Blogles

Mi a bánat az a gyermekeket célzó „szexuális propaganda”?

„Felhőtlen-tiszta homlokú s ámuló szemű gyermek! Bár csöpp vagy, s én hajlott korú, s az évek futva telnek – tán örömödre lesz szerény ajándékom: e kis mesém. (Lewis Carroll: Alice Tükörországban – Tótfalusi István fordítása.)

Napok óta újra és újra felmerülő kérdés, kiváltképp a baráti kör azon tagjai körében, ahol kiskorú gyermeket vagy unokát nevelnek, hogy mi a bánat az a gyermekeket célzó „szexuális propaganda”? Mindenesetre ezeknek a gazembereknek semmi sem drága: ahogy kizárólag a saját zsebük érdekében kényszerítették rá a bevizsgálatlan, ámde rendkívül drága, s még a gyártó által sem javasolt módon a kínai vakcinára a 60 év feletti lakosság egy jelentős részét, ugyanúgy most is, kizárólag a legmocskosabb önös érdekeikből fakadóan pakolják teli az országot sötét elmék plakátjaival, amelyeken infantilis emojik üvöltve hívják fel leginkább épp a kiskorúak figyelmét a plakátok pervertált ötletgazdáira és az aberrált üzenetekre.

Én most megpróbálom a feltett kérdést megválaszolni, Freud, Jung és Bruno Bettelheim, kiváló gyermekpszichológus, analitikus mesekutató segítségével.

Mert a klasszikus mesék világából kiindulva, kedves barátaim, nyugodtan szóba hozhatjuk gyermekeink, unokáink előtt Jancsi és Juliska orális fixációját, az orális kielégületlenség megannyi példázatát, ahogy a testvérpár felzabálja a mézeskalács házat, avagy a gonosz boszorkányt, aki fel akarja falni Jancsit és Juliskát, beszélhetünk a kiskorúaknak a manifeszt orális szorongásról és annak kényszeres elfojtásáról, a testvérek közötti szexuális vonzódás sajátos szublimációiról, szólhatunk a nemváltás gyakorlatáról, amikor a nagymama az ágyban farkassá változik át, s a szülői ház terrorja elől menekülő pubertás kislány bebújik az ágyba a farkassá (nem)átváltozott szőrös nagymama mellé, amikor a bimbózó szexualitásának minden elfojtott érzékiségével Piroska a farkasban fölfedezi a csábító férfit, az ösztön-ént, szólhatunk kisgyermekeinknek a szülői ház által kijelölt útról való letérés szexuális következményeinek megannyi csábító következményéről, a virágoktól gazdagon tarkálló réttől a farkas bitorolta ágyig, szólhatunk az égig érő paszuly fallikus szimbólumáról, a fallikus fázis szerepéről, ecsetelhetjük a parányi hét törpe paradigmáját, utalva Priaposz termékenységistenre, a törpére, akinek hímvesszeje hatalmas volt és mindig tettre kész, erektált állapotban pompázott, felhívhatjuk a figyelmet a Hófehérkében szereplő csodás tükör és a nárcizmus szexuális vonatkozásaira, így a maszturbáció vagy az onanizáció szerepére, kitérhetünk a Csipkerózsikában megjelenő ajtóra a lépcső tetején, a zárban benne lévő kulcsra, ahol a zár a vulva szimbóluma, a kulcs a falloszé, s a zárban elfordított kulcs a közösülésé.

S persze érzékien mesélhetünk kiskorú gyermekeinknek, akiknek a plakáterdők emojijai már felkeltették figyelmüket, Csipkerózsikának az orsó tűjével megszúrt ujjacskájáról, az abból kiserkenő vérről, mint az első menstruáció megrendítő tapasztalatáról, a szexuális rabszolgaságban tartott Hamupipőkéről, a királyfi csókjáról, azaz az életre keltés orális aktusáról, vagy a békakirály örömteli nemváltásáról.

Vagyis a mesevilág sokszor ismétlődő motívumain felnőtt gyermekeink számára a fentiek aligha minősülnek tabunak.

De vajon mire kell vigyáznunk, mi az, ami a kormány számára szexuális propagandaként tiltott cselekménynek minősül?

Egyrészt tudjuk, hogy a név nélküli mesehősök mint állandó karakterek (tippi fissi, lásd például szegény ember, királyfi, gonosz mostoha, rút banya, a legkisebb testvér stb.), ha a mesében valóságos nevet kapnak (pl. Jancsi, Juliska, Piroska etc.), a történet rögtön hihetőbbé, valóságszerűvé változik. A konkréttá válás veszélyét elkerülendő eszünkbe ne jusson mondjuk a gonosz boszorkányt – teszem azt – Varga Juditként vagy a hétfejű, tüzet okádó, pusztító sárkányt Orbán Viktorként, s a falu bolondját Szijjártó Péterként megnevezni, mert az ilyen cselekedet az érintettek személyére nézve kifejezett szexuális propagandának minősül.

Ugyancsak szexuális propaganda szólni a behízelgően hazudozó, s a három kismalacot folytonosan félrevezetni, átverni és megzabálni óhajtó gonosz farkas emlegetése, aki kontinuus pávatánca során rendre mást mond és mást tesz, s akiről végül kiderül, hogy valójában egy jellemtelen, hazug vadállat.

S persze kiskorú gyermek által elkövetett szexuális propagandának minősül az, amikor mondjuk egy tömegtüntetésen a kisgyermek rámutat a zsarnokra vagy annak fényképére, s elkiáltja magát: A király meztelen! Mert ezt szívből jövő nevetés szokta követni, az addig nyakig betojt udvari szolgák várva várt felszabadulása, ami adott esetben még nagyobb örömforrássá is válhat, mint egy hétköznapi koitusz.

Gábor György

A Magyar Balsors

Most, hogy kiderült, az UEFA a magyarok mellett az angolokat is büntetni óhajtja „szurkolóik” alpári viselkedése miatt, egyértelműen bebizonyosodott, hogy immár a Magyar Balsorsot is el akarják rabolni tőlünk.

