Esetem a joghurttal

0
126

Vajdaság történelmében október 5-e olyan gyászos nap, mint október 6-a az egész magyarság számára. Ezen a napon történt meg a joghurt-forradalom, amely végérvényesen pontot tett a tartomány autonómiájára. Hiába van történelmi csúcson a magyar-szerb barátság, ebbe az etnikai vonzalom keretbe nem fér bele egy többnemzetiségű entitás. Így már soha nem lesz a Vajdaságból Svájc, de még Isztria sem. Újvidék, az egykori főváros már elveszítette büszke központi jellegét és a második legnagyobb szerb várossá züllött. A háborúk okozta betelepítésekkel a lakosság nagyobbik része értetlenül bámul az autonómia kifejezésre: Itt, Szerbia közepén, miféle k….ott autonómia. Az utolsó napok következnek.

Pontosan 30 évvel ezelőtt a szerb titkos meg kevésbé titkosrendőrség fizetett megbízásából egy csoport koszovói szerb (meg montenegrói) Újvidékre érkezett, hogy tüntessen a „bürokratikus” vajdasági pártvezetés ellen, amely nem vállal szolidaritást a Koszovóban, az albánok „terrorja” által sínylődő szerbekkel. Évekkel később a Napló szerkesztőségében az egyik főkolompos részletesen és büszkén elmesélte, hogyan szervezték a zendülést.

Néhány hónappal az októberi események előtt, pontosabban július 9-én ugyanez a csapat már megpróbálta meghódítani a tartományi fővárost. Akkor is a pályaudvar előtt gyülekeztek és végig vonultak egy bögyös, a turbófolk előtti idők énekesnőjével az élükön (Olivera Katarina) az Október 23. sugárúton. A második világháború után született újvidékiek borzongással figyelték a felvonulást. A többieknek már volt ilyenben része. Ők már tudták, hogy mi lesz ebből.

A tartományi pártbizottság, a báni palota (kormány) és egy albán cukrászda behatárolta háromszögben gyülekeztek és mikrofonjukhoz áramot követeltek. Szerencsétlen albán cukrász óriási dilemma elé került: ha áramot ad, az akkori hatalom fog bosszút állni. Ha nem, akkor ez a csőcselék azonnal. A zűrzavar és a lárma azonban felülkerekedett. Mivel a hivatalos „autonomista” hatalomból senki sem volt hajlandó szóba állni velük, a tüntetők, dolgavégezetlenül lassan visszaindultak az állomás felé.

Az akkori miloševići belgrádi sajtó harsogni kezdett: még egy szendvicset sem kaptak a sínylődő koszovói nemzettársak! Szégyen és gyalázat! Így viselkednek a hazaáruló autonomista bürokraták. Tudniillik antibürokratikus forradalom is zajlott. Ma ezt populizmusnak neveznénk.

Itt jött a képbe a joghurt. A részben megriadt, de részben már a jövőjükre gondoló újvidékiek a tüntetők következő látogatására (1988. október 5.) alaposan felkészültek és bőkezűen osztogatták a „látogatók” között a szendvicseket és a joghurtos dobozokat. És nagyon sokan csatlakoztak hozzájuk. A tömeg ellepte Újvidék központját.

Abban az időben már néhány éve az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségének a főszerkesztője voltam, de ezekben a napokban még megbízott műsorigazgatóként is cselekedtem (volna). Kovács Laci volt ugyanis a tévé műsorokért felelős főembere, de betegszabadságon volt.

A stábok forgattak az utcákon, de műsorváltozás nem történt. Estefelé a tömeg a tartományi pártbizottság épülete elé vonult. A halálra vált pártbizottság viszont az emeleten tanácskozott. Miről ugyan? Mi, újságírók a földszinten várakoztunk. Néhányszor kiléptem az ajtón és a lelkes joghurt-hívek azonnal megdobáltak. Egy bődzseki volt rajtam, amely a sok fehér folttól már igazi tehénbőrre hasonlított.

Dragiša Stankovićtyal a szerb főszerkesztővel tanakodtunk a tennivalón és arra az elhatározásra jutottam, hogy felhívom a közvetlen felettesemet. M. Andrást, a tévé igazgatóját, akinek volt felhatalmazása a műsorváltozásra.

„Andris, itt nagy baj van, hatalmas a tömeg. Kapcsoljuk be a kamerákat és közvetítsünk.

M. egy ideig nem szólt bele a telefonba. Majd kisvártatva:

„Figyelj ide, én most nem vagyok olyan állapotban, hogy döntsek. Várjuk meg a reggelt.”

A sors iróniája, hogy talán még reggel sem lett volna késő szakmailag korrekten reagálni. De a dolog reggel sem ment.

A rendkívüli műsorbizottsági ülésen simán leszavaztak, csak Mita Boarov barátom volt mellettem. Így aztán az Újvidéki Televízió műsoraiból ítélve aligha történt valami harminc évvel ezelőtt, október 5-én. Pedig minden megtörtént. Ment a lecsóba az egész tartományi vezetőség, Major Nándorral az élén. Miloševićnek pedig megvolt a negyedik szavazata (a nyolcból) a Tito utáni kollektív államelnökségben. És ez volt Jugoszlávia széthullásának a kezdete is.

Később jöttek a megtorlások. Belgrádból érkeztek a komiszárok (három tagú büntetőbrigád) és mindenkit kihallgattak. Az első számú (nem alaptalan) vádpont az volt, hogy az Újvidéki Televízió miért nem közvetítette a „népfelkelést”. Hát azért.

Miután már a tartományi vezetőségből mindenkit menesztettek, vártuk, hogy mi mikor kapjuk meg az elbocsájtó levelet. Nem kellett sokáig várni. De közben a már említett Kovács Lacival Pestre utaztunk a Magyar Televízió vendégeként. Már évek óta egymáshoz látogattunk, hol mi vendégszerepeltünk műsorokkal az MTV-n, hol ők jöttek hozzánk. Kovács meg én pedig most éppen díszvendégként az MTV elnöki szobájából néztük a műsort. Hozzátenném, hogy volt egy valódi csemege is, hiszen az MTV először a történelem folyamán élőben átvett egy másik ország híradóját, mégpedig a mi magyar nyelvű híradónkat. Németh Árpád szerkesztette és Kovács, aki vájtfűlűbb volt politikai ügyekben mindannyiunknál a híradó előtt hozzám fordult:

„Mondd már meg az Árpádnak, hogy ha megjön a hír, hogy leváltottak bennünket, ne adja be.”

Ezt a cenzúrát bevállaltam, hiszen ez egy elég kényelmetlen fejlemény lehetett volna ott, az elnöki szobában.

De a hír csak másnap, december 13-án jött meg és akkor mi már kocsiban ültünk valahol Kecskemét környékén.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..