Interjú, amelyben Gyurcsány Ferenc jót is mond a Fideszről

Gyurcsány Ferenc nem hisz a demokratikus ellenzék és a Jobbik együttműködésében, de abban igen, hogy egy új Parlamentben, szűk körben együtt tudnának működni. Úgy látja: nem igaz, hogy a kétharmados törvények mellett teljes bénultságra van ítélve a demokratikus ellenzéki oldal. Beszélt az összefogás esélyeiről, s arról, hogy nem lehet úgy nyerni, ha egyéniben egymás ellen indulnak a pártok. 

A Demokratikus Koalíció elnöke hűti az elszámoltatást követelők kedélyeit: a liberális demokrácia nem fér össze a nép elszámoltatási követelésével, a közvagyont a jogi normákkal összhangban konvertálták magánvagyonná, a bíró pedig csak ezt vizsgálhatja. Elvben egyetlen alternatíva lehet, a forradalom, mert akkor megszűnik a közjog folytonossága. „De ezzel minden porcikámmal szemben állok” – szögezte gondolkodás nélkül és keményen.

Hogyan látja magát, a pártját és a demokratikus ellenzéket 2018 májusában?

Ami a Demokratikus Koalíciót illeti, arra könnyebb válaszolni: ez ugyanis az egyedüli olyan párt a demokratikus ellenzéki oldalon, amely 2014 óta jól kimutathatóan nőtt, és nőni is fog. A párt nagyon egyben van, nálunk nincs kiszivárogtatás, nincsenek politikai cikk-cakkok, érdemi belső konfliktusok.
A demokratikus ellenzék egésze már keményebb dió. Az ország többsége kormányváltást akar, ám a demokratikus ellenzék politikai értelemben nincs megszervezve. Pedig a választás a jövőről, a kormányzóképesség demonstrálásáról szól. S ha az ellenzék nem képes megmutatni, hogy képes együttműködni, akkor rosszabb lesz az. A mi alapállásunk világos: a múlt szétválaszt, a jövő pedig képes egyesíteni.

Ön szerint mennyi idő kell arra, hogy a demokratikus ellenzék erői megállapodásra jussanak egymással?

Botka Lászlónak igaza volt, amikor a színrelépésekor önmagának idén február végi-március eleji határidőt adott. Mi is a gyors megállapodás hívei vagyunk, de azon túl, hogy nincsenek előfeltételeink, mi önmagunkban keveset tudunk tenni. Rajtunk kívül mindenkinek vannak előfeltételei, jó hosszú lista állna össze, ha ezeket mind összeszednénk. Sok kampányt végig éltem már, s megtapasztaltam, hogy a választók nem rendelkeznek hosszú emlékezettel, aminek persze egyaránt vannak jó és rossz következményei is. Ha az utolsó három-négy hónapban rend van, akkor az egység meghozhatja a sikert. De azért jó lenne karácsonyig valameddig eljutni!

A több mint hétéves Fidesz-uralom alatt egy olyan rendszer épült fel, amelynek minden részében a rezsimhez lojális személyek vannak. A rendszer bukása után hogyan lehet visszaállítani a fékek és ellensúlyok rendszerét? 

Kétharmad nélkül nem egyszerű a feladat. A mai helyzet iszonyatos ellentmondása, hogy nagyon nagyarányú elutasítottság mellett kormányoz és küzd a Fidesz-KDNP, amely a legnagyobb kisebbség, s amelyet a teljes ellenzék le tudna szorítani egyharmad alá. Sietek hozzátenni: nem hiszek a demokratikus ellenzék és a Jobbik együttműködésében! Ám abban igen, hogy egy új Parlamentben szűk körben együtt tudnánk működni. Miközben azért az sem igaz, hogy a kétharmados törvények mellett teljes bénultságra van ítélve a demokratikus ellenzéki oldal. Kollégáim egy sor területen megtalálták a törvényes és jogszerű válaszokat.

Van tehát már forgatókönyvük? 

Mást lehet és kell tenni az igazságszolgáltatás, mást a média függetlenségének a helyreállítása érdekében, megint mást a vallás és egyházalapítás szabadságának a helyreállításáért. De nem szabad elárulni a kiskapukat, nehogy becsukják őket.

Nem gondolja, hogy a mai demokratikus ellenzék, ha nyerne is, béna kacsa lenne?

A nagyobbik baj, hogy sokkal nehezebben állhatna helyre a kialakult társadalmi érintkezésmód, kultúra, mindaz, ami beépült az emberek mentalitásába, az az egyfajta alattvalói magatartás. Sok az indulat, kevés a megértés, messze vagyunk bármilyen nemzeti konszenzustól. Anélkül pedig nem lehet sikeres az ország.

Ön szerint létezhet a mai helyzetben hatalomátadás vér nélkül?

Nem hiszem, hogy konfliktusmentes lehet a hatalomátadás akkor, amikor van egy olyan politikai hatalom, amelyik – ha nem esik szét – továbbra is kitart amellett a hite mellett, hogy erkölcsi, történelmi okokból csak neki van joga kormányozni, s mindenki más illegitim lenne. Annyival azért jobb a helyzet ma, mint volt 2002 és 2006. között, hogy akkor dermedve figyeltük, hogy mi történik, most másként viselkednénk. A legkeményebb időszak igazán az átmenet lenne, amikor az újonnan választott törvényhozás még nem esküdött fel, nincs új kormány, s a régi parlament és az ügyvezető kormány kezében van még a hatalom.

Ami annyit is jelent, hogy az övék a belügyminiszter, a kezükben a rendvédelmi szervek irányítása, stb. Ilyen körülmények között hogyan lehet stabilizálni a helyzetet?

Vannak közöttünk olyanok, akik ezen dolgoznak.

A világban van egy olyan trend, amelyet stabilokrácia névvel szoktak illetni, egyszerűen fogalmazva: még mindig jobb egy félig diktatórikus, de stabil rendszer, mint egy kaotikus. Nem tart attól, hogy Magyarország külső partnerei –élükön az Egyesült Államokkal – így viszonyulnak Magyarországhoz?

Valóban nagyon sokáig az volt a Fidesz legfontosabb fegyvere a nyugati partnerekkel folytatott párbeszédben, hogy ők stabilitást tartanak fent. Persze minden reálpolitikusnak tudnia kell, hogy abban az állandó vitában, hogy a külpolitika érdek- vagy értékalapú-e, a válasz kimondva, kimondatlanul az érdekalapúság. Senki nem akar regionális feszültséget. Ezért a demokratikus ellenzéknek hihetően kell tudnia bizonyítani, hogy képes rendet tartani.

De hát hogyan lenne képes sugallni, hogy kormányon egységes lesz és stabilitást biztosít az országnak akkor, amikor már a választást megelőző együttműködésben sem tudnak dűlőre jutni egymással?

Két különböző dologról beszélünk. A demokrácia lényege a vitatkozás, arra épül, hogy tudomásul veszem a sokféle gondolkodást. A nézetkülönbségeket normális dialógus keretében fel lehet oldani. Nem az a probléma, hogy sokfajta személyiség, kultúra, politikai részletvita van közöttünk – ez jó, és Isten ments attól, hogy ne így legyen! Ott vannak a programok, azokban be tudjuk mutatni, hogy mi egyenként mit szeretnénk, de van egy közös talapzat, amire közösen építhetünk, amire építhetjük a megállapodásunkat. Ezt megcsinálni a mi dolgunk.

Ehhez az kell, hogy mindenki felejtse el az őt ért valós vagy vélt sérelmeket.

Én is össze tudnék állítani egy szép listát ezekből, ha nagyon akarnám, de mi ez ahhoz képest, hogy újrateremtünk egy normális  országot, ahol lehet élni, ahol nem kell igazodni a hatalomhoz, s elfogadjuk, hogy sokféleképpen lehet jól szeretni a hazát? Ehhez képest ezek a viták elenyészők. Sajnos azonban látok kisszerűséget és kicsinyességet is.

Feltételezzük, hogy sikerül  a kormányváltás, s túléltük az átmeneti időszakot is. Lesz felelősségre vonás? 

Sokakban iszonyatos indulatok feszülnek, és sokan követelik is a felelősségre vonást. Általában én le szoktam hűteni azokat, akik ilyen húrokat pengetnek. Politikai felelősségre vonás van – ezt hívják választásnak. Az igazságszolgáltatásban azonban nem lehet népbíróságokkal ítélkezni! Van egy probléma, s ezzel persze foglalkozni is kell: meg lehet-e teremteni az ügyészség és a bíróság függetlenségét. Nem újabb elszámoltató biztosok kellenek – magunk között, mire ment ilyennel Medgyessy Péter vagy Orbán Viktor, hiszen tíz politikai indíttatású esetből kilenc totális kudarccal végződött. A liberális demokrácia nem fér össze a nép elszámoltatási követelésével. Ugyanis a bíróság mondja ki, hogy mi bűncselekmény, de a jövendőbeli ítéleteknek lehet egy nagyon ellentmondásos mozzanata:

a köznapi értelemben lopásnak számító ügyek legnagyobb részét a törvényhozás segítségével követték el.

A nagy pénzek nem ott forogtak-forognak, hogy a Debrecenben csak Mr. 20 százaléknak nevezett Kósa Lajos visszakap egy bizonyos összeget a beruházásokból; a nagy pénzek a jogi normákkal összhangban cserélnek gazdát. A magyar termőföld jelentős részét is eladták, egy-két kivételtől eltekintve – ilyen volt Kishantos – azonban jogilag rendben voltak a tranzakciók, még ha esetenként volt is némi jogsértés. Persze tartalmilag rosszhiszemű a törvényalkotás és –alkalmazás, hiszen egyes személyeknek kedvez, de a bíró minden bizonnyal nem ezt fogja nézni, hanem azt, hogy megfelelt-e például a trafikprivatizáció a hatályos törvényeknek, hogy szabályos közbeszerzésen nyert-e Mészáros Lőrinc? A bíró nem írhatja felül a törvényhozói akaratot.

De ez nagyon sokak igazságérzetét bántaná. Nem tart attól, hogy a csalódottak, kiábrándultak kritikus tömeggé válnak, s akár erőszakosan is követelni fogják az elszámoltatást, a vagyonok visszavételét? Nem tart attól, hogy vér fog folyni?

Éppen ezért sem szabad megígérni olyat, amit nem lehet teljesíteni. Nem tudok mit mondani, csak azt, hogy bizonyára milliók igazságérzetét bántja és fogja is bántani, hogy az ilyen módon magánvagyonná tett közvagyon jelentős részét nem lehet visszaszerezni. Ennek egyetlen alternatívája lehet, a forradalom, amikor megszűnik a közjog folytonossága. De ezzel minden porcikámmal szemben állok. Sokan csalódottak lesznek. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem szabad ilyen nagy várakozást kelteni.

És a média visszarendezése?

A közmédiával lehet mit kezdeni. Azzal persze nagyon könnyen. A magánkézbe adottakkal más helyzet, ott is lehet megoldás, de nem feltétlenül egyszerű. Nem akarok fenyegetően fogalmazni, a lényeg, hogy ki lehet szárítani azokat az elektronikus és print médiumokat, amelyeket különböző helyeken zavaros módon a hatalom az uralma alá hajtott. Anyagi, finanszírozási háttereiket tudatos és bevallott politikával el lehet értékteleníteni, s út nyílhat az átlátható alapokon nyugvó média felé.

Mindezt kormányzati segédlettel?

Kormányzati segítséggel, de nem a párthatalom szolgálatában!

Hogyan?

Csak egyszerű többségi döntést igényel, hogy csupán olyan médiumok működhessenek Magyarországon, amelyek végső tulajdonosai ismertek – az offshore háttérrel rendelkezők nem tartoznak ebbe a körbe. A pénzügyi beszámolók, mérlegek, stb. olyan kötelező mellékleteket is tartalmazzanak, amelyek világosan megmutatják, hogy honnan származik a pénz. Más szóval:

tudomásul kell venni, hogy a média is egy hatalmi ág, s mint ilyen, a finanszírozásának az átláthatósága sérthetetlen közérdek,

oda ellenőrizetlen pártpénzek nem folyhatnak be. Van egy világos közérdek, a nyilvánosság hatalomellenőrzési feladata megkérdőjelezhetetlenül fontos egy parlamenti demokráciában.

