaganda, hiszen ma a „közrommagyar” agyában nemcsak a politikai és egyéb döntések, hanem az amúgy hektikus, klienteláris és ezért is átláthatatlan kormányzati pénzosztás is „Orbán ajándékaként” jelenik meg. Azt mondani, hogy a pénz nem Orbántól, az ő kegyeiből és zsebeiből jön, szinte blaszfémia, nemcsak az opportunista és pénzéhes kedvezményezettek, hanem a „hasznos bolond” nézőközönség, a fan klub számára is.

A rommagyar egyes vagy kettős alattvaló, minden támogatást Orbán-pénznek vél, akként könyvel el – persze szimbolikusan, mert a valóságos könyvelésről rövid távon kiderülne, hogy nem pénzügyi szabályok, hanem a pénzmosás szabályai szerint működik – és minden támogatás Orbán-mítoszt erősít.

Hiába írták le és dokumentálták (jól összefoglalja ezeket Czika Tihamér írása), az elosztás átláthatatlanságát, a prioritás kijelölő szabályok hiányát, a pazarlást, az értelmetlen klienteláris és presztízs befektetések hatékonyságának nyilvánvaló hiányát, stb. a konteo, az Orbán-mítosz, csak erősödik, és ez még hosszú távon is kemény feladatokat ró egy eljövendő másik politikai felállásra: nem lesz könnyű felénk sem az orbántalanítás.
Magyari Nándor László

„Hunyor Mihály homonnai plébános harca a pálinkaivás ellen”

