Kezdőlap Címkék Centenárium

Címke: Centenárium

Kibékülni a hétköznapokban kell

0

Szóval december 1-je, ahogyan azt ma ünneplik, nem a mi ünnepünk, de azért tiszteletben tarthatjuk, és akkor járunk el helyesen, ha nem kapcsolunk hozzá, olyan, a populista politikai diskurzust szolgáló képeket és attitűdöket, melyek nem oda tartoznak. Senkitől nem lehet eltagadni, hogy nemzeti ünnepet jelöljön ki és azt megünnepelje, ez önmagában nem irányul mások ellen, a román éppúgy nem, mint a magyar, szerb, szlovák, vagy lengyel.

Az már úgy szokott lenni, hogy az ember a szülinapját “szerettei körében”, pezsgővel, vagy anélkül szokta megünnepelni, ritkán megy a szomszéd haragosához, éppen aznap megbékülni.

És persze hasonlóan minden analógiához – hogy stílusosan mondjam – a nemzeti ünnepek, olyanok, mint a családi ünnepek és évfordulók, ezek sem a kibékülésről szólnak, de sokkal inkább a győzelemről, valami rendkívüli megvalósításról. Van, ahol a családias hangulat, a meghittség és nem a grandomán külsőségek adják az ünnep lényegét, mint ahogy pl. Finnországban egy ultramodern könyvtár felavatása a századik nemzeti évforduló ünnepének központi mozzanata. Ja, és a könyvtár kulcsrakész, használható, látogatható, sőt múltat és jövőt egybefonó, szemben a “nemzeti katedrális”-nak mondott épületmonstrummal Bukarestben, mely múltba révedő giccstorzó, egyelőre “fölszentelt” építőtelep. Szákrámentum a kőművesállványon, félig aranyozott, félig csupasz és mindenestől giccses épített milliő, óriási és ezzel távol áll a máramarosi kis fatemplomok csöndes és semmiben sem hivalkodó meghittségétől, éppen, mint Makó Jeruzsálemtől. Ettől már csak egy fokkal nevetségesebb a fölnagyított “hármas facebook” jel, mely Gyulafehérvárt “ékesíti” a centenáriumtól kezdődően, ami leginkább egy antiműemléknek néz ki, és azt üzeni: “ne is nézzetek ide, itt a semmi helye van”. Persze, még ezek is jobbak, vagy legalábbis kevesebb történelemhamisítással van átitatva, mint a pesti, jogosan kontesztált, turulos.

Más kérdés, hogy mi magyarok azon ritka népek közé tartozunk, akik elbukott forradalmakat, elvesztett csatákat és kivégzéseket tudunk évente megünnepelni: ez a mi extravaganciánk. Minden esetre március idusán mi sem azzal vagyunk elfoglalva, hogy szomszéd népekkel kötendő béke hírét közvetítsük, vagy kerekasztalbeszélgetéseket tartsunk a megbékélésről. Inkább igyekszünk sajátosságunkat/magyarságunkat, történetünket, teljesítményeinket, együvétartozásunkat éltetni. Ha még inkább átéljük az ünnepet, akkor alapító mítoszokat igyekszünk újraélni, “azokat az időket“, amelyekben nemzetünk hősei “először” követték el azokat a tetteket, melyek a profán időn kívüliek, és azóta is meghatározóak közösségi életünkben. Hát így van ezzel más is.

Ezért úgy érzem, hogy téves koncepció – elhibázott diagnózis és prognózis – alapján asszociálta először a rommagyar mainstream politika, a tavaly ősztől kezdődően, a román centenárium évét a “kötelező nacionalista” megnyilvánulásokkal, melyek ellenünk irányulnának és politikai kommunikációs meggondolásból (sic!), indított útjára egy azt ellensúlyozandó projektet. Kelemen Hunor jelölte ki elsőként az irányvonalat, abból kiindulva, hogy az idei év olyan lesz, amikor magyarellenes nacionalista támadások várhatók (“neki politikusként el kell viselnie a támadásokat, de félő, hogy olyan magyarellenes hangulatot teremtenek, amit nem tudnak kezelni”), másrészt meg a kibékülés témát hozzákapcsolta az évfordulóhoz, amiből egyelőre semmi sem lett. Szóval sem eltúlzott nacionalista gesztusok nem történtek, ami volt az a megszokott trendeken belül maradt, sőt – különösen a politikai/közéleti vitákat tekintve – a románság (nemzet-e még/már egyáltalán? Fölépült-e már az a nemzetállam, melyről oly sokat ábrándoztak, de amelynek még körvonalai is ködbe vésznek, mint félkész katedrális tornyai? Van-e elég kötőanyag, vagy Kőműves Kelemen/Mester Manole legendája, mind ismétlődik itt?) – megosztottabb, mint ‘89 után bármikor, ezért nincs “igazi ünnep” sem.