Szijjártó Péter és a többi hatalmasság éppen hogy lerántotta a sötét leplet a magyarság elleni ezeréves összeesküvés legújabb fejezetéről, amikor az UEFA-ba tömörült, s Soros György által rohamra vezényelt barbár európai csordák ismételten csak és kizárólag minket, magyarokat kívánnak büntetni a magyar szív dobbanására országegységbe rendeződött lelkes és szeretetre méltó nemzeti-keresztény elkötelezettségű hazafias ifjúságunk miatt, erre most tessék, az UEFA az angolokat is büntetéssel kívánja sújtani.
Hogy jön ahhoz az UEFA, hogy csak úgy elcsatolja Magyarországtól a Magyar Balsorsot, s odalökje azt a folyton kimért, hűvös, rendre az időjárásról csacsogó, buldogot tartó, délután kedélyesen elteázgató, este steaket faló és minden falatot, talán még a narancsos lekvárt is brown sauce-szal meglocsolgató angoloknak?

A Magyar Balsors Trianonjára minden jószándékú, igaz magyar csak egyet mondhat: Nem! Nem! Soha!

Hungary’s place in the Sun. Magyarország helye a Nap alatt.
És emlékezzünk meg továbbá arról is, ahogy Harry Kane, az angol válogatott csapatkapitánya a rasszista szurkolókról képes volt azt mondani, hogy azok nem is angol szurkolók, vagyis kirekesztette őket saját nemzete soraiból, azt üzenve nekik, hogy „nincs szükségünk rátok”.

Lehet-e ennél jobban jellemezni és hitelesebben leírni a beteg, dekadens, hanyatló, hitét vesztett, a legkülönfélébb eszmei bacilusoktól fertőzött, végóráit élő, agonizáló Nyugatot? Aligha!

Bezzeg az ezeréves örökségétől és jussától, a Magyar Balsorstól megfosztani készült Magyarországon a haza üdvének mélyen elkötelezett politikusok, a politikusok üdvének mélyen elkötelezett MLSZ és a hon dicsőségének mélyen elkötelezett válogatott labdarúgók közül senkinek sem jutott eszébe efféle üzenettel a nemzettestből kirekeszteni az elkötelezetten „mocskosrománozó”, kedélyesen „homofóbozó” (a valóságosan skandált szó idézéséért a Facebook letiltana), egy-egy ország teljes népességét (franciák, németek) vagy egy-egy sztárfocistát (Ronaldo) kórusban „homoszexuálozó” szurkolókat, hiszen nekik, politikusoknak, MLSZ-nek és válogatott focistáknak – az angol futballistákkal ellentétben – igenis szükségük van ezekre a honfiúkra és honleányokra.
Például jövő tavasszal a Magyar Balsorsnak mélyen elkötelezett, és azzal ősi vérségi kötelékkel folytonosan, újra és újra eggyé váló politikusoknak kifejezetten nagy szükség lehet még valamennyiükre.
Gábor György

Járvány-kommunikáció – Harci retorika

Kvázi-általános és nagyon elgondolkodtató jelenség, hogy a pandémia okozta rendkívüli állapot (annak különféle válfajai) szinte mindenhol a harci retorika, a háborús diskurzus előtérbe kerülését hozta.

Úgy tűnik a politikum B-változata a dolgok kezelésére a háborús keret- és viszonyok bevezetése, mind elvben, mind a szabályozások és az intézkedések terén. A rendkívüli- vagy szükségállapot kihírdetésétől kezdődően minden kormány és hatalmi-politikai szerveződés, szinte automatikusan, harci retorikára váltott, vezérkarokat hozott létre – bár gyakran civilekből, járványszakértőkből, de ugyanolyan harcias fellépéssel mint katonai megfelelőik – harci jelentéseket/statisztikákat, már-már háborús fenyegetettség esetén életbe léptethető intézkedéseket jelentettek be, cenzúrával, parancsszerű, felkiáltójeles modorban, stb.

A harci retorika, a háborús diskurzus a politika képviselőinek ideológiája, a helyi hagyományok, illetve akár egyes politikai vezérek személyes ízlése szerint sokféle volt.

Viszont mindenik a maga módján háborús hasonlatokkal, a megtámadott vár, sőt veszélybe került civilizáció allegóriájával, mindenféle háborús „győzelmi jelentésekkel” és veszteségekkel operált.

A pandémia alatti politikai diskurzusok és intézkedések szintjén jól kirajzolódott a demokratikus, az illiberális, illetve az autokratikus rendszerek természete, viszont – egy kezdeti mondjuk úgy „kísérleti” szakasztól eltekintve (a „nyájimmunitás” kivárási kísérletével) – mindenik háborús retorikára váltott.

A demokratikus rendszerek több magyarázattal és árnyaltabb kommunikációval, kevesebb harciassággal jellemezhető diskurzussal éltek; az illiberálisak/populisták bombasztikusan, mellveregetően harcias és uyanakkor következetlenül megengedő intézkedésekkel, olykor konteókat hangoztatva, máskor pedig drákói szigort színlelve,

önfényező, haza és nemzetmentő diskurzusokkal (“padlóra visszük/vittük a járványt” – mondta egy ismert populista vezér,

bármit is jelentsen ez) jellemezhetők; az autokráciák esetében viszont az elhallgatás, a szinte totális cenzúra volt a jellemző, eltúlzottan szigorú korlátozó intézkedések mellett.

A harci retorikára és a háborús intézkedésekre és politikai diskurzusokra való, mintegy reflexszerű áttérés fölveti a kérdést, hogy

vajon a MINDENKORI HATALOM SZÁMÁRA nem a HÁBORÚS VISZONYOK A NORMÁLIS ÁLLAPOT és a BÉKE CSAK IDŐSZAKOS és nem fordítva?

Az ugyanis nagyon is valószerűnek tűnik, hogy ez a járvány nem volt az utolsó, emberi civilizációt ért, globális kihívás. Ha nem akarunk folyton „háborúra emlékeztető”, statáriumok alapján, harci diskurzusok közepette élni, akkor

elő kellene állni egy – legalább – C-típusú tervvel is, ami a KÖZBIZALOMra épül és nem a félelemkeltésre, az örökös riogatásra és bűntetéstől való rettegésre.