1

Egy Latorcai Csaba nevű közigazgatási államtitkár (civilben jogász, teológus, hittanár) és Zakar Péter rektorhelyettes (civilben történész, egyik fő műve: Hunyor Mihály homonnai plébános harca a pálinkaivás ellen) a szőregi plébánián összefutottak, megemlékeztek egy néprajzkutató katolikus plébánosról, majd ott helyben, üstöllést, teljes egyetértésben, avagy inkább egymást túllicitálva jól megbeszélték, hogy a Szegedi Tudományegyetemet nemzeti lábakra kell állítani (mivel – gondolom – jelenleg nemzetietlen, sőt egyenest nemzetellenes lábakon ingadozik). A jogász-teológus-hitoktató-államtitkár nagyobb összefüggésben vázolta az aggasztó helyzetet, ám evangéliumi üzenetében már azt domborította ki, hogy fordulóponthoz ért Európa, és ahhoz, hogy helyes irányba forduljon, kapaszkodókra van szükség. A legelső és legfontosabb kapaszkodó – így a jogász-teológus-hittanár-államtitkár – a kereszténység, amely meghatározza a gondolkodást. Lefektetvén hát az egyetem új szellemi irányváltását, a jogász-teológus-hittanár-államtitkár azt hangsúlyozta, hogy meg kell kapaszkodnunk (akár a 6-os villamoson) abban a tudatban, hogy a nő férfival, a férfi nővel házasodik össze. Ezen a ponton a jogász-teológus-hittanár-államtitkár minden bizonnyal összekeverte az egyetem intézményét egy házasságkötő terem hétvégi forgalmával. Aztán a nemzetet is mint legcsodálatosabb fogódzót és kötőelemet említette meg, mondván, ebbe születtünk bele (most az egyetem egy szülészeti osztállyal cserélődött fel), s elhangzott az útmutatás: „a nemzetiség a fennmaradás alapja.”
Erre a pontra elérkezvén a rektorhelyettes-történész nem azt mondta, hogy tessen szíves lenni nem hülyeségeket beszélni, kedves jogász-teológus-hittanár-államtitkár, és a nemzet fogalmát nem összekeverni a nemzetiséggel, mert ezek nagyon mást találnak jelenteni, hanem ő maga is arról kezdte egyik szavát a másikba ölteni, hogy „értékként képviseljük a nemzetiséget”, tehát – gondolom én – a magyarországi cigányokat, a németeket, a szlovákokat, a horvátokat, a szerbeket, a lengyeleket, az örményeket, a románokat, a görögöket, a bolgárokat, a szlovénokat, a ruszinokat és az ukránokat. Aztán a rektorhelyettes-történész, történészhez illő módon, bizonyára levéltári kutatásait felidézve arra a történeti tényre hivatkozott, miszerint „a magyarok annyit adtak a világnak, amennyit egy ország sem volt képes eddig”, majd újra visszatért a nemzetiségre, amelyre – mint mondta – a hangsúlyt kívánják helyezni. Ezt követően gondolatformálást emlegetett, „nemzeti talajon állást”, majd szidni kezdte a szegedi városvezetést, ám minő szerencse – szögezte le nyájas mosollyal a jogász-teológus-hittanár-államtitkár felé dorombolva –, hogy a kormány minden segítséget megad az egyetemnek, a rohadék önkormányzattal ellentétben, így hát – adta ki a vezényszót – új szegedi városvezetésre van szükség, s az államnak, a vallásnak és a városnak egységben kell állnia a sikerhez. Keserű szájízzel még sebtében feljelentette egy kicsinyt az ellenzéket, úgy en bloc, minthogy az ellenzéki pártok gyakran tüntetnek az egyetem előtt, ám – s ismét jő a történeti hermeneutika – ez világosan azt jelenti, hogy vesztüket érzik és botrányt keltenek folyamatosan. Ráadásul – így a rektorhelyettes-történész – az ellenzékiek véleményterrort folytatnak, nincs semmi pozitivitás a mondanivalójukban, miközben – rántja le határozott mozdulattal a valóság leplét – a konzervatív keresztények nem kiabálnak, képesek mások véleményét elfogadni. Végül a jogász-teológus-hittanár-államtitkár, szigorúan az egyetemi autonómia elvét szem előtt tartva, azt javasolja a rektorhelyettes-történésznek, hogy érdemes lenne az egyetemnek is nyilvánosan állást foglalnia a magyar nemzetet érintő ügyekben (itt most a Magyar Időkkel lett összekeverve az egyetem). És a rektorhelyettes-történész erre sem mondta azt, hogy tessék szíves lenni szépen visszabaktatni oda, ahonnan szalajtva tetszett lenni, hanem párás tekintettel elnézett a fejek fölött, s már látta is önmagát, amint hétfői napon kiadja a fentről megrendelt állásfoglalást, s kedden már bele is ülhet a bársonyos rektori székbe, ő, a jeles történész, kíméletlen és heroikus ellenzék-kritikus, a Nemzeti és nemzetiségi tanszék vezetője .
Ő, aki a nemzetet a nemzetiséggel szokta összekeverni, s aki nem tudja, hogy az egyetem (egyetemes) elnevezés a latin universitas szóból származik, ami az egyetemesség, összesség jelentést hordozza, kifejezvén, hogy az intézmény mind rendeltetésében, mind az egyetemes tudományos eredmények elsajátítását, birtoklását és továbbadását tekintve, mind az oktatott kurzusok vonatkozásában egyetemes, vagyis egyetemes tudásbázist jelöl és nem nemzetit (vagy nemzetiségit). És azt sem tudja ez a rektorhelyettes-történész, hogy az universitas már a középkorban a város, a püspök és a dominus mellett negyedik joghatóságként működött.
Mert ha tudta volna, akkor szépen, annak rendje és módja szerint elbúcsúzott volna ettől a jogász-teológus-hittanár-államtitkártól, de nem ám úgy simulékonyan, hercigeskedve, barátkozósan, hanem küldve őt a nagy fekete búsba, toronyiránt, fel Buda Váráig, egészen a Karmelita kolostor legfőbb lakójához, hogy üzengessen az másnak, akinek csak kedve tartja, de ne az ő egyetemének.
És tudós emberhez illően, lábjegyzetszerűen, utalt volna a Karmelita kolostor legfőbb lakójának jó nénikéjére.

Gábor György

Az Aachenben újragondolt Európa

„A dokumentum szemmel láthatóan meghaladja az eddig keletkezett uniós szerződéseket, s ez nem csak abból a szempontból előnyös, hogy végre a tényleges integráció kap elsőbbséget, hanem az is, hogy az új feltételrendszerben már nem érvényesek azok a szabályok és vállalások, amelyeket az unió hajnalán túl jóhiszeműen, a kelet-európai politikai kultúráról is a legjobbat feltételezve szövegeztek meg az akkori politikusok és szakértők.”

A német és a francia rövid- és hosszú távú érdekek még sohasem voltak ennyire közel egymáshoz, mint most. Pedig Angela Merkel és Emmanuel Macron kapcsolata nem kivételes a második világháború utáni időszakban, legalább ennyire közel állt egymáshoz a konzervatív Helmut Kohl és a szocialista François Mitterrand. Mi változott, milyen új elemek tették lehetővé azt, hogy a világ egyik legerősebb hadseregével rendelkező Francia Köztársaság elnöke, valamint a világ egyik legerőteljesebb gazdaságával rendelkező Német Szövetségi Köztársaság kancellárja úgy érezze: itt az ideje annak, hogy újra alapozzák az Európai Uniót. Mert az a koncepció, mely körvonalazódni látszik legalább olyan újszerű és radikális, mint egykoron az unió megalapítása volt.