Sem Kelemen Hunor, sem a Fidesz itteni fiókpártjai nem gondolták komolyan azt a kommunikációs fogást sem, hogy – elvben a gyulafehérvári nagygyűlésen 1918-ban elfogadott kisebbségpolitikai “ígéretekre” alapozva, melyekről Szilágyi N. Sándor joggal veti föl, hogy nem is igazán “ígéretek” – a centenáriumi év a román-magyar megbékélésről szóljon. Azzal a leütéssel, hogy itt román nacionalista kirohanásokra kell számítani, és ezzel azt üzenve, hogy de ők, mármint a Fidesz fiókpártjai, aztán megvédik a rommagyarságot (ami populista politikai húzásnak még éppen elmegy, gyakorlati haszna viszont nulla), valójában elejét vették mindenféle megbékélést célzó párbeszédnek. Ha ilyesmire készültek volna, először is alkalmat keresnek a párbeszédre, olyan fórumot, mely erre alkalmas, de egyáltalán, legalább jelezték volna a “román félnek”, de minden esetre a többségnek és annak a hatalomnak, melyhez a fő pártot parlamenti együttműködési paktum köt, hogy ez a szándékuk. Minden bizonnyal nem is tették viszont elindítottak egy projektet, “Ezer év Erdélyben száz év Romániában” címmel, mely éppen hogy a történelmi elsőbbség, a ius soli, elvére utal és nem az esetleges megbékélési alapot mutatja föl. Egy ilyen tervnek – mondjuk az Adenauer-De Gaulle nevével fémjelzett 1963-as francia-német megbékélési egyezményhez hasonlóan – nem a múltbeli sérelmek fölsorolására, hanem a jövőbeni közös tervek vázolására kellene, hogy hangsúlyt fektessen. Ezzel szemben indult egy új többé-kevésbé történeti portál és elkészült három része egy jó és hasznos – helyenként és egyes történészek megszólalásában informatív és eredeti is – történeti dokumentumfilmnek, mely viszont csak a magyar szempontot követi (azért még hiánypotló!) és a párhuzamos román-magyar historiográfiai valóságot tükrözi. (Gondolom sok rázós rész fog még következni, hiszen még csak a “kicsi magyarvilág”-nál tart a történeti vázlat, és kicsit úgy számol be a negyvenes évekről, mintha háború és annak borzalmai nem is lettek volna, csak árvalányhajas, kakastollas, “jó magyarvilág”).

Azután meggyőzik a magyarországi politikai mainstreamet, hogy támogasson egy magyar-román megbékélést, vagy legalábbis indítson el egy diplomáciai támogatottságú folyamatot, ezirányban. Magyarán az, hogy a jelenlegi magyar és román hatalom egyetérteni látszik az illiberalizmusban, a Romániába is begyűrűző EU-ellenességben és az idegengyűlöletben, nemhogy nem a jó irány, hanem a viszonyok további megromlását készíti elő. A román nemzeti ünnep meg nem ünneplése, legalább a diplomáciai szokásrend és a jószomszédi, közös EU és NATO-tagsági szolidaritást jelölő minimális szinten, eltávolít mindenféle megbékéléstől. Való igaz, hogy Magyarországnak és nekünk erdélyi magyaroknak sincs ünnepelnivalónk az impériumváltás századik évfordulóján. De – ahogyan azt ismét csak Szilágyi N. Sándor fejti ki, egy román portálon megjelent esszéjében ajánlja – elkezdhettünk volna arról beszélni, hogy az ünnepet nem román nemzeti ünnepnek, hanem “Románia ünnepének” kellene nevezni. Így talán minden nem román nemzetiségű állampolgár – ugyan különféleképpen, vagy más más hőfokon, de – inkább magáénak érezhetné az ünnepet.

Szóval december 1-je, ahogyan azt ma ünneplik, nem a mi ünnepünk, de azért tiszteletben tarthatjuk, és akkor járunk el helyesen, ha nem kapcsolunk hozzá, olyan, a populista politikai diskurzust szolgáló képeket és attitűdöket, melyek nem oda tartoznak. Senkitől nem lehet eltagadni, hogy nemzeti ünnepet jelöljön ki és azt megünnepelje, ez önmagában nem irányul mások ellen, a román éppúgy nem, mint a magyar, szerb, szlovák, vagy lengyel. Ha meg megbékélni akarunk, akkor viszont ne a nemzeti ünnepnapon böstörögjünk, hanem a hétköznapokban építkezzünk, keressük a közös pontokat, amire jövő épülhet, és erősítsük azokat a szálakat, melynek révén egy nagyobb egységbe tömörülve – és az EU ilyen egység lenne, legalábbis szándéka szerint – közös jövőt képzelhetünk és azután tehetünk érte. Azután meg kimondható, hogy “La multi ani!”, nem von ez le semmit magyarságunkból, de hozzátesz európaiságunkhoz.

Magyari Nándor László

NYT: 100 év után ismét fenyeget a sovinizmus démona

1

Napjainkban a politikai közép gyenge és a szélek radikalizálódnak, akár csak egykor. Lendületbe jön az etnikai gyűlölettel teli nacionalizmus, populisták ülnek több kormányban is. Orbán Viktor fenyegető muzulmán hatalomátvételről beszélt és könyörtelenül hivalkodik a maga illiberális demokráciájával.