Törékeny, ha úgy tetszik kozkázati társadalomban élünk, amit ha szükség volt még rá, a világjárvány leleplezett. A legtöbben mégis a „normalitáshoz” való visszatérésben gondolkodnak, ahhoz, ami kétezerhúsz előtt volt, pedig „új normalitásban” kellene gondolkodni, sokféle globális keretben politikai, gazdasági, kulturális, stb., szinten: a VÁLTOZÁS MÁR MEGTÖRTÉNT, AZ EMBERISÉG LEMARADT.

A pandémia harci kommunikációja elévült, képtelen akárcsak megmutatni is a valóságot.

Erre jó példa, hogy mostanra már egyetlen (harci) statisztikában sem bízhatunk meg, már a halál sem biztos, vagy legalábbis olyan keretezésbe helyezték, mely nem eligazít, hanem összezavar.

Meglehet, első körben, többnyire HIBRID – félig meddig békebeli, másrészt harcias – kommunikációs sémák, illetve diskurzusok jönnek, viszont egészen biztos, hogy ÚJ GONDOLKODÁSMÓDra és MENTALITÁSra lesz szükség „a civilizáció” túléléséhez, legyünk rajta!

„Távoli tüzeket nem lehet közeli vizekkel eloltani”.

Hallom a felháborodást Orbán legújabb politikai prostitúciója kapcsán, vagyis, hogy felajánlkozott immáron katonapolitikailag is Pekingnek. Az erőteljes érzelmek érthetők, de nem amiatt, mintha ezt az egészet komolyan is lehetne venni.

Persze a nyugati szövetségeseinkkel szembeni árulás komoly dolog, de Orbánra a Nyugat már semmi olyasmit nem bíz, amit az áruba bocsáthatna. Így van ez már évek óta. Egy amerikai diplomata – még a trumpi időszakban – osztotta meg velem azt az értesülést, hogy szerte a nagyvilágban a magyar nagykövetségeken úgy járnak ki s be a kínai és az orosz hírszerzők, mintha a képviselet a sajátjuk lenne.
Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) a kínai történelem egyik legnagyobb alakja, aki kivezette Kínát a maoi szennyből, s akit ezért a mai pekingi despota, Hszi Csin-ping (Xi Jinping) ki akar törölni a történelmi emlékezetből, egy tőle segítséget kérő, harmadikvilágbeli, korrupt politikusnak azt mondta:

„Távoli tüzeket nem lehet közeli vizekkel eloltani”.

Bölcs gondolat, s bármit feltételezünk is a pekingi vezetésről, azt az ostobaságot semmiképp sem kellene, hogy ezt ők ma másként gondolnák. Különösen nem egy olyan harmadikvilágbeli, korrupt politikus kapcsán, mint Orbán Viktor.
De a dolgot mégsem lehet ennyivel elintézni, ugyanis, ha félvállról vennénk ezt az árulást, nem lennénk méltók ahhoz a szövetséghez, amit a Nyugat, a NATO révén felajánlott nekünk
A DK egyértelmű választ fog adni erre az új kihívásra, amit Pekingben és a szövetséges nyugati fővárosokban egyaránt meg fognak hallani.
Ara-Kovács Attila

A Szakács majd megmondja

Zavarban vagyok, csak kapkodom a fejem. Szakács Árpád kétségtelenül elgondolkodtató írásban rántja le a leplet a regnáló hatalom nagy gonddal megrostált, választékos kulturális preferenciájáról, amely Fekete Péter cirkuszigazgató-kulturális államtitkártól a Szijjártónak oly kedves Kis Grofón és Majkán, valamint a Fekete Pákóra orgiázó egykori győri polgármesteren, Borkai Zsolton át Fásy Ádám mulatóskirályig ível, akinek maga Orbán Viktor kívánt fejléccel ellátott és miniszterelnöki kerekpecséttel nyomatékosított episztolájában mielőbbi felépülést. Mi tagadás, eléggé elrettentő összkép.

Eközben Szakács Árpád is lajstromba veszi a saját kulturális preferenciáit, Prohászka Ottokártól Mindszenty Józsefen át Csurka Istvánig vagy Molnár Tamás filozófusig, ami szintúgy markáns ízlésvilágról tesz tanúbizonyságot. Az, hogy közben L. Simon Lászlót, ezt a „milliárdos földesurat” Szakács nem tartja sem elegánsnak, sem úriembernek, aligha vitatható.

Én például sosem fogom elfelejteni azt a kulturális bizottsági ülést, ahol L. Simon elnöklete alatt alázták meg és nyírták ki Lovász László matematikust, az MTA akkori elnökét.

S hogy a kulturális seregszemle még teljesebb legyen, olvasom, hogy az EMMI-nek ad milliókért tanácsokat Takaró Mihály és Raffay Ernő. Mindkét tanácsadó zsidó-ügyekben kétségtelenül igen otthonosan mozog és imponáló magabiztossággal van jelen. Raffay Ernő például most majd biztos eligazítja Kásler Miklóst, hogy a kiegyezést követően hazánkba beérkezett migráns csapat miként „túrta ki a pozíciójából a magyarságot”, meg arról is ad tanácsot, hogy „egy idő után a zsidó migránsok, miután letelepednek, házat szereznek és állást szereznek”, milyen furfangos módon kezdik el magyarnak vallani magukat, s talán még arra is kitér, hogy hány százalék zsidó tevékenykedik a hazai sajtóban, ennélfogva nem véletlen, hogy

„a Fidesz most megcsinálta a maga nagyon kemény sajtóbirodalmát.