Január 22-én, Nagy Károly városában, Aachenben aláírnak egy kétoldalú dokumentumot, mely jelzi az idők változását. Kétségkívül van egy átmeneti, rövidtávú célja és üzenete is a jövendő dokumentumnak. Mindkét politikus egy politikai krízis középpontjában áll, és sokan igyekeznek úgy beállítani a válságos helyzetet, hogy azok okozójuk ő maguk. Persze valójában ez nincs így. Macron beindította a megígért reformokat, melyek közvetlenül érintik a francia gazdasági és szociális élet legtöbb területét. Az az átalakítás, melybe belekezdett, felér azzal a gazdasági és szociális forradalommal, melyet Margaret Thatcher indított el 1984-ben, s amely több ezer bányászt és munkást kényszerített arra, hogy új szakmát tanuljon vagy lakhelyet változtatva olyan vállalatoknál helyezkedjen el, amelyek nem vagy kevésbé veszteségesek, mint a bezárt bányák és s egyéb idejétmúlt vállalkozások. Thatcher egy közel totális modernizációt hajtott végre, s ez megújította és a kontinens élvonalába állította a brit gazdaságot, a City-t pedig a világ pénzügyi centrumai egyikévé tette.

Macron sem akar kevesebbet – a francia gazdaság modernizációjával az ország elitje mindeddig tulajdonképpen adós maradt; azok a változások, amelyek bekövetkeztek, ma már jól látszik, nem voltak elégségesek. És Macron is azzal a – főként – alacsony képzettségű munkavállalói réteggel találta magát szemben, no meg a túlbürokratizált közszféra alkalmazottaival, akikkel Thatcher is annyit hadakozott. És van még egy, de annál lényegesebb párhozam: ahogy Thatcher fő ellenfelét, a populista bányász-szakszervezeti vezetőt, Arthur Scargill-t részben a KGB és az annak alárendelt egyes kelet-európai titkosszolgálatok – elsősorban a Stasi – tüzelték a NATO-elkötelezett brit kormánnyal szemben, most a Macron ellen utcára vonuló sárgamellényesek mögött is már az első pillanatban felsejlett Moszkva sziluettje.

Valamelyest más bajok miatt fáj a német kancellár feje. Az ország gazdasága kitűnően teljesít a baloldal által 2003-ban beindított reformok következtében – ebbe a német szociáldemokraták egyébként bele is rokkantak, pártjuk a tetszhalál szélén áll ma, támogatottsága megcsappant. A jobboldalt ugyanakkor súlyosan megosztja az, hogy miképp viszonyuljon a bevándorlás kérdéséhez. Szemmel láthatóan Merkel nem akarja feladni azokat a morális érveket és értékeket, amelyek pártját, a CDU-t – ellentétben a CSU-val – Európa legemberközpontúbb jobboldali pártjává tette. A menekültek befogadásának voltak persze más szempontjai is: az az egymillió ember, aki a 2015-2017-es periódusban Németországba érkezett, egy évtizeden belül egy újabb német gazdasági fellendülés forrása lesz. Ám e két tényezőt – a morálist és a praktikust – nem volt hajlandó mindenki e megfontolások alapján megítélni. Elsősorban a CSU, de még a CDU egyes – bár elszigetelt – középvezetői is fogékonyak voltak azokra a radikális, szélsőjobboldali, migránsozó szólamokra, melyeket otthon az AfD, kívül pedig olyan politikusok képviseltek, mint Orbán Viktor, az osztrák Heinz-Christian Strache vagy a cseh Miloš Zeman – mondanunk sem kell, kivétel nélkül valamennyien Vlagyimir Putyin jó barátai, s az Európai Unió szétverésének tevékeny hívei.

Ezzel a politikai szemétdombbal szemben állít tíz nap múlva alternatívát a megújuló francia-német szövetség. Az aláírandó dokumentum szövege ismert: az alapvetően módosított irányt fog szabni gazdasági, pénzügyi, társadalmi és politikai szempontból egyaránt.

Uniós, sőt nagyobb horderejű világpolitikai ügyekben, a döntések, mi több, a döntéseket megelőző viták előtt külön tárgyal majd a német és a francia vezetés, s azon lesznek, hogy minden kérdésben már eleve közös álláspontra jussanak. Ennek tükrében nem csak nagyvonalú, de logikus is az a francia vállalás, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában 1945 óta betöltött állandó francia tagságot átadják egy közös, EU-s tagságért cserébe.

