Blogles Archives Page 27 of 41 › Független Hírügynökség

Teleormányi köztársaság

FüHü

-

2018-06-12

A teleormányi patyomkin köztársaság kihirdetése megtörtént, reakció is várható rá, de az egyesülés száz év után is kétséges, amikor a széthúzást és gyűlöletet erőltetik, és ne feledjük a szétszakításban csak pillanatok kérdése, hogy mikor találják meg az etnikai törésvonalat, (ezt még egyszer mondom, a mai rommagyar mainstream kedvezőnek is ítélné meg, hogy a rommagyar társadalmat nacionalista alapon mozgosítsa).Ma a szétesés van közelebb, és nem a “Nagy” egységesülés.

A román nemzeti történetírás – kevésbé maga a megtapasztalható történelem – kulcsfogalma az egyesülés, azután pedig, valamilyen értelemben és vonatkozásban homogén román nemzetállami lét megvalósítása, mint évezredes törekvés kiteljesedése jelenik meg.

A nacionalista történetírás, mint a román kultúra és közélet központi diskurzusa, paradox módon az államszocialista rendszerben vált dominánssá, és jutott el a protokronista szélsőségességig, nem adta föl nézeteit. Elsősorban az akadémiai történetírók őrzik, illetve igyekeznek fenntartani – a tudományos szempontból tarthatatlan – nézeteket /élükön az újonnan megválasztott elnökkel/. De a közbeszéd és a politikai diskurzusok is minduntalan visszatérnek azokhoz a regresszív és autarchikus nézetekhez, melyek hátterében a – lényegében premodern, módszertani nacionalizmuson épülő stb. (lásd Katherine Verdery vonatkozó értelmezését) – nacionál-kommunista történetírás kognitív stratégiája húzódik meg. Olyan erős ez a historiográfiai hagyomány, hogy az általa kitermelt történelmi mitológiák, legendák és üres formulák, gyakran, alternatív tényekből, nem létező dokumentumokból és forrásokból összeállított megtévesztő panelek, alaposan megtévesztik még az elitet is, a nyilvánosságban megnyilvánuló közemberek történelmi tudatát is: magyarán igen sokan elhiszik, amit a regresszív és reakciós történetírás kommunikál. Gyakran úgy tűnik az egységesülés, a homogén nemzetállam fölépítése olyan implicit nemzetpolitikai stratégia, mely – mert túlélte kezdeti szakaszát, az imprinting sikerült – örök, afféle nemzeti vonás, és azután mégsem. Viszont – legalábbis úgy tűnik nem belső, hanem nemzetközi konjunkturális és globális hatások okán – politikai stratégiát és különösen közpolitikákat nem lehet építeni rá. Az egység nacionál-kommunista felfogása ugyanis nem konkrét, megélhető és átszármaztatható szolidaritásra, együttműködésre, kölcsönös segítségre, stb., vagy patriotizmusra utal, hanem nacionalista ideológiai háttér, ha úgy tetszik stílus, a közbeszéd üres modellje /formă fără fond/.

Ez roppantmód zavarja az ellen-nacionalista diskurzusokat hajtogató rommagyar elitet, mert számukra, egy jobban mozgósító, vagy mondjuk úgy véresszájúbb román nacionalista centenáriumi év mozgósítóbb hatással bírna és a Pestről jövő hasonló elvárást sikerülne teljesíteni. Már a tavaly télen elkezdődött a potenciális centenáriumi nacionalista támadások megelőlegezése a Fidesz itteni fiókpártjai által, csakhogy szemmel láthatóan, a stratégia nem jött be, az év ilyen értelemben egyelőre csendes, sőt. A tegnapi ünnepi és nemzeti pátosszal telinek tervezett momentum képei, melyet a Simona Halep Roland Garros-i győzelmének megünneplésére szerveztek, alkalom volt, hogy a bukaresti polgármester-asszonyt kifütyülje a közönség. Az eset is jól mutatta: a nacionalista diszkurzus nem hatékony szervezőelv, nem egyesít, hanem szétválasztja a társadalom különféle szegmenseit. Az elterjedt nacionalista ideológia, a nemzeti kizárólagosság, mint neve is mutatja, ilyen vagy olyan alapon kizár, de végül senkit sem integrál). A rendszerváltás elhozhatta volna a történetírás és nyomában a tanítás (nálunk nem a történelemkönyvek ihletik a történelmi filmek forgatókönyveinek íróit, hanem megfordítva a játékfilmek forgatókönyveiből merítenek a tankönyvek megírói) megváltoztatását, modernizálását, de a konzervatív mainstream megőrizte Ceaușescu engedményként, lojalitásért cserében kínált nacionalista historiográfiáját.

Akárhonnan is nézzük a jelenlegi román társadalmat, egyesülés és homogenizáció helyett a töredezettség, szétszakítottság, strukturális, gazdasági, szociális, területi, kulturális/civilizációs, etnikai, stb., eltéréseket, sőt akár a politikai kultúrák összeférhetetlenségét, láthatjuk. Fölsorolni is hosszadalmas mindazokat a társadalmi és sok szempontból akár kulturális (sőt civilizációs) törésvonalakat és egymással alig érintkező társadalmi osztályokat, vagy rétegeket és közösségeket, melyek a román társadalmat – száz éves közös történelem ide vagy oda – egyre szembetűnőbben jellemzik. És hogyha az elterjedt nacionalista ideológia és történelmi mítoszok nem képesek összetartani és perspektívát adni a társadalomnak, az a remény is szertefoszlani látszik, hogy a nyugati típusú polgárosodás képes lenne felzárkózási pályára állítani a román és benne a rommagyar társadalmat.

A román rendszerváltást követően nagyon nehezen és bizonytalanul indult el a felzárkózás a politikai nyugathoz, felemás eredményekkel és elhúzódó ücsörgéssel egyféle szürke zónában, a “törékeny és sajátos demokrácia” formulába tömörített posztkommunista rendszerben (Iliescu-rezsim). (A továbbélő nacionál-kommunista, bezárkózó és reakciós ideológiája nagyban hozzájárult ehhez, a maga “nu ne vindem tara”, és hozzá hasonló jelszavaival, a reprivatizáció elszabotálásával stb.). Románia még régiós sorstársainak vonatkozásában is feltűnően lemaradt, foglyává vált a posztszocialista, perifériás helyzetének, amiből kimozdulást az EU-integrációs projekt hozott, mely miután formálisan révbe ért, politikai hatása kiürült és ellaposodott. Az EU-ba való belépést megelőző időszakban volt egy fontos fejlemény, a politikai pártok abban versengtek, hogy melyik nyitottabb és tudná gyorsabban teljesíteni a csatlakozási feltételeket. A felzárkózó, nyugatias lelkesedés csúcspontját – legalábbis politikai, választási értelemben – a 2014 novemberi elnökválasztás jelentette, és Johannis megválasztása. Azután még volt a nyugatosodásban érdekelteknek (yuppie társadalom?) néhány megmozdulása, – a Verespatak-mozgalom tüntetéseitől a Collectiv-tragédia nyomán kialakult mozgalmakig és a 13-as sürgösségi kormányrendelet kontesztálásáig stb. – de ezek, mintha kifulladtak volna mára.

