A nacionalista szembenállás paradigmáját, ami a jövő évi centenáriumot illeti, nem is a román politikai establishment, hanem meglepő és káros módon, a rommagyar vezérkar jelölte/i ki. És akkor hadd utaljak Bíbó-ra ismét, arra, hogy a „demokrata nem fél ….”, vajon nem lennének demokraták vezéreink, ezért a félelem és pánikkeltés?
Úgy tűnik, a „kormányzás művészetének” teljes hiánya jellemzi a mai román kormányt, amely biztos parlamenti többség mellett sem képes ellátni feladatát: a háttérből irányító – jogerősen elítélt – pártfőnök kétes ügyeinek takargatása, a lopakodó „illiberális állam”, azaz az ügyészi/bírói hatalom alárendelési kísérlete elég az állandó botrány szításához, de nem elég kormányprogramnak. A dolog, ad absurdum, már az ország kormányozhatóságát kockáztatja, bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot, egyensúlytalanságokat okoz, és ez hosszú távon biztosan tarthatatlan, csődhöz vezet. A kormányzás művészetének lényege ugyanis a célszerűség, aminek a megvalósítása érdekében kell az állam ügyeit intézni, az energiákat mozgósítani, a tevékenységeket összehangolni, stb. Végső cél pedig, még csak nem is a közügyek egyik napról a másikra való intézése, a közbiztonság, vagy a reprezentáció, stb., megvalósítása, amelyet működőképes államok kitűznek maguk elé, hanem a közjó és „mindenki üdvének” az előmozdítása kellene, hogy legyen.
A kormányzás nem csak a meglevő eszközök, a politikai gazdaságtól, a kulturális és oktatási szférán át, egészen a legitim erőszak intézményeit bezárólag, működtetése, hanem azoknak a közjó szolgálatába állítása: a javítási szándék (haladás vagy modernizáció), amihez speciális tudásra, sőt képzelőerőre, politikai programokra, tervekre és taktikákra stb. van szükség. Amikor nincsenek ilyen célok és föl sem merül, hogy valamiféle jövőkép alapján, merre vezetik az ország „szekerét”, a kormányzás eszközeivel ellátott hatalmasok, akkor aligha beszélhetünk kormányzásról, és főként nem racionális kormányzásról. Az adminisztrálás – mely célok nélkül, illetve öncélként élettelen és kilátástalan műveletek összessége – még nem kormányzás, és ami a legfontosabb, könnyen önkényhez vezethet, az intézményes kontrollmechanizmusok felfüggesztéséhez. Ma úgy tűnik a kormánytagok, élükön a miniszterelnökkel, pusztán olyan adminisztrátorok – mondjuk ki, ahhoz is csekély hozzáértéssel rendelkező, „házmesterek”, akik a kormányzási technikákat sem igazán ismerik –, akik nem a jó és hatékony kormányzást tekintik, hanem a háttérből irányító pártvezér óhaját lesik. A lojalitás a fő szempont, a hatalom, az ezzel járó előjogok és presztízs fönntartása és nem a közjó szolgálata, és ezért lassan az állam szűnik meg, vagy legalábbis válik okafogyottá.
A román állam, mely első száz évét készül megünnepelni, ma csupán szimbolikus valóság (ráadásul elsősorban a korrupt ügyintézést reprezentálja), történelmi relíkvia és mint ilyen puszta öncél. Nem kétlem, hogy nagy lesz a csinnadratta a centenáriumon, csak azt, hogy tartalamas és racionális dologról beszélnénk, amikor a Román államot emlegetjük. Úgy tűnik a román állam és nemzet eredeti elképzelői, elsősorban Titu Maiorescu és Mihai Eminescu kifejtette („forme fără fond”) „tartalom nélküli formák” elmélete, önmagát beteljesítő jóslatként működött/ik. Száz év sem volt elég a kormányozhatóság stabil és működőképes intézményeinek kiépítéséhez és tartalommal való feltöltéséhez, az átlátható ügyvitel és a demokratikus intézményrendszer létrejöttéhez, a jó kormányzás elemeinek és főként gyakorlatának kialakításához.
Nem kétlem, hogy mint annyiszor most is, a nacionalista lózungokkal (úgy is mint a kisebbrendűségi komplexust ellensúlyozandó szurogátummal), az érzelmekre való apellálással próbálják majd kitölteni az intézmények, az állam és a nemzet, reprezentációjának inkonzisztenciáját, szemmel látható ürességét. Ami meglep, hogy kisebbségi elöljáróink miféle félelemmel, vagy legalábbis szorongással tekintenek a jövő év elé. Úgy tűnik nekünk kisebbségieknek sem volt elég száz év, hogy beletanuljunk sorsunkba, hogy átlássuk a román állam gyengeségét és bizonytalanságát, amit nacionalizmussal igyekeznek, tehetetlen és tehetségtelen vezetői ellensúlyozni. Tisztelet a kultúra szereplőinek, a román intelligencia egy részének (az akadémikusokat, élükön „szeretett rektorunkkal”, nem fogom ide sorolni) racionális és felelős hozzáállásáért, a hatalom találni fog majd olyan „kulturváteszeket”, akik etnonacionalista jelszavakkal töltik meg a köztereket, a politikai szcénát, stb.
De hát ők eddig is köztünk éltek, és kezelni tudtuk kirohanásaikat. Ha másként nem ment, hát tudomást sem vettünk róluk, visszahúzódtunk kisebbségi „párhuzamos valóságunkba”, vagy legyintettünk és éltük tovább köznapi életünket. Miért tehát a mostani vészharang kongatás, miért a stressz, amit vezéreink közvetítenek? Azt mondják, a jövő év speciális lesz, ezért nem szabad kormányra menni. Holott pont ellenkezőleg, a feltételezhetően fölbukkanó nacionalista indulatok és propaganda ellensúlyozását éppen kormány- (azaz hatalmi) pozícióból lehetne a leginkább ellensúlyozni. Tartok tőle, hogy itt is az inkompetencia, a kormányzástól való félelem, a felelősséghárítás működik, nemcsak a román politikai elit, hanem a rommagyar sem akar kormányozni, főként a korrupció szigorú kontrollja mellett nem. De, hogy miért kell pánikhangulatot kelteni – most, a centenáriumi ünnep előtt jó egy évvel – éppen a rommagyar vezérek részéről, az számomra érthetetlen. De ezen is túl azt hiszem kontraproduktív is, nekünk nem rejtőznünk kell, hanem megmutatkozni a centenáriumon, hogy vagyunk, hogy jogos követeléseink vannak, hogy nem ellenségek vagyunk, hanem együttélő etnikai/nemzeti közösségként azonosulni tudunk a többséggel, azaz az állampolgári lojalitás követelményét betartjuk, de közben mások is vagyunk, és ragaszkodunk e kulturális mássághoz, stb.
Azzal előjönni, hogy „nekünk nem ünnep és nem tudunk ünnepelni” jövő decemberben a gyávább és könnyebb út. Csak azt nem veszi figyelembe elkövetője, hogy – ha igaz – lesz 2019, sőt akár 2918 is és nekünk akkor is élni, sőt valószínűleg itt élnünk kell. A nacionalista szembenállás paradigmáját, ami a jövő évi centenáriumot illeti, nem is a román politikai establishment, hanem meglepő és káros módon, a rommagyar vezérkar jelölte/i ki. És akkor hadd utaljak Bíbó-ra ismét, arra, hogy a „demokrata nem fél ….”, vajon nem lennének demokraták vezéreink, ezért a félelem és pánikkeltés?
Egyébként az abszurd tragikomédia a román politika műfaja. (A jövő év a bárány éve lesz!) Itt a Kinder tojás belsejében, apró játékmütyürke helyett csak egy cetlit talál az azt feltörő gyerek, ráadásul azon is azt írja: Nicht für den Kindern!
Magyari Nándor László