Fő céljuk, hogy egy külön piacot hozzanak létre a közös piacon belül, melynek szabályozása és a közös valuta kötelező érvénye már eleve egy olyan feltételrendszert vetít előre, mely messze a semmibe hajítja a kelet-európai renitens államokat.

Ugyanilyen fontos témakör a kül- és a biztonságpolitikai reformterv. Magyarország már rég nem számít megbízható NATO-szövetségesnek, de alapos kételyek vannak Szlovákiával szemben is. Az új biztonsági feltételek egyenesen kizárják majd az együttműködést olyan kormányokkal, mint az Orbáné, külpolitikailag pedig tovább erősödik az az elszigetelés, ami 2015 óta komolyan sújtja a Nyugat részéről Magyarországot. Ezzel egyidőben és elkerülhetetlenül lazulnak azok a biztonsági garanciák, melyekben eddig Magyarország részesült.

A dokumentum szemmel láthatóan meghaladja az eddig keletkezett uniós szerződéseket, s ez nem csak abból a szempontból előnyös, hogy végre a tényleges integráció kap elsőbbséget, hanem az is, hogy az új feltételrendszerben már nem érvényesek azok a szabályok és vállalások, amelyeket az unió hajnalán túl jóhiszeműen, a kelet-európai politikai kultúráról is a legjobbat feltételezve szövegeztek meg az akkori politikusok és szakértők. Egy olyan tér jön létre, melynek alapvető céljait és rendszerét már öt évvel ezelőtt leírtuk Magyar Bálinttal egy cikkben, leszögezve: Nyugat-Európa számára ez az egyetlen lehetséges túlélési stratégia.

Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete

Alternatíva? Ja, az nincs

Nevezzük bárhogyan is az illiberális populizmust (“autokratikus populizmust”) az szélsőséges (etno) nacionalizmushoz, és végső soron, diktatúrához vezet. Mégha az így létrejövő diktatúra szintén sajátos, mondjuk úgy formálisan demokratikus elemeket is megőrző, hibrid diktatúra is, ahogyan az Oroszországra, vagy Törökországra és egyre nagyobb mértékben Magyarországra jellemző. A nyugati típusú (liberális) demokrácia felől tekintve az a populista hullám, melynek orbáni változata az illiberális demokrácia, illetve illiberális állam, valójában – a demokrácia belső feszültségeit, erodálódásából származó hibáit kihasználó – demokrácia ellenes támadás.

Miközben a szakirodalom, jórészt, még mindig azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg pontosan meghatározza a jelenséget, egyetértés mutatkozik abban, hogy az autoriter populizmus a diktatúrába vezető út egy stációja, és úgy tűnik ez az út egyirányú, illetve végső soron, zsákutca (lásd. Bozóki András összefoglalóját, 2018)Egy ilyen egyirányúpolitikai folyamat kontextusában a legfontosabb az lenne, hogy lássuk, merre halad az illiberalizmus? Mi a kifejlete azoknak a szélsőségesen populista rezsimeknek, melyek szerte, még a politikai nyugat világában is (AEÁBrazília, Lengyelország, Magyarország) megjelentek?

Magyarán van-e alternatívája, hogyan váltható le egy posztmodern, poszt-demokratikus, hibrid rendszer?

Egyáltalán, van-e még demokratikus és békés módja egy ilyen rendszer leváltásának, vagy csak a forradalmi (erőszakos) út adódik?

Némi optimizmusra ad okot, hogy a K-K-Európai tapasztalat szerint még a kemény diktatúrák is – többé-kevésbé békés úton – demokratikussá tehetők, átalakíthatók, viszont egyfelől csak a diktatúra élemedett és meggyengült formájában következett be a váltás; másrészt a demokráciát ért mai kihívások, olyan eszköztárral lépnek föl, mint az alternatív tényekre és posztigazságokra való hivatkozás, az agymosás és propaganda, a politikai kommunikáció perverz, viszont különösen fejlett technikáival operálnak; és olyan igencsak hatékony eszköz áll rendelkezésükre mint a világháló. Magyarán ma még nem látszik annak a módja, hogyha egy politikai hatalom betér a szélsőséges populizmus, vagy illiberalizmus utcájába, hogyan és mennyiben, milyen áron, képes még kitérni abból, mielőtt minden jelző nélküli autokráciává, diktatúrává válna.

