Kezdőlap Címkék Szdsz

Címke: szdsz

AZ ORBÁNI HAZUGSÁGVÁR

Meghallgatva majd elolvasva Orbán Viktor október 23-i, vitathatatlanul hatásos beszédét, be kellett látnom: Orbán ezúttal is valóságos hazugságvárat épített fel, és ezzel ragadta magával azokat, akik hagyták magukat magával ragadni, akik szeretnek neki hinni, mert amit mond, az beilleszthető a világképükbe.

Orbáni a világképnek központi eleme pedig nem más, mint a külvilággal szembenálló, a külvilág által örökké támadott Magyarország állandó küzdelme „a fennmaradásért”. Mint Orbán legtöbb megszólalásának, ennek a beszédnek is a harc volt a vezérmotívuma, ahol ő vezeti a harcot, amelyet az általa vezetett magyarság az általa felrajzolt ellenséggel vív.

Más kormányok vezetői a gazdasági fejlődés biztosításának lehetőségeiről és módjairól, az adott társadalom kohéziójának erősítéséről, a mindenütt jelenlevő szegénység visszaszorításáról, klímavédelemről és más világproblémákról szoktak beszélni programadó beszédjeikben, ő azonban csak harcról tud már beszélni, s ehhez kell ellenséget kreálnia. Erre kínált alkalmat 1956 évfordulója:

„Szabadság a rabsággal szemben, függetlenség a megszállással szemben, magyar hazafiak a kommunisták ellenében.”

Ez volt az a kiindulópont, amely még igaz is, hiszen 1956 valóban erről szólt, egy pontosítással: a kommunisták is magyarok voltak. A kiinduló szembeállításnak ez a kis pontatlansága azután gyökeresen hamis szembeállítássá terebélyesedett, amikor 1956-tal Orbán párhuzamba állította 2006-ot.

„Ezzel a Magyarországgal húzott ujjat 2006-ban ismét a kommunisták új nemzedéke” – mondta Orbán 2006-ról, kommunistákként írva le az MSZP–SZDSZ kormánykoalíciót és parlamenti többséget.

Azt állította róluk: „Hazugságok árán jutottak hatalomra”, holott kormányra jutásuk 2002-ben történt, s éppen az első Orbán kormány korrupciójának, fennhéjázásának volt betudható.

A Gyurcsány-kormány „bűneit” sorolva azt állította: „eltörölték a családtámogatásokat”, holott nem eltörölték, hanem a családi adókedvezményt beolvasztották a családi pótlékba, hogy minden gyerekes család hozzájusson. „Összejátszva a nemzetközi bankvilággal, devizahitelek csapdájába csalták családok százezreit” – állította Orbán, holott a devizahitelek felvételével egészen a 2008-as pénzügyi válságig kifejezetten jól jártak azok, akik felvették azokat, s csak a svájci franknak a pénzügyi válság miatti, senki által nem előrelátott ugrásszerű árfolyamnövekedése okozta a valóban súlyos bajt.

Ilyen és hasonló állításokkal diabolizálta Orbán a politikai ellenfelet. 2006 őszéről pedig azt állította, hogy „Amikor pedig felemeltük a szavunkat, könnygázzal, gumilövedékkel és lovasrohammal válaszoltak.” Mintha a szavak felemelésén kívül nem lettek volna 2006-ban erőszakos támadások a rendőrkordonok ellen mind szeptemberben, mind októberben. Az övétől eltérő gazdaság- és társadalompolitikát állította be a nemzet tönkretételeként, a provokációval kikényszerített – és azután ellenőrizetlenné vált – rendőri intézkedést az ötvenes évek rákosista terrorjával folyamatos erőszakos hatalomgyakorlásként: ez Orbán hazugságvárának talapzata, a múlt gyökeres meghamisítása.

Nem lehet nem emlékeztetni arra, hogy az MSZP háromszor adta át szabályosan a kormányhatalmat választáson győztes ellenfelének, 1990-ben, 1998-ban és 2010-ben, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy semmilyen tekintetben nem tekinthető kommunistának, az ilyen folytonosság állítása nyilvánvaló hazugság.

Hazugság azért is, mert a hatalmon levő MSZP 1994-et követően, az SZDSZ-szel koalícióban a kormány játékterének szűkítésére, a kormánytól független intézmények (közmédia, ombudsmanok, bíróságok) erősítésére hozott törvényeket, a hatalommegosztást megszilárdítva, és nem felszámolva, a szabadság garanciáit erősítve, ami biztosan nem kommunistákra jellemző.

A beszédben a következő hazugság az orbáni magyar állam és a demokratikus Nyugat kapcsolatrendszerének meghamisítása volt.

„… amikor letörtük a rezsiárakat, amikor megskalpoltuk a multik extraprofitját, és amikor hazaküldtük az IMF-et, az egész Európai Unió ránk támadt. És ránk támadtak akkor is, amikor felépítettük a kerítést, és megvédtük a határainkat.”

Nem így történt: nem e piacellenes intézkedésekért támadták Unió illetékes biztosai a második Orbán-kormányt, hanem a jogállam leépítéséért: a bírók nyugdíjazásáért, a főbíró menesztéséért, a Klubrádió frekvenciája körüli huzavonáért, egyes befektetők jogsértő kiszorításáért.

A harmadik Orbán-kormány idején az Unió tudomásul vette Orbán embertelen menekültpolitikáját, a közös menekültpolitika orbáni blokádját, nem tehetett mást. Mégis, hamis történelmi párhuzammal folytatta: „Éppúgy, mint 1849-ben, 1920-ban, 1945-ben és 1956-ban is, az európai főméltóságok megint a fejünk felett, rólunk, de nélkülünk kívánnak dönteni.” Hogy lehet az elvesztett háborúk utáni hátrányos döntéseket párhuzamba állítani azzal, hogy a magyar államon számon kérik azoknak a normáknak a betartását, amelyeket maga vállalt az EU-csatlakozáskor? Eddig elment:

„Európaivá, érzékennyé és liberálissá vernek minket, ha beledöglünk is.”

Amikor Orbán azt állította, hogy „a Brezsnyev-doktrína levegője járja át Európát”, annyi igazság volt az állításában, hogy közös normák betartását kérik számon az azokat megsértő államon most is, mint Csehszlovákia 1968-as megszállásakor. A különbség azonban alapvető: akkor a „szocialista világrendszerbe” a szovjet hadsereg háborús győzelme nyomán kényszerültek bele a kelet-közép-európai kis országok, míg most a szovjet világhatalom összeomlását követően maguk jelentkeztek a NATO-ba és az Európai Unióba, a nyugati demokráciák közösségébe, s csak a közös normák teljesítésének alapos vizsgálata után nyertek oda bebocsátást. Ezt a gyökeres különbséget hazudta el Orbán ebben a beszédben is, mint az effajta párhuzamokkal évek óta mindig.

Ezúttal is a magyaroknak az idegen uralom elleni harcaként állította be saját törekvését a hatalom megtartására, ahol „a kommunisták” idegen hatalmak ügynökei voltak egykor is és azok ma is. „… itt, a Kárpát-medencében a szabadságért minden nap harcolnunk kell újra meg újra.”

Szabadságon pedig azt érti, hogy szabad neki a nemzetközi piac törvényeivel szemben mesterségesen szabni meg az energiatarifákat („rezsicsökkentés”), szabad neki a nemzetközi egyezményekkel szemben elzárkózni menekültek befogadásától, szabad neki a nemzetközi emberjogi normákkal szemben megbélyegezni a homoszexuálisokat.

Szabadságfogalma – mint évek óta mindig – nem az embereknek az állammal, a hatalmon levőkkel szembeni szabadságát jelenti, mint a liberális demokrácia híveinek szabadságfogalma, hanem csak az ő mint országúr szabadságát bármiféle akár belső, akár külső befolyástól, kontrolltól, és ezt tekinti a benne megszemélyesülő nemzet szabadságának.

A beszédet – híveit szédítve – újabb nyilvánvaló hazugsággal zárta: „Időben szólunk: aki eddig belénk harapott, annak belénk is tört vagy elvásott a foga”. A világgal harcoló magyarokat visszamenőleg erősebbnek mutatja annál, amik voltak, holott a magyarok Rákóczi, Kossuth, Tisza vagy Horthy vezetésével rendre vereséget szenvedtek, akár igaz ügyet, a magyar függetlenségét képviseltek, akár más népek alávetéséért szálltak be mások háborújába.

Az 1989 utáni új nemzetközi helyzet, az európai integráció a közös békés felemelkedésben való részesedést kínálta fel Magyarországnak, s ehelyett Orbán a maga önkényuralmának biztosítására olyan harcot vállal, amiből újra csak vesztesként jöhet ki az ország.

Erre a harcra mozgósítja híveit a hazugságok gondosan felépített várába húzódva.

Antall József nem bízta Orbánra az ország jövőjét

Jeszenszky Géza egykori külügyminiszter, aki közeli családi kapcsolatban állt a rendszerváltás első miniszterelnökével nyilatkozott a Blikknek. Jeszenszky Géza, aki az utolsó napokban bent volt a kórházban Antall József mellett arról számolt be, hogy az akkori miniszterelnök halálos ágyáról felhívta az SZDSZ és a Fidesz akkori vezetőjét, Tölgyesi Pétert és Orbán Viktort.