Azt hiszem ez a hazai kontextusa a PSD által szervezett szombati (folyó év június 9.) bukaresti tüntetésnek, melynek ugyan nem volt nagyon világosan meghatározott és néhány jelszóban összefoglalható témája és üzenete, viszont megmutatta a román demokrácia állapotát, egy széttagolt társadalom tanácstalanságát, mely nem bír igazi középpel. Érdekes és látványos, hogy maga a hatalom is tanácstalan (először a tradicionális családért – lényegében ortodox/homofób érzelmekért – akartak tüntit szervezni -, a sors fintora, hogy aztán a hatalmat éltetni hivatott nagygyűléssel párhuzamosan folyt a Gay Pride fölvonulás), nem tudja mit tűzzön zászlajára, mert őszinte azért nem lehet: a korrupció védelmét nem lehet fennen lobogtatni, köréje mozgalmat szervezni. És az egyesülés centenáriumán a szakadást ünnepelni, sőt nem csak politikai értelemben, hanem szociológiaiban is szétszakítani egy amúgy is vulnerábilis, közép(osztály) nélküli társadalmat, nem dicsekvésre okot adó cselekedet. Miért probléma az ahogyan – közvetlen vagy közvetett kényszerrel és zsarolással, mézesmadzaggal és korbáccsal összetrombitált – pészédés tömeg kifejezte politikai szimpátiáját? Mindenekelőtt azért, mert nem politikai, hanem társadalmi ellentéteket – a város és a provincia, a nyugatias és a tradicionalista, a helyzetüknél fogva progresszív és a reakciós stb. -, társadalmi szegmenseket fordította egymással szembe. A jelenlegi kormány-elnök szembenállás, nem egy polgári társadalom politikai közösségei közötti versengést és ideológiai ellentétet hozott és hoz fölszínre, hanem társadalmi habitusokat, regionális közösségeket és foglalkozásbéli kategóriákat stb. ütköztet, törésvonalakat erősít, sáncokat mélyít, szekértáborokat alakít. Nem az (i)gazságszolgáltatásról és nem is annak virtuális függetlenségéről, nem a nem létező párhuzamos államról (ezek csak populista hívószavak), hanem ennél többről, a társadalom alapszövetéről van egyre inkább szó. Mert nem csak két Románia van, hanem sokkal több, és a törésvonalak torlódása, egymásra tevődése (interszekciója), és ennek a be nem ismerése, szétfeszítheti a társadalmat (különösen, hogy a kormányoldal a helyhatóságokat és az adminisztrációban dolgozókat képes kontrollálni – nem utolsó sorban – a számukra kedvező osztogatással, fizetésemeléssel, kiváltságok biztosításával gyarmatosítania. A nagy többségében a PSD-nek kiszolgáltatott/elkötelezett kolonizált adminisztráció mellett, nem csoda, hogy ez a párt a legtöbb közéleti korrupciós eset érintettje is, ez egyáltalán nem az (i)gazságszolgáltatás részrehajlásáról szól). Romániát ezután kellene egyesíteni (ez persze az első száz év kudarcainak a beismerését is jelentené), nem történeti mítoszok és nem is vágyálmok területén, hanem gazdaságilag, infrastruktúrájában, szociális és kulturális, stb. értelemben. Nem egy egységes nacionalista és erőszakos projektet (ez remélhetőleg Ceaușescuval együtt megbukott, bár hej de sokan élesztgetik), hanem fenntartható, racionális, inkluzív politikákat és stratégiákat követve, és persze nyugatosodással.

A teleormányi patyomkin köztársaság kihirdetése megtörtént, reakció is várható rá, de az egyesülés száz év után is kétséges, amikor a széthúzást és gyűlöletet erőltetik, és ne feledjük a szétszakításban csak pillanatok kérdése, hogy mikor találják meg az etnikai törésvonalat, (ezt még egyszer mondom, a mai rommagyar mainstream kedvezőnek is ítélné meg, hogy a rommagyar társadalmat nacionalista alapon mozgósítsa).Ma a szétesés van közelebb, és nem a “Nagy” egységesülés.

Magyari Nándor László

———————————————————————

Teleormányi köztársaság – A románból átvett kifejezés arra utal, hogy a jelenlegi kormányzó hatalmat egy Teleorman megyéből származó csapat vezeti, élükön Liviu Dragnea PSD-, és parlamenti elnökkel, és Viorica Dăncilă kormányfővel, de további mintegy 80 magas rangú kormány-tisztviselővel, többek között miniszterelnök helyettessel is, akik mind onnan származnak.

Orbán széthintette a viszálykodás varázsporát

FüHü

-

2018-06-10

0

Orbán széthintette a viszálykodás varázsporát

A választók többsége – ezt azért ne feledjük minden kétharmados porhintés ellenére! – meg csak kapkodja a fejét, hogy minden reménységével rászavazott valamelyik pártra, ami szinte már mindegy is, csak ne a Fidesz legyen, erre néhány hét múlva nagyítóval sem találja a pártját a politikai palettán.

Közvetlenül az áprilisi országgyűlési választások előtt és után úgy tűnhetett, hogy csillapodik az ellenzéki „összefogás” marakodása és legalább a megszerzett parlamenti helyekért hálásak a választóknak, élnek a lehetőséggel és végzik munkájukat a következő négy évben.

Még csak véletlenül sem ez történik. Mintha Orbán Viktor nem lenne elégedett újonnan megszerzett hatalmával: „tökéletes” Országgyűlést akar látni maga előtt, amikor az ülésterembe lép, mindenféle ellenzéki figura nélkül.

Az ellenzék meg mintha minden józan eszétől megszabadult volna, sorra nyírja ki egymást vagy saját magát. Az igazi munkával, a szakmai kérdésekkel pedig annyit sem foglalkoznak, mint a Parlament egerei az alagsorban.

Alig jutott be az új Országgyűlésbe az ellenzékinek nevezhető pártok néhány képviselője, máris kivonult onnan. Hadházy Ákos (LMP volt társelnöke) viszont már bevonulni sem volt hajlandó, parlamenti esküjét sem tette le csak később, üres ülésteremben. Értjük mi, hogy annyira fájnak a politikai sebesülései, mint migránsnak az áramos kerítés, de a szavazók pont azért küldték a „csatatérre”, hogy harcoljon. Politikus. Megszokhatta.

Hogy az LMP ellenzéki párt lenne, azt egyre nehezebb megmagyarázni. A rájuk szavazók csalódottsága érthető. Hiába lehetett tudni, hogy a képviseletükben induló Ungár Péter annak a Schmidt Máriának a fia, aki évtizedek óta hűséges a Fideszhez. Kevesen sejtették, hogy néhány hét elteltével ez lesz a legkisebb baj. Hadházy már a kampányidőszakban bevallotta, a Fidesz minden ellenzéki pártba beférkőzött és ez alól az LMP sem kivétel. Hajszál híján szétesett a párt, az elnökség teljes egésze lecserélődött, egyedül Szél Bernadett maradt, aki kőkeményen próbálja összefogni a pártot. Hogy meddig, majd kiderül.

Az Együttről szólni sem érdemes, röviden úgy foglalhatnánk össze: volt, nincs. Úgy szüntették meg magukat, hogy azt sem vettük észre, voltak valaha. Nemhogy örültek volna annak az egy képviselői helynek, amit csodák csodájára összehoztak a választásokon, inkább mélységes szomorúságba süppedtek, majd bánatukban felszámolták magukat.

Az MSZP a Párbeszéddel karöltve rajtolt. Az első akadálynál sikerült akkorát bukniuk, hogy azóta is a padlón fekszenek. Mivel az MSZP teljes elnöksége lemondott, június 17-ig kell várni, hogy valaki összeszedje őket. Ekkor választanak ugyanis új elnököt. Addig a szocialisták azt sem tudják, hogyan takargassák a botrányt, aminek lényege az, Molnár Gyula volt pártelnök titokban megállapodott Fodor Gáborral (aki a Liberálisokat vezette a statisztikai mérhetetlenségbe). Egyezségük arról szólt, hogy a szocialisták támogatják anyagilag a Liberálisokat. Állítólag erről Molnár Gyulán kívül senki nem tudott a pártban. A Liberálisok sem hagyták magukat, Bősz Anett, aki a Párbeszéd liberális irányultságú képviselője volt, hadba indult és sikeresen szétverte a Párbeszédet.