Izgalmas kérdés kijelölni a mai román politikai mainstream, a PSD-ALDE és a Fidesz itteni fiókpártjainak segítségével vezetett hatalom helyét, a liberális demokráciától az illiberalizmus irányába megtett útját, azt, hogy hol tartunk most. Minden esetre két dolog látszik ami akadályozza a hatalmat a hibrid rezsim fele való, legalábbis, gyors és akadálymentes haladásban. Egyfelől az arányos választási rendszer, mely nem enged meghatározó – mondjuk kétharmados – többséget, a legtöbb esetben koalíciós kormányzáshoz vezet. Másrészt viszont a végrehajtó hatalom is megosztott a kormány és az államelnök között, egyfajta egyensúlyi helyzetet létrehozva, mely – a jelen esetben – a demokratikus fékek és ellensúlyok fönntartásának kedvez, az elnök kitartása következtében. Úgyhogy, ami elmondható, hogy Romániában a kormányon levő pártok minden erejükkel azon vannak (és nem vitás, hogy ehhez a Fidesz itteni fiókpártjai is csatlakoztak, sőt a magyar modell meghonosításán dolgoznak, ebben közvetítenek), hogy rálépjenek az autokratikus populizmus útjára, viszont az elnöki hivatal, az ellenzék, főként az új típusú párt(ok) és a civil társadalom, főként a globális civil társadalom itteni nyúlványai, egyelőre ellenállnak.

A fentiekben csak érzékeltetni szerettem volna, hogy milyen tágabb összefüggésbe érdemes és hasznos belehelyezni azt, ami a rommagyar politikai mezőny alakulását meghatározó folyamatnak az eredeti – kisebbség- és identitáspolitikai – stratégiától való eltérítését érinti.Ha kevés a tapasztalat, de még az elméleti tudás is ahhoz, hogy az autokrata és nacionalista populizmus demokráciára való hatását modellezni tudnánk, még bonyolultabb egy kisebbség esetében megítélni a „populizmus útját”, azt, hogy merre visz és megfordítható-e, illetve hogy mekkora áron lehetséges ez? És itt nemcsak a kisebbségi lét plusz tehertételének politikai vonatkozását, az örökös kisebbségben levést kell figyelembe venni, hanem azokat a demográfiai folyamatokat is, melyeket a populista rezsimek mindenfele provokáltak, az elvándorlást, esetünkben a nem is olyan lassú elfogyást.

De ne szaladjunk előre, és próbáljuk meg értelmezni azt, amit a Fidesz itteni fiókpártjának fő ereje – éppen kongresszusára készülve – üzen.

A szövetség főideológusa teszi világossá azt, hogy itt az orbáni illiberalizmushoz és populizmushoz való teljes és minden föltétel nélküli elköteleződés végpontjához közelít.

Olyannyira, hogy nemcsak a NER-kompatibilis politikai elitet fogják helyzetbe hozni, magyarán a klientúrát fogják támogatni minden területen, hanem a maguk részéről „népnek” is csak a fideszpártiakat fogják tekinteni.

Azt mondja Székely István ugyanis, hogy „Nekünk az az érdekünk, hogy valaki egyszerre tudjon RMDSZ-es és fideszes lenni…, ez a különböző választásokon is megnyilvánuljon”. 

Nem érdemes elidőzni annál a manipulatív és alternatív tényeken épülő okfejtésnél, amiben a Fideszre leadott százezer szavazatot először a négyszázezer „RMDSZ-es” vokssal helyettesíti be, majd rávetíti a teljes rommagyarságra, illetve annak mintegy 95%-ra, mondván, hogy itt usque mindenki fideszes.

Az sem érdekes, hogy valamiféle ideológiai mázt igyekszik adni a teljes elfideszeződésnek, mégpedig a szélsőséges, kirekesztő és antiszemita, cigányellenes Csurka-i elképzelést idézve. Az fontos mondja, és a Jobbikra való utalással maszatol, hogy: ”amit Csurka István fogalmazott meg az etnikai nemzetállamépítés kapcsán, hogy a megrekedt nemzetépítést – amibe nem fér bele a magyarországi izraelita és roma, belefér viszont a határon túli magyar – állami eszközökkel folytatni kell”. Kimondja vagy sem, de a rommagyar illiberális populizmus végső célját az elborzasztó idézet jelöli ki, és ez a(z új) nacionalista szubkultúrához való csatlakozás, ami revizionizmuson kívül semmi máshoz nem vezethet.