És gyalázzák az egész világon. Hát persze, mert tőlük vette el. Csak ezt soha senki semmikor nem mondja ki.” Ezek korszakos tanácsok lesznek a hasznos és pontos információkra éhes Kásler és apparátusa számára, mint ahogy Takaró jóvoltából hamarosan nyugvópontra kerülhet a magyarok millióit izgató metafizikai alapkérdés, hogy végül is Kertész Imre magyar volt-e, vagy sem, Spiró György embernek nevezhető-e a továbbiakban, vagy sem, Petri György a pokolra került-e, vagy sem, s sajtótörténetileg végre megnyugtatóan rendeződik a súlyos dilemma, hogy a Nyugat kis zsidó lapocska volt-e, avagy nagynak nevezhető migráns lap e hon makulátlanul tiszta nemzeti ritmusra ziháló kebelén.

Ám ha a fenti kérdésekre mégsem találnák meg a végső megoldást, biztos vagyok abban, hogy Szakács Árpád a megnyugtató válasz érdekében készségesen besegít majd.

Gábor György

Spiriturizmus – 2014/06/10

Elmúlt pünkösd és újra csendes Csíkszereda-Csíksomlyó és környéke. Hazaindult a tömeg, bezártak a zsibvásárosok, egy év múlva újra nagy lesz a sokaság, és zsúfolt a zarándokhely, ismét búcsújárók özönlik el a Szék útját, a templomkertet és a dombot, zászlósak és csendesen baktatók, hangosak és magukba szállottak egyaránt; székely, csángó vagy polgári ruhások, és a tarka politikus sereg, az elmaradhatatlanok. Idén is sokan megfordultak a búcsú környékén, idén is nagy volt a tumultus, és a médiaközvetítéseknek köszönhetően sokakhoz eljutottak a búcsújárás képei, a misék üzenetei, a résztvevők gondolatai, véleménye.

Ha eredetileg a zarándoklat értelmét a világ „szent és profán” felosztásának időszakos egyesítésétől, a szent térben való megmártozás tapasztalatától nyerte el, ma már kevesen követik a két térben való létezés modelljét, hiszik a hierophániát – a „szent” megmutatkozását és „egészen más”-ságának megtapasztalását – és egyre többen afféle vallásos turizmusnak, jó esetben problémáik felidézésére és önmagukban való tisztázására használják.

Mircea Eliade meggyőző erővel írja le és gazdag esettanulmányokkal, hivatkozásokkal illusztrálja, hogy a hieróphánia, milyen jelentőséggel bír a premodern társadalmak számára, hogy a szakrális térben, annak közelében élni, hogyan adhat sajátos erőt, „élettel telítettséget”, hogy „a szent: valami, ami léttel telített. A szent erő egyszerre jelent valóságot, örökkévalóságot és hatóerőt.”

A modern zarándok, aki élete legnagyobb részét profán, hétköznapi térben tölti, a szent teret jelenlétével egyre inkább deszakralizálja, olyan tevékenységek részévé teszi, melyek nem a szent jelleghez, hanem az evilági, (kozmikus) csodáktól mentes életvitelhez kapcsolódnak: spiriturista, aki élményekre vadász.

Amióta tömegessé, ökumenikussá, és főként médiaeseménnyé vált a búcsújárás, a jelenség eredeti értelme alaposan megváltozott, társadalmi jelentősége megnőtt, olyan nyilvános reprezentációvá lett, amely nem feltárja és erősíti, hanem inkább elfedi és megmásítja az esemény eredeti funkcióját, és értelmét. A hangsúlyeltolódás, kölönösen a reprezentációs jelleg miatt, és a résztvevők tarkasága, társadalmi összetételének kiszélesedése okán, egyre inkább rétegspecifikus értelmezések felé viszi el a vallási zarándoklat régi/eredeti jelentéseit, ugyanakkor ellentmondásossá is teszi a jelenséget.

A csíksomlyói búcsú, mint minden katolikus zarándoklat, dogmatikája szerint, „a már megbocsájtott bűnökért kiszabott tisztítótűzbeli büntetések elengedéséért” folyik. „Teljes búcsút nyerni” ez a bűnbocsánatot jelenti, a búcsújárás és az átélt megpróbáltatások, az imádság, a processzió minden mozzanata, eredetileg ezért történt.

Nem úgy a rendszerváltást követő csíksomlyói zarándoklatok, amelyek nemcsak elfedni látszanak a vallásos jelentésréteget, de egyenesen jelentésváltást hoznak: a katolikus megbocsájtás, a „tehermentesítés” és a maradék bűnöktől való „kiüresedés” helyett feltöltöldésre használják a résztvevők. Nem vallásos értelemben, hanem sokkal inkább nemzeti érzelmekkel és közösségi élményekkel, melyek jelentősége messze megelőzi a vallásos tartalmat. A jelentésváltás ellentmondásos azért is, mert

a katolicizmus „egyetemességét” helyi(-regionális) csoportidentitással cseréli fel,

nemzeti szimbolikát és retorikát, magyar-székely-csángó identitástudat erősítését és közösségi megélését kínálja az egyetemes vallási jelentés helyett. A zarándoklatban, a bűneit megbánó személy – vallási meggyőződése szerint – az „egyetemeshez” való csatlakozást, az általános szentségben való részesedést, és bűnbocsánatot remél; a spiriturista pedig – nemzeti, etnikai jelképekbe burkolózva, egyházi énekek helyett nemzeti-nemzetiségi himnuszokat harsányan dalolva – sajátosságának meg-, illetve kiélését tekinti fő célnak, egy sajátos fajta kollektív, de világi, lelkiállapotot (nemzeti mámort) keres. A szent tér elsődleges kisajátítása, és nem csak a sűrűn lobogtatott nemzeti jelképek fizikai értelemben deszakralizáló jellegére gondolok, hanem a vallásos hit és áhitat spirituális, „ideológikus” kisajátítására is, az egyetemesnek a sajátosra való váltásával, fölülírásával, történik.

Azt mondja a főesperes, hogy a jelenlevők és hallgatók/nézők katolikus hitüket és magyarságukat ne válasszák szét: „Ha becsületes emberként, elkötelezett emberként akarunk élni, a kettőt szorosan össze kell kapcsolni, és meg kell élni” (sic!); mondanom sem kell, hogy mindezt az “arctalan démoni erők” ellenében, akik a nemzetet és a székelységet “a multik kénye-kedvének akarják kiszolgáltatni” (sic!).

