Itt hagyott bennünket. Mihez fogunk most nélküle? Alighanem ő is helyeselné, ha tovább gondolkodunk azon, amit mondott, amit írt.
Naponta politizáló tudós volt. Egyike, s talán legtekintélyesebbje volt azoknak, akik már a 2018-as, elveszett választás előtt teljes, a Jobbikot is magába foglaló ellenzéki összefogás mellett érvelt. Ha az MSZP, az állampárt utódpártja demokratikus párttá válhatott, miért ne válhatna a Jobbik is demokratikus párttá egy megváltozott helyzetben, mondta. A legfontosabb ugyanis, hogy menet közben megállítsuk az épülő Orbán-rendszer kialakulásának, bebetonozásának folyamatát. Ha ez csak a Jobbikkal összefogva megy, hát úgy.
Azok közé tartozom, akiket meglepett, hogy ezzel állt elő, és nem is fogadtuk el a logikáját, sem a választások előtt, sem utána. Ami engem illet, azt gondoltam, s gondolom ma is, hogy a Fideszt akkor lehet legyőzni, ha azt a politikai irányt – az agresszív nacionalizmust és idegenellenességet, az európai integrációt elutasító bornírt protekcionizmust, a szegényellenes társadalompolitikát – elutasítja majd a társadalom többsége. Én ezeket az elemeket tartom ugyanis az orbáni politika fő pilléreinek.
A közpénzek és közvagyon iparszerű fosztogatását (amit pontatlanul korrupciónak szoktak nevezni, s amely jelenség köré a maffiaállam-teóriát építették) pedig csak
kísérőjelenségnek.
Márpedig a Jobbikkal valójában csak ez utóbbi jelenség elutasításában és ostorozásában van egyetértés, a politika többi kulcselemét illetően nincs, azokat illetően a Jobbik a Fidesszel mindmáig csereszabatos. A vele együtt elért esetleges győzelem ezért csak rendkívül ingatag győzelem lehetett volna, ha egyáltalán elérhető.
Ez az én, évek óta ismételt gondolatmenetem. Amit Heller Ágnes a Jobbikkal kötendő szövetség ügyében képviselt, szemben áll ezzel. Meglepett vele, de látnunk kell, hogy az ő érvelésében is súlyos igazság van. Immár tizedik éve vagyunk tanúi annak, hogyan épül föl egy demokratikus jogállam romjain az orbáni önkényuralom. Lépésről-lépésre épül az új rendszer, kezdve onnan, hogy 2010 nyarától minden kiegészítéssel inkább a magukévá tették az Alkotmánybíróságot, majd ősszel korlátozták a hatáskörét is, és felszámolták az államtól való függetlenségünk egyik legfontosabb elemét, a magán-nyugdíjpénztárakat, odáig, hogy a 2018-as választást követően megszüntetik a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatát, súlyosan korlátozzák a magániskolákat és magántanulást.
Ezek az intézményi keretek, de az ország szolgasorba hajtásának legalább ennyire fontos oldala az, hogy hogyan idomul ehhez milliók viselkedése, világlátása. Ahogy 1989 előtt az akkori milliók számára magától értetődő volt, hogy hátralevő életüket is a pártállami rendszerben élik le, ugyanúgy 2010 óta a mai milliók is egyre inkább magától értetődőnek tekintik, hogy belátható ideig ebben a rendszerben fognak élni. Ehhez igazítják minden vágyukat, törekvésüket, ebben a rendszerben keresik a maguk helyét, ennek rájuk nézve adódó előnyeit igyekeznek kihasználni, és hátrányait csökkenteni. Ahogy 1989 előtt 99 százalék szavazott a Népfront jelöltjeire, és kilencvenvalahány százalék el is ment szavazni, úgy szavaz ma már ötvenvalahány százalék a Fideszre, de a falvakban ez sokfelé már ma is kilencvenvalahány százalék.
Persze lehet a félig teli poharat félig üresnek tekinteni: ma még csak ötvenvalahány százalék.
Az új egypártrendszer még csak épül, még nincs kész. Ennyiben volt jogos úgy gondolkodni, hogy ha ezt a rendszerépülést megszakíthatja egy választási vereség, bárkitől is szenvedi el azt a Fidesz, az új állampárt. Ez lehetett az alapja Heller Ágnes tavalyi álláspontjának, miszerint a Jobbikkal is össze kellett volna fogni az Orbán-rendszer megbuktatására. Lássuk be tehát: megalapozott álláspont volt.
Miközben nem kevésbé igazunk volt akkor, amikor azt gondoltuk vele szemben, hogy a Jobbik bevonása az Orbán-ellenes összefogásba erkölcsileg is, politikailag is hitelteleníti ezt az összefogást.
Ez állt Setét Jenő, a kiváló roma politikus felháborodása mögött, aki a nyilvánosságban a leghatározottabban utasította el Heller álláspontját.
Amikor Heller Ágnes megfogalmazta a maga álláspontját a Jobbikkal való összefogásról, a Jobbik még húsz százalékos párt volt, a legerősebb ellenzéki párt, a Fidesznek pedig nem volt meg az ötven százalékos szavazattöbbsége illetve kétharmados mandátumaránya. Azóta a Fidesz kétségkívül tovább erősödött (ezt nem teszi kétségessé, hogy Európában nem érte el nagyratörő, de irreális célját, a szélsőjobboldal blokkoló kisebbségét az Európai Parlamentben), a Jobbik pedig húsz helyett hat százalékos párttá, a legnagyobb helyett a harmadik-negyedik ellenzéki párttá zsugorodott. Egykori szavazói részben elmentek Toroczkai mozgalmához, részben a Fideszhez, és olyanok is lehetnek egykori szavazói között, akik visszatértek a baloldalra. Ha ma ez a helyzet, akkor egyre kevésbé éri meg a Jobbikkal való összefogással tenni bizonytalanná a Fidesszel szembeni ellenzékiség erkölcsi és politikai alapjait.
Ezt persze vele kellene megvitatni. Ha már nem lehet, akkor magunknak, magunkban kell megőriznünk az ő érveit is a magunkéi mellett.
- Hirdetés -