Tanulságos és szintén az etnonacionalista populizmus irányába mutat az is, ahogyan az „alternatíva nélküliséget” próbálják minden lehetséges fórumon eladni azzal, hogy úgy kereteznek, mintha csak a Fidesz, illetve itteni fiókpártjainak, lennének politikai, illetve ideológiai nézetei és a jelenlegi ellenzéknek, sem itt sem Magyarországon, nem. A populizmus lényege ugyanis, hogy a „többség mellé csatlakozik le”, mindenféle elv, illetve ethosz nélkül. A már idézett interjúban az alternatíva nélküliséget a főideológus úgy vezeti le, hogy az általa is kormányzott formációnak muszáj a Fidesz mellé állnia, hiszen az ellenzék népszerűtlen, és „nem szereti a határon túliakat”.

Az viszont föl sem merül, hogy a ROMMAGYAR POLITIKAI MEZŐNY ÖNÁLLÓ POLITIZÁLÁSRA IS TÖREKEDHETNE”, saját állásponttal, politikai identitással, és igen AUTONÓMIÁVAL.

De a Fidesz itteni fiókpártjai ugyanazzal a gesztussal rendelődnek alá a PSD-ALDE vezette hatalomnak is, mint a Fidesznek, mondván, nincs alternatíva, hiszen az ellenzék sem szereti jobban a rommagyarokat, illetve a parlamenti többség a fontos, semmiféle elvek nem érdekesek, csak akkor, ha hatalmat hozhatnak. Ha elfogadnánk ezt a populista logikát, hogy ti. a parlamenti többség „mindent visz”, mindent legitimál, állandó és megváltoztathatatlan, akkor még a Nagy Nemzetgyűlésénél és a Ceausescu-rezsimnél tartanánk. `89-ben a Ceau többsége 99.9%-os volt és – valljuk be – ellenzék nem is létezett, illetve a tüntetők, sőt az életüket áldozók, sem tudták mi fog következni, akkor mellette kellett volna maradni? Ilyesmit sugall Kelemen Hunor, amikor azt mondja azért nem támogatják a bizalmatlansági indítványt, mert úgysem megy át a parlamenten. Mondja ezt abban a kontextusban, amikor a kormánypárt mért népszerűsége már húsz százalék alatti, vezérének pedig alig 5% (igaz, hogy az utóbbi mérésben a Fidesz fiókpártja is csak 3%-on áll, a szavazói szándék tekintetében).

Ott tartunk, hogy a Fidesz itteni fő fiókpártjának februárban következő kongresszusa csak megerősíteni fogja a Fideszhez és az illiberalizmushoz, az autoriter populizmushoz való VÉGLEGES LECSATLAKOZÁST, a rommagyar (új)nacionalista politikai szubkultúra-győzelmét, melyet annak szorgalmazói örömmel nyugtáznak.

két kovászna megyei kiskirály, akik eddig is sokat tettek az elfideszeződésért, nyilatkozatban támogatják, Kelemen Hunor egyedüli jelölt, újraválasztását a Fidesz fiókpárt élére, mégpedig „nemzetpolitikai elkötelezettsége” okán. És napok óta folynak a „támogató levelek” (leánykori nevén a Ceauhoz idézett „scrisoare de adeziune”) a többi területi szervezet részéről is.

Hát így állunk az alternatíva-hiánnyal, és így menetelünk Illiberáliába, a versengő nacionalizmusok területére, ZSÁKUTCÁBAN, KISEBBSÉGIKÉNT, MAGUNK ELLEN. TISZTOGATÁSOK KÖVETKEZNEK, a nem NER-kompatibilis „elemek” zaklatása, a független sajtó teljes beszántása, stb., a forgatókönyvet Orbán már megírta.

Magyari Nándor László

Válasz az EU-s választásokra vonatkozó közös ellenzéki lista javaslatára

Tegnap egy egész fejezetet szenteltem a májusi EP parlamenti választás elméletileg felállítandó közös ellenzéki listának. A hangsúly az „elméleti” szóra vezethető vissza, mert jelenleg, bár a baloldali központok felkészülhetnek egy ilyen listára, a Jobbikról nehéz elképzelni, hogy áldást adjon egy ilyen rendszerre. Azonban az MSZP elnöke, Tóth Bertalan ezt a javaslatot tette a szombati demonstráción.

Nem ismerem az MSZP vagy más baloldali központok belső működését, fogalmam sincs arról, hogy ezt az elképzelést valaha is formálisan megvitatták-e a pártvezetők között. Ha eddig nem, akkor már késő: már megvitatják mind a független, mind a kormányzati médiában.

