A válaszonline.hu-n zajlott egy – eddig – rövid vita döntően Körösényi András és Karácsony András között, mindketten jeles társadalomtudósok. Stephen Leacock nyomán – aki így kezdte az egyik regényét: „Történetünk kezdetén Skócia északnyugati partjainál vad vihar tombolt. Történetünk szempontjából ennek ugyan csekély jelentõsége van, mert történetünk nem Skócia északnyugati, hanem Anglia délkeleti partjainál játszódik, de azért ott is eléggé rossz idő volt” -, szóval ez a poszt csak súrolja a vitát, mert mindössze a lényegével foglalkozik, a sok felvonultatott egyéb bölcsességével (és tévedésével) nem.
Mi is a különbség konzervativizmus és jobboldaliság között? (Egyik helyére sem szabad a kormánypropagandát gondolni, mert ez teljesen instrumentális. Ma jobboldalinak látszik, miközben nemzeti szocialista, de ha nem is ez, holnapután már gyökeresen más lehet. Ne legyünk méltatlanok a tárgyalt problémához azzal, hogy Orbán környezetét akárcsak egy lapon említjük vele.)
Nos, meghatározó különbség, hogy a konzervativizmus minden körülmények között a premodern gyökerű erkölcsi rendre apellál akár ennek keresztény, akár a nyugati hagyományban tetten érhető értelmében. Az, hogy mit takar ez az erkölcsi rend pontosan, másodlagos. A lényeg a hierarchikus rend iránti vágy, amely valaminek a revitalizációjában, romantikus vágyában, rekonstrukciójában, konzervációjában ölt testet, tehát személyes gyakorlat, életmód, etika. A jobboldaliság ezzel szemben ízig-vérig modern, sőt (az előbbivel értelemszerűen ellentétben) demokratikus és (megint az előbbivel ellentétben) tömegvezetési (ma értsd, politikai) álláspont.
A további (szekundér) különbségek innen erednek. Az is, ahogy a konzervativizmus a politikában egyre inkább liberálissá vált (oka ennek a demokráciától, a populizmustól és az egalitarizmustól, nota bene a parlagiságtól való viszolygása), és az is, ahogy a jobboldaliság és a nácizmus közötti határ – a tömegvezetés és az identitáspolitika ismételt egymásra találásának „hála” – praktikusan elmosódott mára.
Nem akarok erről többet írni, mert eleve rühellem, ahogy – miközben az ország egyre inkább egy disznóólra emlékeztet akár a rend, akár a beadott táplálék szempontjából – úgy teszünk, mintha ideje volna az emelkedett vitáknak. Pláne azok között – e sorok íróját is beleértve -, akik valaha voltak vagy még most is „orbánisták” (gondolták bár akkor magukat egyszerű szociellenes konzervatív européernek), tehát többé-kevésbé mind felelősek azért, ami itt történik. Mindenki felelős persze, de az uralkodó – javarészt opportunista és kollaboráns – elit tagjait kivált ne ünnepeljük azért, hogy batiszt szalvétával törölgetik a könnycseppet egymás szeméből, mikor az árnyékszéknek kellene nekiállniuk, szóval ez a vita, már megbocsássanak a résztvevők, ótvaros ízléstelenség. A véleményem nem értelmiség- meg szellemellenes hisztéria, hanem éppenségel az értelmiség és a szellem integritásának számonkérése (amennyiben ez nem idegenedhet el teljesen a gyakorlattól, az élettől, és nem oldódhat fel irreleváns szalonhazugságokban).
Hogy világos legyek: a konzervatív úgy él, hogy ne kelljen a jobboldaliságra még csak gondolnia sem. A konzervatív olyan, hogy hazája a magasban van, ha ez mond még valamit.