A világ éppen akkor ünnepli az első világháborút lezáró békeszerződést, amikor ismét terjed a földrészen a sovinizmus és az etnikai megosztottság démona és emiatt sokfelé komor hangulatot és bizonytalanságot érezni – írja a New York Times. A mai, liberális rendet az a szándék hozta létre, hogy megfékezzék nacionalizmust, a kérdés az, hogy fennmaradhat-e a liberális rend a történelmi emlékek halványultával?

Hiszen a fiatalabb nemzedékek immár nem tudják, milyen az ipari méretű mészárlás, ők a pénzügyi válsággal, a migrációval és azzal az érzéssel találkoztak, hogy az egyesült Európa nem teljesíti, amit megígért. Napjainkban a politikai közép gyenge és a szélek radikalizálódnak, akár csak egykor. Lendületbe jön az etnikai gyűlölettel teli nacionalizmus, populisták ülnek több kormányban is. Orbán Viktor fenyegető muzulmán hatalomátvételről beszélt és könyörtelenül hivalkodik a maga illiberális demokráciájával.

Ismerős az is, ahogyan romlik a politikai közbeszéd. A mai, párizsi ünnepségeken jelen lesz egy csomó olyan nacionalista vezető is, aki semmit sem szeretne jobban, mint szétszakítani az EU-t, így Putyin és Erdogan. A jelenlegi helyzet persze sokban más, mint az 1. világháború előtt, ám Timothy Garton Ash arra figyelmeztet, hogy a demokráciát és a békét sosem lehet biztosra venni. Viszont az is biztos, hogy a földrész már nincs a geopolitika középpontjában és ez szintén arra ösztökél, hogy erősítsék meg az integrációt.

100 év után: legyünk újra osztrákok!

0

Nehéz megérteni, hogy rajtunk kívül majdnem mindenki ünnepeli a 100 éves évfordulóját. A finnek, észtek, lettek, szlovákok az államalapításukat, a lengyelek, litvánok, a csehek államaik visszaállítását, a románok s a szerbek az egyesülést. Még az osztrákok is ünnepelnek. Csak mi ülünk itt, mint egy sértett gyerek, akit senki nem ért meg, és csodálkozunk, hogy az egész volt Monarchia ünnepel. Sőt, egész Európa ünnepel – ha mást nem, legalább a szörnyű háború végét – írja Czika Tihamér a Transindexen.

A szerző felidézi: sokakat felháborított Magyarországon és Erdélyben is Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság (EB) elnökének nyilatkozata, amelyet október 23-án az Európai Parlamentben (EP) mondott el, Klaus Iohannis román elnöknek válaszolva. Az időzítés amúgy sima véletlen: az EU-s államfők/kormányfők sorban beszédet mondanak az EP-ben Európa jövőjéről, és éppen Iohannis következett. Bár a román elnök azért volt ott, hogy tolmácsolja Románia álláspontját, nem tudott nem kitérni a román egyesülés centenáriumára. Juncker erre pontosan azt mondta, hogy „minden, ami román, egyben európai is, ezért december elsején Európa közösen ünnepli e Romániának és Európának is fontos pillanatot”. A jobber magyar sajtósok, politikusok (sőt még egy balos is), felháborodtak. Szerintük az EB-elnököt nem érdekli a magyarok érzékenysége, hisz ez nekünk nem ünnep. Amit ugyanezen sajtó nem írt meg, az az, hogy Juncker ugyanilyen beszédet mondott a finnek, a három balti állam vagy a csehek és a szlovákok 100 éves évfordulójára is. Természetes udvariasság, természetes EU-s belső diplomácia, mégpedig a javából. Akárki lett volna az EB elnöke 2018-ban, ugyanezt tette volna.

Czika Tihamér emlékeztet arra, hogy november 11-én, az 1. világháborút lezáró Compiègne-i fegyverszünet századik évfordulójára több mint 60 állam- és kormányfőt várnak Párizsba, beleértve az egy évszázaddal ezelőtt vesztes német, osztrák és török állam vezetőit. Még az ugyancsak néha revizonista hajlamú török elnök is ott lesz.

A szerző így folytatja: Nem tudom, mi magyarok küldünk-e valakit, de azt igen, hogy mindmáig nem tudtunk és nem tudunk, vagy inkább nem akarunk megbékélni ennek a háborúnak a végkifejletével, sem Trianonnal, sem azzal, amiben most vagyunk. Mert aki meg akar békélni, azonnal nemmagyar áruló lesz. Mert a magyar embernek Trianon mindig fájnia kell. Úgy adjuk át ezt a fájdalmat szülőről gyerekre, generációról generációra, mint valami örökletes betegséget.

Ülünk és csodálkozunk, hogy senki sem ért minket

De hát hogyan érthetné ezt bárki? Hisz

AMIT MI MŰVELÜNK, SZERINTEM EGYÁLTALÁN NEM NORMÁLIS.

Senki sem műveli ezt ilyen beteg szinten, mint mi. Van még nemzet Európában, amely így haragszik az egész világra, amely száz év után is kikéri magának (persze magyarul, magyaroknak, hogy senki más ne értse)? Mindezt úgy, hogy egérfaroknyit sem vagyunk képesek szembenézni a tragédia létrejöttében játszott szerepünkkel?

Czika Tihamér szerint  ez a kollektív pszichózis különösen virágzik Erdélyben.

Mert mindennek erről (is) kell szólnia. Mindenben mindig ott kell legyen a kisebbségi lét, az örökös fájdalom, a képzelt vagy valós elnyomás, a „ki tudja, mikor tör be már megint”, a nehezebb időkre való örökös felkészülés. Nem tudsz menekülni tőle, csak ha kilépsz a közösségből. Ezt hallod már óvodáskorod óta minden március 15-én, amikor a rendezvényre kitolnak. Nincs olyan történelemkönyv, atlasz, amiben ne lenne szó Trianonról vagy a kisebbségi létről. Erről szól jórészt az utóbbi száz évünk irodalma, erről szólt s szól ma is a sajtónk, a publicisztikánk jó része. Nem igazi újságíró, aki legalább egyszer nem kisebbségezett, trianonozott volna. Erről szól a sport is lassan.(…)

Tanuljunk a sógoroktól

Szóval itt ez a centenárium, amellyel egyelőre alig tudunk mit kezdeni – írja Czika Elemér és van egy javaslata:

TANULJUNK A SÓGOROKTÓL, AHOGY ANNYISZOR TETTÜK AZ ELMÚLT KÉT-HÁROMSZÁZ ÉVBEN.

Az osztrákok is elveszítették száz évvel ezelőtt az országuk kétharmadát (még annál is többet), s a német ajkú lakosságuk legalább egyharmadát. Sőt, e német kisebbségek nagyrészét ki is telepítették az elmúlt száz év során (lásd a szudétanémetek, vagy a szlovákiai, magyarországi, jugoszláviai németek sorsát). Csak Dél-Tirolban maradt egy 300 ezres német lakosság. Mégis mit csináltak az osztrákok? Tovább léptek. Siratják a birodalmat? Egy maroknyian talán. Hány osztrák hallott a Saint-Germain-en-Laye-i békeszerződésről? Nemzeti összetartozásnak álcázott síróünnepet csináltak szeptember 10.-ből? Ellenséges viszonyban van a mindenkori osztrák kormány a szomszédokkal a kisebbségi kérdés miatt? Neheztelnek a csehekre, szlovénokra, magyarokra, szlovákokra vagy akár a szerbekre vagy románokra az elűzött német kisebbségek miatt? Osztogatják az osztrák állampolgárságot az olasz Dél-Tirolba, szólnak bele fiókpártokkal az olasz belpolitikába? Játsszák a sértődött kisgyereket 1918 centenáriuma kapcsán? Nem, nem, nem, nem. Sőt, ünnepelnek: az osztrák köztársaság 100 éves évfordulóját (1918. november 12.).

Legyünk mi is olyan okosak, mint az osztrákok!

Ünnepelhetnénk mi is az első magyar köztársaságot (kikiáltva 1918. november 16-án). Persze, az őszirózsás forradalom nem volt olyan sikeres, mint az osztrák forradalom; sokkal nehezebb állapotok között indult, végül elég hamar lenyúlták a bolsevikok, meg aztán törölte a történelmet megállító Horthy-rendszer. De szégyenkezni sem kell miatta. Megpróbálták a helyzetből kihozni, amit lehetett, sok területen progresszió volt.

Vagy ha már sehogy sem tudjunk ünnepelni ezt a köztársaságot, mert minden rosszat rá kentek (jogtalanul!), vagy mert a közelgő trianoni centenárium árnyéka elborítja gondolkodásunkat, legalább ünneprontók ne legyünk! Értsük meg, hogy Európában majd mindenki más számára 1918 centenáriuma ünnep. Próbáljuk megérteni őket, s gondolkodjunk el, hogy mi miért nem vagyunk képesek száz év után sem továbblépni. A hiba bennünk van. Az osztrákok, németek fel tudták dolgozni ugyancsak hatalmas veszteségeiket, s közben a 20. s 21. század nyerteseivé tudtak válni. Irigylésre méltó országok lettek, ahová mi, magyarok, az erdélyieket is beleértve, dolgozni, élni megyünk. Mi is lehettünk volna s még lehetnénk közel ilyenek a folytonos sírás helyett.

Kívánok magunknak egy sokkal kellemesebb következő száz évet, amolyan igazi osztrákot, vagy most már szolidaritásban igazi európait. Ideje tanulnunk az elmúlt száz év hibás útjából: legyünk újra osztrákok!

Teleormányi köztársaság

0

A teleormányi patyomkin köztársaság kihirdetése megtörtént, reakció is várható rá, de az egyesülés száz év után is kétséges, amikor a széthúzást és gyűlöletet erőltetik, és ne feledjük a szétszakításban csak pillanatok kérdése, hogy mikor találják meg az etnikai törésvonalat, (ezt még egyszer mondom, a mai rommagyar mainstream kedvezőnek is ítélné meg, hogy a rommagyar társadalmat nacionalista alapon mozgosítsa).Ma a szétesés van közelebb, és nem a “Nagy” egységesülés.

A román nemzeti történetírás – kevésbé maga a megtapasztalható történelem – kulcsfogalma az egyesülés, azután pedig, valamilyen értelemben és vonatkozásban homogén román nemzetállami lét megvalósítása, mint évezredes törekvés kiteljesedése jelenik meg.

A nacionalista történetírás, mint a román kultúra és közélet központi diskurzusa, paradox módon az államszocialista rendszerben vált dominánssá, és jutott el a protokronista szélsőségességig, nem adta föl nézeteit. Elsősorban az akadémiai történetírók őrzik, illetve igyekeznek fenntartani – a tudományos szempontból tarthatatlan – nézeteket /élükön az újonnan megválasztott elnökkel/. De a közbeszéd és a politikai diskurzusok is minduntalan visszatérnek azokhoz a regresszív és autarchikus nézetekhez, melyek hátterében a – lényegében premodern, módszertani nacionalizmuson épülő stb. (lásd Katherine Verdery vonatkozó értelmezését) – nacionál-kommunista történetírás kognitív stratégiája húzódik meg. Olyan erős ez a historiográfiai hagyomány, hogy az általa kitermelt történelmi mitológiák, legendák és üres formulák, gyakran, alternatív tényekből, nem létező dokumentumokból és forrásokból összeállított megtévesztő panelek, alaposan megtévesztik még az elitet is, a nyilvánosságban megnyilvánuló közemberek történelmi tudatát is: magyarán igen sokan elhiszik, amit a regresszív és reakciós történetírás kommunikál. Gyakran úgy tűnik az egységesülés, a homogén nemzetállam fölépítése olyan implicit nemzetpolitikai stratégia, mely – mert túlélte kezdeti szakaszát, az imprinting sikerült – örök, afféle nemzeti vonás, és azután mégsem. Viszont – legalábbis úgy tűnik nem belső, hanem nemzetközi konjunkturális és globális hatások okán – politikai stratégiát és különösen közpolitikákat nem lehet építeni rá. Az egység nacionál-kommunista felfogása ugyanis nem konkrét, megélhető és átszármaztatható szolidaritásra, együttműködésre, kölcsönös segítségre, stb., vagy patriotizmusra utal, hanem nacionalista ideológiai háttér, ha úgy tetszik stílus, a közbeszéd üres modellje /formă fără fond/.

Ez roppantmód zavarja az ellen-nacionalista diskurzusokat hajtogató rommagyar elitet, mert számukra, egy jobban mozgósító, vagy mondjuk úgy véresszájúbb román nacionalista centenáriumi év mozgósítóbb hatással bírna és a Pestről jövő hasonló elvárást sikerülne teljesíteni. Már a tavaly télen elkezdődött a potenciális centenáriumi nacionalista támadások megelőlegezése a Fidesz itteni fiókpártjai által, csakhogy szemmel láthatóan, a stratégia nem jött be, az év ilyen értelemben egyelőre csendes, sőt. A tegnapi ünnepi és nemzeti pátosszal telinek tervezett momentum képei, melyet a Simona Halep Roland Garros-i győzelmének megünneplésére szerveztek, alkalom volt, hogy a bukaresti polgármester-asszonyt kifütyülje a közönség. Az eset is jól mutatta: a nacionalista diszkurzus nem hatékony szervezőelv, nem egyesít, hanem szétválasztja a társadalom különféle szegmenseit. Az elterjedt nacionalista ideológia, a nemzeti kizárólagosság, mint neve is mutatja, ilyen vagy olyan alapon kizár, de végül senkit sem integrál). A rendszerváltás elhozhatta volna a történetírás és nyomában a tanítás (nálunk nem a történelemkönyvek ihletik a történelmi filmek forgatókönyveinek íróit, hanem megfordítva a játékfilmek forgatókönyveiből merítenek a tankönyvek megírói) megváltoztatását, modernizálását, de a konzervatív mainstream megőrizte Ceaușescu engedményként, lojalitásért cserében kínált nacionalista historiográfiáját.

Akárhonnan is nézzük a jelenlegi román társadalmat, egyesülés és homogenizáció helyett a töredezettség, szétszakítottság, strukturális, gazdasági, szociális, területi, kulturális/civilizációs, etnikai, stb., eltéréseket, sőt akár a politikai kultúrák összeférhetetlenségét, láthatjuk. Fölsorolni is hosszadalmas mindazokat a társadalmi és sok szempontból akár kulturális (sőt civilizációs) törésvonalakat és egymással alig érintkező társadalmi osztályokat, vagy rétegeket és közösségeket, melyek a román társadalmat – száz éves közös történelem ide vagy oda – egyre szembetűnőbben jellemzik. És hogyha az elterjedt nacionalista ideológia és történelmi mítoszok nem képesek összetartani és perspektívát adni a társadalomnak, az a remény is szertefoszlani látszik, hogy a nyugati típusú polgárosodás képes lenne felzárkózási pályára állítani a román és benne a rommagyar társadalmat.

A román rendszerváltást követően nagyon nehezen és bizonytalanul indult el a felzárkózás a politikai nyugathoz, felemás eredményekkel és elhúzódó ücsörgéssel egyféle szürke zónában, a “törékeny és sajátos demokrácia” formulába tömörített posztkommunista rendszerben (Iliescu-rezsim). (A továbbélő nacionál-kommunista, bezárkózó és reakciós ideológiája nagyban hozzájárult ehhez, a maga “nu ne vindem tara”, és hozzá hasonló jelszavaival, a reprivatizáció elszabotálásával stb.). Románia még régiós sorstársainak vonatkozásában is feltűnően lemaradt, foglyává vált a posztszocialista, perifériás helyzetének, amiből kimozdulást az EU-integrációs projekt hozott, mely miután formálisan révbe ért, politikai hatása kiürült és ellaposodott. Az EU-ba való belépést megelőző időszakban volt egy fontos fejlemény, a politikai pártok abban versengtek, hogy melyik nyitottabb és tudná gyorsabban teljesíteni a csatlakozási feltételeket. A felzárkózó, nyugatias lelkesedés csúcspontját – legalábbis politikai, választási értelemben – a 2014 novemberi elnökválasztás jelentette, és Johannis megválasztása. Azután még volt a nyugatosodásban érdekelteknek (yuppie társadalom?) néhány megmozdulása, – a Verespatak-mozgalom tüntetéseitől a Collectiv-tragédia nyomán kialakult mozgalmakig és a 13-as sürgösségi kormányrendelet kontesztálásáig stb. – de ezek, mintha kifulladtak volna mára.

Azt hiszem ez a hazai kontextusa a PSD által szervezett szombati (folyó év június 9.) bukaresti tüntetésnek, melynek ugyan nem volt nagyon világosan meghatározott és néhány jelszóban összefoglalható témája és üzenete, viszont megmutatta a román demokrácia állapotát, egy széttagolt társadalom tanácstalanságát, mely nem bír igazi középpel. Érdekes és látványos, hogy maga a hatalom is tanácstalan (először a tradicionális családért – lényegében ortodox/homofób érzelmekért – akartak tüntit szervezni -, a sors fintora, hogy aztán a hatalmat éltetni hivatott nagygyűléssel párhuzamosan folyt a Gay Pride fölvonulás), nem tudja mit tűzzön zászlajára, mert őszinte azért nem lehet: a korrupció védelmét nem lehet fennen lobogtatni, köréje mozgalmat szervezni. És az egyesülés centenáriumán a szakadást ünnepelni, sőt nem csak politikai értelemben, hanem szociológiaiban is szétszakítani egy amúgy is vulnerábilis, közép(osztály) nélküli társadalmat, nem dicsekvésre okot adó cselekedet. Miért probléma az ahogyan – közvetlen vagy közvetett kényszerrel és zsarolással, mézesmadzaggal és korbáccsal összetrombitált – pészédés tömeg kifejezte politikai szimpátiáját? Mindenekelőtt azért, mert nem politikai, hanem társadalmi ellentéteket – a város és a provincia, a nyugatias és a tradicionalista, a helyzetüknél fogva progresszív és a reakciós stb. -, társadalmi szegmenseket fordította egymással szembe. A jelenlegi kormány-elnök szembenállás, nem egy polgári társadalom politikai közösségei közötti versengést és ideológiai ellentétet hozott és hoz fölszínre, hanem társadalmi habitusokat, regionális közösségeket és foglalkozásbéli kategóriákat stb. ütköztet, törésvonalakat erősít, sáncokat mélyít, szekértáborokat alakít. Nem az (i)gazságszolgáltatásról és nem is annak virtuális függetlenségéről, nem a nem létező párhuzamos államról (ezek csak populista hívószavak), hanem ennél többről, a társadalom alapszövetéről van egyre inkább szó. Mert nem csak két Románia van, hanem sokkal több, és a törésvonalak torlódása, egymásra tevődése (interszekciója), és ennek a be nem ismerése, szétfeszítheti a társadalmat (különösen, hogy a kormányoldal a helyhatóságokat és az adminisztrációban dolgozókat képes kontrollálni – nem utolsó sorban – a számukra kedvező osztogatással, fizetésemeléssel, kiváltságok biztosításával gyarmatosítania. A nagy többségében a PSD-nek kiszolgáltatott/elkötelezett kolonizált adminisztráció mellett, nem csoda, hogy ez a párt a legtöbb közéleti korrupciós eset érintettje is, ez egyáltalán nem az (i)gazságszolgáltatás részrehajlásáról szól). Romániát ezután kellene egyesíteni (ez persze az első száz év kudarcainak a beismerését is jelentené), nem történeti mítoszok és nem is vágyálmok területén, hanem gazdaságilag, infrastruktúrájában, szociális és kulturális, stb. értelemben. Nem egy egységes nacionalista és erőszakos projektet (ez remélhetőleg Ceaușescuval együtt megbukott, bár hej de sokan élesztgetik), hanem fenntartható, racionális, inkluzív politikákat és stratégiákat követve, és persze nyugatosodással.

A teleormányi patyomkin köztársaság kihirdetése megtörtént, reakció is várható rá, de az egyesülés száz év után is kétséges, amikor a széthúzást és gyűlöletet erőltetik, és ne feledjük a szétszakításban csak pillanatok kérdése, hogy mikor találják meg az etnikai törésvonalat, (ezt még egyszer mondom, a mai rommagyar mainstream kedvezőnek is ítélné meg, hogy a rommagyar társadalmat nacionalista alapon mozgósítsa).Ma a szétesés van közelebb, és nem a “Nagy” egységesülés.

Magyari Nándor László

———————————————————————

Teleormányi köztársaság – A románból átvett kifejezés arra utal, hogy a jelenlegi kormányzó hatalmat egy Teleorman megyéből származó csapat vezeti, élükön Liviu Dragnea PSD-, és parlamenti elnökkel, és Viorica Dăncilă kormányfővel, de további mintegy 80 magas rangú kormány-tisztviselővel, többek között miniszterelnök helyettessel is, akik mind onnan származnak.

 

A románok mellett a szerbek is készülnek a centenáriumra

0

Nincs fontosabb és jelentősebb nap annál, mint Vajdaság Szerbiához való csatolásának a dátuma, jelentette ki Újvidéken Aleksandar Vučić szerb államfő.

Vučić a tartományi vezetőkkel folytatott megbeszélésen elmondta, hogy jövőre ennek az eseménynek a századik évfordulóját méltóképpen fogják megünnepelni, a központi ünnepség pedig Belgrádban lesz.

„Ily módon mutatjuk meg azt, hogy Szerbia számára nincs fontosabb dátum annál, mint amikor a Nagy Nemzetgyűlés úgy döntött, hogy Vajdaságot csatolják Szerbiához”,

nyilatkozta Vučić.

Ezzel megmutatjuk, hogy közösségünket nem lehet semmivel sem megtörni, és hogy mennyire szeretjük és tiszteljük mindazokat, akik a többnemzetiségű Vajdaságban élnek, „akik békében élnek itt és a hazájuknak tekintik ezt az országot”.

Azok pedig, akik megpróbálták tönkretenni az országunkat, akik lángba borították városainkat és épületeinket, ezzel csak egyetlen dolgot értek el, mégpedig azt, hogy még ellenállóbbá és szilárdabbá váltunk, és mindennél jobban szeretjük a szabad és független Szerbiát.

„Szerbia polgárai ma is emelt fővel járhatnak, szabadon élhetnek a független, szuverén Szerbiában, amely senkinek sem engedi meg, hogy megalázza, amely megteremti és védelmezi saját jövőjét”, üzente az államfő a polgároknak a Tanjug jelentése szerint.

Ionesco reloaded

0

A nacionalista szembenállás paradigmáját, ami a jövő évi centenáriumot illeti, nem is a román politikai establishment, hanem meglepő és káros módon, a rommagyar vezérkar jelölte/i ki. És akkor hadd utaljak Bíbó-ra ismét, arra, hogy a „demokrata nem fél ….”, vajon nem lennének demokraták vezéreink, ezért a félelem és pánikkeltés?

Úgy tűnik, a „kormányzás művészetének” teljes hiánya jellemzi a mai román kormányt, amely biztos parlamenti többség mellett sem képes ellátni feladatát: a háttérből irányító – jogerősen elítélt – pártfőnök kétes ügyeinek takargatása, a lopakodó „illiberális állam”, azaz az ügyészi/bírói hatalom alárendelési kísérlete elég az állandó botrány szításához, de nem elég kormányprogramnak. A dolog, ad absurdum, már az ország kormányozhatóságát kockáztatja, bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot, egyensúlytalanságokat okoz, és ez hosszú távon biztosan tarthatatlan, csődhöz vezet. A kormányzás művészetének lényege ugyanis a célszerűség, aminek a megvalósítása érdekében kell az állam ügyeit intézni, az energiákat mozgósítani, a tevékenységeket összehangolni, stb. Végső cél pedig, még csak nem is a közügyek egyik napról a másikra való intézése, a közbiztonság, vagy a reprezentáció, stb., megvalósítása, amelyet működőképes államok kitűznek maguk elé, hanem a közjó és „mindenki üdvének” az előmozdítása kellene, hogy legyen.

A kormányzás nem csak a meglevő eszközök, a politikai gazdaságtól, a kulturális és oktatási szférán át, egészen a legitim erőszak intézményeit bezárólag, működtetése, hanem azoknak a közjó szolgálatába állítása: a javítási szándék (haladás vagy modernizáció), amihez speciális tudásra, sőt képzelőerőre, politikai programokra, tervekre és taktikákra stb. van szükség. Amikor nincsenek ilyen célok és föl sem merül, hogy valamiféle jövőkép alapján, merre vezetik az ország „szekerét”, a kormányzás eszközeivel ellátott hatalmasok, akkor aligha beszélhetünk kormányzásról, és főként nem racionális kormányzásról. Az adminisztrálás – mely célok nélkül, illetve öncélként élettelen és kilátástalan műveletek összessége – még nem kormányzás, és ami a legfontosabb, könnyen önkényhez vezethet, az intézményes kontrollmechanizmusok felfüggesztéséhez. Ma úgy tűnik a kormánytagok, élükön a miniszterelnökkel, pusztán olyan adminisztrátorok – mondjuk ki, ahhoz is csekély hozzáértéssel rendelkező, „házmesterek”, akik a kormányzási technikákat sem igazán ismerik –, akik nem a jó és hatékony kormányzást tekintik, hanem a háttérből irányító pártvezér óhaját lesik. A lojalitás a fő szempont, a hatalom, az ezzel járó előjogok és presztízs fönntartása és nem a közjó szolgálata, és ezért lassan az állam szűnik meg, vagy legalábbis válik okafogyottá.

A román állam, mely első száz évét készül megünnepelni, ma csupán szimbolikus valóság (ráadásul elsősorban a korrupt ügyintézést reprezentálja), történelmi relíkvia és mint ilyen puszta öncél. Nem kétlem, hogy nagy lesz a csinnadratta a centenáriumon, csak azt, hogy tartalamas és racionális dologról beszélnénk, amikor a Román államot emlegetjük. Úgy tűnik a román állam és nemzet eredeti elképzelői, elsősorban Titu Maiorescu és Mihai Eminescu kifejtette („forme fără fond”) „tartalom nélküli formák” elmélete, önmagát beteljesítő jóslatként működött/ik. Száz év sem volt elég a kormányozhatóság stabil és működőképes intézményeinek kiépítéséhez és tartalommal való feltöltéséhez, az átlátható ügyvitel és a demokratikus intézményrendszer létrejöttéhez, a jó kormányzás elemeinek és főként gyakorlatának kialakításához.

Nem kétlem, hogy mint annyiszor most is, a nacionalista lózungokkal (úgy is mint a kisebbrendűségi komplexust ellensúlyozandó szurogátummal), az érzelmekre való apellálással próbálják majd kitölteni az intézmények, az állam és a nemzet, reprezentációjának inkonzisztenciáját, szemmel látható ürességét. Ami meglep, hogy kisebbségi elöljáróink miféle félelemmel, vagy legalábbis szorongással  tekintenek a jövő év elé. Úgy tűnik nekünk kisebbségieknek sem volt elég száz év, hogy beletanuljunk sorsunkba, hogy átlássuk a román állam gyengeségét és bizonytalanságát, amit nacionalizmussal igyekeznek, tehetetlen és tehetségtelen vezetői ellensúlyozni. Tisztelet a kultúra szereplőinek, a román intelligencia egy részének (az  akadémikusokat, élükön „szeretett rektorunkkal”, nem fogom ide sorolni) racionális és felelős hozzáállásáért, a hatalom találni fog majd olyan „kulturváteszeket”, akik etnonacionalista jelszavakkal töltik meg a köztereket, a politikai szcénát, stb.

De hát ők eddig is köztünk éltek, és kezelni tudtuk kirohanásaikat. Ha másként nem ment, hát tudomást sem vettünk róluk, visszahúzódtunk kisebbségi „párhuzamos valóságunkba”, vagy legyintettünk és éltük tovább köznapi életünket. Miért tehát a mostani vészharang kongatás, miért a stressz, amit vezéreink közvetítenek? Azt mondják, a jövő év speciális lesz, ezért nem szabad kormányra menni. Holott pont ellenkezőleg, a feltételezhetően fölbukkanó nacionalista indulatok és propaganda ellensúlyozását éppen kormány- (azaz hatalmi) pozícióból lehetne a leginkább ellensúlyozni. Tartok tőle, hogy itt is az inkompetencia, a kormányzástól való félelem, a felelősséghárítás működik, nemcsak a román politikai elit, hanem a rommagyar sem akar kormányozni, főként a korrupció szigorú kontrollja mellett nem. De, hogy miért kell pánikhangulatot kelteni – most, a centenáriumi ünnep előtt jó egy évvel – éppen a rommagyar vezérek részéről, az számomra érthetetlen. De ezen is túl azt hiszem kontraproduktív is, nekünk nem rejtőznünk kell, hanem megmutatkozni a centenáriumon, hogy vagyunk, hogy jogos követeléseink vannak, hogy nem ellenségek vagyunk, hanem együttélő etnikai/nemzeti közösségként azonosulni tudunk a többséggel, azaz az állampolgári lojalitás követelményét betartjuk, de közben mások is vagyunk, és ragaszkodunk e kulturális mássághoz, stb.

Azzal előjönni, hogy „nekünk nem ünnep és nem tudunk ünnepelni” jövő decemberben a gyávább és könnyebb út. Csak azt nem veszi figyelembe elkövetője, hogy – ha igaz – lesz 2019, sőt akár 2918 is és nekünk akkor is élni, sőt valószínűleg itt élnünk kell. A nacionalista szembenállás paradigmáját, ami a jövő évi centenáriumot illeti, nem is a román politikai establishment, hanem meglepő és káros módon, a rommagyar vezérkar jelölte/i ki. És akkor hadd utaljak Bíbó-ra ismét, arra, hogy a „demokrata nem fél ….”, vajon nem lennének demokraták vezéreink, ezért a félelem és pánikkeltés?

Egyébként az abszurd tragikomédia a román politika műfaja. (A jövő év a bárány éve lesz!) Itt a Kinder tojás belsejében, apró játékmütyürke helyett csak egy cetlit talál az azt feltörő gyerek, ráadásul azon is azt írja: Nicht für den Kindern!

Magyari Nándor László

FRISS HÍREK

Macron-Orbán...

Újszínházas ...

Kína nyúlja ...

Szemétexport...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK