Haditudósítás Budapestről

Ha valaki idegen tájakról tévedt csütörtökön Budapestre és végigvonult az „ünnepi” helyszíneken, meghallgatva az ott elhangzott beszédeket, bizonyosan azt gondolhatta, hogy a magyar fővárost napokon belül fegyverropogás zaja fogja felverni. Idézőjelbe tettem az ünnepet, mert hősünk bizonyosan nem hitte volna el, hogy épp a második legnagyobb nemzeti ünnep rendezvényeinek tanúja lehetett; mert vajon mit csinálnak ezek az emberek, ha éppen nem ünnepelnek.

Az idegen persze nem tudja, hogy mi amúgy se nagyon tudunk ünnepelni, mert – mint évtizedeken keresztül – unalomba fulladtak az ilyen napok, vagy, mint az utóbbi években, verbális, vagy valóságos csatatérré változott Budapest.

Most ugye különös hangsúlyt adott március 15-ének, hogy három hét múlva parlamenti választások lesznek Magyarországon, s persze – ne legyünk igazságtalanok – az ilyen alkalmak sehol a világon nem zajlanak teljes békében, a kormányzásért és a parlamenti helyekért küzdő ellenfelek sehol sem kímélik egymást. Mégis: ez a magyar helyzet valahogy különlegesnek, az átlagtól eltérőnek tűnhet, itt a szónokok forradalomról, leszámolásról, börtönről beszélnek; arról szónokolnak, hogy több száz évre eldől az áprilisi választások nyomán a magyarság sorsa.

Aztán több százezer embert buszoztatnak, vonatoztatnak, csak azért, hogy hitet tegyenek a kormány mellett;

az aktuális kormány melletti demonstráció igazán hungarikumnak számít. Másutt belebukik egy miniszterelnök – na jó, lemondásra kényszerül -, ha a népszavazáshoz állami forrásokat használ fel, itt azonban senkinek a szeme sem rebben, ha közpénzből kampányoltatnak a kormány mellett.

Mindezt, természetesen, nem tudjuk elmagyarázni az idegennek, ezért aztán meg se próbáljuk, ha ilyen helyzetbe kerülünk, úgy se értené.

Mint ahogy nem értené azt sem, de ezt már mi sem értjük, ha az ország funkcióban lévő kormányfője a szónoklatában kidagadt nyaki erekkel arról beszél, hogy

április után erkölcsi, politikai és jogi elszámoltatás, felelősségre vonás következik.

Vajon kiknek és miért. Mit jelent, ha az ország legfőbb ura, mert hát az, jogi leszámolással fenyegetőzik? És a hallgatósága, természetesen, boldog tapssal üdvözli a bejelentést, alig néhány kilométerrel odébb pedig szintén főszerephez jut a börtön. Lassan úgy érezheti az ember, hogy egy nagy cella ez az ország; nem csoda, ha annyian elhagyják, és még többen el akarják hagyni.

Hagyjuk is a fenébe szerencsétlen fiktív idegenünket, hogy értene bármit ebből az országból, ha mi magunk sem értjük. Mert mi magunk sem érthetjük, miért válik minden ünnepünk a harag napjává, miért kell folyamatosan azzal szembesülnünk, hogy menthetetlenül is kibékíthetetlenül több részre szakadt az ország. És azt sem tudjuk felfogni, hogy ebbe miért vonódnak be külföldi tüntetők is, vajon mit keresnek itt minden alkalommal lengyel csapatok, Orbánt istenítve.

Azt javaslom: ne nevezzük többé ünnepnek a naptár pirosbetűs napjait, fogadjuk el, hogy azok munkaszüneti napok, amelyek azt a célt szolgálják, hogy a különböző politikai erők felvonultassák táborukat, és ha azt tapasztalják, hogy azok nincsenek eléggé felhergelve a másik tábora ellen, akkor ezt gyorsan, hatékonyan, ütősen tegyék meg.

Nem szeretnék persze az egyenlősdi hibájába esni, úgy tenni, mintha az egyik tizenkilenc lenne, a másik meg egy híján húsz. A kormányon lévőknek ugyanis mindig nagyobb a felelősségük, ami Magyarországon különösen igaz, hisz a centralizált hatalom kezében annyi erő összpontosult, és amellyel az elmúlt nyolc évben egyre fokozódó mohósággal élt is, hogy azzal szemben tényleg csak csenevésznek – ahogy Orbán Viktor nevezte őket – érezheti magát az ellenzék. És mert a miniszterelnök gyengének látja a hazai politikai ellenfelet – akkor persze miért akar vele jogilag is leszámolni – , muszáj egy újat, egy nagyot, egy félelmetesebbet kreálni. Ennek a képe szép fokozatosan bontakozott ki előttünk, ma már egy komoly hálózatot működtetnek a nemzetközi erők, élükön Soros Györggyel, akit ugye vissza akarunk utaltatni az Egyesült Államokba. Orbán ünnepi világában az ellenzék, a civilszervezetek, a hatalmas médiatulajdonosok – hol vannak ezek, kedves Viktor? -, nemzetközi vállalatok, mind-mind Soros kezében vannak, és ezekkel kell mind leszámolni a választások után. Amit gondolhatnánk üres fenyegetésnek is, ha például nem zárták volna be korábban a Népszabadságot, ha nem ülne börtönben Császy Zsolt és Tátrai Miklós, nem lenne előzetesben Czeglédy Csaba.

Vagyis, biztosak lehetünk benne, hogy nem üres fenyegetés, amit a magyar miniszterelnök a nemzeti ünnep alkalmával meghirdetett.

Bosszú, vélhetnénk. De vajon kin akar bosszút állni, és főként miért. Vajon azért, mert hírbe hozták a családját egy csalássorozattal? Vagy azért, mert az egyik miniszteréről azt állítják, hogy vagy ostoba, vagy gazember? Netán azért, mert a falubelijéből nem pusztán polgármestert csinált, hanem többszörös milliárdost, egyesek szerint a saját üdvére?

Nem tudjuk a választ. Csak azt, hogy Orbánt illik komolyan venni. És, ha ő jogi eljárásról beszél, biztosak lehetünk benne, hogy lesznek is. De abban is biztosak lehetünk, hogy ha az ellenzék nyer, akkor is lesznek.

Azt mondom: ne várd az áprilist.