Azt hiszem, nincs is annál nagyobb bűn amikor egy politikus/kormány a napi politizálás szintjére butítja a felsőoktatást. Mert egy politikus lehet önpusztítóan ostoba, de egy egyetemnek ez ritkán áll jól.
Előbbi a jelen sekély élharcosa, bár mindent elkövet, hogy megszabja, a maga képére formálja a jövőnket, utóbbi viszont a lehető legtisztább befektetés: minden döntése a jövő szellemi kamatait növeli vagy csökkenti. Egy egyetem akkor sem adhatna díszpolgári címet egy kétes hírű, autokrata politikusnak, ha az kimondottan érdekében állna, mert az csak rövidtávú lehet, míg a döntés hatása hosszú évekig kígyózik előre, önkéntelenül is megbélyegzi az egyetem szellemiségét, a jelenlegi és jövőbeli hallgatókat.
A Debreceni Egyetem persze kiváló példa arra, hogy miként alakulhat át egy univerzitás politikai kiszolgálóhellyé.
Előbb az autonómiáját szüntetették meg sok más intézménnyel együtt, ám itt nem csupán kancellárt (politikailag kinevezett ellenőrt), hanem rektort is a kormány ízlése szerint választották ki. (Emlékezetes maradt, hogy Szilvássy a pályázatában a Helyi Együttműködési Rendszerről beszélt, ami már nem is szervilizmus, hanem a politikai seggnyalás innovatív felsőfoka.) Már egy efféle húzással is tönkre lehet tenni hosszú évek munkáját, hiszen a kívánt szervilizmus, akár a rák sejtjei, lassan beépül abba a szerkezetbe, amit leginkább az autonóm döntések képesek működtetni. Ez a láncolat vezet el Putyin díszpolgári címéig, amit a szenátus kilencven százalékos többsége szavazott meg elektronikus voksoláson. Ki mert volna ellentmondani, ha épp ezt kívánták tőlük kimondva-kimondatlanul? Az indoklás Paks II-ről beszél és a szakember-utánpótlásról, amelyben a debreceni egyetemnek jut majd kiemelkedő szerep. Vagyis azért kap plecsnit Putyin, mert a felesleges beruházás felesleges szakembereit a Debreceni Egyetem állíthatja elő, az alattvaló visszaoszt valamit a jó gazdának.
Ami ezután jött borítékolni lehetett. Felháborodott hallgatók, tiltakozások és dühös posztok az egyetem közösségi oldalán, lepontozások. Semmi sem jelzi jobban azt, hogy egy intézmény elveszítette demokratikus jellegét, mint az, hogy olyan érzékeny lesz a kritikákra, mint a darázscsípésre: látni sem bírja, ezért mindent elkövet, hogy a véleménynyilvánítás terét csökkentse és eltüntesse a neki nem tetsző értelmezéseket. Miközben az egyetem vezetői hallgatnak, senki sincs, aki megmagyarázná, megvédené a döntést, aki kicsivel is többnek mutatná, mint aminek látszik. Mert egyelőre csupán az látszik, hogy itt is mérhetetlen károkkal kell számolni, a tekintély helyreállítása, akárcsak a köztársaság esetében, itt is hosszú éveket vesz majd igénybe. Addig is viszont a debreceni hallgatók a hátukon cipelik majd Putyin nem is annyira láthatatlan terhét, azt, hogy egy egyetemnek immár nem az a kötelessége, hogy a jövő gondolkodó, adott esetben kritikus értelmiségét kinevelje, hanem idejekorán leckét adjon szolgaságból, helyezkedésből és gerinctelenségből. Megrajzolja az új értelmiségi fantomképét, mert lassan ezek lesznek a túlélés legfőbb zálogai.
A jellemtelenség jellemrajza.
Nem történt hát semmi új, ami ne következne a NER eddigi logikájából, csak az áldozatok száma gyarapodott, a szájunk íze lett még savanyúbb, de hát ezt már felhozni se nagyon érdemes. A hívek szerint mindenek ellenére (vagy miatt!) egyre inkább bezzegországként beszélhetünk Magyarországról: az eredmények nyilvánvalók, a következmények beláthatatlanok. Valóban, magunk se mondhattuk volna szebben. És már az sem meglepő, hogy megint csak két párhuzamos országban élünk, az egyenlőkében meg az egyenlőbbekében. És megint csak nincs átmenet, nincs átjárás, és nincs az a csoda, amely párbeszéd lehetőséget megteremtené, mert hát mit is mondhatna a megalázottnak és kisemmizettnek a hét bő esztendő nyertese? Mit mondhatna Mészáros Lőrinc, a mi kis Zuckerbergünk a trafik- és földmutyik veszteseinek? Hogy nem dolgoztak eleget, nem szerették elég jól a Putyin-lázban égő vezért? Minden díszdoktorok díszdoktorát?
És akkor ezt kellene lenyelni megint.
Papp Sándor Zsigmond (Maszol)
