Tegnap a miniszterelnök fogadta Marine Le Pen-t aki csak azért nem lett Macron helyett miniszterelnök, mert a második fordulóban felzárkóztak Macron mögé a szélsőjobbot elutasító pártok. Mintha ez ismerős tematika lenne az Összefogás összezárásával. Hová lett ’68 szelleme, hol van annyi év után a friss szellem, tényleg csak „sípoló macskakő” emlékeztet rá?
Az 1960-as évekre Franciaországban beköszöntött a stabilitás: Charles de Gaulle elnöksége alatt a gazdaság töretlenül fejlődött, a lakosság élvezte a jóléti állam áldásait. A felszín alatt azonban ott lapult az elégedetlenség, különösen a baloldali érzelmű diákok között, akiket
nyomasztott a tekintélyuralmi rendszer, elégedetlenek voltak az elavult egyetemi oktatással és elhelyezkedési lehetőségeikkel.
1968 forrongó tavasza a párizsi egyetem nanterre-i fakultásán kezdődött, ahol a szexuális szabadság nevében a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. A radikális diákok, akikre hatással voltak a vietnami háború elleni amerikai tüntetések, hamarosan az egyetemi bürokrácia ellen is tiltakozni kezdtek, támadták a fogyasztói társadalmat, és a helyzet odáig fajult, hogy május 2-án bezárták a fakultást. A Sorbonne diákjai szolidaritást vállaltak a nanterre-iekkel, de másnapi nagygyűlésüket a hatóságok feloszlatták, több száz diákot őrizetbe vettek, az egyetemet bezárták.
Május 6-án már húszezer diák és oktató vonult a Latin negyed utcáira tiltakozva a „rendőrállam” ellen, a Sorbonne közelében összecsaptak a rendőrséggel és barikádokat emeltek. A kedélyek nem csillapodtak, május 10-én egy még nagyobb tüntetésen már kövek és Molotov-koktélok repültek a rendőrsorfal felé, s ezeknek a rádió és tévé által is közvetített zavargásoknak több száz sérültjük volt. A város hadszíntérré vált, barikádokkal és felszedett utcakövekkel, betört kirakatokkal és kiégett autókkal. A diákság hamarosan támogatást kapott, a rendőrség kemény fellépése miatt a szakszervezetek május 13-ra sztrájkot és szolidaritási tüntetést szerveztek, utóbbin 800 ezer ember vett részt.
A sztrájkmozgalom egyre szélesedett, az állami hivatalok beszüntették a munkát, a rádió és a televízió, a munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, több szociális juttatást követeltek.
Május 20-án már ötmillióan sztrájkoltak, Franciaország két hétre megbénult.
A radikális diákok május 24-én vörös zászlót tűztek ki a tőzsdére, a kapitalizmus „templomára”, és megpróbálták felgyújtani az épületet. A politikai szervezetek, az 1967-es választásokon megerősödött baloldal, nem voltak képesek uralni az eseményeket, sőt attól kellett tartaniuk, hogy a lázadás szele őket is elsodorja. A kormány csak a hadseregre támaszkodhatott, de Gaulle megingathatatlannak hitt hatalma mégiscsak megrendülni látszott.
Az elnök május 30-án szólalt meg, rádió- és tévébeszédében átfogó szociális reformokat és az egyetemi viszonyok rendezését ígérte. A lemondását szorgalmazó követeléseket ugyanakkor visszautasította, feloszlatta a parlamentet, és júniusra új választásokat írt ki. A forradalommal fenyegető, elhúzódó lázadás kezdett kifulladni. A sztrájkok elhaltak,
a rendőrség június közepén visszafoglalta a Sorbonne-t, a június 23-án és 30-án megrendezett választáson pedig de Gaulle pártja elsöprő, kétharmados győzelmet aratott.
Ez még a tábornokot is váratlanul érte, aki állítólag már lemondó levelét is megírta. A nagyarányú győzelem azonban nem személyének szólt, a franciák többsége ekkor már túl öregnek, túl merevnek és túl tekintélyelvűnek találta, „de Gaulle nélküli gaulle-izmust” akart.
A társadalmi feszültségek persze nem szűntek meg. A kormány számos engedményre kényszerült, a munkásoknak béremelést biztosított, modernizálta és demokratizálta az oktatási rendszert. De Gaulle 1969-ben lemondott, az V. Köztársaság rendje igazán csak a helyére lépő Georges Pompidou elnöksége alatt állt helyre.
Az ötvenhárom év előtti események fordulatot hoztak a modern francia történelemben, egy diákvezér később így fogalmazott:
„Mozgalmunk sikerrel járt, de nem politikai, hanem társadalmi forradalmat eredményezett.”
Ha a lázadásban részt vevők jól belegondolnak és Le Pen nyerné a francia választásokat, ha az olasz Salvini is nyerni tudna, ha Orbán is megőrizné ’22-ben hatalmát az minden bizonnyal meg fogja rázni az unió vezetését, és az akkori lázadók keserűen állapíthatnák nem is olyan nagy baj, hogy ők már mind hetven év fölött vannak.