A 2014. májusi EP-választásokon, amelyek szorosan követték a nemzeti választásokon a nagy Fidesz-győzelmet, a szavazási lelkesedés alacsony volt. Kevesebb, mint 2,4 millió ember szavazott. Bár a Fidesz-KDNP csak a szavazatok 51,48% -át nyerte , a párt a 21 EP parlamenti helyének 57,14% -át érte el. Nyolc párt versengett, közülük hat helyet szerzett. Magyarországon a választási küszöb 5%, és a mandátumokat az úgynevezett d’Hondt mátrix alapján osztják el, amint azt az Országos Választási Hivatal honlapja mutatja.

Egy közös lista lelkes támogatója Hargitai Miklós

A Magyar Újságírók Szövetségének elnöke a hirklikk.huban azzal érvelt, hogy egy közös lista „a legnagyobb lehetőség az Orbán politikai rendszerének elpusztítására”, mert ha csak két fél tartózkodik a versenyen, az elvesztett szavazatok száma minimális lenne. Számításaim alapján azonban viszonylag kevés szavazatot vesztettek el öt évvel ezelőtt. Mindenesetre a kérdést, hogy egy kétpárti rendszer hogyan játszhatna választási lehetőséggel, saját matematikusainkra hagyom, akik biztos vagyok benne, hogy rengeteget fognak gondolkodni.

Hargitai úgy véli, hogy egy lista, nevezzük az Egyesült ellenzéknek, több szavazatot kapna, mint az egyes felek önállóan. Még ha a Fidesz csak néhány helyet vesztene el, az is jel lenne az Európai Néppártnak, hogy a Fidesz végül nem annyira erőteljes, mint azt hitték, és ezért az EPP inkább hajlandó lenne kivágni a Fideszt. A legutóbbi közvélemény-kutatások azonban az MSZP és a Jobbik esetében két-három mandátumot és egy DK-st jeleznek. Momentum, ha szerencséje van, egy helyet kaphat. Az LMP minden szavazata elveszne. Még a legjobb esetben is, az ellenzék jelenlegi kilenc helyéből egy-két helyet veszítene el. A legrosszabb esetben 4 helyet veszítenek el. De folytatja Hargitai, a közös lista 10-11 helyet jelentene az ellenzék számára. „2010 óta nem volt ilyen lehetőség…. Itt az idő, most vagy soha – írta Hargitai, idézve Petőfi Sándor híres versét, amelyet az 1848-as forradalom kitörése előtt írtak.

A Fidesz terve: az ellenzék bevándorlás párti

Echo TV oldalán megjelent egy hosszabb cikk, amely azt jelzi, hogy a Fidesz terve, egyelőre legalábbis, hogy az összes ellenzéki pártot, köztük a Jobbikot is, mint bevándorlást pártoló csoportnak állítsák be. Az ellenzéki pártok tagadják, hogy támogatnák a bevándorlást, de az EP választás jelöltjeinek egyesítésével igazán  sokszínű alapokról indulnak. Nagy országos demonstrációk szervezésével „meg akarják gyengíteni a bevándorlás elleni kormányzati pártok helyzetét”. Az EP választásainak egyesítésével „Soros listát” hoznak létre.

PestiSrácok üzenete talán a legnyilvánvalóbb: „Az EP-választások eredménye nagyobb, mint valaha, mivel a menekültválság teljesen átírta a kontinens politikai feltételeit. Ma már a migrációval szembeni attitűdünk van.” Az Emmanuel Macron által vezetett bevándorlási erőket csak a pártok támogatásával lehet megállítani, amelyek véget vetnek a status quo-nak.

Az idegengyűlölő magyar választóknak szóló üzenet az, hogy az ellenzéki szavazás, akár egyetlen listán, akár egyénileg, egy szavazás az ország elárasztására a közel-keleti és afrikai idegen migránsokkal. A Fidesz stratégiája, amely mindenben a Soros ellenes kártyára tesz, jól működött a múltban, és mivel a pártvezetés folytatja ezt a propagandát, feltételezem, hogy biztosak abban, hogy ez a továbbiakban is a legjobb stratégia marad. Felmerül a kérdés, hogy az elégedetlenség a rendszerrel felülbírálja-e a migrációs veszély kormány által ellenőrzött médiában terjesztett üzenetét.