A Jobbik úgy nézett ki, összekapja magát és túljut a Vona-féle sikertelen néppártosodáson. Ehelyett szétkapta magát a párt és a szélrózsa minden irányába szaladtak szét. Május végén jelentette be közleményében a Jobbik, hogy visszahívja mandátumából Dúró Dórát, „bizalomvesztés miatt”, akinek ezzel országgyűlési képviselői helye is veszélybe került. Ilyet nem szokás csinálni, mert a képviselői hely nem „bevonható”, ha azt már valaki megszerezte. A Jobbiknak azonban erre is van önfelszámoló kiskapuja, nehogy már félmunkát végezzenek, ha megharagszanak egymásra. Az Országgyűlés megalakulásának napján az ő képviselőik külön esküt is letettek a Szent Koronára, melyben szerepel az a pont: „Amennyiben a Jobbik Elnökségének kétharmados döntése szerint alkalmatlanná válok, úgy képviselői mandátumomat azonnal visszaadom.”

Toroczkai Lászlót, a Jobbik volt alelnökét, Ásotthalom polgármesterét pillanatok alatt kicsapták a pártból, amint megneszelték, hogy platformosodára készül. A párt etikai bizottsága arra hivatkozott, Toroczkai megszegte az alapszabályukat. A migránsüldöző politikájáról (is) híres ásotthalmi polgármester nem sokáig bánkódott, összefogtak Dúró Dórával, aki ugyancsak kilépett a Jobbikból és összehívták a népet június végére Ásotthalomra, ahol „zászlóbontásra” készülnek. Dúró Dóra után többen jelezték kilépésüket a Jobbikból. Ha valaki azon izgulna, hogyan megy tönkre a volt Simicska párt, követheti a „telenovella” újabb fejezeteit a szereplők saját Facebook-oldalain.

Az érdemi parlamenti munkára ilyen zűrös viszonyok között nem sok idő marad – persze nem is lehetne valódi eredménye, hiszen a kétharmados többség soha nem engedett semmilyen kisebbségnek. Ez a Fidesz malmára hajtja a vizet, akik így azt csinálnak, amit akarnak. Hiába biztosítja a törvény, hogy például a bizottságokba minden ellenzéki párt delegálhat képviselőket, még arra sem veszik a fáradtságot az ellenzékiek, hogy legalább egyetlen személlyel képviseljék magukat, a választóikat és dolgozzanak. Sajnálatos módon így járt a mezőgazdasági bizottság, ahova csak az LMP küldött egy képviselőt, a fennmaradó üres helyeket pedig jobb híján hozzávágták a Jobbikhoz, akik legalább azt eltalálják, a Parlamenten belül merre van a bizottsági terem ajtaja.

A választók többsége – ezt azért ne feledjük minden kétharmados porhintés ellenére! – meg csak kapkodja a fejét, hogy minden reménységével rászavazott valamelyik pártra, ami szinte már mindegy is, csak ne a Fidesz legyen, erre néhány hét múlva nagyítóval sem találja a pártját a politikai palettán.

A Republikon Intézet június 19-én egész napos konferenciát szervez Budapesten, az A38 hajón „Az ellenzék lehetőségei a kétharmad után” címmel. Nem biztos, hogy nagyon csodálkoznánk, ha a résztvevők belefojtanák egymást a Dunába.

Szappanos Veronika (Szabad Magyar Szó)

Nemzeti értékeink

Blogles

FüHü

-

2018-06-06

0

Évtizedeken keresztül hallgattam én, és hallgatta az a politikai közösség, amelyhez tartoztam és tartozom, hogy nem tiszteljük a nemzeti értékeket, a múlt relikviái és máig szóló szimbólumai számunkra nem fontosak, az ún. modernizáció jegyében képesek vagyunk elengedni és a múlt enyészetének hagyni másoknak fontos kulturális értékeket, készek vagyunk bezárni fontos műhelyeket csupán azért, mert nem rentábilisak, szélnek engedni kollektívákat, közösségeket vagy azért, mert közpénzt nem tudtunk rá áldozni, vagy pedig azért, mert a fund-raising-ben az adott közösség nem volt kellően ügyes.

Két okból bocsátom ezt előre. Az első ok, hogy a Népszabadság, a Magyar Nemzet, és most a Heti Válasz nem azért képtelen finanszírozni tevékenységét, mert az amúgy valóban szűkülő piac ne tudná fenntartani, hanem azért nem, mert a hatalom az őt ért bírálatra úgy reagál, hogy zsarolással megtiltja az üzleti világnak az ott történő hirdetéseket, és ezzel fő bevételi forrásától fosztja meg a lapot. Rossz döntést egészen bizonyosan hoztunk mi is kormányon, és biztos vagyok abban, hogy voltak olyan szellemi műhelyek, amelyeket meg kellett volna mentenünk. De olyasmire, hogy egy nekünk nem tetsző szellemi műhelyt a hatalom nemtelen eszközeivel tegyünk tönkre, soha, egyetlen alkalommal sem került sor. Ez bizony óriási különbség.

A másik ok pedig az, hogy azok, akik ezeket a vádakat annak idején velünk szemben megfogalmazták, bizony nem mások voltak, mint azok, akik ma, nem gondatlanságból, hanem bűnös számítással, előre megfontolt szándékkal teszik tönkre a magyar közélet sok évtizeden keresztül működő elválaszthatatlannak hitt fórumait. A magyar kultúra kincseit. Igen, pontosan azok teszik ezt, akik a múlt iránti tiszteletlenség vádját sütötték rendre ránk .

Hol vannak ilyenkor azok, akik magukat konzervatívnak tartják? Hol lehet hallani az ő szavukat?

Mi liberálisok, siratjuk a Népszabadságot, siratjuk a Magyar Nemzetet, és siratjuk a Heti Választ. És soha nem fogunk felejteni és nem fogunk megbocsátani sem a sírásóinak.

Szerző: Eörsi Mátyás, Facebook

Valósághajlítók

FüHü

-

2018-06-05

0

Az az olvasó benyomása, hogy Markónak van ugyan véleménye a rommagyar politizálás elhibázott irányáról, viszont maga sem ért egyet saját véleményével: az ex-elnök a valósághajlító szimulákrum foglya.

Olyan időkben, amikor az innovációt “valósághajlításnak” nézik hangadó politikusok, valóban bármi megtörténhet, az is, hogy a szavaknak új “valósághajlítóan innovatív” jelentést tulajdonítsanak, és az is, hogy össze nem illő, egymásnak ellentmondó kijelentéseket, játszi könnyedséggel, és látszólagos következetességgel illesszenek egymáshoz. (Baudrillard évtizedekkel ezelőtt megjósolta az “alternatív tények” és “igazságok”, irracionális mátrix alapján való összekombinálódását, a hiperreális szimulákrum új dimenziójában. Ez az a tér, ahol a valóságot teszik hiperreálissá, valószerűtlenné, ahhoz, hogy az új dimenziót, a szimulákrumot, valóságosnak láttassák. A valósághajlító guruk – például Orbán tanítómesterei, többek között az éppen Pesten, nagy titokban bölcselkedő Bannon és Yiannopoulos az alt-right fekete papjai – arra vállalkoznak, hogy egy szimulált teret valóságként prezentáljanak és megtévesszék nemcsak a vélt, vagy valós ellenzéket, hanem- és elsősorban a jóhiszemű konzervatív-jobboldali híveket. Egyszer majd azon is el kellene gondolkodni “magyar embereknek”, hogy az amerikai nemzeti szupremációt hirdető megszállottak miért, és mennyiben képviselnek “magyar nemzeti” érdeket, vagy hogy miért is tennék ezt?). A valósághajlítás sikeréhez elégnek látszik, hogy valami horribiliset mondjanak a hatalommal rendelkezők, amihez azután hozzáillesztik a “nemzeti” jelzőt – melyet t.k. kiürítenek, tartalmától fosztanak meg, amikor mindenhez hozzáillesztik a dohánybolttól kezdődően az összes intézmény nevéhez, amit mi idevaló magyarok nagyon jól ismerünk a százéves román gyakorlatból – mintha az valóban a szimulákrum kapuja, az új dimenzió mennyei bejárata lenne. Orbán éppen fölfedezte a román, és különösen a nacionál-ceausiszta retorika adta lehetőségeket, azt, hogy a nemzeti jelzővel – legalábbis egyelőre – bármi eladható, a valósághajlítás időszakos gyakorlatát segíti a tartalmatlan nemzetieskedés. És immár, a sebtében kivégzett diktátorhoz hasonlóan, Európára, a politikai Nyugatra vetíti reakciós látomását a szuverén nemzetállamokkal kapcsolatban (hajlottabb korúak jól emlékezhetnek még arra, hogy Ceausescu szájából hogyan hangzott a “szúverényítátyé” és a külföldi beavatkozást átkozó kifejezések, és akkor Soros nem lévén, terítéken az “adzsinturíli sztrőíné”, belügyekbe avatkozásának sűrű emlegetése volt divatos).