Az egyetemes szentség, a búcsújárás eredeti jelentése, csak a profán nemzeti egységideálok, az etno-nacionalizmus szolgálata miatt van jelen. Másodszor viszont, a spiriturizmus performansz jellegét, azt hogy a búcsújárás a közönségnek (is), a médiafigyelemnek szól, a leginkább a résztvevő politikusok jelenítik meg/használják ki.

A csíksomlyói szakrális térnek a megszállását – ahogy Baudrillard mondaná: hiperreálissá alakítását – az idén, az a groteszk képsorozat illusztrálhatná a legjobban, ahogy a magyar államelnök és felesége békésen másszák a hegyet, miközben körülöttük rezzenéstelen arcú, fekete öltönyös, napszemüveges, kigyúrt bodyguardok vonulnak, fejüket kapkodva, a teret pásztázva, fülükben  elmaradhatatlan kütyüikkel.

A csíksomlyói (posztmodenn) búcsújárás egy hiperreális térben előadott sajátos performansz, a nemzeti összetartozás szimulákruma, mely azt hivatott világgá kürtölni mégpedig a spiriturista tömegek által, hogy a „nemzeti egység valósága”, igazi valóság (true reality), holott a szimulált egység ellenére, a „való világban”, a magyar nemzet nagyon is szétszabdalt.

A kifejezést Vitos Botond fiatal szaktársamtól-barátomtól kölcsönzöm, aki tudtommal elsőként használta, lényegében hasonló tartalommal, összevonva a spirituális/szellemi tapasztalás iránti vágyat a turizmussal, mint utazással, távoli másság felfedezésével, illetve életvitellel. A szónak van némi irónikus és pejoratív üzenete és ezt használom ki, amikor a csíksomlyói búcsú profán közönségének jellemzésére alkalmazom, meg különösképpen a politikusok ott (is) jelenlevő performanszának értékelésére.

Nem tartom szerencsés választásnak azt a bibliai idézetet sem, amit az idei búcsújárás mottójául, vagy jelszavának választottak:

„Boldog a méh, amely téged hordozott”.

A (sűrűn vitatott) szűzen fogantatásra való hivatkozásnak nem volt sajátos jelentése a szövegkörnyezetben, amelybe belehelyezték. A nemzeti együvétartozás, „ősegyházközségek alakítására való felszólítás”, és a vallásos ige „lenyelése”, és „aprópénzre váltása” groteszk módon hat az említett, más szimbolikus jelentésekkel telt, „történetre” való utalás környezetében. Hogy mégis milyen szerepe volt/lehetett az idézett mottónak, a mise üzenetének kontextusában – azt csak a főesperes mondhatná meg.

Megítélésem szerint Baudrillard híres Disneyland hasonlatával ugyanarra a jelenségre reflektál, amelyet a csíksomlyói búcsújárás helyszíne kapcsán magam is mondok, hogy t.i. a csíksomlyói, fizikailag és ideológiailag is kisajátított szakrális tér, egyféle Disneayland-dé lett: „azért van, hogy elleplezze: maga a „valódi” ország, az egész „valódi” Amerika a Disneyland … Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben … ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú”(J. Baudrillard, Simulacre and Simulation, 1994).

Mutatis mutandis, a csíksomlyói búcsú kisajátított, hiperreális terét, a hétköznapok valóságának „hitelesítésére” használják, a nemzeti együvétartozás felmutatására:

úgy reprezentálják a nemzeti egységet, mintha az „valóságos” lenne.

Lánczi rektor esete a tisztességgel

Lánczi András Karácsony Gergely által felhatalmazva érezte magát, hogy beszámoljon a főpolgármester PhD tanulmányairól.

Én pályám kezdete óta egyetemen tanítok, szinte minden létező helyzettel találkoztam már. Csak zárójelben mondom: nemrég köszönt el az egyik legtehetségesebb hallgatóm, mert felnőttként olyan gondjai akadtak, amelyek meggátolták abban, hogy folytassa egyetemi tanulmányait.

Lánczi Andrásban, ha volna egy parányi intelligencia, egy parányi tisztesség és egy parányi ismeret saját hivatásának alapjairól, sosem tett volna ilyet, még akkor sem, ha Karácsony Gergely erre külön felszólítja őt.

Egy tanár, legyen az oktatás bármely szintjén, nem teheti meg, hogy kibeszéli tanítványát a nagy nyilvánosság előtt, s kiváltképp nem használhatja fel politikai célokra az információkat, bármik legyenek is azok.

Szöges ellentétben azzal, amit most Lánczi rektor művelt. Ahogy a gyóntatófülkében elhangzottak is titkot képeznek, az orvosi rendelőben, vagy az ügyvédi irodában mondottak is, ugyanígy az oktatási intézményekben történtek sem válhatnak közüggyé, s főként nem ócska politikai célból. Vicces lesz, ugye, ha az orvos a pácienséről megtudja, hogy neki nem tetsző politikai pártnak dolgozik, azonmód publikálja valamelyik napilapban betegének minden baját, töviről hegyire, aprólékosan taglalva a legszenzitívebb részleteket. Vagy ugyanezt teszi majd az ügyvéd. Vagy a tanár, aki elmondja, hogy a Gyurcsány gyerek olyan szarul szolmizált, hogy berepedt tőle a füle; hogy Dobrev politechnikából rémes volt, szabás-varráson főzős kötényke helyett tizenhat személyes katonai sátrat hozott össze; hogy

Németh Szilárdka még tizenhét évesen is az ujjain adott össze, s a kettő meg kettő mindig nyolc volt nála; hogy Deutsch Tamás csak azért ment át a vizsgáin, mert odaszóltak a tanszékre, hogy ő lesz a sportminiszter, pedig lófaszt sem tudott a római jogból;

hogy a Hiller is hiába jön a latinjával, sokszor rosszul deklinált; hogy a Varga Judit csak azért ment át nemzetközi jogból, mert semmit sem tudott ugyan, de a professzor foci rajongó volt, s elkápráztatta őt a hallgató hölgy a dekázó képességével.