Antall József arra bíztatta Orbán Viktort, hogy az 1994-es választások után lépjen be egy polgári koalícióba, melyet elképzelése szerint az MDF vezetett volna. Antall József 1993-ban meghalt, a kormánypártok elveszítették a választást 1994-ben. A Fidesz ellenzékben maradt, hogy azután 1998-ban megnyerje a választást. Orbán Viktor 35 éves korában miniszterelnök lett, az MDF is tagja lett a kormánykoalíciónak, de csak kisebb szerepet kapott gyenge választási szereplése miatt. Jeszenszky Géza Washingtonban lett nagykövet, ahol a korábbi külpolitikát folytatta: erősítette Magyarország atlanti kapcsolatait.

Merre tart Orbán Viktor?

Jeszenszky Gézát Oslóba küldte nagykövetnek Orbán Viktor a második miniszterelnöksége idején. Tisztségéről Jeszenszky Géza lemondani kényszerült, mert nem értett egyet Orbán Viktorral abban, ahogy a miniszterelnök bírálta Norvégiát Magyarországon működő nem kormányzati szervezetek támogatása miatt. Orbán Viktor ezt oly fontosnak tartotta, hogy még Trump elnöknek is felvetette a Fehér Házban, de az USA elnöke elütötte a kérdést mondván: I like Norway – kedvelem Norvégiát!

Jeszenszky Géza most veszélyben érzi azt a külpolitikát, melyet Antall József bízott rá. Ennek lényege az, hogy Magyarország a Nyugat része, az EU és a NATO tagja. Orbán Viktor viszont rendszeresen bírálja az Európai Uniót, ahol rendszeresen fellép az orosz és a kínai érdekek védelmében. Épp ezért mind több NATO és EU tagállam a magyar diplomáciát a kínaiak és az oroszok trójai falovának tekinti.

Mit akar Biden?

Az amerikai elnök épp akkorra időzítette első európai látogatását amikor a normandiai partraszállás 77-ik évfordulóját ünneplik. Ez szimbólum, de figyelmeztetés is: az amerikai katonák a demokrácia helyreállítására érkeztek Európába 1944-ben. A Szovjetunió megakadályozta, hogy ez a demokratizálási folyamat elérje Európa keleti felét. Itt csak 1990 után indulhatott meg ez a folyamat. Orbán Viktor kezdetben a maximális híve volt ennek, és élvezte az USA támogatását is. Ez azonban megváltozott. 2010 után a magyar miniszterelnök autokrata rendszert épített ki, és jó kapcsolatokra törekedett olyan államokkal, melyek szembenállnak a nyugati értékrenddel: Oroszország, Kína, Törökország. Orbán Viktor még Minszkbe is ellátogatott, ahol lelkesen rázogatta Lukasenka elnök kezét.

Orbán Viktor a kint is vagyok bent is vagyok diplomáciai játékot játssza el a NATO-ban és az Európai Unióban.

Kérdés, hogy Washingtonban és Brüsszelben meddig tolerálják ezt.

Magyarország sem gazdaságilag sem katonailag nem igazán fontos állam, de mind az EU mind pedig a NATO szempontjából problémát jelenthet egy olyan tagállam, melynek lojalitását joggal lehet megkérdőjelezni.

Jelentés a csőszkunyhóból

Ha valaki kitalálja, hogy valakit megvádolnak azzal, hogy árt a népnek, az országnak, nemzetnek, akkor vagy Sorosról beszélnek, vagy egy Duna-menti csőszkunyhóról.

Rólam most azt találta ki a Ripost meg a TV2, és átvette a kiváló 888, hogy én vezénylem a Momentumot. Meglesték, hogy ott voltam szombat délután a Momentum évértékelőjén az Európa-hajón, a táskámból húztam elő anyagokat és adtam oda a momentumosoknak, és szemkontaktusban voltam a rendezvény közben Fekete-Győr Andrással és Cseh Katkával, és bólintottam, ha megfelelőnek találtam, amit mondtak.

„Jelképerejű volt, ahogy a Momentum évértékelőjén, szombat délután az Európa hajón, a hátsó sorokból Bauer Tamás az SZDSZ korábbi „legendás” vezetője irányította, dirigálta a rendezvényt.”

Be kell vallanom, hogy nemcsak a Momentumot irányítom, hiszen voltam már többször Párbeszéd-rendezvényen, MSZP-rendezvényen, sőt, amíg volt, Együtt-rendezvényen is, ott voltam a tüntetéseiken. Nem is beszélve a DK-ról, hiszen Gyurcsány Ferenccel is sokszor volt már szemkontaktusom, amikor őt hallgattam a DK valamely rendezvényén. Én lennék ezek szerint a fiók-Soros?

Hát nem nevetséges?

Valójában arról van szó, hogy annak idején, amikor a Momentum egy olimpiai népszavazásért gyűjtötte az aláírásokat Budapest csomópontjain, jelentkeztem náluk, és részt vettem a gyűjtésben Budapest csomópontjain. Akkor ismertem meg Cseh Katkát, Fekete-Győr Andrást és több nagyszerű fiatal politikust. A Párbeszéd vezetőit is személyesen ismerem, baráti kapcsolatban vagyok velük. Mindkét „fiatal” pártnál rajta vagyok azok listáján, akiket meghívnak nyilvános rendezvényeikre. Ahogy az MSZP listáján is rajta vagyok. Miközben alapító tagja vagyok a DK-nak, kapcsolatban vagyok több demokratikus párt politikusaival. Beleszólásom természetesen egyikük politikai döntéseibe sincs, azokat velem nem egyeztetik, csak utólag szerzek róluk tudomást.
A legtöbb fontos kérdésben egyetértünk, miközben vannak olyan fontos dolgok is, amiben nem értek velük egyet. Ha van rá mód, és érdekli őket, ezt is megírom nekik. Megírom, mert tiszteletben tartom, hogy az első vonalbeli pártvezetők idejébe nem fér bele, hogy leüljenek hosszasan vitatkozni velem, az idős politikai gondolkodóval, aki nem tölt be semmiféle pozíciót sem saját pártjában, sem másutt a mai magyar politikában. A legtöbbjüknek még a telefonszámát sem ismerem. Ennyi.
A Momentum rendezvényén ki sem nyitottam a táskámat, amelyben semmiféle „anyag” nem volt, csak az És, a Magyar Narancs, a HVG és a napi bevásárlás.

A német szociáldemokraták öngyilkossága?

A német közszolgálati televízió, a ZDF műsorvezetője a Brexit-népszavazáshoz hasonlította a német szociáldemokraták pártszavazását, amelynek eredményét szombat délután tették közzé.

Cameron miniszterelnök abban a hiszemben írt ki népszavazást a Brexitről, hogy a brit választók józanok lesznek, többségük a maradás mellett dönt, és a dolog lekerül a napirendről. Azután most Nagy-Britannia minden bizonnyal kiesik az EU-ból, mert a választók kis többségével felelőtlen demagógok elhitették, hogy A Brexit nyomán minden jobb lehet.
A német szociáldemokraták pártja 2002-2005, Gerhard Schröder kancellár reformjai óta folyamatosan gyengül a tartományi és országos választásokon. 2005-ben nagykoalíció alakult a CDU-CSU és az SPD részvételével, amitől gyengült az SPD. 2009-ben ellenzékbe vonult, és továbbgyengült. 2013-ban olyan választási eredmény született, hogy az SPD újra belekényszerült a nagykoalícióba, 2017-ben viszont elhatározta, hogy ellenzékbe vonul, de nélküle nem sikerült kormányt alakítani, és ismét kisebb partner a CDU-CSU mellett. Az eheti közvélemény-kutatás szerint már csak 13 százalékon áll, a CDUI-CSU, a zöldek és az szélsőjobboldali AfD is megelőzi.
Félévvel ezelőtt, amikor az akkori pártelnök minden tisztségéről lemondott és visszavonult a politikától, a pártelnökség úgy döntött, hogy pártszavazással választanak új elnököt vagy társelnököket. (A zöldeknek bevált a két társelnökös pártvezetés, ezért most a szociáldemokraták is lehetővé tették, hogy párok is induljanak, és így is történt.) Az induló párok politikai elképzeléseikben főleg aszerint különböztették meg magukat, hogy hívei-e a nagykoalíciós kormányzás folytatásának a CDU-CSU-val, vagy inkább ellenzékbe vonuljanak a ciklus közepén. Sokan hiszik ugyanis a pártban, hogy a párt visszaesésének fő oka a részvétel a koalíciós kormányban.
Erről persze az SZDSZ jut eszembe, amikor 1996-ban sokan kiakartak lépni a koalícióból, a küldöttgyűlés megbízásából hárman áttekintették a koalíciós megállapodás teljesülését, az derült ki, hogy az SZDSZ számára fontos célok jól teljesültek. Csak éppen a szabad demokraták közül sokan rosszul érezték magukat a szocialistákkal kötött koalícióban.

Az SPD-nek is egy sor fontos kérdésben sikerült elfogadtatnia céljait a CDU-CSU-val: bevezették a minimálbért, enyhítettek a 67 évre emelt nyugdíjkorhatáron, bevezették a kisnyugdíjasok nyugdíjának alapellátással való kiegészítését, elfogadták az SPD-nek is megfelelő klímaprogramot.