Rettegni kell a bevándorlók „hordáinak” megérkezésétől

Számos „politikai tudós” tevékenykedik annak érdekében, hogy meggyőzze a választókat az EP választásának fontosságáról azoknak a magyaroknak, akik rettegnek a bevándorlók „hordáinak” megérkezésétől. Kiszelly Zoltán az egyik. December végén megosztotta gondolatait az MTV M1-csatornáján, ahol kifejezte azt a meggyőződését, hogy a kormányzati pártok, amelyek a bevándorlás ellenesek rendelkeznek, az EP-választásokon számíthatnak az új szavazókra. Feltételezem, hogy ezek a hirelingek csak a párt propagandistái által táplált papagájok. Véleményem szerint nem kétséges, hogy ha a mai és május közötti időszakban nem lesz jelentős megrázkódtatás, a Fidesznek ez a kampánystratégiája megmarad az EP-választásokra.

A választópolgárok politikai szempontból kifinomultabb tagjai nem juthatnak át a propaganda primitívségén, és nehezen gondolják, hogy egy ilyen üzenet erőteljes hatást gyakorolhat a választókra. De mivel a kormány annyira könyörtelenül dobta Brüsszelt, mint a bogeyman, azt állítva, hogy megpróbálták aláásni a magyar nemzet szuverenitását, és Sorost, mint a keresztény Európába a muszlimokat behívó Sátánt, lehet, hogy könnyebb meggyőzni az embereket, álljanak Brüsszel és Soros ellen, mint arról, ami magában foglalja az európai projektet, annak ellenére, hogy a magyarok többsége az EU-t támogatja. Az ellenzéki pártoknak kényszerítő ellentmondást kell találniuk, és igen, lehetőleg egy üzenetet.

Balogh S. Éva

Der Standard: A magyarok dühe

Orbán Viktor kormánya erős nyomás alá került – írta a bécsi liberális lapban Csekő Balázs magyar származású osztrák újságíró „A magyarok dühe” című kommentárjában.

A túlórázásról és a közigazgatási bíróságok létrehozásáról szóló jogszabályok tiltakozási hullámot váltottak ki, de kérdés, hogy ez milyen hatást gyakorol Orbán Viktorra, aki 2010-es hatalomátvétele óta ritkán került utcai nyomás alá. Voltak ugyan nagyobb létszámú tüntetések, de a mostaniak sokkal eltökéltebbek, hangosabbak, elégedetlenebbek és dühösebbek. Pillanatok alatt Orbán-ellenes mozgalommá váltak, és már kiterjednek a magyar társadalom sok rétegére.

A teljes ellenzék, a szakszervezetek és sok más szerveződés jogállamiságot követel, demokráciát, szabad sajtót és független igazságszolgáltatást – vagyis mindazt, amit Orbán lebontott. A lakosság elégedetlenségének mértéke a legjobban az ellenzék egységében mutatkozik meg. Az ideológiai eltérések jelentőségüket vesztették, a jobb-bal séma a múlté. Együtt vonulnak fel az Orbán-rezsim tekintélyelvű kurzusa ellen. A kép bizarr, de ez a magyar valóság. Intő jel a kormány számára, hogy a tiltakozások nagyon gyorsan átterjedtek vidékre is. Soha nem látott létszámban mennek ki az emberek a kisebb és nagyobb városokban is az utcára.

A tüntetők és a rendőrök közötti tumultuózus jelenetek láttán felmerül azonban a kérdés, hogy Orbán meddig megy el a saját kurzusában. Aligha fog engedményeket tenni, és az elmúlt hetek eseményei semmi pozitívra nem engednek következtetni. Az MTVA-nál a „belügyminisztériumból irányított magán őrszolgálat [!]” fellépése a parlamenti képviselőkkel szemben azt mutatja, hogy Orbán jottányit sem fog feladni hatalmából.

A helyzet csillapítása helyett provokatívan „hisztérikus sikoltozásnak” nevezte a tüntetéseket. Kilenc éve kétharmaddal a hatalomban Orbán szilárdabban nyeregben érzi magát, mint bármikor. Ennek ellenére kockázatos lenne számára az ellenzék véleményét egyszerűen lesöpörni, mert ez fokozhatná a lakosság dühét. Donáth Anna, a Momentum alelnöke 2019-et „az ellenállás évének” kiáltotta ki, ez startlövésnek tűnik a magyar ellenzék új korszakához, és széleskörű támogatást élvez a kormány bírálói között. Már eddig is tízezrek vettek részt a tüntetéseken: Magyarország egy politikailag forró év, Orbán pályafutása legnehezebb időszaka előtt állhat – írta a szerző.

Ara-Kovács Attila

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK