Címke: Vang Ji

Az Újszövetség nem tud olyan esetről, amikor Pál, missziós útjának bármelyikén, találkozva üldözött és megvetett keresztény hitsorsosaival, azt találta volna nekik tanácsolni, hogy gazdasági érdekeikre tekintettel nyugodtan bizniszeljenek és csencselgessenek csak az üldözőikkel, pedig Pál – mintha csak a NER rendszerén belül utazgatott volna – sok romlott észjárásúval, alávalóval, gonosszal, hitvánnyal, viszálykodóval, álnokkal, ravasszal, iriggyel, rosszindulatúval, besúgóval, rágalmazóval, gőgössel, kíméletlennel, szószegővel és irgalmatlannal (Rómaiakhoz, 1,28-31) futhatott össze.

Amikor a napokban Orbán Viktor miniszterelnöktől és Szijjártó Péter külügyminisztertől kezdve mindenki, aki csak arra járt, szépen körbenyalta Vang Ji kínai külügyminiszter fenséges és üzleti szempontból magasan valorizált ánuszát, Matolcsy György a több ezer éves magyar-kínai barátságról delirált, Fekete Péter kulturálatlan államtitkár pedig lelkes elragadtatásában a spirituális és fizikai levitáció állapotába juttatván önmagát az Orbán-kormányt (amúgy méltán és teljes joggal) egyenesen a Rákosi– és a Csou En-laj-örökség továbbvivőjének nevezte, a sajtó – egy-két szelíd utalástól eltekintve – gyakorlatilag nem foglalkozott a magyar kormány eszmeileg jól átgondolt és erkölcsileg jól megalapozott keresztényvédő elkötelezettségének és a kínai rezsim eszmeileg ugyancsak jól átgondolt és erkölcsileg ugyancsak jól megalapozott ádáz keresztényüldözésének a gazdasági érdekek mentén történő békés és boldog harmonizációjával, azaz a kínai univerzizmusnak, konfucianizmusnak, taoizmusnak és kommunista ateizmusnak valamint az Orbán – Semjén-féle hun-magyar nemzeti keresztyénségnek a Mészáros Lőrinc-féle belgrádi vasútvonal ökumenéjében és szinkretizmusában szárba szökkenő üdvtörténeti perspektívájával, továbbá azzal, hogy a kereszténység két évezredes ügye immár véglegesen feláldozódni látszódik a kölcsönös szeretetre és tiszteletre épülő, több ezer éves magyar-kínai barátság masszív fundamentumán (az ősrokonság kérdését már vizsgálja a Magyarságkutató Intézet), és a Rákosi – Csou En-laj-örökség örök és megbonthatatlan oltárán.

Pedig a fentiek apropóján érdemes lett volna elmondania a tisztelt sajtónak, hogy egy olyan ország magas rangú küldöttének udvarol a keresztényvédő kormányzat, amely állam az Open Doors World Watch 2019. évi jelentésében a vallási üldözések listáján a 27. helyet foglalja el,

egyre jobban felzárkózva az őt még megelőző Észak-Koreához, Afganisztánhoz, Szomáliához, Líbiához, Pakisztánhoz, Szudánhoz, Eritreához, Jemenhez, Iránhoz, Szíriához, Irakhoz, Szaud-Arábiához, Egyiptomhoz, Mianmarhoz, vagy a NER-rendszerének is oly kedves, demokratikus mintaállamokhoz, Üzbegisztánhoz, Türkmenisztánhoz és Törökországhoz, de az ötvenes listán magabiztosan megelőzve a NER-hez szintén oly közelálló Tadzsikisztánt, Kazahsztánt vagy Katart, az Egyesült Arab Emírséget, Kuwaitot, Ománt, a palesztin területet, s a NER legfőbb vezetője szívének kellős közepén honos Oroszországot.

De ugyancsak az Open Doors World Watch jelentéséből tudható meg, hogy a világ 10 legnagyobb üldözőjének listáján, igen előkelő társaságban, így az ISIS, az al-Káida, Kim Dzsongun, az al-Shabaab, a Boko Haram, a radikális iszlám vagy a kolumbiai és mexikói drogkartellek mellett ott büszkélkedik a Kínai Kommunista Párt.

El lehetett volna mondani, hogy a Kínai Népköztársaság 1982. évi alkotmányának 36. cikke – a kínai kulturális forradalom rettentő üldözéseit követően – kimondja ugyan a vallási szabadságot, de ugyanitt tér ki arra a szöveg, hogy a közrendet megzavaró tevékenység, a polgárok egészségkárosodása és az állami oktatási rendszerbe történő káros behatolás ellen a hatóság fellép.

El lehetett volna mondani, hogy az 1,4 milliárd kínai lakos között 97 millió a keresztény, akiknek az utóbbi időben, Hszi Csin-ping elnöksége alatt megújult erővel, több templomát lebontották, akiknek a felekezeteit üldözik, a lelkipásztorait börtönbe vetik és megkínozzák.

Lehetett volna szólni arról is, hogy az ateista-kommunista hatalom az egész országra kiterjedő besúgóhálózatot tart fenn, amely a tiltott keresztény egyházak működéséről jelent, állandóak a hatósági zaklatások, gyerekeket lehet elvenni a szülőktől, ha azok nem kívánatos vallási tevékenységet folytatnak, rendszeresek az útlevél-elkobzások, az ujjlenyomatok és egyéb biometrikus adatok rögzítése, továbbá – saját költségből – arcfelismerő kamerák telepítésére kötelezik az egyes egyházakat, felekezeteket.

És még sok mindent el lehetett (kellett) volna mondania a sajtónak. Már a sajtó azon részének, amelyet még mindig sajtónak szokás tekinteni, s nem a Párt hangjának.
Továbbá lehetett volna idézni az egyik üldözött keresztény egyház lelkipásztorát, Huang Hsziaoning lelkipásztort, aki azt mondta, hogy „a Kínai Kommunista Párt Kína és a kínai nép istenévé akar válni, ám, ahogy a Bibliában olvasható, kizárólag Isten az Isten.”
Ezt azért is érdemes lett volna idézni, hogy a Kínai Népköztársaság és a NER azonos tőből fakadó hasonlóságai még nyilvánvalóbbá válhassanak.

Mert persze lehet a kínaiakkal kereskedni, s Mészáros Lőrincen túl talán (?) az egész ország számára is előnyös szerződéseket kötni, csak akkor nem kellene a keresztényvédelem magasztos szempontjaitól meghatottan döngetni a melleket a nap 24 órájában.

Gábor György