Mégis, az SPD-ben is sokan a koalíciót okolják a párt gyengeségéért.
A párttagok általi közvetlen választás első fordulójában a sok jelölt közül kiválasztódott a két legerősebb pár: az egyikben a jelenlegi pénzügyminiszter, alkancellár volt a férfi tag, és ez a pár természetesen a koalíciós kormányzás folytatása mellett volt, míg a másik pár baloldali fordulatot szorgalmazott, akár a kormánykoalíció elhagyásával. Az utóbbi, két kevéssé ismert politikusból álló pár győzött a második fordulóban.
Pénteken kongresszust tart a párt, ott választják meg őket formálisan, s a kongresszusi vitában döntenek majd arról, hogy mi legyen az új elnökség politikája.

A kormánypolitika alapjául szolgáló koalíciós megállapodás módosításától a CDU vezetői elzárkóznak – vajon rászánja-e magát az új vezetés a koalíció elhagyására?

Amikor 1998-ban ellenzékbe került az SZDSZ, nem megerősödött, hanem tovább gyengült. Nem törvényszerű, hogy ellenzékben megerősödik az, aki a kormánykoalícióban gyengült. 2008-ban az SZDSZ elhagyta az MSZP-vel közös kormányt, Gyurcsány kisebbségben kormányzott tovább, 2009-ben az SZDSZ nem tudott bejutni az Európai Parlamentbe, 2010-ben pedig már el sem tudott indulni az országgyűlési választáson. Az SPD-nek sem látszik esélye az erősödésre, ha elhagyja most a koalíciót, egy előrehozott választáson az ellenzék kis pártjainak egyike lesz.

A politikai pártok általában kormányozni szeretnének – és azután a kormányzás terhe alatt sokszor összeroppannak. Ez történt nálunk az MDF-fel, az MSZP-vel és az SZDSZ-szel is. Németországban pedig az SPD-vel történik valami hasonló:

a Schröder-kormány reformpolitikáját nem viselte el a párt, tagságának és szavazóinak egy része elment akkor a Balpártba, azóta pedig a koalíciós kompromisszumokat nem viselik jól a választók, egyesek a zöldeknél, mások a szélsőjobboldali AfD-nél kötnek ki.
A kormányzás terhe most némiképp a CDU-CSU-t is sújtja, választóik egy része a menekültügy miatt a szélsőjobb irányába, másik része pedig a zöldekhez ment el. A kormányzás ugyanis teher, hiszen a választók várakozásainak ritkán sikerül megfelelni. Ha vannak egy pártnak karizmatikus vezetői, akikben a hívek megbíznak, jó ideig elviselik a terheket, mint azt Angela Merkel példáján láthattuk, az SPD azonban Schröder óta nem talál erre alkalmas vezetőt.
Most egy fölöttébb szerencsétlen eljárásban nem is a második, de a harmadik vonalból választottak maguknak új társelnököket, akik aligha lesznek képesek a hanyatlás megállítására.

Lesz-e (ismét) magyar nyelvű SZER?

Többen megkerestek, hogy „első kézből” tudják meg mi a helyzet a hazai sajtóban felröppent hírrel: újraindítják a SZER magyar nyelvű adását. Őszintén, mint nyugdíjas, én is csak a médiában megjelenő hírekből értesülök, azt is fenntartással fogadom, mert az utóbbi két hír (2019. június 12. és 2019. augusztus 18.) kizárólag a Népszavában jelent meg.

Mindkettő sejtelmesen, de konkrétumok nélkül céloz a SZER magyar adásának újraindítására. Mondhatnám, minden alap nélkül. Ráadásul a nyilatkozók, mind demokrata pártiak és a washingtoni Johns Hopkins Egyetem tanárai (pl. Charles Gati vagy Simonyi András). Ez csak azért érdekes, mert az USA-ban Trump elnök hivatalba lépése (mi több, megválasztása) óta borzasztó erős a demokrata párti nyomás. Nem tudják elfogadni, hogy Hillary Clinton elveszítette a választást, ráadásul egy olyan jelölttel szemben, akinek nincs politikai, diplomácia és közigazgatási gyakorlata, háttere. Emlékeztetőül, az amerikai elnökök (többsége) szövetségi állami kormányzóként szereztek jelentős gyakorlatot, mielőtt az ország irányításának legmagasabb pozíciójába kerültek. Ennek hiányát szinte naponta tapasztaljuk Trump elnöknél, amit rendesen ki is használ (és felnagyít) az ellenzék, azaz a demokrata párt. (no meg annak szócsöve a CNN és a New York Times). Az amerikai belpolitika persze kihatással van a világra. Főleg olyan országra, mint Magyarország, ahol fogalmuk sincs az embereknek mi zajlik a tengerentúlon. Ami eljut, az is a demokrata párton keresztül. Vajon az átlagmagyarok közül hányan tudják fejből, kapásból, hogy milyen párti volt valamelyik előző amerikai elnök. Például Truman vagy Eisenhower, esetlen Johnson vagy Ford?

Talán, még ennél is elszomorítóbb, hogy a SZER-t, mint olyat sem ismerik.

Ez a hidegháború elején egy amerikai „ellen-adó”-nak indult. A szovjetrendszerű állami tömegtájékoztatás (propaganda) ellensúlyozása volt a cél. A legnagyobb különbség a többi idegen nyelven sugárzó külföldi adóval szemben (pl. BBC, Amerikai Hangja, Deutsche Welle, stb.), hogy szinte egész nap adott műsort, és a célország (szovjet típusú) belpolitikájának fonákságaira helyezte a hangsúlyt.

Ellentétben a többi nyugati adóval, mely naponta egy – maximum két órát sugárzott a célország nyelvén, amiben a nemzetközi, világhíreken kívül elsősorban az adót üzemeltető ország életét mutatták be. Ezért az ott dolgozókkal szemben a pártállam is „elnézőbb” volt, időnként megengedték, hogy az ország földjére lépjenek, családtagjaikat meglátogassák. Ezzel szemben a SZER munkatársait ellenségnek tekintették a keleti blokk országaiban. Hazalátogatásról szó sem lehetett, hiszen azért dolgoztunk, hogy megszűnjön a proletárdiktatúra, azaz (hazai értelemben) valóban rendszerellenes tevékenységet folytattunk.

Amiről nem sok szó esik. A republikánus Bush elnök 1992 nyarán (mandátuma lejárta előtt) sajtóján keresztül figyelmeztetett, hogy a Varsó Szerződés felé közvetített rádióadásokat nem szabad megszüntetni, (még legalább 10 évig), mert a „kommunizmus” nem szűnik meg egyik napról a másikra. Ennek ellenére a demokrata Clinton elnök első tevékenysége közé tartozott a SZER (RFE) adásainak beszüntetése, mondván „kitört a szabadság”, az adásokra nincs többé szükség, amit költségvetési takarékossággal támasztott alá.

Ami a magyar adást illeti. A magyar osztályon belül is nagy volt a dilemma: „menjünk vagy maradjunk”. Az osztály két pártra szakadt, az idősebbek, tapasztaltabbak a Magyarországra költözés ellen voltak. Szerintük nagyon „felhígul” a minőség, ha hazai munkatársak kerülnek a „gépezetbe”, azaz megszűnik az amerikai „policy”, az irányvonal. Hamarosan meg is történt. Pl.

az első szabadválasztás helyszíni közvetítésekor a debreceni tudósító így jelentkezett be: „az SZDSZ „sajnos” elveszítette a helyi választást”. A Rádió addigi hitele pillanatok alatt odalett.

A szerkesztőség másik tábora viszont a hazamenetel mellett kardoskodott. Végül, semmi sem lett belőle, hiszen a hazai média (Rádió) nem vette át a müncheni munkatársakat. Sőt, maga Antall József is a Rádió ellen volt. Egy bizalmas megbeszélésen kijelentette, hogy kormányának nincs szüksége egy kritikus adóra, ahogy azt az elmúlt években tapasztalta. Kapóra jött a frekvencia-moratórium, mely egy időre az egész magyar rádiózást megbénította. Arról még ma is tanakodnak (a volt kollégák), hogy ha a Rádió (SZER) Magyarországra költözik, ki fogja annak működését finanszírozni? Mennyire lehet (és szabad) az amerikai előírásokat betartani? Ezek a kérdések ma is érvényben vannak! Erről egyáltalán nem szól a fáma.

Ha lenne SZER, azt ki fogja működtetni és finanszírozni?

Amiről ugyancsak nem szoktak beszélni: hogyan működik a Trump elnök kormányzása alatt újraindított román és bolgár adás? Ismereteim szerint az újraindításban jelentős szerepe volt a helyi civil szervezeteknek (NGO), akik a korrupció elleni harcra hivatkozva győzték meg a szófiai és bukaresti kormányt, hogy egyezzenek bele az újraindításba. Az sem elhanyagolandó, hogy mindkét adást helyben, azaz a bukaresti és szófiai stúdiókban állítják elő, nem pedig külföldön, mint azt 1993-ig Münchenből tették. A SZER-nek (RFE/RL) Prágában és Washingtonban van „központja”, de a műsorok a helyszínen készülnek. Nincs információm, hogy milyen szerződés alapján működik a román és bolgár osztály. Sőt, arról sincs, hogy mennyire sikeres az adás.

Mintha ezekről még csak beszélni sem lehetne Magyarországon. Legalábbis nem látom ennek az alapos kibeszélését a magyar médiában.

Azonnali kérdésesdi a „Nemzeti összetartozásról”


Vannak olyan műfajok a parlamentben, amelyeknek elvileg az a funkciója, hogy a képviselők (főleg ellenzékiek, de nem feltétlenül csak azok) faggassák a kormánytagokat, és ezáltal ellenőrizzék a kormányt.
Ilyen műfaj a kérdés, az interpelláció, az azonnali kérdés. A magyar gyakorlatban a kormánypártok sokszor (a Fidesz mindig, az egykori MSZP és SZDSZ olykor-olykor, amit én saját párttársaimnál is hevesen elleneztem) a maguk álláspontjának nyomatékos ismertetésére használják ezeket a műfajokat, amivel csúfot űznek a parlamentből. Ezért írok a címben azonnali kérdésesdit. A legvisszataszítóbb, amikor az ellenzékiek támadására használják fel a kormánypárti képviselő és a kormánytag „felelgetősét”, hiszen a támadott ellenzékiek ilyenkor nem kaphatnak szót. Most azonban nem ilyen esetet hozok szóba, hanem olyat, amikor a kormánypárti képviselő és kormánytag „felelgetőse” csak érintőlegesen szólt az ellenzékről, a fő cél a kormány tevékenységének magasztalása volt.
A tegnapi azonnali kérdések órájában – alighanem a másnapi évfordulóhoz, a „nemzeti összetartozás napjához” időzítve – Seszták Miklós fideszes (névleg KDNP-s) képviselő, korábbi miniszter „faggatta” a külügyminisztert a székelyföldi gazdáknak nyújtott magyar állami támogatásokról, ami azután a felelgetősben kibővült mindenféle, a határon túlra küldött vállalkozóknak, gazdáknak, építkezőknek nyújtott támogatásra a Vajdaságba, Erdélybe és Dél-Szlovákiába. (Kárpátalja valamiért nem került szóba.) A külügyminiszter helyett Magyar Levente államtitkár válaszolgatott, aki az ellenzékiekkel szemben rendszeresen minősíthetetlen hangot enged meg magának. Most azonban nem ellenzékieknek válaszolt, hanem kormánypárti képviselőnek, kettőjük között éteri harmónia honolt. Együtt lelkesedtek azért, hogy 2010-ben paradigmaváltás következett be a magyar kisebbségekkel kapcsolatos politikában: immár nemcsak a nyelvhasználattal, oktatással és kultúrával kapcsolatban folyósít támogatásokat a magyar állam a kisebbségi közösségeknek, hanem a „nemzeti összetartozás” jegyében vállalkozásaikat, parasztgazdaságaikat és lakásépítkezésüket is tízmilliárdokkal segíti. Azért az államtitkár nem hagyta ki, hogy hangsúlyozza: a „nemzeti összetartozás” ügyében konszenzus van a magyar politikában, az egyedüli DK kivételével.

 

Erre a kivételre én büszke vagyok, mint ahogy annak idején arra is büszke voltam, hogy az SZDSZ egyedüliként nem szavazta meg a státustörvényt.

Azt helytelenítem, azt ítélem el, amit az államtitkár büszkén paradigmaváltásnak nevezett. A fideszes paradigmaváltásnak két iránya volt ahhoz képest, amiben a magyar politikában 1990 és 2001, a státustörvény megszületése között valóban konszenzus volt: adjon a magyar állam támogatást ahhoz, hogy a kisebbségi magyar közösségek kiterjedten használhassák a magyar nyelvet, működjön szülőföldjükön a magyar nyelvű oktatás az óvodától az egyetemig, jussanak hozzá magyar nyelvű sajtóhoz, médiához, működjenek a magyar nyelvű színházak, együttesek, könyvtárak. A paradigmaváltás egyik iránya a kisebbségi magyarok és a magyar állam közötti közjogi kapcsolat megteremtése volt előbb a státustörvénnyel, majd a letelepedés nélküli állampolgársággal, amihez a választójogot is felkínálták a kisebbségi magyaroknak.

Ezt közjogi, alkotmányos illetve nemzetközi megfontolásból ellenzem 2001 óta: ez ellentétes a világháborúkat követően kialakult békerenddel. Amikor azzal dicsekednek, hogy egymillióval növelték a magyar állampolgárok számát, azt üzenik, hogy a határon túli magyarok közjogilag hozzánk tartoznak, reparálták a békeszerződések következményeit. Én ezt lakossági revíziónak nevezem, ami a területi revíziót hivatott pótolni. A paradigmaváltás másik, 2010-től kibontakozó iránya az, hogy a magyar állam gazdasági támogatásokat nyújt a szomszéd országokban élő magyar vállalkozásoknak, gazdáknak, háztartásoknak, ezzel is kifejezésre juttatva: ők gazdaságilag és szociálisan is hozzánk tartoznak, ennyiben is reparálják a békeszerződés következményeit. Erről

azt gondolom, hogy az elvárható a magyarországi adófizetőktől, hogy ahhoz járuljanak befizetéseikkel hozzá, hogy a szomszéd országokban élő magyarok magyarként élhessék életüket a határon túl, és ehhez támogassuk magyar nyelvű oktatásukat és kultúrájukat.

Az viszont, hogy a kilenc és félmilliós magyar társadalom adófizetői további mintegy kétmillió határon túli magyar gazdasági és szociális helyzetének javítását is „társfinanszírozzák”, szerintem nem várható el tőlük. Ha a DK politikusai ezt a paradigmaváltást vitatják, akkor ez nem tekinthető a határon túli magyarság elleni uszításnak, mint azt az államtitkár állította. Arról van csupán szó, hogy ezt a paradigmaváltást, a „nemzeti összetartozás” ilyen kiterjesztett értelmezését nem helyeseljük. Ahogy a magyarországi magyarok számottevő része sem.

Rendszerváltásaink

Hát kérem, emlékév van, imádunk emlékéveket rendezni, soha, egy sem sikerül közülük, többnyire méltatlanok is – ez sem kivétel. Nem, ne tessék Ady-emlékévre gondolni, az a kulturális forradalom jegyében elmarad, de talán jobb is, emlékszünk még, hogy a szegény Arany János-évnek is Németh Szilárd volt a fővédnöke, ehhez képest inkább ne is legyen.

Meg hát Adyt most illik szidni, káromolni, ugyanis nem volt katona, és más bajok is voltak vele, neki majd kiosztunk egy másik évet meghalni, neki máskor lesz emlékéve – körülbelül úgy, ahogy Sztálin egy alkalommal egészen komolyan megfenyegette Krupszkaját, hogy ha sokat ugrál, kineveznek valaki mást Lenin özvegyének. De akkor miféle emlékévről beszélünk?

A rendszerváltás emlékévét rendezi meg a Miniszterelnökség, tavaly decemberben már ki is adták a szervezési feladatokat Kónya Imrének. Kap érte – tíz hónapra – 10 888 138 rénusi forintokat, amivel nézetem szerint egyáltalán nem lesz túlfizetve, ugyanis ennél hálátlanabb feladat ugyan létezik Magyarországon, de kevés. Éspedig azért hálátlan, mert az emlékév jellegét már felfedi a megbízásában felbukkanó munkaköri leírás:

az Antall József és az 1989-1990. évi rendszerváltás emlékévének ápolásával összefüggő feladatok elvégzésére” kapja a pénzt.

Vagy úgy.

Hát, nekem másik rendszerváltásom volt, de ez nem újdonság. Ötvenhat is pontosan annyi van, ahányan részt vettek benne, arra is mindenki másképp emlékszik, a rendszerváltásból is mindenkinek megvan a sajátja, késhegyig menő vitákat lehet folytatni arról, melyik az igazi – hajlok arra, hogy majdnem mindegyik,

ha a szubjektív élmények felől közelítjük meg az eseményeket, azonban, ha az objektív tényeket nézzük, akkor… akkor baj van.

Az a baj, hogy eléggé eltérőek a nézetek azt illetően is, melyek voltak a rendszerváltás fontosabb és kevésbé fontos mozzanatai. Ebből következően lehet olyan rendszerváltást is fabrikálni – mindenfélét figyelmen kívül hagyva – ami a politikai jobboldal és a „nemzeti gondolat” győzelmeként állítja be ezt a korszakot (igen, inkább korszak, mint egy önálló esemény), és lehet olyant is, ami a liberális demokrácia, a szabadelvűség teljes diadalát látja benne, holott egyikről sem volt szó igazán.

Jelen pillanatban úgy tűnik – nincsenek még részletes információink – , hogy a mostani emlékévet Antall József munkásságának akarják szentelni, bár le merném fogadni, lesz benne szó a Nagy Imre-temetésen elhangzott Orbán Viktor-beszédről is. Nehezen hinném, hogy mélyebben elkezdenének foglalkozni azzal a nagyon, nagyon komplex eseménysorozattal, amit a rendszerváltás valóban jelentett, mert hát akkor nagyon kellemetlen dolgok derülnének ki.

Vegyük sorra azokat a mozzanatokat, amelyek egészen biztosan kimaradnak a megemlékezésekből.

Például az egyik rögtön az, hogy

a Fidesz neve eredetileg – a Bibó Szakkollégiumban történő megalapításakor – még az lett volna, hogy Demokratikus Szocialista Ifjúsági Szövetség, csak a vita során ez a javaslat elbukott.

Aztán vegyük figyelembe azt is, hogy

a legendás Orbán-beszéd a Hősök terén minden résztvevőt váratlanul ért, ugyanis ellentmondott az előzetes megállapodásoknak – és, ha nagyon tárgyilagosak vagyunk, semmi valós haszna nem is volt, kivéve, hogy egy ország ismerte meg ebből az alkalomból a szónok nevét.

Nem kergetett ki Orbán Viktor senkit azzal a pár mondattal, legfeljebb a szervezőket, a béketűrésükből. Viszont egy csapásra megnőtt az ismertségi indexe.

Aztán, ha már itt tartunk, hogy is volt azzal a Soros-féle támogatással? Mennyit adott a Fidesznek a mostanság sokféleképpen nevezett mecénás? (Adott az szinte mindenkinek, szidom is a naivitásomat, hogy én sosem kértem, így nem is kaptam, kaphattam volna pedig… ahol mindenki inkasszált, nekem is jutott volna). De most lássuk csak a Fideszt érintő támogatásokat.

„A Rajk- és a Bibó-szakkollégium, melyekből a Fidesz is kinőtt, összesen 11,8 millió forintot kapott a 80-as évek végén, ami mai értéken számolva nagyjából 231 millió lenne.

A Fidesz maga (még nem pártként) közel 4 millióhoz jutott a Soros Alapítványtól, ami mai értéken majdnem 125 millió. Ebből jutott az országos hálózat kiépítésére is, irodákra, irodaszerekre, berendezésre.

Orbán Viktor 88 áprilisától a Soros Alapítvány támogatásából alapított Közép-Európa Kutatócsoport munkatársa volt, ’89 augusztusában azt nyilatkozta a HVG-nek, hogy 10 ezer forintos ösztöndíjat kap havonta közvetlenül az alapítványtól és még 5-10 ezret a szintén Soros-pénzből alapított Századvég című folyóirat szerkesztéséért. Ha összesen 20 ezerrel számolunk, az ma 310 ezer forint lenne.

1989 szeptemberében Orbán Viktor Soros-ösztöndíjasként Oxfordba utazott, ahol a Pembroke College-ben kutatási témája „a civil társadalom eszméje az európai politikai filozófiában” volt.

Deutsch Tamás szintén Sorosnak köszönhetően járt egy Magyarországon és Angliában működő menedzseriskolába, valamint a University of Tennessee-n.

Kövér László is az alapítvány támogatásával kutatta a közép-európai társadalmi mozgalmakat.

Németh Zsolt és Szájer József Oxfordban tanult.

Schmidt Mária két társával együtt összesen 1,35 milliót, mai értéken több mint 30 millió forintot kapott egy kutatásra. Egy jeruzsálemi konferenciaútját is az alapítvány fizette, majd az Indiana Universityn is tanulhatott.

Kósa Lajos 250 dollárért vehetett részt ’88-ban a dubrovniki nyári egyetemen, ezekből a kurzusokból nőtt ki később a CEU maga.

Fellegi Tamás mai értéken számítva 2,5 milliót kapott arra, hogy a Connecticuti Egyetemen PhD-zzen.

Bába Iván, a második Orbán-kormány külügyi államtitkára mai értéken 3 millióból kutatott, majd ő lett a Kelet-Európa Kutatócsoport vezetője.

Hörcsik Richárd, a Fidesz korábbi frakcióvezető-helyettese ’87 és ’89 között havi 5 ezer forintos (ma nagyjából 105 ezer lenne) ösztöndíjban részesült.

Cséfalvay Zoltán harmadmagával végzett palóckutatást, és portugál konferenciára is utazott, összesen – mai értéken – 4 millióból.

Soros-ösztöndíjas volt a lex CEU-t államfőként szignózó Áder János is, de a támogatás mértéke nem ismert.

Habony Árpád a Soros Alapítvány által hétmillióval megtámogatott könyv- és papírrestaurátor-képzésre járt.

Nem apanázst kapott, hanem közvetlenül a szervezetnek (a Soros-alapítványnak) dolgozott Mikola István, Stumpf István, Sólyom László, Jeszenszky Géza, Chikán Attila.” (Magyar Nemzet)

(Ennek az idézetnek különben érdekes a sorsa: a Magyar Nemzet írásának részletét még tavaly mentettem el, mert érdekesnek találtam, természetesen az elérhetőségével együtt. Most, hogy előkerült, megnéztem a forrását is, megtalálható-e még – igen és nem. Az írás megvan a mostani Magyar Nemzet archívumában, de bizony csak a címe és az első két bekezdése látható, elérhető, a tartalmának többi részéből annyi maradt meg az utókornak, amennyit én annak idején elmentettem… de folytassuk az emlékezést.)

Legyünk igazságosak: ha fellapozzuk a Soros Alapítvány 1989-es évkönyvét, még meglepőbb támogatásokat találunk. Kapott pénzt vagy fénymásolót – az volt akkoriban a politikai mozgalmak Szent Grálja, akinek volt fénymásolója, az alapíthatott rá pártot, akinek csak hívei voltak, mehetett jeget aszalni – a Baloldali Alternatív Egyesüléstől kezdve a Beszélőig, a Duna Körön és a Kalevala Baráti Körön át a Magyar Demokrata Fórum Környezetvédelmi Bizottságáig és a Republikánus Körig mindenki, aki csak élt és mozgott.

Lefogadom, azzal sem fognak széles körben dicsekedni, hogy a négyigenes népszavazás a Fidesz és az SZDSZ közös győzelme volt, ahogy akkoriban annyi, de annyi más eredmény is közösen született: kéz a kézben járt a két szervezet jó ideig. Aztán elengedték egymást, de nagyon ám.

Egyáltalán: ha elkezdünk részletesebben visszaemlékezni erre a periódusra, fellapozzuk az annaleseket, arra lehetünk figyelmesek, hogy majdnem minden második felbukkanó név most kínos a Fidesznek. Most már nehezen vagy szinte sehogyan sem vállalható, ahogy a politikai akciók jelentős része sem – már bocsánat, de mit szólna a mai Deutsch Tamás, a néppárti uniós képviselő ahhoz a hosszú hajú sráchoz, aki elment egy szomszédos országba, konkrétan az akkor még létező Csehszlovákiába bocsánatot kérni a magyar állam ellenük elkövetett bűnéért, vagyis az 1968-as bevonulásért?

És mit szólna hozzá a mai kormánymédia?

Körülbelül azt, amit az akkori szólt. Esetleg követelnék kiengedése helyett (mert letartóztatták volt, éhségsztrájkoltunk is miatta) példás megbüntetését a magyar nemzet megsértése okából. Lenne belőle olyan hazaáruló, mint akármelyikünkből.

Az akkori politikai élet sem volt különb a mainál – harminc éve a jól értesült és befolyásos körök még reformkommunizmusról beszélgettek a pacalpörkölt és a fröccs mellett, és azt találhatták, Szűrös lesz-e Grósz Károly utódja, vagy inkább Pozsgay, komoly viták zajlottak a reformkörökben, aztán egyik sem lett – a mai jól értesültek is hasonlóképp látnak a jövőbe.

Szóval, ha lenne egy valódi emlékéve a rendszerváltásnak, sok minden eszünkbe jutna, például a kort teljesen átható liberális szellem, a Szabadság leírhatatlan íze mindenben – nem voltunk ugyan szabadok, de éreztük, mi az – a feltáruló, végtelennek tűnő lehetőségek, az átvitatkozott (és, valljuk meg: átvedelt) éjszakák, a lányok, az alternatív rockzene, a Commodore 64 és az ügyeskedések, egyáltalán: az, hogy fiatalok voltunk.

És mindenekfölött: volt remény egy jobb, élhetőbb világra.

Most már nem vagyunk fiatalok és remény a sifonérban is alig akad.

Nyilván, valódi emlékévről szó sem lehet. Nagyon kínos lenne egy őszinte visszaemlékezés a most regnálóknak. El fogják ezt is tolni, ahogy az 1956-os emlékévet is.

De mi nem felejtünk.

Jó kis korszak volt az, emberek. Nagy idők tanúi vagyunk.

A nagy időknek rövidesen szükségük is lesz tanúkra, ha így mennek tovább a dolgok.

A főtárgyaláson.

Bréking (fék)nyúz, 2019. január 11. – Tudósítás a másik valóságból

0

A Magyar Időktől megtudhatjuk: mára kiderült, hogy valótlanságokat állítottak a rabszolgatörvényező szakszervezetek, senkit nem érint a négyszáz túlóra. A 888-tól azt is megtudhatjuk, hogy az SZDSZ a Jobbikban született újjá. Egy szakértő szerint pedig az ellenzéket jelenleg kidolgozatlanság, fogalmatlanság jellemzi.

Okafogyottá váltak a túlóratörvény-ellenes, kormánybuktatási szándékú megmozdulások

Az elvi lehetősége sincs már meg a négyszáz óra túlóra ledolgoztatására azzal a munkavállalóval, akivel az év első napjaiban nem írattak alá erre vonatkozó szerződést. Okafogyottá váltak a túlóratörvény-ellenes, ezzel párhuzamosan kormánybuktatási szándékú megmozdulások.

A Liga Szakszervezetek felmérése szerint nem környékezték meg eddig a munkáltatók a dolgozókat, és a többi érdekképviselettől sem érkeztek erre vonatkozó visszajelzések. A kollektív szerződések munkaidőkeretre vonatkozó módosítására sem kaptak jelzést a képviseletek. Ezzel okafogyottá vált bármilyen, „rabszolgatörvény”-ellenes megmozdulás, így a balos szakszervezetek már kifarolnának az ellenzék mögül. (Magyar Idők: Senkit nem érint a négyszáz túlóra)

Az SZDSZ a Jobbikban született újjá

Ha egyetlen mondatban kellene meghatároznunk az SZDSZ és a Jobbik közös, lényegi mivoltát, az nagyjából így szólna: a pénzért és a hatalomért bármit.

Sokaknak talán fejtörést okoz, hogy eldöntsék, melyik ellenzéki pártot is tekintsék az SZDSZ méltó utódjának. Az elmúlt egynéhány évben számtalan politikai formáció versengett ezért a – nem éppen dicső – címért, ám a Jobbik egyik vezető politikusának hála, pont került az ügy végére.

Ha elvonatkoztatunk a 2006-os rendőri brutalitásoktól […], úgy még a legsötétebb Medgyessy-, Gyurcsány-, Bajnai-időszak is a demokrácia aranykora volt ahhoz képest, ami most van” – nyilatkozta a liberális Magyar Narancsnak az a Mirkóczki Ádám, aki korábbi elmondása szerint a 2006-os események hatására lépett be a Jobbikba, de ma már bánja, hogy elmaradt velük a nagyobb összefogás.

A Gyurcsány-ellenes pártból Gyurcsány-szövetséges lett. (888: A Jobbikban újjászülető SZDSZ-ről)

Az ellenzéket jelenleg kidolgozatlanság, fogalmatlanság jellemzi

Az igazi politikai verseny nem a kormánypártok és az ellenzék, hanem az ellenzéki pártok között van – mondta a Médianéző igazgatója reggel az M1 aktuális csatornán.

Boros Bánk Levente szerint a verseny arról szól, hogy melyik ellenzéki párt állhat majd „valamikor a jövőben” a kormánypártokkal szemben tényleges politikai kihívóként.

Az elemző úgy látja, az ellenzéki pártokban magabiztosság alakult ki, miután „megkapták a 15 perc hírnevüket” az MTVA-székházban, de azon túl, hogy néhány ezer embert sikerült utcára vinniük, semmiben nem tudtak megállapodni.

Az ellenzéki oldalt jelenleg „kidolgozatlanság, fogalmatlanság” jellemzi – jegyezte meg Boros Bánk Levente. (MTI: Elemző: az igazi verseny az ellenzéki pártok között van)

Bréking nyúz, 2018. november 13. – Tudósítás a másik valóságból

0

A Ripost rájött, hogy a nagyra nőtt Rolex Laci mozgalmi neve: Gyáva Nyúl. Az Origo szerint a 30 évvel ezelőtt született SZDSZ-t Gyurcsány örökölte, a baloldali genderszakokon oedig olyan ritka a jobboldali vélemény, mint a fehér holló.

 

Luxuskaróra, luxusautó

„Saját pártjában az MSZP-ben Gyáva Nyúlnak becézik a szép nagyra nőtt Botka Lászlót, aki a legutóbbi országgyűlési választások előtt ugyancsak cserben hagyta a magyar szocialistákat és megfutamodott…

…Botka László legnagyobb botrányát luxuséletmódja okozta. Miután lebuktatta a Ripost, bekerült a luxuskaróra és 300 négyzetméternyi telekrész is Botka Lászlónak, a szocialisták politikusának a javított vagyonbevallásába. Ahogy írtuk, még a saját pártjában is egy ideje „Rolex Lacinak” nevezett politikus a luxusautóját viszont még mindig nem vallotta be. Pedig ő az üzemben tartó. Ezenkívül Botkának három lakó- és egy üdülőingatlanban van tulajdonrésze.”. (Ripost: Egyre csak hízik a Botka-dosszié)

A magyar embereknek nem hiányzik az SZDSZ

„Ma ünnepelné 30 éves születésnapját az SZDSZ. Vajon a magyar társadalomnak hiányzik-e ez az alakulat, érdemes lenne-e egyáltalán ünnepelni ezen az évfordulón?

Kevés ünnepelnivaló van ezen az évfordulón. A társadalom, a magyar választók már korábban kimondták az ítéletet az SZDSZ-ről. 1990-ben a mandátumok 24 százalékát szerezték meg, majd 1994-ben már csak 17 százalékát. 1998-ban az SZDSZ 6,5 százaléknyi parlamenti helyet szerzett, majd pedig 2002-ben és 2006-ban 5,18 százaléknyit. 2010-ben pedig az MDF-fel együtt kihullott a parlamentből, majd pedig 2014-ben meg is szűnt. Középpárti státuszból indultak, majd kispárt lettek, és 2010-ben a választók végső ítéletet mondtak. A magyar emberek túlnyomó többségének biztosan nem hiányzik az SZDSZ.” (Origo: 30 éves az SZDSZ: mára Gyurcsány Ferenc lett az örökös)

A 888 cikkírója a Tátikára járt

„Ahogyan arról korábban már beszámoltunk, november 14-én, szerdán „szolidaritási napot és információs sztrájkot” tartanak a kar oktatói, melynek apropója, hogy az állam nem támogatja tovább a társadalmi nemek tanulmánya, vagyis a gender szak indítását a felsőoktatásban. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egész szerdán a nők és a férfiak közötti egyenlőtlenségek társadalmi megjelenési formáiról, valamint az egyetem függetlenségéről lesz szó a tanórákon.

A tiltakozók szerint azzal, hogy az ELTE-n nem tanítanak a társadalmi nemek koncepciójáról – amely egyébként egy szinte senkit nem érdeklő tantárgy –, sérül a tanszabadság és az oktatás függetlensége.

Érdekes módon csak olyan tanszékek álltak ki az ügy mellett, melyek híresen baloldaliak. Ugyan függetlenségről beszélnek, de ne áltassuk magunkat ezzel. Nagyon jól tudom, miről beszélek, magam is az ELTE-n végeztem, alapszakon ráadásul a Tátikára jártam. Nem túlzás kijelenteni, hogy ott a jobboldali vélemény olyan ritka volt, mint a fehér holló. BTK-s ismerőseimtől pedig éppen eleget hallottam arról, hogy mi megy azon a karon, különösen az esztéták körében.” (888: Ne vicceljünk már: a gender szakért való sivalkodás nem az oktatás autonómiájáról szól.)

Ami most van, végig hazugságokon alapszik

Rajk László Kossuth-díjas építész szerint Nemes Jeles László Napszállta című új filmje a civilizáció veszélybe kerüléséről szól. Aktuális vetületei is lehetnek, például az, hogy teljesen eltervezett a rombolás stratégiája. Az autokratikus hatalmak mindig is féltek a kultúrától.

  • Kizárólag a haszonelvűség dolgozik sokakban.
  • Most sok 15 perces sztár nyomul.
  • Számukra tök normális történet, hogy kurválkodom és közben színészkedem.
  • A diktatórikus rendszereknek irracionális a működésük.
  • Ha nem a szemünk előtt játszódna, akkor nem hinnénk el, hogy ilyen őrületeket lehet csinálni.

Óriási a várakozás előzi meg Nemes Jeles László Napszállta című új filmjét, aminek szintén te tervezted a díszleteit. A napokban jöttél haza a velencei fesztiválról, tehát már be tudsz számolni a fogadtatásáról.

Ráadásul Velencében az Anons című török nagyjátékfilmben is érdekelt voltam. Mahmut Fazin Coskun csinálta, akinek szerintem érdemes lesz a nevét megjegyezni, mert ez is egy nagyon fura film. Nemes Jeles Napszállta című filmjéről azt gondolom, hogy igen bátor. Egészen más irányban indult el, mint a Saul fia. Erdély Mátyás operatőr művészete filmnyelvvé változott. Azt gondolom, hogy Nemes Jeles filmjeit ugyanúgy meg lehet majd ismerni, mint egy Jancsó vagy Tarkovszkij alkotást. Saját stílust teremtett.

A bátorsága nyilván nem csak a formanyelvében mutatkozik meg.

Abban is, hogy nem történetmesélő film, ami manapság eléggé kivételes. Meg meri csinálni ezt a saga-szerű, két és fél órás hömpölygő filmet.

A Saul fia, kicsit tán Kertész Imre írásaihoz közelítve, a holokausztot szárazan, ridegen, lelkizés nélkül, logikusan levezetve az eseményeket, mutatja be. Ezért is volt annyira mellbevágó. A Napszállta esetében miről van szó?

Sokkal tágabb a horizontja. Egészen új megvilágításba helyezi 1913, az utolsó békeév történetét. A civilizáció veszélybe kerüléséről szól. Proust nagy könyvsorozatának éppen 1913-ban jelenik meg az első kötete. Sokan mondják róla, hogy egy civilizációt mutat be, amelyik éppen az elpusztulás szélén van. Ez a film is egy olyan világot mutat be, amiről nekünk eddig egészen más elképzeléseink voltak. Egy titokzatos, sötét világot, amiben nem igazán ismerjük ki magunkat. Szintén egy ember cselekedetein keresztül látjuk ezt a világot, 1913 Budapestjét, mint a Saul fiában.

Beleláthatjuk a filmbe, hogy most is sok érték pusztul el?

Akár ezt is beleláthatjuk. Mindenkinek meg lehet a maga interpretációja. Nekem valami ilyesmi az olvasatom. Proust Az eltűnt idő nyomában című művét is úgy használtam mint egy kézikönyvet, ami, ha Párizsban is, de erről szól. Ez nekem sokat segített a tervezésben is.

Számodra mi pusztul?

Ezzel az erővel akár aktualizálhatjuk is már ezt a történetet. Nagyon furcsa, változó világban vagyunk, és ezt nem csak Magyarországra, hanem Európára is értem. Ha csak azt hallom, hogy pusztuljanak a 68-asok, akkor mondtam egy civilizációs elemet, amire éppen nálunk most különböző emberek fenekednek, teljesen érthetetlen módon. Nem akarom a magam generációját piedesztálra emelni, de, ha ránk valaki azt mondja, hogy nekünk el kell tűnnünk, azért ez egy kicsit húzós.

Bennetek mi testesül meg, ami esetleg a hatalom számára nem kívánatos? Netán az akkori reformhullám?

’68 az egy világjelenség. Mexikótól kezdve az Egyesült Államokig, Németországig, még Kínát is beleértve. Pozitív és negatív jelenségeket egyaránt tartalmaz, de azért döntően pozitívakat. A beatzenét, a rockzenét, a színházi, a filmes megújulást, a csehszlovák új hullámot. Majdnem végtelen ez a lista. Ilyen típusú civilizációs elemek például veszélyben vannak vagy eltűnnek.

A tudománytól a kultúráig, ma sok minden veszélyben van nálunk.

Igen. És ez oly mértékben irracionális, ha nem a szemünk előtt játszódna, akkor nem hinnénk el, hogy ilyen őrületeket lehet csinálni. Ez a teljes irracionalitás benne van a filmben. Nincs aktualizálva, nincs nevesítve, ez nem politikai, hanem művészfilm, de az ebből adódó szorongást azt magával hordozza.

Ezt irracionálisnak tartod? Nincs ebben végig gondoltság?

Mondjuk azt, hogy számomra irracionális, hogyan lehet ekkora hülye valaki? Egyébként pedig teljesen eltervezett a rombolásnak ez a stratégiája. Nem értem, hogy lehet ezt csinálni!? Számomra fölfoghatatlan, hogy valaki ilyesmire vetemedik, a kultúrával, a tudománnyal, a művészettel kapcsolatban.

Hová vezethet ez?

Remélem, hogy oda, hogy egyszerre csak eltűnnek, el lesznek zavarva. Gondolom, hogy éppen ideje volna már.

Ennek nem sok jelét látom. Nem úgy néz ki Magyarország, ahol a kultúra, a tudomány miatt kiszaladnak az utcára a tömegek. Sőt, maguk a kultúra emberei és a tudósok is eléggé behúzzák fülüket, farkukat.

Hát azért mégiscsak születnek olyan alkotások, mint ez a film. És mellette még sok minden más születik. Persze, hogy lehet kultúrharcot hirdetni, de a minőséget nem lehet bedarálni. Azért is nagyon örülök ennek a filmnek, mert én azt gondolom, hogy az igazi pozitív változások a kultúrával kezdődnek, egyszerre csak ott mondatnak ki bizonyos dolgok.

Ez akkor azt jelenti, hogy a kultúrától nem véletlenül fél a hatalom? Foglalkoztál szamizdatok kiadásával, terjesztésével. Szamizdatokkal rendszert lehet buktatni, vagy azért ez illúzió?

Részük volt a bukási folyamatban. Az autokratikus hatalmak, a diktátorok mindig is féltek a kultúrától, mind a mai napig féltek. Az elmúlt nyolc évben furasága ennek a rendszernek, hogy nem akart saját kultúrát teremteni. Ez lehet, hogy most indul el. Nincs szoc. reál, nincs Fidesz reál, lehet, hogy most kezdődik éppen. Adja Isten, hogy ne így legyen.

Azért láttunk már ilyen törekvéseket, például, amikor Kerényi Imre megrendelésére dicsőítő festmények születtek. Ezek tán a szoc. reálhoz közelítettek a sematizmusukkal és a dicshimnusz jellegükkel.

Nem tudom megjósolni, hogy az új Zsdanov, vagy éppen nem tudom kicsoda, mit talál ki, lehet, hogy a sport lesz a központi téma. A másik, amiben nagyobb tételben mernék fogadni, az a történelem, lesz nekünk Búvár Kundunk és Pozsonyi csatánk művészetben megörökítve. Nem beszélve a Hunyadiakról. Azt is meg lehet jósolni, hogy Nándorfehérvár és a kereszténység védelme meg a déli harangszó is szerephez jutnak.

Vagyis előkerül a nem túl sok győztes csata, vagy netán a vesztesek is kicsit átheroizálva?

Igen, a hősiesség. Ha elindul egy ilyen nem rombolásból, hanem szerintük pozitív állításból létrejövő kultúra, akkor a történelem biztosan benne lesz. Ha a sport is benne lenne, mulatságos lenne, ha csupa hős focistát, meg Aranycsapatot festenének le. Biztos, hogy ezen igen sokat nevetnénk, és sok jó kabarétréfa születne.

Csak ezek már nem jutnának el a tévécsatornákig.

Persze, minden ellenőrizve van, de meg fogja találni az útját az emberekhez az, aminek meg kell találnia. Én még mindig nem vagyok pesszimista, optimista vagyok, azt gondolom, hogy ez nem tarthat örökké.

Az építészetben ez mit hozhat? Mondjuk például a felépült stadionok tükrözik ezt a heroizálást?

Én inkább azt mondanám, hogy a debrecenit kivéve, elég rossz minőségűek. Az elmúlt harminc, negyven év stadionjainak a versenyében nem ütik meg a csúcskategóriát.

Kinézetben vagy a beton minőségében?

A beton minőségét nem tudom. De az is lehet, hogy egyszer csak kiderül, nincs bennük megfelelő beton. A Papp László Sportarénáról ránézésre mindenki érzi, hogy az egy minőség, a Fradi stadionra ezt viszont nem mondanám. Azt látom, hogy itt nem az volt a cél, hogy valami új típusú dolgot csináljanak, hanem, hogy legyenek túl azon, hogy megvan a stadion. Legendáriumok vannak az MTK stadionról, hogy micsoda őrület van a pálya végén, ahol a játékos nekifut egy betonfalnak. Tehát lehet, hogy csúcsra van járatva a stadionok építése, de, hogy ezek milyenek lesznek, az már nem nagyon érdekli a megbízót.

Az építészet meghatározó módon függ a megrendelőtől, sokkal inkább, mint a többi művészet. Szoktad emlegetni, hogy kell tudni nemet mondani, például, hogy vágóhidat nem vállalnál, meg, hogy az auswitchi haláltábort is építészek csinálták és pontosan tudták, mit vállalnak. Itt jön be az írástudók felelőssége vagy éppen felelőtlensége.

Persze. Az az ideológia és filozófia nélküli, csak haszonelvű politizálás, napi élet, ami Magyarországon van, nagyon aggasztó. Kizárólag a haszonelvűség dolgozik sokakban. Nincs eszmei alapú nemet mondás. Elterjedt mondás, hogy Orbán Viktor a liberalizmustól eljutott a nem tudom hova, ekkor én azt szoktam mondani, hogy ti biztosak vagytok benne, hogy valaha is liberális volt, és nem az történt, hogy akkor is hazudott, akkor is a haszonelvűség vezérelte? Szerintem sose volt liberális.

Hát ez már tényleg nagyon vitatható. Nem hiszem, hogy ebben igazad van.

Jó, én vállalom, hogy azt gondolom, nem valami indíttatása volt, hanem haszonelvűségből mondta azt, amit mondott. Most pedig borzalmas, amit művel Európával kapcsolatban. Ez számomra megint irracionális. Meg tudom magyarázni, hogy nem érdekli semmi, csak a maga kis klánja.

Erre kérdezhetem azt, miért hagytátok, hogy így legyen? Hogyan jutottunk el a rendszerváltás eufóriájától a mostani helyzetig? Nincs SZDSZ. Az értelmiség gyakorlatilag kiszállt a politikából és nem képviselteti magát. A környező országokhoz képest is hátrébb sasszézunk, pedig mi számítottunk a legvidámabb barakknak, vagyis ebben a régióban a legkedvezőbb pozícióból indultunk.

A legnagyobb hiba, hogy nem tudtuk elérni, hogy az emberek ne higgyenek el hazugságokat. Ami most van, végig hazugságokon alapszik. És ez nem csak a Fideszre vonatkozik, sokkal szélesebb értelemben mondom. Hogyan lehet például, hogy nálunk elhiszik, hogy a tizenharmadik havi nyugdíj baromi jó, és miért nem azt mondják, hogy tessék felemelni a havi nyugdíjat. Az összes demagóg hazugság átment, ami sajnos világjelenség. Tehát, ha azt kérdezed, mi volt a 68-as generációnak a nagyon nagy bűne, akkor ez.

Nem voltatok ti a „köznépnek” kicsit lilák, elefántcsont toronyban ülő értelmiségiek, akiket nem értenek? Nem lehet, hogy nem tanultatok meg alacsony iskolázottságúak, vagy éppen vidékiek nyelvén beszélni?

Sartre se tudott a nép nyelvén beszélni, attól még baromi nagy sztár volt. Az igen jelentős különbség, hogy celebek a celebek vagy filozófusok.

Miért maradtatok ti rétegértelmiségiek?

Azt gondolom, hogy nem rétegértelmiségiek vagyunk, hanem bebizonyosodott Andy Warhol mondása, hogy 15 percre mindenki lehet sztár. Most sok 15 perces sztár nyomul. És ezek mellé a hazugságok mellé odaállnak a tévék játékmesterei, akik lehet, hogy közben meglehetősen jó filmeket csinálnak. Engem kicsit zavar, hogy ezt elintézik azzal, hogy igen jó pénzkereset. A diákjaimon azt látom, hogy számukra tök normális történet, hogy kurválkodom és közben színészkedem. Az nem csak politikus hiba, hogy nem tudtuk az emberek fejébe elültetni, hogy hazugságoknak ne higgyenek. Mindegy, hogy baloldali vagy jobboldali hazugságról van szó. És mindig is megvolt az értelmiségi udvar. Erre mondtam, hogy kell tudni nemet mondani. Néhányszor végigéltem, amikor valaki rájön, hogy igen nagyot hibázott. Ezt nyilvánosan bevallja, majd ellene fordul. Ez a legnehezebb lépéssorozat mindenki életében. Egyszer végigéltem azt, amikor édesanyám kiszabadult a börtönből, és elkezdtek hozzá jönni újságírók, és azt mondták, „Júlia kedves, én megírtam azt a cikket, de hát értse meg…’

Gondolom mártírhalált halt édesapádról volt szó.

-Igen, és az újságírók hozzátették, „én nem gondoltam volna, hogy föl fogják akasztani.” Ezt kiskölyökként megéltem. ’68 körül megint anyámhoz jöttek különböző emberek, és azt mondták, hogy „Júlia, maguknak volt igaza ’56-ban. Nem lehet ezt a rendszert humanizálni, emberarcúvá tenni.” A saját életemben pedig természetesen a rendszerváltás után szintén megtapasztaltam ezt. Ezeknek az embereknek a kínlódásából tudom, hogy iszonyatosan nehéz megtenni ezt a lépést. Igen nehéz lesz a most Fideszt támogató szakértelmiségnek azt mondani, hogy nagyot hibáztak. De meg fog történni. Szerintem ez fog először megtörténni.

Nem elképzelhető, hogy a többségük hisz abban, amit most csinál?

Én nem hiszem, hogy bármelyik értelmiségi kolléga hinne abban, hogy 4000 fős faluba stadiont kell építeni. A racionális szakmákat űző emberek azért látják, ami itt folyik. Mi, akik valamifajta technokrata foglalkozást űzünk, azt a végtelen korrupciót, ami ebben az országban van, abszolút látjuk. Már föl van függesztve az építésziroda, mert annyira államfüggő az egész.

Mármint, hogy az irodád nem vállalhat munkát?

Hát, hogy finoman fogalmazzak, a Fidesz győzelme után eltűntek a munkák, és, ha beadnék egy engedélyezési tervet, igen hosszú idő után kapnám meg nem az engedélyt, hanem a hiánypótlást, amikor újra elkezd ketyegni az óra. Nekem több volt a magánberuházóm, mint az állami vagy önkormányzati megbízás. Egy magánberuházóval nem lehet ezt megcsinálni, mert, ha valaki engedélyezési tervet rendel, azt jelenti, hogy már megvan a pénze az építkezéshez.

Díszletet ezért könnyebb neked most tervezni?

Igen, de díszletből is elég sokat külföldön tervezek. Egy nagyon kedves kollégám tanácsolta nekem, hogy „hát add be más néven!” Mire én azt válaszoltam, hogy ezt már én megtapasztaltam, elég volt nekem 15 éven keresztül, a daliás időkben. Nem akarnám újra ezt csinálni. De hát a diktatórikus rendszereknek irracionális a működésük. Én például nem értettem azt, hogy színházban miért voltam totál letiltva, miközben a tévében néha dolgozhattam álnéven, és a mozifilmekben pedig simán dolgozhattam álnéven. Mindenki tudta, hogy én csinálom, míg a színházban teljes tiltás volt. Sosem értettem, hogy ebben mi a logika.

Ha a sorsodat végig vesszük, olyan szempontból elég szörnyű a pályaív, hogy mártír fiaként indultál el, majd harcoltál a kommunista rendszer ellen, és majdnem ugyanott tartasz, mint akkor. Jó, utazhatsz, meg nyilván több a pénzed, de a szituáció meglehetősen hasonló. Föl lehet tenni a kérdést, hogy akkor ezért harcoltál?

Azért olyan környezetben nőttem föl, ahol ez természetes volt. Első világháború, második világháború, Rákosi rendszer, ’56, börtön, és aztán rendszerváltás, majd még jön ez is. Én gyenge kezdő vagyok ezekhez az emberekhez képest.

Azt lehetne gondolni, hogy ezzel a múlttal és szakmai teljesítménnyel piedesztálra kellene emelni, bár valószínűleg nem vágysz erre. De pont az ellenkezője történik. Ez nem csak rád nézve rossz, hanem egy országkép.

Igen is, meg nem is, mert én azt gondolom, hiába van ellenőrizve a rádió, az újság, minden, a különböző értékek mégiscsak valahogy eljutnak az emberekhez.

Egy körhöz igen, de az ország csücskébe már nem biztos.

Azért, ha megkérdezünk 100 embert, legalább 50 tudja, hogy én csináltam a Lehel téri piacot. A karakószörcsögi asszony is tudja.

De, hogy mit mondtál a rendszerről, azt már nem tudja.

Azt nem tudja.

A Fidesz viszont módszeresen kiépítette a polgári köreit és a legkisebb falvakban is ott van. Az ellenzéknek ez nem sikerül.

Az elképesztő korrupcióról igenis tudnak Karakószörcsögön is. Ezt jobban tudják helyben, mint a városokban.

Akik tudják, azok közül is sokan Fidesz szavazók, mert kicsit növekedett az életszínvonaluk, és nem tudják, mi lenne, ha jönne az ellenzék, félnek tőle, hogy esetleg még rosszabb lesz.

Most ez történt, én csak azt mondom, nem igaz az, hogy sehova semmi nem jut el. Eljut a szavazóhoz, hogy korrupció van, hogy ez rettenetes, eljut, hogy pénzt kell leadni, hogy a közmunka kizsákmányolás, mégis rászavaz. Ezt nem tudom megmagyarázni neked. Erre semmi mást nem lehet mondani, minthogy egy országnak olyan kormánya van, amilyet megszavaz.

Megmagyarázható, mert szemben vele érdemben nincs más.

Te a pozitív szavazatot kéred számon, de van azért proteszt szavazat, ezt tudjuk. Ebbe nem akarok belemenni, mert a korrupció nem csak egy pártra jellemző. És én még nem halottam senkit azt mondani, hogy álljon meg a korrupció, és tényleg csak arról beszélni.

Mindez hová vezet?

A párhuzamos kulturális lehetőségeknek a megteremtése, és ez úgy érzem, hogy zajlik, engem nagy optimizmussal tölt el. Azt is gondolom, hogy az Unió lépni fog, és nem fogja ezt tovább tűrni. Lehet azt mondani, hogy a külföldi beruházók szeretik a diktatúrákat, féldiktatúrákat, mert akkor csak egy emberrel kell valamit megbeszélni, és, ha ő ki van elégítve, akkor jó. De ez sem tart örökké. A párhuzamos kultúrák kiépítése pedig a szemünk előtt zajlik, most beszélgetünk éppen erről.

És nem a közszolgálati rádióban, tévében tesszük.

Nem. Nem. Nem. De azért hozzátenném, mert én ültem a tévé kuratóriumban, hogyha a nézettségi adatokat vesszük, akkor emiatt én nem vagyok annyira elkeseredve. Ekkora beruházással ilyen kicsi eredményt elérni, teljesen irracionális. Tátott szájjal figyelem az ár-érték arányt az ellenőrzött médiumokban.

Az is irracionális, hogy az ellenzéknek már ennyire nincs sajtója. A jobboldal még ellenzékből ütőképes sajtóbirodalmat épített ki, a baloldal már hatalmon engedte pusztulásnak indulni az ő oldalán lévő sajtót, ami még tovább pusztul. Lehet azt mondani, hogy akkor ott van az internet, de gyaníthatóan már azt is figyelik. Ahogy a munkahelyek egy része is megteszi ezt, és emiatt sokan már ott is igencsak megnézik mit posztolnak, kikkel leveleznek.

Törökországból ezt nagyon tudom. Az az ember, aki még mindig Fidesz szavazó, és töröl valakit az ismerősei közül, mert mások a nézetei, egyszer csak elgondolkodik, hogy ekkora barom, és ennyit hazudik ő is másoknak. Azért nem lehet mindig másokat hibáztatni egy olyan országban, ahol lehetne szabadon szavazni. Ne csináljuk már azt, hogy senkinek semmi felelőssége nincsen, aki elment szavazni. Például az is lehet egy nagy hiba, hogy a rendszerváltó értelmiség nem tanította meg a szavazókat, az új generációt, hogy bizony, a szavazás, az felelősség. És, hogy azért ez nem csak úgy van, hogy azt mondom, hú, én most nagyon be vagyok szarva, és ezért a Fideszre szavazok. Nyugodtan lehetne ellene szavazni. A proteszt szavazást nagyon ismerjük. Majdnem azt lehetne mondani, hogy Magyarországon szinte minden választás proteszt szavazás volt, nem valakire szavaztak, hanem valaki ellen. És ez most nem valósul meg.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK