Gulyás Gergely miniszter nyilatkozata szerint az atlétikai világbajnokság ügye eldőlt, hiszen mindkét érintett kerület, Csepel és Ferencváros önkormányzata támogatja annak megrendezését.
Amit Ferencváros hétfőn, a fővárosi testület pedig várhatóan szerdán a támogatás feltételéül szabott illetve szab, azzal a kormány egyetért. Vagyis egyetért mind azzal, hogy a majdani atlétikai stadion körül épüljön ki az emberek szabadidejét szolgáló zöldterület, s magát a stadiont is használhassák majd a tömegsport céljaira is, és épüljön meg Ferencvárosban a „diákváros”, mind pedig azzal, hogy öt év alatt költsenek 50 milliárd forintot a budapesti alap- és járóbeteg szakellátás, tehát az önkormányzati egészségügy fejlesztésére.
Valóságos idillt látunk, a Fidesz-kormány és a Fidesz legyőzésével létrejött önkormányzatok szép egyetértését. Ahogy az önkormányzati választás másnapján mindenki az együttműködésről beszélt, íme, a kölcsönös együttműködésre irányuló szándék közös elhatározásokban ölt testet: a főváros és a Ferencváros elfogadja azt, amit a kormány akar, a kormány pedig elfogadja, amit a főváros illetve Ferencváros új vezetése akar.
Nem vagyok én ettől boldog.
Évek óta mondjuk, hogy elfogadhatatlan, ahogy az Orbán-kormány az adófizetők pénzét stadionokra és egyéb, az élsportot szolgáló beruházásokra költi. Labdarúgó stadionok szerte az országban, a Népstadion helyére épült Puskás Aréna, világbajnoki uszoda, birkózó csarnok, kézilabda csarnok és a többi. Mindez a költségvetésből, a magyar adófizetők pénzéből. És akkor most még jön az atlétikai stadion. Mindez, valamint a „diákváros” is valójában azért épül, hogy mire Orbán legközelebb olimpiára pályázik, a létesítmények meglegyenek. (A „diákváros” lesz az olimpiai falu.)
Vannak a világnak nagy országai, amelyek megengedhetik maguknak, hogy presztízsüket, nemzetközi elfogadottságukat olimpia rendezésével növeljék. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, a Szovjetunió illetve Oroszország, Kína, Japán, Dél-Korea, Ausztrália, Brazília, Mexikó, Olaszország, Spanyolország. Kis országként utoljára 1952-ben Finnország rendezett sikerrel olimpiát, azóta csak – az olimpiai eszméhez történelmileg kötődő – Görögország szánta erre rá magát, katasztrofális gazdasági következményekkel.
Olyan, nálunk sikeresebb kis országok, mint Ausztria, Csehország, Norvégia, Svájc, Svédország nem próbálkozik ilyesmivel, és ettől függetlenül magas a nemzetközi presztízsük. Nagyobb országok városai is ma már inkább visszalépnek az ilyen tervtől, mint legutóbb Boston, Hamburg vagy Róma.
Magyarországon nem működik a józan mérlegelés.
Orbán olimpiai terve lépésről-lépésre valósul meg Budapestre hozott világversenyekkel, amelyekhez új meg új létesítmények épülnek, amíg fel nem épül az egész olimpiai infrastruktúra. Mármint a sportlétesítmények, mert a város közlekedésének a teljes megújítása szóba sem jön. Sem a hármas és négyes metró meghosszabbítása, sem a csepeli és ráckevei HÉV bevezetése a Kálvin térig és így összekapcsolása a metróhálózattal, hogy csak a legfontosabb példát említsem.
Amikor a kerületi és fővárosi önkormányzat hozzájárul a kézilabdacsarnokhoz és az atlétikai stadionhoz, akkor az olimpiai építkezéssorozat következő lépéseibe egyezik bele.
Természetesen az adófizetők pénzéből, hiszen erre nem lehet EU-pénzt fordítani (nagyon helyesen).
Mindez attól függetlenül helytelen, hogy hajlandó-e a kormány pénzt adni a fővárosi önkormányzati egészségügyre.
Az Országos Széchényi Könyvtár Ferencvárosba költözésére irányuló javaslatot végképp nem értem. Ezzel ugyanis a kerületi polgármester egyetértését fejezi ki azzal, hogy a Könyvtárat – a Nemzeti Galériához és tudományos intézetekhez hasonlóan – rengeteg közpénz elköltésével kiköltöztessék a Várból, s azt kormányzati presztízscélokra fordítsák.
Itt szerepértelmezési dilemmával állunk szemben.
Egy hozzászóló nem értette korábbi írásomat olvasva, hogy mi a különbség a polgármester vagy főpolgármester illetve a felelős országos politikus szerepe között. A polgármester vagy főpolgármester szempontjából az az érdekes, hogy a kormány törekvésének támogatása fejében kap-e a kormánytól támogatást a maga törekvéséhez. A felelős országos politikus a kormány törekvését nem mint egy alku egyik tételét nézi, hanem önmagában mérlegeli annak helyes vagy helytelen voltát.
Vajon ha képviselőként ülne az Országgyűlésben, megszavazná-e a költségvetési vitában az egymást követő, az élsportot szolgáló beruházásokat?
Polgármesterként, főpolgármesterként is akkor jár el helyesen, ha elvégzi ezt a mérlegelést, még ha, minthogy nem országgyűlési képviselő, nem is kell ebben hivatalból országos szempontokat követnie. Ezt hiányolom – általam egyébként nagyon nagyra tartott, a Fideszt legyőző – polgármestereink eljárásából. Holott Újbuda új polgármestere, László Imre a „szuperkórház” ügyében megmutatta, mi a helyes viselkedés: polgármesterként is országos politikus módjára mond véleményt. Nem azért mondja, hogy a Szent Imre Kórház bázisán, és nem zöldmezős építkezéssel kellene Dél-Buda központi kórházát létrehozni, mert az neki mint kerületi polgármesternek előnyösebb, hanem mert az ország és benne Budapest sokkal olcsóbban, gyorsabban és biztonságosabban jutna hozzá a szükséges gyógyító kapacitáshoz.
