Kezdőlap Címkék Zsolnay gyár

Címke: Zsolnay gyár

Háborúk, államosítás és a kitiltott család – A Zsolnay gyár története 2.

A gyárat világhírűvé tevő Zsolnay Vilmos halála után is a család kezén maradt a cég, voltak sikeres és kevésbé sikeres időszakaik is – a kommunista hatalomátvétel után aztán államosították a gyárat, a család több tagja ellen koncepciós per is indult. A rendszerváltás után a privatizáció sem ment egyszerűen. A világhírű gyárról szóló cikksorozatunk második része.

Cikksorozatunk első részét itt olvashatják.

A Zsolnay gyár kéménye.
Fotó: Pixabay

Zsolnay Vilmos halála után a cég vezetését Miklós fia vette át. Előbb az ipari termelés került előtérbe, majd a háború előtti években többek között az építészeti kerámiák és a kályhák voltak népszerűek. Továbbra is jelentős volt az export, amely Párizstól Szentpétervárig sok nagyvárosba irányult.

Az első világháború természetesen a gyárra is nagy hatással volt: megszűnt az építészeti és díszkerámiák gyártása, inkább csak ipari porcelánt (például szigetelőanyagokat) gyártottak, amelyek megfeleltek a hadi célokra.

A háború után általános volt a válság,

hiányoztak a nyersanyagok és az új határok is befolyásolták a piacokat. Ezt az időszakot a mindennapi használatra való porcelánok gyártásával élte túl a gyár.

1922-ben Zsolnay Miklós is meghalt, a céget ekkor unokaöccsei vették át. A következő évben újra megindult a fejlődés, nőni kezdett az alkalmazottak létszáma (újra elérte az 500 főt), és egyre inkább átálltak a porcelángyártásra: szigetelőanyagok mellett étkezéshez használt edényeket is gyártottak.

Zsolnay Vilmos születésének századik évfordulóján másfél éves előkészület után 1928-ban megnyílt a gyár múzeuma is. Itt többek között bemutatták az építészeti kerámiákat, a magastűzű zománccal készült dísztárgyakat, és persze volt egy nagy eozin-terem is.

A Zsolnay Múzeum kertje.
Fotó: Wikimedia Commons

Jött viszont a gazdasági világválság: a gyár termelése a felére esett vissza, megint el kellett küldeni 200 embert, a többiek heti munkaidejét pedig három napra csökkentették. A válságban lassan sikerült újra talpra állni, de azért folytathatták a terjeszkedést is: megvették a verőcei kerámiaüzemet, majd 1940-ben, miután a második bécsi döntés következtében Kolozsvár újra Magyarországhoz került, bérbe vették az ottani Iris gyárat.

A második világháború alatt a termelés újra visszaesett, majd teljesen le is állt.

Az ostrom alatt a budapesti gyárat bombatalálat is érte, Pécsen viszont nem szenvedett jelentős károkat az épületegyüttes, így tartalék nyersanyagokkal már 1945 januárjában újrakezdődött a munka. Az első termék a Szovjet Hősi Emlékmű pirogránit katonafigurája volt. Ekkor 377-en dolgoztak az üzemben, az év végére az utolsó békeév, 1938 termelési szintjének az egyharmadát sikerült elérni.

Eozin Zsolnay-fazék
Fotó: Wikimedia Commons

Hamarosan jött viszont a kommunista hatalomátvétel és az államosítás, ami a Zsolnayt sem kerülte el.

1948-ban vették állami tulajdonba,

és átkeresztelték Pécsi Zsolnay Porcelángyár Nemzeti Vállalattá. Az új igazgató a gyár egyik kommunista párttag dolgozója, Dallos Kovács József ke­mencemunkás lett.

A Zsolnay-családot pedig gyakorlatilag kitiltották a gyárból: azonnal ki kellett költözniük a lakásukból, szinte semmit nem vihettek magukkal, és évtizedekig nem is tehették be oda a lábukat, két családtagot leszámítva. Egyikük Zsolnay Vilmos dédunokája, Mattyasovszky Zsolnay László Kossuth-díjas vegyészmérnök volt, aki részt vett a gyár munkájában, a fejlesztésekben, egészen addig, amíg 1957-ben Amerikába nem emigrált; a másik pedig Vilmos lánya, a 92 éves Sikorski Zsolnay Júlia, aki egy rövid ideig még bejárhatott a saját műtermébe.

Mattyasovszky Zsolnay Tibor később így emlékezett vissza: „Az államosítást kimondó rendelet értelmében a ké­sőbb megállapítandó kártérítés ellenében

az államosítás tárgyát képezték a ter­melést szolgáló ingatlanok, gépek és berendezések, az árukészlet, a nyersanyag, a könyvelések és a készpénz.

Államosították a telkeket, a szőlőt, a mezőgazda­sági ingatlanokat, sőt még a borkészletet is.”

A család több tagja ellen koncepciós per is indult, többen börtönbe, a gyerekek közül pedig néhányan intézetbe kerültek. Kiszabadulásuk után csak segédmunkásként dolgozhattak.

A gyárban azért a fejlesztések újra elkezdődtek: felújították az épületeket, villamosítottak. Egy ideig csak ipari porcelánok készültek a gyárban, 1953-tól azonban újra gyártottak edényeket és dísztárgyakat, két évvel később pedig már kályha- és épületkerámiákat is. Nőtt az alkalmazottak létszáma is: 1954-ben elérte az ezer főt.

Zsolnay dísztárgy a hatvanas évekből.
Fotó: Wikimedia Commons

1963-ban azonban további központosítás történt:

a gyár elvesztette önállóságát

és a Finomkerámia-ipari Országos Vállalat része lett. Pécsen szigetelőanyagokat, csöveket és edényeket gyártottak. Emellett felújították Zsolnay Vilmos egyik találmányát, a színezéssel zománcozott porcelán fajanszot, amelyet a 20-as évek, a porcelánra való áttérés óta nem gyártottak. A gyárban dolgozók száma tovább nőtt: a hetvenes években 1800 körül volt.

A gyár neve hamarosan újra megváltozott: 1974-től ugyanis, az egyik örökössel, Mattyasovszky Zsolnay Margittal történt megegyezés alapján a gyár újra használhatta a Zsolnay márkajelzést, majd 1982-ben visszakapta önállóságát.

Zsolnay kerámiaoroszlán 1973-ból.
Forrás: Wikimedia Commons

A nyolcvanas években elkezdett nőni a kereslet a díszáruk iránt, így egyre több márkaboltot nyitottak, és újra kezdett kinyílni a világ is: Angliától Irakon át Japánig egyre több országba exportáltak.

A rendszerváltás után aztán jött a privatizáció:

1991 végén részvénytársasággá alakult a gyár, majd négy évvel a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank lett a tulajdonos.

A cél az volt, hogy a kilencvenes évek újabb visszaesése és a piac beszűkülése után a gyárat újra nyereségessé tegyék, miközben megmarad a nagy hagyományokkal rendelkező termékszerkezet is.

Ahogy Zsolnay Vilmos ükunokájával, Mattyasovszky-Zsolnay Zsófia néhány éve egy interjúban elmondta, felmerült benne, hogy visszavásárolja a családi gyárat. Azt mondta: „Arról, hogy csak úgy visszakapjuk, szó sem volt. De aztán rájöttem: mégis miből is vásárolhatnám vissza? Hiszen

annak idején mindenünket elvették. A fogkefét is, szó szerint.

És a családban ráadásul egy idő után az volt a mondás, hogy bármit, csak kerámiát soha többet!”

Vázafestés a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. eozin üzemrészében.
MTI Fotó: Kálmándy Ferenc

1999-ben a gyárat három részre osztották, megalakult a bérbeadással, energiaellátással foglalkozó Zsolnay Porcelángyár Rt., a gyártást bonyolító Zsolnay Manufaktúra Rt. és a gyár területén található műemlékeket kezelő Zsolnay Örökségkezelő Kht. Mindegyik tulajdonosa a Magyar Fejlesztési Bank és az ÁPV Rt. volt.

A Manufaktúra tulajdonjoga 2006-ban az ÁPV Rt-től a Pécs Holding Zrt-hez, vagyis a pécsi önkormányzathoz került. A cég nem volt jó állapotban: ugyan a város ingyen kapta meg, de másfél milliárd forintos hitelállománya volt. A Pécs Holding pályázaton keresett befektetőt: egyetlen indulóként a gyár 49 százalékos részvénycsomagját és két szavazatelsőbbségi részvényt a Manufaktúra-Befektető Kft. vehette meg 2010-ben, 230 millió forintos vételárért és félmilliárd forintos tőkejuttatás ígéretével.

Zsolnay-cserepek a Mátyás-templomon.
Fotó: Flickr / Dimitris Kamaras

A kft-t aztán a következő évben megvette Simicska Lajos cége, a Közgép, a félmilliárdos tőkejuttatás azonban továbbra is elmaradt. 2012 júliusában végül a Közgép visszaadta a tulajdonjogot Pécs városának, jelképes, egyforintos összegért.

Ezután a város új pályázatot írt ki. A részvényeket végül 2013-ban sikerült eladni: a Magyarországon élő, szíriai származású és svájci állampolgárságú üzletember, Bachar Najari lett a többségi tulajdonos. A szerződést 2013. február 15-én írták alá: Bachar Najari 180 millió forintért, szintén 500 milliós tőkejuttatás ígéretével vette meg a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. 74,5 százalékos tulajdonrészét. A cég ekkor évi 300 millió forintos veszteséggel működött.

Cikksorozatunk következő részében a privatizáció körüli furcsaságokról olvashatnak majd.

Források:

A Zsolnay gyár története
Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt.
A Zsolnay gyár és a család
Zsolnay Vilmos születése
Zsolnay család
A Zsolnay-gyár államosítása
Interjú Zsolnay Vilmos ükunokájával
Pécs története

A kezdetektől a világhírig – A Zsolnay gyár története 1.

Most induló cikksorozatunkban az idén már 166 éves a világhírű Zsolnay gyár történetét dolgozzuk fel, amely egy tönkrement kőedénykészítő üzem felvásárlásával és újjáalapításával kezdődött. Az alapító fia, Zsolnay Vilmos néhány évtized alatt világhírűvé tette a Zsolnay kerámiákat, de közben persze mást is gyártottak.

Zsolnay Vilmos
Forrás: Wikimedia Commons

Zsolnay Vilmos 1828. április 19-én született Pécsen, egy ismert kereskedő és egy gimnáziumigazgató lányának gyerekeként. Összesen hat testvére volt, öten közülük Vilmosnál fiatalabbak voltak. Szülei azt akarták, hogy ő is kereskedő legyen, bár őt inkább a festészet vonzotta. A szülői akarat győzött: Bécsben tanult és dolgozott egy ideig, majd bejárt több európai nagyvárost, végül apja mellé szegődött.

Az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban nemzetőrként vett részt, majd nem sokkal később megismerkedett feleségével, Bell Terézzel. Három gyerekük született: Teréz (1854), Júlia (1856) és Miklós (1857).

Közben, 1852-ben édesapja megvette a tönkrement lukafai kőedénygyárat, amelyet Pécsre telepített, átnevezett Zsolnay Keménycserép Manufaktúrának, majd átadta legidősebb fiának, Ignácnak. Így tulajdonképp a Zsolnay-gyár alapítójának Zsolnay Miklóst kell tekintenünk, azonban Zsolnay Vilmos volt az, aki felfuttatta, majd világhírűvé tette azt.

A Zsolnay Keménycserép Manufaktúra cégtáblája.
Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba

Ignácnak ugyanis nem volt elég tehetsége ahhoz, hogy egy gyárat irányítson, hiába volt a cég kicsi, 8-10 alkalmazottal, akik csupán a helyi piacra gyártottak kőedényeket, épületkerámiákat és vízvezetékcsöveket. Ezért Vilmos előbb kölcsönnel segítette, majd 1865-ben át is vette tőle, miközben tovább üzemeltette időközben megnyitott üzletét is –

a Zsolnay gyárat pedig néhány évtized alatt világhírűvé tette.

Ahhoz, hogy fejleszteni tudja a gyárat, Vilmos kutatni kezdett, hogy megfelelő alapanyagokat találjon, és még vegyészeti tanulmányokat is folytatott, emellett pedig külföldről, főleg német nyelvterületről hívott szakembereket. 1868-ban aztán bejegyeztette új vállalatát Pécsi Cement, Chamott és Tűzálló Anyagáruk néven. A cementgyártás ugyan nem jött be, de a többi termék iránt nagy volt a kereslet. Folyamatosan kísérletezett különböző agyagokkal és mázakkal, közben pedig a gyárban elkezdtek művészi kerámiákat gyártani.

A Zsolnay Keménycserép Manufaktúra épületei egy 19. századi grafikán.
Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba

A 70-es évek elején már egy festőt is tudott szerződtetni, az 1873-as bécsi világkiállításon pedig bronzéremmel és oklevéllel jutalmazták, sőt, a királytól a Ferenc József-rendet is megkapta. 1878-ban, a párizsi világkiállításon már aranyérmet kapott, sőt megkapta a Francia Becsületrendet is.

Az évtized végén kezdtek el épületkerámiákat is gyártani. Közben családtagjait is egyre jobban bevonta a munkába. A fejlesztések is folyamatosak voltak: ekkor fejlesztették ki a magas tűzű zománctechnikát, amely aztán a gyár termékeit jellemezte.

A különböző nemzetközi díjak miatt

egyre nőtt a kereslet a Zsolnay-termékek iránt az egész világon.

Rengeteg nemzetközi kiállításon vettek részt, miközben az alkalmazottak létszáma is folyamatosan növekedett: 1882-ben már 460-an dolgoztak a gyárban – köztük sok családtag, akik a lakóházaikat is a gyár területén építették fel. Zsolnay Vilmos gyerekei közül Teréz és Júlia tervezőművészek lettek, Miklós pedig már 16 éves korától részt vett a gyár kereskedelmi részének irányításában.

Zsolnay Vilmos Zelesny Károly 1900-ban készült fényképén.
Fotó: Wikimedia Commons

Közben Pesten is nyitottak egy új gyártelepet, ahol kályhacsempék is készültek – hamarosan ez lett az egyik legsikeresebb termékük, de tovább gyártottak fazekasárukat, díszkerámiákat, majolikaképeket is.

Az 1880-as évek közepén újabb jelentős lépést tettek: Petrik Lajos és Wartha Vince vegyészek ekkor találták fel az eozint, de ehhez Zsolnay Vilmos hathatós közreműködése is kellett. Ő ugyanis továbbra is folyton kísérletezett, ez volt az ő valódi életcélja, ahogy egy bátyjának írt leveléből is kiderül: „Nem ösztökélt soha nyerészkedés vagy becsvágy.

Jól tudod, hogy nem vágyom sem pénzre, sem egyébre.

Belső kényszer sarkall munkára és alkotásra, mindig ez jelentette számomra az életet.”

Kísérletezőkedvét az is bizonyítja, hogy szép eredményeket ért el a kertészetben is, főleg a dinnyetermesztés terén, de rózsái is ismertek voltak. A gyár területén egy ideig kereskedelmi kertészet is működött, és még melegházat is létrehozott.

Eozin Zsolnay vízköpő Pécsen.
Forrás: Pixabay

Visszatérve a kerámiákhoz: a Zsolnay gyár volt a világon az első, amely az eozinnal, a különleges zöldes-kékes anyaggal dolgozott, amelynek különlegessége, hogy a színét a megtörő fény adja. (A nevét Éószról, a hajnal görög istennőjéről kapta.) Az eozinmáz a gyár újabb jellegzetes terméke lett, ennek köszönhetően sokkal színesebb mázat, illetve fémszerű termékeket tudtak előállítani.

Közben a gyár sorra vonzotta a neves tudósokat, művészeket is. A munkában, hosszabb-rövidebb ideig olyan alkotók is részt vettek, mint Lechner Ödön, Rippl-Rónai József vagy Victor Vasarely.

Az évszázad vége felé

egyre több jelentős magyarországi építkezéshez gyártottak pirogránit kerámiákat,

a legnevesebb építészekkel együttműködve. Ilyen volt többek között a budai Mátyás-templom, a Parlament, az Iparművészeti Múzeum, a Műcsarnok vagy épp a Nagyvásárcsarnok. Nyugodtan ki lehet jelenteni: a 19. század végi szecessziós építészetben a Zsolnay-gyár meghatározó szerepet játszott. A gyár kerámiáit használta többek között Steindl Imre, Lechner Ödön vagy Schulek Frigyes is.

Az Iparművészeti Múzeum.
Fotó: Wikimedia Commons

Folytatódott a terjeszkedés is: megvették a budapesti Fischer Porcelán- és Majolikagyár részvényeinek többségét. 1899-ben már összesen 663-an dolgoztak a Zsolnay-gyárakban.

Az alapító azonban ekkor már súlyos beteg volt, és 1900. március 23-án meghalt. Később mauzóleumot emeltek neki a gyár mögötti dombon, ahonnan korábban ő maga is szívesen szemlélte a gyártelepet. (Életéről egyébként 2010-ben Pozsgai Zsolt filmet is készített A föld szeretője címmel, Őze Áron főszereplésével.)

Cikksorozatunk második részében a privatizációig folytatjuk majd a gyár történetét.

Források:

A Zsolnay gyár története 
Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt.
A Zsolnay gyár és a család
Zsolnay Vilmos születése
Zsolnay család

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!