Orbán Viktor az olajembargó körüli, az Európai Bizottsággal folytatott vitában csak úgy odavetette a megjegyzést: valaha Magyarországnak is volt tengerpartja (ahol feltehetően lehetne olajszállító hajókról kifejteni az importált kőolajat), de „elvették tőlünk”, ezért vagyunk más szárazföldi országokhoz hasonlóan nehezebb helyzetben az olajügyben.
Ez persze önmagában is hamis állítás, hiszen Németországnak, Lengyelországnak, Bulgáriának van tengerpartja, de ezek az országok is vezetéken importálják az orosz kőolajat, és annak kiváltása számukra is többletköltséggel jár. Ez az érdemi kérdés, de Orbánnak ez az odavetett megjegyzése természetesen felbosszantotta a horvátokat, akik be is kérették külügyminisztériumukba a zágrábi magyar nagykövetet.
Mondott hasonlókat Orbán máskor is. Egyszer például azt jegyezte meg, hogy a nyersanyagainkat is „elvették tőlünk”. Érdemes átgondolni, van-e igazság Orbánnak ezekben a megjegyzéseiben.
Amikor Bolgár György, aki a maga klubrádiós műsorában elsőként figyelt fel Orbán e megjegyzésére, történész szakembert kérdezett arról, a történész a trianoni békeszerződésről kezdett beszélni. Magyarországon általában az 1920-as békeszerződést teszik felelőssé. Ez így szerintem nem helytálló, legalábbis nem pontos.
Az első világháborús vereség történelmi pillanatában, 1918 őszén néhány héten belül a korabeli magyar állam nemzetiségeinek, a szlovákoknak, románoknak, szerbeknek és horvátoknak politikai képviseletei egymás után mondták ki elszakadásukat a magyar államtól.
A gyulafehérvári gyűlésről mindenki tud, aki kicsit is tájékozott a magyar történelemben – s amelyet az erdélyi szászok és bánsági svábok hasonló állásfoglalása követett Romániához való csatlakozás támogatásáról –, de a szlovákok is állást foglaltak Csehszlovákia mellett, a Szerb Nemzeti Tanács illetve a Horvátországban 1868 óta elismerten működő saját országgyűlés a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság mellett. Több mint másfél évvel később a békeszerződés a nemzetiségek politikai képviseleteinek ezeket a döntéseit már csak tudomásul vette, meghúzta a pontos határokat az általuk birtokolt terület és a Magyarországnál maradó terület között (és e tekintetben volt igazságtalan, amikor összefüggő, magyarok lakta területeket helyezett a másik állam fennhatósága alá), továbbá Ausztriának ítélte a német nyelvűek lakta Nyugat-Magyarországot, amiből Burgenland lett, illetve Csehszlovákiának adta Kárpátalját.
Hogyan ítéljük meg akkor az „elvették tőlünk” szófordulatot?
Az első kérdés: kit fed a „tőlünk” szóban használt többes szám első személy, ki az alanya ennek a többes számnak? Az ezt kimondó személy a Budapest székhelyű jelenlegi magyar állam miniszterelnökeként csak a mai Magyarország lakosait sorolhatja ide. Ami a történelmi Magyarország nyersanyagkincseit illeti, azok nagyrészt Szlovákia szlovákok lakta, illetve a Kárpátokon inneni Románia románok lakta (jobbára dél-erdélyi) területein bányászhatók, tehát azok a szlovákokat illetve románokat illetik meg, így senki sem „vehette el tőlünk”, magyarországi magyaroktól és nem magyaroktól. A történelmi Magyarország csipetnyi tengerpartját pedig többszáz kilométer választotta el a magyarok lakta területektől, azt a partszakaszt nem „elvették tőlünk”, hanem Horvátországnak a magyar államtól való elszakadása nyomán került el „tőlünk”, és lett, a trianoni békeszerződés nyomán a második világháború végéig az olasz Adria-part, majd a jugoszláv tengerpart, mára a horvát tengerpart része. A „miénk” sohasem volt.
Az „elvették tőlünk” szófordulat valamilyen, erőszakos cselekedet nyomán kialakult rendellenes, méltánytalan helyzetet érzékeltet, amely korrekcióra szorul. Ezért kifogásolja azt érthető módon az adott esetben Horvátország, más esetekben más szomszédos állam. Igazuk van. Ezek bajkeverő szófordulatok, amelyektől minden, közhatalmi tisztséget betöltő személynek tartózkodnia kellene.
