Szinte naponta szembesül a közvélemény valamilyen újabb és újabb botránnyal. Egyik nap még a miniszterelnök barátjának hihetetlen gazdagodása a téma, másnap Orbán Viktor vejének cégügyeiről hallunk, harmadnap a kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettesről derül ki, hogy dzsentri módon, helikopterről vadászik Svédországban, negyedik nap Kósa Lajos botránya borzolja a kedélyeket.
Ami a botrányokat illeti, Európában példátlan, ahogyan nálunk a legdurvább stiklik felett is szemet huny a közvélemény. Valójában nem verte ki a közvéleménynél a biztosítékot az sem, amikor kiderült, hogy a miniszterelnök veje nyerészkedett a közvilágítás sötét ügyeiben, amikor kiderült, hogy egy magas kapcsolatokkal bíró valóságos bűnszövetkezet képes megdézsmálni mind az önkormányzatok, mind az Unió kasszáját. A vadászszenvedélyéről elhíresült kereszténydemokrata pártelnök nehezen védhető, korrupció gyanús svédországi – szerinte „ajándékba kapott” – vadászatai is csak néhány napig szerepeltek a hírek elején, aztán Semjén Zsolt volt annyira pofátlan, hogy még Orbán-módra tréfálkozni is hajlandó volt. Valami olyasmit mondott, hogy ha sokat birizgálják ezt a témát, akkor még Bayer Zsoltot is meghívja majd a következő, hasonló „kirándulására”. Valójában önmagát jelentette fel ezzel, mert eszébe sem jut, hogy adott esetlen ekkora ajándékot nem fogadhat el, vagy ha igen, akkor adót is kellett volna fizetnie az „ajándék” után.
Aztán most itt van a csavaros eszű Kósa Lajos botránya. Előbb az a hír járta, hogy őt keresték meg az „örökösök”, aztán kiderült, hogy ő ajánlkozott a pénz befektetésére. Természetesen az első menetben az „anyját is letagadta”, aztán kiderült, hogy Kósa mama is kedvezményezettje néhány száz milliócskával a dolognak. Ember legyen a talpán, aki képes összehozni ennek a butácska ügynek a szálait, de akár mi is történt, a „Mr. 20 százalék” címmel emlegetett tárca nélküli miniszter tárcájában alighanem sok pénz landolhatott.
Teljesen igaza van Orbán Viktornak, amikor amellett kardoskodik, hogy nekünk semmi szükségünk nincs arra, hogy az Európai Unió korrupció ellenes ügyészsége jogot kapjon a magyarországi kutakodásra. Polt Péter még csak-csak elsimítja az ilyen ügyeket, bár a Kósa botrány még neki is nagy falat lehet.
Az európai gyakorlattól ez a hazai „botránytűrés” nagyon messze áll. Szlovákiában éppen most lehetünk tanúi egy komoly kormányválságnak, ami mögött vezető politikusok leleplezett maffiakapcsolatai állnak. Két miniszternek már vennie kellett a kalapját és bizony Fico széke is inog. De számos nyugat-európai példát is lehet említeni, ahol akár egy magán célra használt kormánygép, vagy egy feleség nyaralása körüli botrány is elegendő indok lehetett politikusok bukásához.
Ahol nem működik a gyűlöletkeltés, a politikai hisztéria mámora, ott sokkal érzékenyebb a közvélemény a botrányokra – véli Csepeli György szociálpszichológus professzor, az ELTE professzor emeritusa. – Éppen a szlovák kormány reakciója igazolja ezt: a szorult helyzetbe került miniszterelnök azonnal megpróbálta előhúzni Sorost és a nemzetközi összeesküvés kártyáját.
Eszerint a „magyar módszer” alkalmas lehet az állami korrupció fedezésére?
A botrányokkal kapcsolatos hazai visszhangok , és az ügyek „következményei” még alighanem komoly tudományos kutatásokra lesznek érdemesek. A történtek hátterében, úgy vélem, a kollektív tudat bezárkózása áll, ami olyan speciálisan magyar jelenség, amire nagyon kevés példát találhatunk a világban. Annak idején ezt a jelenséget már Bibó István is leírta.
Lehet e mögött a társadalom beletörődése is?
Ez is egy sajátos magyarázat, amelyet a szociálpszichológia eltompulásnak vagy köznapibb nyelven csömörnek nevez. Ez az állapot az, amikor a közvélemény már eltompul a visszaélések kiváltotta „fájdalom ingerekre”, és a helyüket elfoglalja az „öröm”.
Örömöt említett?
Igen. Mert egyfajta társadalmi örömet vált ki az emberekben az összetartozás, a közös gyűlölködés tudata. Erre talán éppen a Semjén-ügy lehet a legjobb példa. Egy tisztességes, keresztény érzelmű emberből normális körülmények között felháborodást váltana ki egy ilyen botrányos urizálás, hangosan követelnék a tömegek eltávolítását a hatalomból, ehelyett a magyar katolikus egyház feje a vállát lapogatja, ha találkoznak. Úgy látszik, megrendíthetetlen a magyar embereknek a kormány politikusaiba vetett hite. Olyan ez a vak hit, mint amikor a németek még akkor is reménykedtek a csodafegyverben, amikor az oroszok már az utcájukban voltak.
Csepeli professzor meggyőződése, hogy ebből a kóros állapotból előbb-utóbb kigyógyul majd a társadalom. Törvényszerű, hogy legyen felébredés, ha nem is ma, és nem is holnap, ám ehhez, meglátása szerint, a fiatal értelmiség fellépésére is szükség lesz. Talán ők azok, akik kevésbé fogékonyak a butításra és akkor egészen biztosan összeomlik majd az emberek eltompítására alapozott politika. Akkor reménykedhetünk majd abban is, hogy helyreállhat a társadalom botrányokra érzékeny immunrendszere.