Az előbb érintőlegesen megemlítette, hogy minden pártnak van saját programja. Ön annyira optimista, hogy azt gondolja, hogy Magyarországon számít a program, hogy annak alapján választanak az emberek? Ha nem, akkor miért fektetnek bele annyi energiát? A DK programja például igen apróbetűs, s közel száz oldal. 

Van egy erkölcsi és politikai kötelezettségünk: ha a választó kíváncsi rá, akkor joga van tudni, hogy egy-egy párt mit képzel a világról, a jövőről, hogyan tervezné a kormányzását. Szerencsések azok az országok, ahol a választás arról szól, hogy kisebb korrekciókat akarnának az egyes pártok végre hajtani egyes területeken. Magyarország sajnos nem ilyen ország. Magunk közt szólva

valószínűleg nem az fogja eldönteni a pártok közötti versenyt, hogy kinek milyen az oktatás- az egészségügyi vagy éppen adópolitikája.

A miniszterelnök szándékai szerint amúgy is arra kell készülni, hogy továbbra is a Brüsszellel szembeni függetlenségi harc tematizálja majd a választást, Orbán fog majd a nemzetvédő politikus szerepében tetszelegni, aki megvédi a hazát. A kampánynak ez lesz a legerősebb szintje, no meg persze a mocskolódás. Lesz itt minden, magánéleti mocskokat is elő fognak majd szépen rángatni. Rólam mondjuk ezek már mind leperegnek.

Mit tehet az ellenzék, hiszen a kormány, tehát a Fidesz számára ott az eszközök teljes tárháza ahhoz, hogy ráüljön a kampányra, s azt kedve szerint tematizálja?

Az ellenzék ebben a helyzetben – és nagyon is helyesen – úgy teszi fel a kérdést: európai polgári életet akarsz-e, s bent maradni Európában vagy sem. Orbán vagy Európa – ez a választás tétje. A DK kezdte el használni ezt a szlogent, s ma már egyre többektől hallani. De nem vagyok erre féltékeny, nagyon is örülök neki.

Azért csak térjünk vissza egy kicsit a programokhoz, s azon belül is a gazdasági részekhez. A demokratikus ellenzék Önök által is szorgalmazott választási együttműködésén belül hogyan fésülhetők össze azok? Már a MoMa és az Önök programjában is sok az eltérés, s persze a szocialisták eddig megismert programelemei is másfele mutatnak. Nálam sokkal autentikusabb és szakértőbb embert idéznék: Békesi László a nekünk adott interjúban azt mondta, hogy legfeljebb a DK és a MoMa gazdasági programja fésülhető össze. Ön szerint?

A Bokros-program legkarakteresebb része az 500 napos program. Ennek az elképzelésnek a legnehezebb pontja, hogy van-e kétharmad vagy nincs. Ha van, akkor komolyan kell venni, és ebben az esetben megfontolásra ajánlanám, hogy legyen egy átmeneti periódus és utána egy új választás. Ha nincs,  akkor nem alkalmazható. Ami a gazdasági elképzeléseket illeti: a MoMa és a Dk között a fő kérdésben nincs nézetkülönbség: egyik oldalról vissza kell állítani a versenyt, a  piac becsületét, az erősen szabályozó ellenőrzőképes kormányt, s olyan gazdasági környezetet kell teremteni, amely bátorítja a befektetéseket. Másrészt felelőssé teszi azt, akinek több van. Vegyük például az adórendszert, a legtöbb párt programja csak az egyik vagy egy másik csoportot akar kedvezményezni. Mi Bokrosékkal összhangban azt mondjuk, hogy mindenkit figyelembe kell venni. Az ellenzék egyébként gyakorlatilag ma már egyöntetűen azt mondja, hogy az általános forgalmi adót csak differenciáltan lehet csökkenteni, s hogy a személyi jövedelemadót többkulcsossá kell tenni.

A „fizessenek csak a gazdagok” nem jó üzenet, ráadásul a forrásoldalra is figyelni kell,

hiszen a havi egymillió forint feletti jövedelmek megadóztatásából vajmi kevés pénz folyna be az államkasszába. De hogy mondjak azért valami pozitív dolgot is az Orbán-kormányról: sok eredményt értek el a kiskereskedelem és a szolgáltató világ kifehérítésében a pénztárgépek használatának kötelező tételével és az adóhatósághoz történő bekapcsolásával. A költségvetés viszonylag jó helyzetében az ebből a forgalomból érkező plusz bevétel a legfontosabb tétel. Ezt meg kell tartani, sőt ki kell terjeszteni ezt a kötelezettséget egyebek között a szerencsejátékra.

És hogyan viszonyul mindehhez az, amit az MSZP programterveiről tudható?

Teljesen tárgyalóképes alap, jól illeszthető a demokratikus ellenzéki közös programhoz az a tíz pont, amelyet Botka László felsorolt Szegeden, ez a 10 pont lényegében megtalálható a Demokratikus Koalíció Sokak Magyarországa programjában. Mérsékelt, intelligens, tartalmilag jó irányba tett lépés. A Párbeszéd kicsit balra van, ők inkább a polgári bal, az Együtt piacpártibb, a Momentum pedig egy érdekes konzervatív jelenség, ahogy a programfoszlányukból lehet tudni, az identitáspolitikában, a kultúrában, a magánszabadság kérdésében európai szabadelvű, CDU-s módon konzervatívan piacpárti, és európai. A Gémesi György-féle Új Kezdetről sajnos keveset tudok, de azt igen, hogy véd bizonyos alapértékeket Orbánnal szemben, ami tiszteletre méltó.

Nem rá értem, de általában érzékelek egy nagyon súlyos kulturális konfliktust. A polgármesterek többsége egyes szám első személyben beszél: „aláírtam”, „megcsináltam”, stb., aminek az oka, hogy az esetek jelentős részében iszonyatos túlhatalommal rendelkeznek, s ennek a kultúráját szokták meg. Sok polgármester kiskirályként viselkedik, és ez nem konvertálható kormányzati kultúrává.

Ezért sem gondolom, hogy automatikusan jó egy polgármester politikusnak, mint ahogy egy politikusból is válhat csapnivaló polgármester,

mivel más karakter kell ehhez és ahhoz. Például belőlem lehet, hogy csapnivaló polgármester lenne.

De e kis kitérő után visszatérve a pártok programjaira: nem lenne nehéz megállapodni, nincsenek radikális különbségek az elképzelések között. Vezettem már koalíciós kormányt, no, ott aztán tényleg voltak jelentős gazdaságfilozófiai különbségek. Ma kisebbek az eltérések. Nem kell hozzá más csak kompromisszum, ahhoz pedig bölcsesség.

De hát a jelek szerint nem tartanak ott!

Valóban nem. Én persze érteni vélem a többi párt kompromisszumképtelenségének az okát. Ők ebből identitáskérdést csinálnak. Például az LMP „a Gyurcsány” ellenében alakult, ez fontos része a párt identitásának, ha megállapodnak a választási együttműködésben, úgy érezhetik, hogy elárulják azt, amiből születtek. A Momentum az elmúlt 27  évvel szemben jött létre, és ma már ott tart, hogy senkivel semmiben nem akar összefogni. Ez persze minden pártnak a saját belügye, miként az is, hogyan számol el magával, a döntésével annak hatásaival. Ami a DK-t illeti – vannak vitáink, de mi elértük, hogy a magunk tekintetében nagyon jó a lelkiismeretünk. Nem mondjuk meg másnak, hogyan kell viselkednie, mi tesszük a magunk dolgát. Járjuk az országot, heti három napot én is vidéken vagyok.

Egyáltalán, vannak-e egyeztetések legalább szakértői szinten a programok egyes elemeiről? Vagy ha úgy tetszik, az ország alapvető kérdéseiről?

Intenzívek az egyeztetések például az egészségpolitikáról és az oktatáspolitikáról, valamint a közjogi rendszerről, az alkotmányos berendezkedésről, a médiáról, a választójogról. Ezek nem látványos, de azért kitűnően működő egyeztetések. A legkevésbé egyébként a gazdaságról vannak ilyenek, bár például a feltétel nélküli alapjövedelem egy olyan téma, amely már előkerült közöttünk. Meg kell mondjam, hogy

a demokratikus ellenzék világa sokkal egészségesebb, mint amilyennek kívülről látszik.

Jóhiszemű emberi viszonyok között dolgozunk.

És a határon túliak szavazati jogának a kérdésével hogyan állnak? Nem gondolja, hogy ez a szavazati jog és a határon túlra juttatott pénzadományok ügye a jelentőségénél nagyobb vitákat váltanak ki? Pedig csak egy-két mandátumról döntenek. 

Azért egy mandátum is rengeteget tud számítani, a Fidesz-KDNP 2014-ben egy határon túli szavazatokból összegyűjtött mandátummal szerzett ismét kétharmados többséget! De a felmérések is azt mutatják, hogy a választók háromnegyede szerint azoknak kellene csak szavazati jogot biztosítani, akik életvitel szerint Magyarországon élnek, vagy éltek az elmúlt időszakban, esetleg legfeljebb 5-10 éve hagyták el az országot. A kampányunkban nincs benne ez a téma, de a programunknak a része ez az elvi kérdés: hiszen például egy Londonban élő székelyudvarhelyi magyar szavazhat levélben, miközben egy ugyancsak Londonban élő szatymazi magyar nem.

Miért nem lehet erről kimondani, hogy ez tisztességtelen?!

Én Pápán születtem, sokáig ott is éltem, s mégsem szavazhatok a pápai polgármester személyére.

S még egy kérdés, amelynek a megítélése az ellenzék körében is nagyon zavarosan alakul(t). A demokratikus ellenzéki pártok részéről nagy dilemma érződik, a gyűlöletkampány közepette mintha a népszerűség-vesztéstől tartanának, s nem mondják ki egyértelműen, hogy győzelmük esetén milyen sorsot szánnának a kerítésnek. 

Szimbólumok ellen nehéz küzdeni, különösen, ha ezek a szimbólumok hamis biztonságérzetet is teremtenek. Óva intek mindenkit attól, hogy kivont karddal harcoljon ilyen esetekben. Mint a korona ügyében is: én például nem értek egyet azzal, hogy az a Parlamentben van, de óva intenék bárkit, akinek az eszébe jutna elszállítani onnan. A Fidesz egyébként is azt szeretné, hogy a választás a kerítésről szóljon. Ki kell kerülni ezt a csapdát, bár érdemes tudatosítani, hogy a kerítés nem védte meg Európát, csak elterelte a menekültek áradatát Szlovénia felé, s ezzel teremtett a magyar emberek sokaságának biztonságérzetet. A kerítés nem olyan kérdés, amiről igennel vagy nemmel lehet véleményt formálni – ezt kell elmondani az embereknek. Ha a zöldhatáron átmenő ellenőrizetlen forgalmat szabályozza, akkor legyen, de akkor nem szabadna hermetikusan lezárni, hanem szabályos távolságot tartva ki kellene nyitni, tisztességes menekülttábort építeni, ahol emberi és jogi normák szerint élhetnek a menekültek, kérelmük gyors elbírálásáig. Így például össze lehet egyeztetni az ország jogos biztonság igényét a humanitárius és nemzetközi jogi követelményekkel.  Tisztességesen kellene eljárni.

Ön szerint 2018 áprilisában hogyan néznek majd  ki a szavazólapok: minden egyéni választókerületben lesz egy Fidesz-KDNP, egy Jobbik és egy harmadik jelölt? Vagy sok-sok jelölt lesz?

Az optimális az lenne, ha egyetlen jelölt lenne a demokratikus ellenzék oldalán. Itt két nehéz pontot látok: az LMP-t és a Momentumot. Ez utóbbi kapcsán azért szeretném felidézni Mellár Tamás esetét, aki egy nyilvános rendezvényen azt tanácsolta a Momentumnak, hogy listán induljanak külön, de egyéni jelöltekben állapodjanak meg a demokratikus ellenzék többi pártjával, amit ők elutasítottak. Erre Mellár feltette nekik a kérdést: ha ő elindulna a pécsi körzetben, a Momentum kire szavazna, rá vagy a saját, momentumos jelöltjére.. Erre a válasz az volt, hogy a saját jelöltre. Mellár csak annyit közölt: „ez volt az utolsó momentumos rendezvény, amelyre elmentem”. Azt már én teszem hozzá:

ép ésszel senki nem gondolhatja, hogy nyerhetünk, ha egyéniben egymás ellen indulunk.

Ha ez így lesz, akkor a Fidesz ismét kétharmaddal nyer! Aki egy kicsit is normális, be kell látnia, hogy a végén teljesen mindegy, hogy egy mandátummal kevesebb vagy több jut a pártjának. Azt vallom, hogy a nagyobb pártoknak nem a joguk nagyobb, hanem a felelősségük. A legnagyobb az MSZP-nek, amelynek integrálnia kellene. A közös lista esélye nagyon kicsi, mégis, a 106 körzetben egyeztetett jelöltet állítani a demokratikus ellenzéki pártok kötelessége. Úgy látom, hogy a PM, az Együtt, a MoMa, a DK érti, az MSZP-nek pedig meg kell értenie, hogy nem lesz közös lista. A közös indulókban megegyezni pedig nem lenne bonyolult, tíz nap alatt megszülethetne a megállapodás. Hiszen mindannyian tudjuk, hol, melyik pártnak melyik körzet a fontos, hol vannak jó emberei, s megfelelő ereje. Ha leülnénk, borítékolom, hogy az első nap legalább 80 indulóban meg tudnánk állapodni.

Mindenesetre az MSZP részéről nem látszik ennek a felismerése.

Botka nyolc hónapja változatlanul egy megoldást sulykol. Nem állítom, hogy nincs belső logikája annak, amit mond, de nem működik, eddig nem működött, s nem igazán látom, hogy mitől működne a következő két hónapban. Egy bölcs vezető ilyenkor korrigál. Ki lehet azt mondani, hogy „szerintem nekem volt igazam, de miután nem egyedül vagyunk, ezért korrigálnom kell”. A legnagyobb sem diktálhat! Aki ellenzékben diktál, az kormányon is diktálna. Az a művészet, hogy a sokaság úgy érezze: egy kicsit benne van, nem csak követ, hanem alakítja is a magatartást.

Ön szerint mi lesz a vége?

Valami ilyesmi. Van egy lélektani küzdelem, kérdés, hogy az utolsó hónapra az LMP-ben és a Momentumban lesz-e több belátás. Ismerem én persze a csapdahelyzetet, én is voltam ilyenben, amikor Szili Katalint jelölte a Kongresszus elnöknek. Friss miniszterelnökként még nem tudtam, hogy a Kongresszus döntését pokoli nehéz korrigálni. Bár már akkor láttuk, hogy komoly baj lesz a köztársaságielnök-választáson, a vak szerencsében bíztunk, és senki nem volt elég erős ahhoz, hogy szembesítse a pártot azzal, hogy fejnek megyünk a falnak. El tudom képzelni, hogy ma is ilyen helyzet alakult ki az MSZP-ben. S ki lesz az, aki megszervezi az elégedetlenkedőket? Ki mondja meg, hogyan lehet korrigálni? Meddig tart a korrekció? Milyen károkat okoz? Erre nem nekem kell válaszolni.

Ön mégis optimista? Miért? Mitől?

Attól, hogy azt gondolom: mára nagyjából rendkívül tiszta kép alakult ki, s előbb vagy utóbb a vakok is meglátják, hogy az MSZP-nek egyetlen komolyan vehető szövetségese sincs. Nem olyan nehéz észrevenni a korrekció forgatókönyvét.

Szerintem két lehetőség van: vagy korrekció vagy az MSZP politikai halála.

Az más kérdés, hogy a gyászszertartást mi, az emberek fizetnénk meg. Ahogy érzékelem, a problémát majdnem mindenki így látja. Én empatikus vagyok, értem, hogy idő kell arra, hogy megtalálják a megfelelő forgatókönyvet, ami ahhoz kell, hogy ne újabb károkat okozzon a korrekció, hanem olyan helyzetet teremtsen, hogy lehessen belőle építkezni.

Van-e lefektetett menetrend?

Én azt remélem, hogy a következő pár hónap meghozza az áttörést. De a helyzet kulcsa nem a mi kezünkben van. Az MSZP nélkül nincs megoldás.

Bódis Gábor – N. Vadász Zsuzsa