Orbán “szuverén nemzetállamok” Európájáról képzelődik, mely nem a liberális demokrácia és a haladás, hanem – legalábbis hellyel közzel – a nyugati pénzen hizlalt diktatúráknak (a Putyin-Orbán-Erdogan triónak) kedvez, a gyűlölködésnek és kirekesztésnek. Nem zavarja, hogy ez abszurdum, hogy a nacionalizmus, a nemzetállami kizárólagosság és az EU-hoz való csatlakozással közössé tett, átruházott szuverenitás elemeinek “visszavétele” elválaszt és nem egyesít. Ez a Brexit-elve, a közös EU-politika feladása, t.k. a menekülés, regresszió, vissza az akol melegébe, ha ugyan meleg és befogadó, barátságos lesz ez még, Nagy-Britannia esetében is (még az sem biztos, hogy a “nagy” jelző megmarad a királyság nevében). Orbánt nem érdekli, hogy egy ilyen alapon elképzelt Európa nem egyesülne/egységesülne, hanem először parttalan – és lássuk be, számunkra esélytelen – vetélkedésbe és végül háborúkba keveredne. Orbán, amikor az EU-t “szabad nemzetállamok szövetségének” mondja valójában megveszekedett EU-ellenes, megszüntetné a jelenleg létező uniót és egy bizonytalan, szimulált, szövetséggel helyettesítené, mely az örökös belső viszály, és egyáltalán nem az egységes és demokratikus unió képzetét idézné.

A szimulákrum elsőbbsége a valóban létező és fontos dolgokat teszi zárójelbe, feledteti, hogy az oktatás és kutatás, a “valódi innováció” és a haladás szolgálója és nem a valósághajlítás olcsó bűvészmutatványa, bár a cirkusznak, ez időben, elsőbbsége van a magyar közéletben a teljesítményhez képest, ez a szimulákrum valósága: szándékos megtévesztés. És kétség sem férhet hozzá, hogy a mérleg nyelve, Magyarországon is, vissza fog lendülni és a szimulákrumból való visszatérés fájdalmas lesz, áldozatokkal tele, és szomorú (illúziókat veszíteni mindig lehangoló).

És kétszeresen abszurd – még a szimulákrum mátrixából is kilóg – rommagyar vezetőink Orbánt majmoló, vazallusi magatartása. Nemzeti kizárólagosságot, idegengyűlöletet, hirdetni kisebbségi helyzetben, a biztos vég fele való határozott lépés, zsákutca, amit semmilyen köntörfalazással magyarázni nem lehet. A mai rommagyar politikai formációk mindenike ebben a zsákutcában és az ott levő lagyakban caplat: fejjel a falnak, a visszatérés esélye nélkül. Mert itt, sajátos helyzetünkben, és főként fogyásunk okán, az ingalengés is másként működik, könnyen megeshet, hogy nem lesz aki, és főként nem lesz akinek, visszalendítse azt. A szimulákrum foglyaivá válunk mert helyzetünk többszörösen vulnerábilis, elfogyunk, mielőtt kijózanodnánk. Nem lep meg, hogy azok, akik az Orbán Judás pénzén hoztak létre “alternatív” (sic!) pártocskákat, vagy akik a szövetség elfideszeződését évekig erőltették, amíg az is a Fidesz egyik itteni fiókpártjává nem vált (egyszer majd az ebben közrejátszó magánérdekekről is beszélni kell!), kitartanak a tévúton.

Az viszont meglep, hogy Markó Béla – egy jobb korszak politikai, sőt kulturális ikonja – még mindig mentegeti a regnáló hatalmasokat, hogy maszatol, bizonytalan, ellentmondásos és következetlen, maga is építi, és nem lebontja a szimulákrum terét. Úgy tesz, mintha a rommagyar politikai establishment téves döntései csupán logikai bakik lennének. Pedig ő is tudja, ez a politikában több, mint bűn, ez biza megbocsájthatatlan, sőt visszafordíthatatlan hiba. Az illiberális állam orbáni eszméjét és “innovatív ötleteit” közvetíteni a bukaresti hatalom fele, minden reakciós PSD-ALDE-s valósághajlító elképzeléshez asszisztálni, sőt orbáni mintára, akár kezdeményezni a reakciós szabályozásokat, eljárásokat, kisebbségveszejtő cselekedet, árulás.

Markó újabb hosszú interjúban fejtegeti – esszéisztikusan, sejtelmesen, elhallgatva lényeges dolgokat, de mégis – helyesen, hogy a jelenlegi szövetségi vezetők téves úton járnak, csakhogy. Anélkül, hogy levonná a korrekció szükségességének következtetését, értelmetlenül teszi: ez így, “csak szövegelés”. Elhiszem, hogy a szerkesztő hibája, hogy Markó szájába adja, miszerint “a korrupció” – és nem a korrupció ellenes föllépés hatékonysága – “a kordában tartó /európai/ eszköz”. Hogy intézményes kapcsolatok jó működését hiányolja magyar-román viszonylatban, majd Orbán Dragneahoz intézett magán telefonbeszélgetését tekinti mégis helyénvalónak, azzal együtt, hogy ennek beígért eredménye sincs meg, lehet csupán figyelmetlenség.

Viszont egyensúlyozási kísérlete az orbáni nemzetállami kizárólagosság és a “határok nélküli Európa” között nemcsak erőltetett és logikailag is hibás eljárás (tertium non datur, mondanák a bölcs latin logikusok), hanem politikailag is gyáva. Képtelen megkongatni a vészharangot (igaz, azzal menti magát, hogy “továbbra is RMDSz-es vagyok”, és innen a korlátja. Értsük úgy, hogy ez az “identitás” már számára is terhes?) és ezzel t.k. felmenti az elhajlókat, még ha ezzel az ő politikai építményét bontják is le. Az az olvasó benyomása, hogy Markónak van ugyan véleménye a rommagyar politizálás elhibázott irányáról, viszont maga sem ért egyet saját véleményével: az ex-elnök a valósághajlító szimulákrum foglya.

Magyari Nándor László

/Baudrillard szimulákrum-elmélete azt mondja, hogy minden csak másolat, a másolat másolata. A valódi, a létező világgal nem találkozunk, csak másolatok között élünk./

Mentalitások

Blogles

FüHü

-

2018-06-05

0

Egy független moszkvai lap, a Novije Izvesztyija pár napja azt a kínos kérdést tette fel, hogy Észtországban miért 1800 euró az átlagbér, míg a természeti kincsekben gazdag Oroszországban csak 500.