És ha eddig nem, hát most fogalmat alkothatunk arról, milyen rektorok és milyen kuratóriumok várhatók a jövőben, miután a Fidesz az ország majd’ minden egyetemét saját alapítványaiba mentette át.

Szerintem Lánczi már szervezi az egyetemén a besúgó- és jelentő hálózatát, hogy azokra is ráláthasson, akik megúszták Lánczi rektor óráit.

Végezetül Lánczi rektor tesz egy hatalmas felfedezést (nem hiába rektor ő), mégpedig azt, hogy a kommunista évek máig érzékelhető hatása, hogy még az egyetemeken is nagyon rossz az idegen nyelvek ismerete. Eddig ez beszarás! Majd levonja a konklúziót: „Kezdjük az alapoknál, különben az idegen nyelvekkel sem fog menni.”

Nem tudom, hogy Lánczi rektornak feltűnt-e, hogy az övéi lassan 12 éve vannak hatalmon (nem is akármilyen módon). Nyilván ugyanezzel a döbbenetesen újszerű tapasztalattal már rendelkezett 12 évvel ezelőtt is. Vajon miért nem akkor mondta azt, hogy drága, egyetlen, édes, kedves Viktorom, te is eléggé szarul beszéled az angolt, hihetetlenül komikus alaphibákkal, úgyhogy azt tanácsolom, ne kötelezően választható hittan és/vagy erkölcstan legyen az iskolákban, sokra mennek azzal, hanem nyelvoktatás és nyelvoktatás és nyelvoktatás, mert magyarul már Hegyeshalom és Záhony között sem boldogulhatnak a következő generációk.

Ha ezt mondta volt, akkor nem szóltam semmit. De ha nem mondta, akkor újfent tisztességtelen, gyáva és számító, mert csak akkor jön ezzel elő, amikor a sanda politikai érdekek úgy kívánják.

Végezetül:

emlékszik valaki arra, hogy tavaly, amikor a Fidesz úgy döntött, hogy az egyetemi diplomához nem szükséges nyelvvizsgát letenni, Lánczi rektor felhevülten ordított vagy tiltakozott volna? Mert ha igen, egy szót sem szóltam.

Ha azonban mégsem, akkor megerősítem, hogy Lánczi nem is annyira egyetemi oktatónak való, sokkal inkább politikai komisszárnak.

Gábor György

A belső hang esete a védelmező combozókéssel

Nemrég írtam itt azokról a bizonyos „belső hangokról”, amelyre a legelvetemültebb gyilkosok, gazemberek szeretnek hivatkozni. A démonról, a bentről megszólaló, felbujtó, sötét hangról, amely gyilkossá tette Macbeth-et, Raszkolnyikovot, s a történelem során megannyi mást.

Csakhogy ezek a hangok a mi hangjaink. Az a késsel támadó aljas gazember, aki egy autóbuszon megtámadott egy nőt annak SZFE-s szájmaszkja miatt, ugyanazokat a szavakat és indokokat mondta vissza a támadás okaként, amelyeket néhány nappal a támadást megelőzően hallott hozzá hasonló alakoktól, akik a keresztény-nemzeti-kormánypárti televízió keresztény-nemzeti-kormánypárti műsorában az eligazító belső hang szerepét töltötték be a történetben: a késes támadó „ótvar közösséget” emlegetett és a hatalom külső hangjaként megfizetett és jól tartott beszélgető partnerek is „ótvar szektaként” nevezték meg azt a közösséget, amellyel szemben

„nekünk itt könyörtelennek kell lennünk és azt kell mondani ennek a szektának, hogy takarodjatok.

Elég volt belőletek”, mondta a tévédaimón, s a „combozó kés” „külsővé tette”, „vita activá”-ba fordította a tévés belső hangok „vita contemplativá”-ját.

A minap pedig Kálmán Olga lefejezéséről, családjának kiirtásáról és felgyújtásáról imagináló, nyilvánvalóan keresztény-nemzeti-kormányhű honpolgár arról számolt be, hogy – feltételezhetően ő is megannyi belső hang következtében – „iszonyatosan, minden elképzelést felülmúlóan gyűlölöm a baloldalt”, s hogy most mégsem nyúlt a maga „combozó kése” után, annak nem az volt az oka, hogy kicsorbult az éle, hanem az, hogy legutóbb akkor kezdett el dünnyögni benne a belső hang, amikor odakint épp rendőrök tartózkodtak. Amúgy, ha épp nincs „combozó kés” olyankor fejsze is megteszi, s ha információ szükségeltetik annak szakszerű, gyors és pontos használatáról, Orbánon vagy Szijjártón keresztül könnyen elvezet az út az azeri baltás szakemberig, de ugyancsak Orbán és Szijjártó segítségével juthatunk el a kínai keresztény- és ujgur-üldözők módszereinek feltérképezéséig és házilagos használatáig.

Egy évvel a választás előtt fortissimo ordít a belső hang.

Az egyik keresztény csatorna rádióstévésmindenese „nyilvános hisztit csapó”, „hisztiző úrinőként” emleget egy politikust,

s bőrét és dekoltázsát felemlegetve egycsapásra hangot ad az önmagát bizsergető hímlöttyös hormonjainak, s még a politikus fizetését is szóba hozva felvonultatja, milyen a frusztrált és pitiáner irigységgé és a szomszéd tehenének pusztulását kívánó ismert hazai bölcsesség belső hangjává tett zúgolódás, a másik, ugyancsak a fenti keresztény csatornát szolgáló tévésrádiósmindenes pedig Arisztotelész és Linné után új állatrendszertant állít fel, a neki nem tetsző vitapartnerét a „gyáva féreg” és a „hazug disznó” rendszertani csoportba belebensőhangozva.

Igen kifejező volt a Kálmán Olga ellen felvonulni és hadba állni kész honfiú, aki elmondta, hogy

Kálmán Olga annyit támadta Orbán Viktort, hogy ezért szándékozott ő a bárddal vagy a pallossal történő lefejezés hagyományos, avagy a nyaktiló (guillotine) modernebb eszköztárával fellépni ellene.

Miután nem tudni arról, hogy Kálmán Olga szintén készült-e Orbán Viktor és családja lefejezésére, okkal feltételezhető, hogy az illető honpolgár mind szemantikailag, mind szintaktikailag alaposan félreértette a vita, a diszkusszió vagy a kritika valóságos súlyát és elengedhetetlen szerepét.

Nem tetsző politikai véleménynyilvánítás, s a munkában edzett szorgos kéz máris a combozó kés, a pallos vagy a nyaktiló után kap, avagy a vita a nagy lópikula nevű semmiről esetén gőgöske pökhendiséggel (pedig számtalan ok lenne a szerénységre) frusztrált, irigy, vagy a pianissimo állapotába került hormonháztartása okán a fogak léckerítésén át azonmód nyilvánosan hisztiző, nagypofájú úrinőt, továbbá férget és disznót böffent fel.

Pedig a vita, a polémia, a diszkusszió a zsidó-keresztény kultúrkörön belül (s tegyük hozzá: kifejezetten ott!) tradicionálisnak, s intellektuális tevékenységnek volt mondható (már akinek futotta erre), hasonlóképp a görögök óta az irónia és az önirónia (már ha egyáltalán akadt erre képesség), csakhogy az ország mentális állapota, szellemi és morális nihilje mára riasztóvá vált.

Van még egy év a választásig.

Nem kellene ezt az őrjöngést csendben befejezni? A nagy önmegvalósításokat más közegbe áthelyezni?

De ha nem, akkor viszont aligha kifizetődő erre a célra kiválasztott egyes személyek meggyalázásával és lemészárlásával vacakolni. Ma már egészen biztosan elő lehet állítani házilagosan készített atombombát vagy kiskertből indítható ballisztikus rakétát.

Minek elaprózni mindent? Ennek az országnak már úgyis mindegy.

Reménykedjünk a dédunokáinkban!

Gábor György

Gerinc nélküli sikerek

Nagyok az erőfeszítések, hogy a sikert sikerre halmozó Orbán-rendszer a kultúra felülről irányított, szelíden agresszív, szisztematikus átfarigcsálásával végre Orbán-korszakká magasztosuljon. Ennek két kötelező lépcsejét köszönthettük az elmúlt egy-két nap híreire bukkanva.

Mindjárt az első hír hallatán meg kell állapítanunk, hogy Marlon Brandónak viszonylag könnyű dolga volt, amikor a Keresztapa forgatásához kapott egy speciális protézist, hogy buldogszerű kinézete legyen.

De Rudolf Péternek már tíz kilót kellett magára szednie Török Ferenc 1945 c. filmjéhez. És ez még semmi! Hegedűs D. Géza húsz kilót volt kénytelen hízni Szász János A hentes, a kurva és a félszemű c. filmjének szerepéért.

Mindez azért jutott most az eszembe, mert olvasom, hogy Gyurcsány Ferencről és a 2006-os eseményekről készül egy film, hála az egészen kiváló Kálomista Gábor producernek, állítólag 800 milliós büdzséből.

Biztos vagyok abban, hogy remek produkció lesz: a méltán világhírű magyar dokumentarista hagyományhoz hűen történetileg hiteles, finoman árnyalt, ízléses és elegáns, megvilágosító erejű, differenciált látásmódról tanúskodó, minden ócska propagandisztikus eszköz elől megvetéssel elzárkózó, s az aktuálpolitikai elvárásokat méltósággal kizáró, magasan kvalifikált alkotás.

A hozzáadott értékből – reményeim szerint – tán még a Magyarságkutató Intézet neves szakértői is kiveszik a részüket.

Alig várom már!

Mint ahogy már most várom izgatottan a tizenöt év múlva leforgatandó filmet Orbán Viktor tizenkét esztendejéről, amelynek persze az addigra kisnyugdíjas Kálomista Gábor bácsi helyett minden bizonnyal már más lesz a producere.

A fenti példák nyomán egészen biztosan lehet majd találni színészt, aki Orbán Viktor alakításáért akár plusz harminc kilót is képes lesz magára venni.

De azt még nehezen tudom elképzelni, ki lesz az a színész, aki a hiteles megjelenítésért hajlandó lesz a forgatásra kioperáltatni a gerincét.

A mai kulturális hír szerint újabb mérföldkő szülésén vajúdik a NER tündökletes fényességességgel ragyogó csillagösvényes égboltján a pogánysággal egyesített nemzeti kereszténység (továbbiakban Christopaganos) sumér-szittya csodaszarvassal hímzett, s pártus herceggel ékített, bálványfaragó, táltos, sámándobos, transzpszichedelikus, halottlátó, a hőn áhított Orbán-korszakot megképző falvédő civilizáció: tudniillik, mint olvasom, a nyáron megnyitja kapuit a Szőcs Géza Magyar Történelmi Színház, amely a Szőcs Géza Nemzeti Lovaskultúra Központ online tartalmaival a magyar kultúrát és a tradíciókat kívánja népszerűsíteni, valamint a Simonpusztai Nemzeti Lovas és Hagyományőrző Egyesülettel vállvetve változatos programokkal készül az év hátralevő részére.

A hír értelmezésében némileg zavart okozott bennem, hogy jóllehet színházról van szó, ráadásul új színházról, továbbá egy Lovas Hagyományőrző Egyesületről, mégsem látom sehol Vidnyánszky nevét, de még egy szimpla tüzér ezredest sem sodor felénk a szeszélyes tavaszi széljárás,

aki – für alle Fälle – jól beijeszthetné a világ összes Hagyományőrző Egyesületét, hogy ők majd csak akkor hagyományőrízhetnek, ha erre megkapják a Magyar Nemzeti Hagyományőrző Egyesület akkreditációját és licencét, mellé Szarvas József méltán elhíresült dákóját, valamint azt, hogy az SZFE korábbi rektora által egy kissé használtnak ítélt WC-papírra lefektetett, s a hivatalos teendőket tartalmazó jegyzőkönyvet mielőbb vezessék át a Nílus deltájánál termő papiruszsásból előállított papiruszra, hogy Szarka kancellárnak is módjában álljon úgy tisztálkodnia, ahogy neki tetszik.