Nem hoztam volna szóba az írást, de aztán jött Kötcse. Maga a falu csinos, Hild-díjas, de egy más szempontból pocsék hely: évente, ilyentájt ide vonul le Orbán és sleppje, kíséretükben a hozzájuk hasonlóan szintén kitartott, közpénzből élő lakájmédiával. Az egész társaság így együtt szót se érdemelne, ha nem a mi életünk menne rá. És főként, ha nem itt mutatnák őket a kamerák, hanem a Markóban, hatalmas, a köztévé által is közvetített persorozatban.

A moszkvai cikk azonban Kötcsét is éles fénybe helyezte azzal, hogy összefoglalja, mitől megy jól az észteknek és rosszul az oroszoknak: az óriási különbség fő oka az észtek „racionális, skandináv mentalitása” és az elhanyagolható korrupció. Jóllehet, nekik nincs se gázuk, se olajuk, de mivel Putyinuk sincs, az EU-támogatások nem magánzsebekben végzik, így mára behozták a szovjet időkben elvesztegetett éveket: virágzik a mezőgazdaság, épülnek az utak, magas színvonalú az egészségügyi ellátás, kiválóak az észt termékek. És a másik két balti ország is jól teljesít.

Nekünk viszont itt van Kötcse, na meg Felcsút, a ránk nézve végzetes orosz mentalitás két libalegelőnyi megjelenítője. Orbán ahelyett, hogy a balti államokhoz hasonlóan korszerű gyárakat, hightech üzemeket, technológiai intézeteket avatna fel, ellopja, vakon, ostobán elherdálja a pénzünket, miközben olyan primitív dumákkal ejti ámulatba híveit, mint amivel most is: „Európai léptékű harc zajlik értékek és kultúrák közt, komoly veszélyek leselkednek ránk, sikerrel álljuk a sarat, nekünk van hazánk és van országunk, azt nem adjuk senkinek”.

Mintha bárki is el akarná tőlünk venni, és nem éppen az ő hataloméhes, bűnöző mentalitása tenné tönkre.

Természetesen az új kancelláriaminiszter is ott volt Kötcsén, aki máris a hivatalához és elődjéhez méltón hazudik. Gulyás Gergely azt nyilatkozta, hogy „a közbeszerzéseken csak a minőség, a tudás, a teljesítmény meg az árverseny számít”. Volt képe ezt mondani, miközben az egész ország arról beszél, hogy egyetlen dolog számít: kit akar Orbán győztesnek, kinek a zsebébe akar újabb milliárdokat tömni.

Bár a hazai korrupció szintje valamivel alacsonyabb az orosznál, a mi helyzetünk is évről-évre romlik. Ráadásul ugyanúgy nincsenek számottevő természeti kincseink, mint Észtországnak, csakhogy nekünk sajnálatosan virágzó mezőgazdaságunk és színvonalas egészségügyünk sincs, holott mindkettő lehetne, ez egyedül tőlünk függ. Na meg utak se épülnek, és egyáltalán, semmi olyasmi, ami elérhető közelségbe hozhatná az 1800 eurós észt átlagfizetést.

De nekünk már kínos kérdéseket feltenni is fölösleges, elég megnézni az új magyar honvédelmi miniszterhelyettes fényképét, amint Magyarország felirattal a „nadrágján” ebédet készít Kötcsén.

Értékek és kultúrák harca, valóban.

Szerző: Bruck András, Facebook

Mivel lopta be magát Gulyás Gergely Balog Zoltán szívébe?

Blogles

Föld S. Péter

-

2018-06-02

0

Mivel lopta be magát Gulyás Gergely Balog Zoltán szívébe?

Most, hogy Gulyás Gergely kiemelten fontos és rendkívül felelősségteljes pozícióba emelkedett, több kormányhű sajtóorgánum szóba hozta Balog Zoltán tavaly keletkezett panegyricusát Gulyás Gergelyről. Az akkori EMMI-miniszter emelkedett hangvételű, veretes szavakkal konferálta föl Gulyás Gergelyt, prófétai látomásban vizionálva a káprázatos politikai karrier előtt álló Gulyás személyiségét: „Akkor lopta be magát a szívembe – így Balog Zoltán –, amikor egy baráti társasággal borozgattunk és nótáztunk, református nótákat énekeltünk sorra. Gergő minden éneket pontosan ismert, és nemcsak az első, hanem a második, a harmadik, a negyedik strófa szövegét is. Engem is leénekelt a porondról, noha nekem ez a „szakmám” – így emlékszik vissza Balog Zoltán a találkozásukra, amikor komolyabban felfigyelt rá.

Az EMMI-t vezető miniszter – aki református lelkész is -, számára akkor derült ki, hogy „Gergő nem pusztán egy trendi fiatalember”, hanem a kulturális, hitbéli beállítottsága is predesztinálja későbbi pozícióira, tisztségeire, feladataira.

Hát így! No, mármost én rögtön elképzeltem a „trendi” fiatalembert”, meg Balogot és az egész kompániát, amint borozgatnak, nótázgatnak, előttük az Egri leányka, a Durbints sógor, a Juhfark vagy az Otello (na jó, az azért mégsem, migráncs-zamata van annak!), doszt iszogatnak, s közben danolásszák a szakrális rendeltetésű gyülekezeti énekeket, zsoltárokat, dicséreteket. Szinte hallom előzubogni Balog vagy Gulyás szájából például azt, hogy „Bűneimet töröld el. Bűnünket megbocsátod”; vagy azt, hogy „Ne csak hasznomat keressem”; vagy azt, hogy „Jól tudod, Istenem, mily gyarló vagyok, Különb-különb bűnre mily könnyen hajlok!”; vagy azt, hogy „Amint vagyok, sok bűn alatt”; vagy azt, hogy „Köt még a földi jó, a bűn, a földi örvény”, vagy azt, hogy „Bűnöm sírjában szinte megholtam”; vagy azt, hogy „A bűn sötétben tévelyeg És bajba dönt vakon”; vagy azt, hogy „A bűn szolgája gyáva rab”; vagy azt, hogy „Ha bűnünk szerint kezdünk mi fizetni”; vagy azt, hogy „Ne légyen bennünk ördögnek országa, Ne bírjon minket a bűnnek soksága” és így tovább.

Mindenesetre Balog ex-miniszter, református lelkész pontosan rávilágított arra, mitől lesz 2018-ban Magyarországon valaki remek politikus, jó miniszter: borozgatás közben református dalokat énekel, ismeri azok második, harmadik, mi több, a negyedik strófáját is, s hitbéli beállítottsága predesztinálja őt minden későbbi pozícióra, tisztségre, feladatra.

A keresztyéni Fidesz-giccses mézeskalács szív cukormáza lecuppant a rögös anyaföldre, s megtermékenyítette azt, hogy megannyi konyhai falvédő felirat bújjon elő onnan.

Tekintettel arra, hogy már jó ideje szeretnék valamilyen miniszteri pozíciót betölteni a mostani kormányban, jelezni kívánom, hogy meglehetősen sok zsidó dalt ismerek, azoknak több strófáját is tudom (Hevenu Shalom Alechem, Hava Nagila, Lecha Dodi és így tovább), s miután még a Hatikvát is bármikor eléneklem, ugye számíthatok akár a miniszterelnöki posztra is?

Szerző: Gábor György, Facebook.

Orbán és Amerika

FüHü

-

2018-05-30

0

„A magyar fél által kezdeményezett külügyminiszteri szintű találkozó nem több, mint apró eleme annak a kampánynak, amely már a választások, azaz az április 8-a előtti hónapokban elkezdődött. És melynek céltalansága mindenki előtt világos lehet, aki ismeri az amerikai és az orbáni célokat, amelyek még a végtelenben sem találkoznak.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Nemrég (egyik) kedvenc amerikai lapomban, a The New Yorker-ben megjelent egy karikatúra ezzel a szöveggel: „Everybody hates us – THAT’S our foreign policy.” („Mindenki utál minket – EZ a mi külpolitikánk”). Tulajdonképpen szó szerint ugyanez elmondható a magyar külpolitikai stratégiáról is: a magyar diplomácia lázasan keresi mindenütt azokat az ügyeket, melyeken keresztül konfliktust gerjeszthet maga körül. Különösen a szélesebb térségben, azaz az Európai Unióban romlott le végzetesen a magyar presztízs. A legfájdalmasabb és legmegmagyarázhatatlanabb, hogy elsősorban azokban a meghatározó országokban, amelyek a magyar gazdaság számára vitális befolyással bírnak, így Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Ausztriában.

Nyomasztó a környező államokkal kialakult – vagy épp az V4-en belül tapasztalható – magyar elszigetelődés, befolyáscsökkenés és permanens konfliktus is. Ez azért hordoz magában különösen aggasztó következményeket, mert közvetlenül érinti a határon túli magyarokat, azok politikai érdekérvényesítési képességét.

Ugyanakkor már a biztosra vett áprilisi választási győzelmet jóval megelőzve mozgásba lendült a washingtoni magyar nagykövetség és a jól megfizetett, de eddig semmilyen érdemi eredményt felmutatni nem tudó lobbycégek egész sora, hogy újrapozícionálják Orbán Viktort és az ő Fideszét az Egyesült Államokban. Az elgondolás arra épült, hogy az április 8-án várható ismételt győzelem ad majd annyi legitimitást, hogy az illetékes amerikai szervek újragondolják a bilaterális viszony átformálását, különösen annak fényében, hogy Orbán már 2030-ig tartó országlást vizionál. A magyar célok között első helyen szerepelt az amerikai intézmények által Donald Trump köré vont Orbán-ellenes védvonal áttörése. Mi másnak szólhatott az, egyébként Trumpot még ma is támogató alt-right olyan kétes prominenseinek Budapestre csalogatása és szerepeltetése, mint Steve Bannon és Milo Yiannopoulos?!

Persze talán óvatosabbá, de legalábbis realistábbá tehette volna a magyar-amerikai kapcsolatok jövőéjéről szőtt álmokat az a tény, hogy a látogatást követően Bannon állítólag valami olyasmit mondott bizalmas körben: „Végre itt megértő fülekre talált mindaz, amivel, ha Amerikában előállok, hülyének néznek.” Ja persze, Amerikában nem lehet a fél világsajtót kitiltani egy rendezvényről, mint ahogy történt az a magyar kormány által szervezett rendezvényen.

Hogy mire lesz elég a Bannonékkal való közös szereplés és mire nem, azt egyelőre nehéz megmondani. Az amerikai szélsőjobb szemében ugyan az ilyen aktusok vonzóak lehetnek, de a szélsőjobb tengeren túli befolyásáról sokat elmond az, hogy micsoda különbség mutatkozik Trump érkezése és a folytatás között. Az elnök igen keveset tudott megvalósítani kampányígéreteiből, amiket mégis sikerült, azokon látszik, hogy kompromisszumokra kényszerült, illetve, hogy hatásuk Amerika jövőjére felér több katasztrófával. Ráadásul ez a szélsőjobb igen megosztott, reprezentánsai versenyben állnak egymással, vitáik pedig sorra bekerülnek a botránykrónikákba. Propagandahálózatuk elégséges volt ahhoz, hogy eladja a fehér középosztály lecsúszott részének a Trump megszemélyesítette összes őrültséget, de hogy a lelkes elkötelezettséget életben is tartsa, ahhoz minden bizonnyal kevés.

Ha az a magyar cél, hogy nem érdekes amerikai szövetségesünk politikai minősége és társadalmi befolyásának csekély és tovább csökkenő volta, a fő az, hogy valaki ott szóba álljon velünk, akkor valamelyest érteni vélem a diplomáciai és egyéb erőfeszítéseket. Ám ettől még Orbán Viktor trumpi kebelre-ölelése aligha várható…

Már csak azért sem, mert egyre terjednek a hírek arról, hogyan vásárolta be magát egy orbáni oligarcha-csoport a balkáni médiavilágba. Nyugati diplomáciai körökben máris gyakori téma, hogy a pénzforrások mögött, amelyek révén Orbán oligarchái Macedóniában, Szlovéniában s egyebütt szélsőjobbos médiavilágot teremtenek, hamis hírekkel (fake news), a liberális értékeket romboló stílussal és a demokrácia ócsárlásával, bizony Moszkva áll. Vagyis Orbán csak végrehajtó – egész pontosan az orosz intenciók térségi végrehajtója. Ennek részleteit a mindig nagyon jól értesült nyugati diplomaták ma már biztosan ismerik, nekünk viszont kell még egy kis idő, hogy tisztán lássunk.

Különösen tisztában lehet ezzel Mike Pompeo amerikai külügyminiszter, aki korábban a CIA igazgatójaként igencsak széles rálátással bírt a Putyin jelentette biztonsági kihívásra. Pompeo május 30-án történt találkozója Szijjártó Péterrel sem fog többről szólni, mint azok a találkozók, amelyeket a magyar vezérdiplomata Victoria Nuland államtitkárral (miniszterhelyettessel) folytatott korábban. Akkor erőteljes kritikát volt kénytelen végighallgatni a magyar diplomata. Pompeo – habitusából fakadóan – meglehet, más hangnemet üt meg (vagy nem), de a kritikai tartalom biztosan ugyanaz marad. A magyar fél által kezdeményezett külügyminiszteri szintű találkozó nem több, mint apró eleme annak a kampánynak, amely már a választások előtti hónapokban elkezdődött. És melynek céltalansága mindenki előtt világos lehet, aki ismeri az amerikai és az orbáni célokat, amelyek még a végtelenben sem találkoznak.

Ki tudja merre?

FüHü

-

2018-05-29

0

Úgy tűnik a viszonylag önálló rommagyar politizálásnak végleg befuccsolt, a szétnyilatkozó politikusok párhuzamos diskurzusai jelzik, hogy már maguk is feladták, ott ténferegnek valahol Budapest és Bukarest között TÉVUTON.

“Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.”- Seneca

A politizálás nem elemző műfaj, s művelői nem valamely tudományok elkötelezett és avatott művelői, a politikai vezetőnek viszont, képesnek kell lennie arra, hogy valódi tudást állítson saját és közössége szolgálatába – Machiavelli szavaival szólva, “megfelelő minisztereket, (itt tanácsadókat) állítson maga mellé”. Mióta viszont az alternatív tényeknek (magyarán a nyakló nélküli hazudozásnak) van divatja, a tényszerű, logikus és racionális tudás mellékes: a kommunikáció tartalma lényegtelen – majd tartalomgyártók előállítják -, aztán a politikus (úgy is, mint különös, de cseppet sem fékezett habzású mosópor) szemünkbe vágja, elhebegi-habogja, vagy hegykén cinikus mosollyal köpi ránk (tessék választani!). Ezért történhet meg, hogy mozogni látjuk a politikus száját, hallani hangját, csak éppen, hogy értelmét nem látjuk/halljuk mondandójának; kommunikációs paneleket ismételgetnek, melyek alig illeszkednek konkrét helyzethez és adott kérdéshez; beszélnek, hogy a kommunikáció benyomását keltsék, s főként, hogy megvezessenek; a szimulákrum szabályai szerint, semmit nem mondanak, de azt határozottan, fél percig mintha maguk is hinnék azt, de rögtön napirendre térnek, mármint a sajátjukra, mást nem ismernek, nem is érdekli őket.

Természetszerűen, a politika nemcsak a jó kompromisszumoknak, hanem a hitegetésnek a művészete is volt és maradt: a polkomm egy olyan beszédfelhőt képez, mely körülveszi a témákat és ígérethalmazt képez, máskor és máshol is. Jó esetben viszont, ezekből kihámozható valamiféle értelem, irányultság, program. Nem úgy a populista szövegelés, mely mert egyszerre akar mindenkihez szólni, kibogozhatatlan és ellentmondásos antikommunikáció marad, illetve célja szerint is az: alibiszövegek a hallgató (ha még vannak akik hallgatják) éberségének elaltatására, a manipulációs játék folytatására. Ezért az olyan egyszerű szemiotikai fölvetéseknek sincs létjogosultsága, mint a szöveg és kontextusának koherenciája, jelentése, értelme, illetve értelmezhetősége. A diskurzusok rendje itt nem játszik: nincs üzenet (még a média önmagában talán azzá szerveződhet) csak (meta)kommunikációs nyelvi játék van, valami elhangzik, hogy kitöltse a teret, az űrt, mely a politikusok körül egyre csak terjed. Így a beszéd nem fölfed, nem eligazít és nem üzen értelmes dolgot, sokkal inkább elfed, egyféle menekvés és maszatolás.

Ez és ilyen Kelemen Hunor hosszú és mindent egybevetve követhetetlenül ellentmondásos interjúja, melyben politikai helyzetértékelést ígér (ráadásul, valamiféle külsőhöz képest, “bévülről”), értékel, irányt jelöl ki, illetve végül csak szövegel, szövegel, szövegel. Nincs is olyan kérdés, melyre egyenes választ hallhatnánk/olvashatnánk, lényegében folyamatosan mellébeszél, el-, illetve összemos, kitér, eltéríti a beszédet, elhallgat és köntörfalazik, mentegetőzik (7 év elnökösködés után az elmúlt 28 évre vetíti a kudarcokat, holott az elnöksége előtti eredmények is eltűntek “bölcs kormányzása” alatt), azaz minden aktuális kérdésben maszatol. Az izraeli követség elköltöztetése nyomán csak tudatlanságát és tanácstalanságát mutatja, de egyéb, minket közelebbről érintő, témákban sincs véleménye, ami azt jelenti maga a Fidesz itteni fő fiókszervezete is tanácstalan, nem tudja merre tovább. Olyan ellentmondásokba keveredik, melyekből nincs kiút, ezért torzóban hagy minden gondolatot (annak kísérletét is), ha véletlenül önálló, vagy a rommagyarság szempontjából megítélhető és fontos kérdésekről esne szó, azt rögtön elvágja agyának Fideszes átfordulása. Az orbáni nemzetállami retorika, etnonacionalista és bezárkózó populista szövegre vetítve, az illiberális állam kontextusában, nem lehet még csak megfogalmazni sem sajátos problémáinkat, ezt kell rejteni, ezért a maszatolás. Ezért aztán KH csupa olyan “eredménnyel” dicsekszik, ami mindenestől szembe megy az orbáni politikával, lásd. európai kisebbségvédelem a Brüsszel elleni háborúval, önkormányzati autonómia, a magyarországi centralizálással, alternatív tankönyvek a Magyarországon visszaállított egyentankönyvek rendszerével, a magánnyugdíj-rendszer (igaz, csak olyan tessék-lássék módon) megvédése, Orbán azt államosító gesztusával szemben stb. De a Dragnea féle illiberális kísérlettel is ellentétes eredményekről számol be (többek között arról is, hogy az éppen elfogadott terrorizmus-ellenes törvény rosszabb és értelmezhetőbb, mint elődje volt), ahhoz, hogy végezetül mégiscsak hitet tegyen a Fidesz és a PSD-ALDE politikája mellett, lojalitásáról biztosítsa azokat. És – megítélésem szerint – ekkora ellentmondás szétfeszíti, az amúgy jórészt apolitikus, illetve érdektelen, választóközönség türelmét és tűrőképességét, és egyre többen fogják mondani, hogy ezt ne a mi nevünkben tegye. (Hitegetni és manipulálni is csak módjával lehet, illetve átlépve egy határt kontraproduktív, a fagylalt visszanyal, a backfire effektus fölülírja a hívők és hinni akarók illúzióit, még sajátos helyzetünkben is.)

Más hangnemben és a “régi jó” erdmagyar diskurzus szabályai szerint nyilatkozik Markó Béla ex-elnök (Kelemen Hunor pártfogója és bársonyszékbe ültetője, még ha szemmel láthatóan szívesen menekülne ezen minőségek elől), de jogos kritikai megjegyzésein túl, maga is ellentmondásosan, sőt félénken és mindenféle perspektíva vázolása nélkül (jellemzően a populizmus szót is kerüli, a klienteláris pénzosztást is vonakodik annak mondani ami, stb.) teszi. Markó jól látja és értelmezi a kettős állampolgárság csapdáit, reális következményeit, az elvándorlást, a bukaresti politikából való kiszorulást és a budapestihez való vazallusi viszonyt stb., csak, ahogy maga mondja, “nem vetette le a mundért” és ezért köntörfalaz. Elsiratja a közelmúlt többé-kevésbé önálló rommagyar politikai múltját, csak kimondani nem meri, hogy a jelenlegi (utódja és védence által folytatott) rommagyar politika elhibázott, változtatni kell, megnevezni a felelősöket és átalakítani a kurzust.

Van egy harmadik friss interjú is, melyben Antal Árpád, az elfideszeződés egyik előfutára, és erőltetője, most éppen a gyurcsányi esetleges visszatérés veszélyeire figyelmeztet. Kevés cinikusabb és gerinctelenebb nyilatkozatot olvasni, arról, hogy a budapesti csicskáslét csak akkor veszélyes, ha nem Orbán a vezér, ezért a Budapest-függőség (anyagi is) veszélyes, ha nem marad a Fidesz mindörökkön. Ez aztán az elvszerűség, csak rajta. (Keveseket téveszthet meg Antal kétszínűsége a már-már általánosan bevett kettős mérce, de Markó Béla – saját bemondása alapján – ezek közé tartozik, amikor az antali cinikus álláspontot félreérti és üdvözli: és ez nemcsak politikai vakságot sugall, hanem intellektuális ellaposodást is).

Úgy tűnik a viszonylag önálló rommagyar politizálásnak végleg befuccsolt, a szétnyilatkozó politikusok párhuzamos diskurzusai jelzik, hogy már maguk is feladták, ott ténferegnek valahol Budapest és Bukarest között TÉVUTON.

Magyari Nándor László

Legyetek irgalmasok!

FüHü

-

2018-05-28

0

„Európa jövője” címmel rendeztek konferenciát a V4 égisze alatt a Várkert Bazárban. Mivel az ellenzéki vagy feltételezetten kritikus sajtót kizárták, ezért csak azok az információk juthatnak el hozzánk, amelyek az Orbán-kormány politikáját erősítik. Ennek jegyében annyi már most is tudható, hogy a migráció és az európai kultúra megvédése hangsúlyosan került elő.

Időszerű néhány alapfogalmat tisztázni, hogy elfogultságok és előítéletek nélkül a mindannyiunk jövőjét érintő problémakört ki-ki maga egyénileg is átgondolhassa.