De feltétlen jó hír, hogy a tervezett „történelmi témájú családi darabok” mellett felbukkan a Lovas Mikulás-ünnepség sokat sejtető és bizsergetően kecsegtető tematikája. Lovas Mikulás-ünnepség! Ilyen állat nincs is, mondhatnánk, s ezt látszik igazolni Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve, amelynek bevezetőjében Borges azt írja, hogy a gyerekek szeretik látogatni az állatkerteket, ahol a gyerek „olyan élő állatokat lát, mint még soha: jaguárt, keselyűt, bölényt, és – ami a legkülönösebb – zsiráfot is. Először találkozik az állatvilág elképesztő gazdagságával, és lenyűgözi a látvány, holott meg is riaszthatná vagy rettenthetné…

Természetesen tagadhatjuk a valóságot.

Azt is állíthatjuk, hogy azok a gyerekek, akiket egyszer váratlanul elvittek az állatkertbe, húsz év múlva neurotikusok lesznek…” (Borges: Képzelt lények könyve, Bp. Helikon Kiadó, 1988. 5. Fordította: Scholz László)

Miután a Legenda aurea egyetlen helyen sem számol be arról, hogy a Mikulás, azaz Myrai Szent Miklós lóháton közlekedett volna, vagy a csodáit vágtatás közben abszolválta volna, föl a háztetőn, egészen a kéménynyílásig, zabla nélkül, esetleg hátrafelé nyilazva az ablakok felé, s ha netán a megjelenített lovak

A pozsonyi csata c. filmben megcsodált, jókora szarvakkal ellátott szkíta tér- és időutazásból elevenednének meg, mindjárt lenne remény arra, amit Borges méltán hiányolt: NER-neurózisban szenvedő gyerekek nagyszámú előállítására.

És a rénszarvashoz szokott gyerekek az Orbán-korszaknak köszönhetően máris eszükbe véshetik egy életre, hogy igenis, a világ eme táján minden állat létezik: a magyar lovasnomád múlttal összevegyült Szent Miklós, a barommal szimbiózisba lépett majom, s a sok marha, aki saját idiotizmusának kielégítésére szarkaként lopja a köz vagyonát.

Gábor György

Hullarablás ATV módra

Akkor most képzeljük el azt a helyzetet, hogy kétszer szabálytalanul, a startpisztoly eldördülése előtt kiugrom a startvonalról a 100 m-es síkfutás olimpiai döntőjében, amiért – a szabályok szellemében teljes joggal – kizárnak a további versenyből, ám én ezt követően azt kérvényezem, hogy ideiglenesen, mondjuk fél évre viszont adják nekem az olimpiai aranyérmet, s mindazt, ami vele jár. És bár „ideiglenesen”, de megkapom.

Szóval: elképzelhető?

Súlyos kényszerképzet fennállása esetén minden további nélkül, továbbá akkor, ha az olimpiai játékokat Magyarország rendezi, s a 100 m-es síkfutás döntőjének lebonyolítója a Médiatanács.

Történt ugyanis, hogy a Klubrádiótól (meggyőződésem szerint törvénytelenül) elvett frekvenciát, vagyis az aranyérmet „ideiglenesen” az a Spirit FM kapja meg, amelyet szabálytalanságért?, formailag vagy tartalmilag hibás pályázatáért?, a pályázat szakszerűtlenségéért, nívótlanságáért?, valamilyen összeférhetetlenségért?, ki tudja, miért, mindenesetre a nagyérdemű Médiatanács kizárt a pályázatból.

Most viszont a Médiatanács bejelentette, hogy a Spirit FM kérésére május 3. és október 29. között, nincs akadálya annak, hogy „ideiglenesen”, azaz „átmeneti időre” birtokba vehessék a frekvenciát”, s azt megkaphassa az ATV-csoporthoz tartozó Spirit FM.

Két eset lehetséges: az egyik az, hogy az ATV-csoport törvényesnek tartja a Médiatanács Klubrádióval szembeni eljárását, s ezért ül be minden skrupulus nélkül a helyébe. Ha így van, azt az ATV-csoportnak – félreértéseket elkerülendő – érdemes és szükséges lenne nyíltan deklarálnia, mondjuk az ATV legnézettebb műsorában.

A másik lehetőség, hogy az ATV-csoport nem tesz eleget ama – minimális – elvárásnak, amit jobb helyeken erkölcsi kötelességként szokás emlegetni. Ugyanis az adott helyzetben, amikor ráadásul még perek folynak a Médiatanács döntésével szemben annak jogszerűségét eldöntendő, vagyis amikor még – alaphangon fogalmazva – nem derült ki megnyugtatóan, hogy törvényes vagy törvénytelen volt-e az eljárás (szerintem az utóbbi, de nem vagyok én bíróság), nem ülök be másnak a helyébe, kiváltképp, hogy maradtak még súlyosnak tűnő kérdések.

Ez így semmi más, mint vagy hullarablás, ám úgy, hogy közben még a tiszteletre méltó megboldogult, azaz a Klubrádió teljes testi mivoltában itt jár-kel közöttünk; vagy azokra az időkre emlékeztető eljárás, amikor az elhurcoltak vagyonára lehetett pályázni (és persze pályáztak is, lakásra, eszcájgra, képekre, szőnyegekre, télikabátra, mindenre, ami csak vihető volt); vagy markecolás (az ellehetetlenített állapotba juttatott alany kifosztása), de akár így, akár úgy, nagyvonalú alibi biztosítása részben a Fidesz, részben a Médiatanács számára, amely utóbbinak legfőbb célja (kár itt minden mellébeszélés, csűrés-csavarás), hogy

a Klubrádió legyen minél inkább visszaszorítva a választások előtt.

Nem a politikusoknak üzenem, nekik szakmai kötelességük, hanem az ATV-be még mindig bejáró megmondó embereknek: ha nem volna meg Julien Benda Az írástudók árulása c. könyve Babits Mihály kiváló esszéjével egy kötetbe rendezve, antikváriumban beszerezhető.

Gábor György

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!