„Legyetek irgalmasok, mert a ti mennyei Atyátok is irgalmas!” – olvassuk Lukács evangéliumában (6,36). Napjainkban a migrációval kapcsolatos politikai viták miatt érdemes felidézni ezt a felszólítást, azért is, mert a kormány éppen a kereszténységre hivatkozva fogalmazza meg radikálisan elutasító álláspontját ezzel kapcsolatban. A migráció rendkívül szerteágazó probléma, ezúttal csak egyetlen dolgot emelnék ki: vajon elfogadható-e a keresztény értékekre, illetve azok védelmére történő hivatkozás, ha a kormányzat megoldási javaslatai nélkülözik az irgalmasságról szóló evangéliumi tanítást? Márpedig a keresztény ember számára az irgalom, az irgalmasság gyakorlása olyannyira elvehetetlen kötelezettség, hogy a jézusi üzenet foglalatának tartott „hegyi beszédben” is szerepel (Mt 5,7): „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.” A kijelentés arra utal, hogy minden ember rászorul az irgalomra – ha máskor nem, akkor a végítélet napján.

Az irgalmasság követelménye nem hagyható figyelmen kívül a menekültügyben sem. A katolikus teológia a Máté-evangélium vonatkozó helye (25,34-40) alapján határozta meg az irgalmasság úgynevezett „testi cselekedeteit”: enni adni az éhezőknek, megitatni a szomjazókat, a hontalanokat befogadni, a ruhátlanokat felöltöztetni, a betegeket ápolni, a foglyokat meglátogatni. Az evangéliumban található hat szempontot egy hetedikkel is kiegészítették: a halottakat eltemetni. A kiegészítéssel teljessé vált az a kép, amely mintegy átfogja az egész keresztény életet.

Ugyanakkor be kell vallanunk, hogy az irgalmasság gyakorlása egyáltalán nem magától értetődő és nem is könnyű feladat. Mert nem a jog és az igazságosság kikövetelhető talajában gyökerezik, hanem a szív jóságából fakad. Ezért írhatja Shakespeare, hogy „Az irgalom lényege nem a kényszer, / Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből / A lenti földre s kétszeresen áldott: / Megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja. / A nagyokban is ez a legnagyobb, / Koronánál szebb dísze a királynak. / Mert jogara földi erő jele, / A félelem és felség tartozéka. / De irgalma erősebb a jogarnál, / A királyok szívében tartja trónját / S az Istennek magának tartozéka, / S a hatalom akkor legistenibb, / Ha fékje irgalom.” A magyar kormány migrációval kapcsolatos politikájában jelen van-e az irgalom fékje?

S mivel napjainkban a kormányzati körök és az odatartozó véleményformálók nem rejtik véka alá az örömüket, hogy a Nyílt Társadalom Alapítványnak el kellett hagynia az országot, ebből a szempontból is érdemes elgondolkodnunk a keresztény társadalmi tanítás érvényesüléséről, avagy hiányáról. Hiszen a kormányzati kommunikáció a migrációval kapcsolatban végső soron egy zárt társadalom biztonságát ajánlja.

Bizonyára lehet vitatkozni a nyílt vagy nyitott társadalom értelmezéséről – ahogy egyébként ezt a CEU rektora egy nemzetközi konferencián a közelmúltban ajánlotta. De a kereszténységre hivatkozva aligha érvelhetünk a zárt társadalom mellett. Henri Bergson az 1932-ben megjelent, „Az erkölcs és a vallás két forrása” című művében (Szent István Társulat, 2002.) a keresztény szellemiség elvehetetlen jellemzőjének tekinti, hogy a világteremtő Istenbe vetett hit által képes eljutni arra a meggyőződésre, hogy ragaszkodásunk a hazánkhoz ne legyen gátja a szeretetünknek az emberiség iránt. Viszont „a zárt társadalom az, amelynek tagjai egymásba fogódzva, a többi ember iránt közömbösek, mindig készek támadni vagy védekezni, szóval harcias magatartásban maradnak”.

Kormányunk szabadságharcos gondolkodásában ezek a jelek sajnálatos módon felismerhetők. De legalább ne hivatkoznának a kereszténységre…

Giczy György

Hóra a Hősök terén

FüHü

-

2018-05-28

0

Szólt a román népzene, kiterítették a piros-sárga-kék lobogót, és eljárták a beszterce-naszódi táncrendet, s az Egyesülés hóráját román fiatalok a budapesti Hősök terén. Megtehették, hiszen a magyar törvények szavatolják, hogy az ország területén élő etnikai közösségek akár a hétköznapokon is háborítatlanul használhassák nemzeti jelképeiket. Ez a törvény pedig nem csak papíron létezik, hanem élni is lehet vele.

A budapestiek tetszéssel és tapssal fogadták a román fiatalokat, az eseményről tudósító román nyelvű sajtó, például a Corbii Albi portál is tudósított arról, hogy néhányan a nézők közül maguk is befogóztak a táncba.

Történt mindez a románok egyesülésének centenáriumi évében, előre mutatva arra, hogy a rossz szomszédság hamis érzetét a múlt sebeinek állandó feltépése, a régi sérelmek állandó felemlegetése helyett a kultúra, a fiatalokra általában jellemző nyitottság, befogadás által oszlathatjuk fel.

A Hősök terén történt esemény része volt Servus Europa kulturális projektnek, amelyet a kolozsvári televízió kezdeményezett. Célja, hogy román fiatalok és a tévé stábja bejárják azokat az országokat, ahol jelentős számú román kisebbség él, megismerkedjenek, illetve tudósítsanak a hazaiaknak nemzettársaik életéről, helyzetéről. Bemutassák a külhoni román intézményeket, dokumentálják, hogyan őrizték és őrzik a román közösségek anyanyelvüket, szokásaikat, hagyományaikat együtt élve a többségi, nem román közösségekkel. A kolozsvári RTV eddig Szerbiában, Bulgáriában, Moldovában és Ukrajnában járt, idén elérkezett Magyarországra. Élményeikről, tapasztalataikról a kolozsvári televízióban, illetve a nemzeti adó csatornáin számoltak be. És bizonyára lesz amiről, túl azon a szívélyes fogadtatáson is, amely Budapesten várta őket, például a gyulai, méhkereki románok mindennapjairól.

A Servus Europa magyarországi rendezvényeiről a Corbii Albi-nak tudósító – a magyarországi Battonyán románként élő – Andrei Sebastian Csiplo megjegyzi, hogy még a román zászló kifeszítése a Hősök terén sem váltott ki elutasító, tiltakozó magatartás a budapesti magyar nézőkben, akik együtt vigadtak, nevettek a fellépőkkel. Ezt a toleráns magatartást Csiplo azzal magyarázza, hogy a magyar törvények szerint is szabad a román nemzethez való tartozást szimbolizáló zászló használata, az nem számít a hatóságok provokálásának.

Ami – fűzzük hozzá – a román törvények szerint, de főként a gyakorlatban nem teljesen így van. Gondoljunk csak a Kovászna megyei prefektus által keltett magyar zászló hisztériákra!

Ám maradjunk derűlátók. Talán hamarosan írhatunk arról, hogy a bukaresti diadalívnél a fővárosiak tapssal jutalmazták a magyar zászlóval felvonuló, kuruc nótákat éneklő, szatmári táncot járó magyar fiatalokat.

Budapesten kiderült, ez nem is olyan lehetetlenség, ha a jövőbe kívánunk tekinteni.

Ambrus Attila (Maszol)

Blogles

Az az olvasó benyomása, hogy Markónak van ugyan véleménye a rommagyar politizálás elhibázott irányáról, viszont maga sem ért egyet saját véleményével: az ex-elnök a valósághajlító szimulákrum foglya.

Egy független moszkvai lap, a Novije Izvesztyija pár napja azt a kínos kérdést tette fel, hogy Észtországban miért 1800 euró az átlagbér, míg a természeti kincsekben gazdag Oroszországban csak 500.

Úgy tűnik a viszonylag önálló rommagyar politizálásnak végleg befuccsolt, a szétnyilatkozó politikusok párhuzamos diskurzusai jelzik, hogy már maguk is feladták, ott ténferegnek valahol Budapest és Bukarest között TÉVUTON.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA