Kezdőlap Címkék Sir Winston Churchill

Címke: Sir Winston Churchill

Újságírás, oh!

Cím az ATV honlapján:

Felmérés: A magyarok szerint Orbán Viktor és Ferenc pápa a legbékepártibb vezető

Folytassuk a leaddel:

“Az orosz-ukrán háború egyévnyi ukrajnai és gazdasági pusztítását követően továbbra sem került látótávolságba a fegyverszünet vagy a béke kérdése. Miután halált okozó fegyvereket vásárol és szállít, s miközben a tizenegyedik szankciós csomagot készíti elő az Európai Unió, fontos kérdés, hogy a nemzetközi szereplők a béke vagy a háború irányába tesznek lépéseket. A Nézőpont Intézet arra volt kíváncsi, hogy a magyarok hogyan ítélik meg a legismertebb vezetők pozícióját ebben a kérdésben” – írja a Magyar Nemzet hétfői száma. (Ügyes, nagyon ügyes! A burkolt manipuláció ATV-s magasiskolája!)

A cikk:

A Nézőpont szerint az utóbbi időszakban kevés, a béke nevében történő nemzetközi felszólalás történt. Ellenben Ferenc pápa magyarországi látogatása során többször is felszólított az ukrajnai béke érdekében szükséges “kreatív erőfeszítésekre”.

A kutatás szerint a pápa a legbékepártibb (92 százalék), s szinte senki nem gondolja (1 százalék), hogy a háború pártján állna.

A katolikus egyházfőn kívül csak a magyar kormányfőről gondolja a magyarok többsége, hogy a békét szeretné előmozdítani (72 százalék), s mindössze ötödannyian vélekednek ezzel ellenkezőleg (14 százalék). Orbán Viktor békepártiságáról nemcsak a kormánypártiak (94 százalék), de még az ellenzékiek többsége (50 százalék) is meg van győződve…

Tovább nem érdemes idézni, mert az olvasók töredéke csak akik végig olvasnak egy jórészt  adatokból álló cikket. Arról már nem is szólva, hogy Churchill állítólagos szállóigéje juthat eszünkbe:

“Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok”

Mindez a Magyar Nemzetben még elmegy, de az ATV?…

Drónok harca avagy Putyin elnököt már meg sem akarják ölni?

Hogy juthattak el az ellenséges drónok egészen Moszkváig? – tette fel a jogos kérdést Catherine Colonna francia külügyminiszter a France Inter rádióban.

Putyin elnök szóvivője, Dmitrij Peszkov egyenesen az Egyesült Államokat vádolta meg azzal, hogy drónokkal akarta megöletni minden oroszok államfőjét, aki a támadás idejében nem is volt a Kremlben.

“Putyin mindig megőrzi a nyugalmát”

Antony Blinken külügyminiszter kétségeit fejezte ki az orosz verzióval kapcsolatban: “az Egyesült Államok fokozott elővigyázatossággal kezeli Oroszország állítását, hogy lelőttek két ukrán drónt, amely a Kremlt vette célba Ukrajnában.”

Zelenszkij elnök közölte: semmi közünk sincsen az akcióhoz.

Medvegyev, Putyin helyettese az Oroszországot irányító védelmi tanácsban, mindenesetre sietett megfenyegetni Ukrajnát, és kilátásba helyezte Zelenszkij elnök likvidálását. Az oroszok memóriája rövid: tavaly februárban épp erre tettek kísérletet Kijevben amikor megpróbálták megölni az ukrán elnököt. A gyilkos kommandó csapdába esett, és őket ölték meg az ukrán speciális alakulatok Kijev mellett.

Miért szervezhetett támadást önmaga ellen Putyin?

Az orosz elnök egyre inkább élet-halál harcnak igyekszik beállítani az ukrajnai háborút, amely kínosan sokáig elhúzódik és rengeteg áldozatot követel. Az eredmény pedig szánalmas: minimális területi nyereség és maximális nemzetközi elszigetelődés.

Érdemes volt belevágni a “különleges hadműveletbe” Ukrajnában?

Erre ma már valószínűleg Putyin is nemmel válaszolna. Menekülő utat keres, de ahelyett, hogy a béke irányába mozdulna, tovább masírozik előre a zsákutcába. Jellemző, hogy ebben a helyzetben a kormánypárti média zászlós hajója Magyarországon , az Indigó Ukrajnát vádolja azzal, hogy “egyre őrültebb akciókkal sodorják a világot a nukleáris háború felé.”

Közben a kínaiak szépen csendben hozzákezdtek a békeközvetítéshez, mindenekelőtt tűzszünetet szeretnének elérni. Hszi Csin-ping elnök egy órán át beszélt erről Zelenszkij ukrán államfővel, aki utána pozitívan nyilatkozott. Kína az egyetlen nagyhatalom, amely nyomást gyakorolhat Oroszországra.

Az Egyesült Államok kivár: bízik vagy legalábbis úgy tesz mintha bízna az ukránok katonai győzelmében.

A háttérben minden bizonnyal a nagyhatalmak előkészítenek valamiféle megoldást.

Az USA új pekingi nagykövete a washingtoni szenátus előtt azt mondta, hogy minden kérdésről hajlandók vagyunk tárgyalni a kínaiakkal beleértve azokat a problémákat is, melyek nem a két állam kapcsolatát érintik közvetlenül. Vagyis az Egyesült Államok hajlandó arra, hogy megvitassa akár Ukrajna ügyét is a kínaiakkal – elismerve ezzel Kína megnőtt súlyát a világpolitikában. Mit szólnak mindehhez az ukránok?

Hitler és Sztálin sem sokat filozofált ezen amikor 1939-ben az egykor a Habsburg birodalomhoz tartozó Galíciát Ukrajnához csatolta megszüntetve Lengyelországot. Jaltában sem sokat töprengtek a szövetségesek azon, hogy a kis népek mit akarnak. Amikor Churchill egyik tanácsadója nehezményezte Lengyelország átengedését a Szovjetuniónak, akkor a brit miniszterelnök visszakérdezett: mondja, maga ott akar élni?!

Mussolini 100 éve vette át a hatalmat

Október 31-én alakult meg Rómában Benito Mussolini kormánya, és ezzel megkezdődött a fasizmus uralma Olaszországban, ahol csak 1945-ben vetett ennek véget az antifasiszta koalíció.

Európában olyan nagy volt a félelem a kommunista forradalomtól, hogy szinte mindenütt pozitívan értékelték Mussolini hatalomra jutását. Az olasz diktátor szétverte a kommunista pártot, melynek vezetőjét, Antonio Gramscit bebörtönözték.

Winston Churchill Rómában így üdvözölte ezt:

“ha olasz lennék, akkor a leninizmus vadállati étvágyával és tobzódásával szemben teljes szívvel és lélekkel állnék Mussolini mellé az elejétől a végéig diadalmas küzdelmében.”

Winston Churchill szervezte meg az első brit katonai akciót a bolsevik forradalom ellen arra hivatkozva, hogy Szentpéterváron meggyilkolták Nagy Britannia nagykövetét, aki a világháború folytatására ösztönözte Oroszországot. Brit csapatok fojtották vérbe a bakui kommünt. A brit diplomácia jelölte Magyarország kormányzójának Horthy Miklóst. Aki szövetségesnek tekintette Benito Mussolinit éppúgy mint Adolf Hitler, aki 1933-ban került hatalomra Németországban.

A bukás

Amint az amerikai-angol csapatok megérkeztek Olaszország földjére az olasz király a hadsereg és a fasiszta nagy tanács segítségével megbuktatta Mussolinit, akit börtönbe csuktak. Innen szabadította ki őt Otto Skorzeny kommandós osztaga Hitler parancsára. Benito Mussolini bábállamot hozott létre Olaszországban. Leszámolt ellenfeleivel, még a vejét, Ciano grófot, egykori külügyminiszterét is megölette. Az előrenyomuló szövetséges csapatok elől Svájc felé menekült, de olasz partizánok elfogták a német egyenruhában menekülő Ducet. Luigi Longo, az olasz partizánok vezére, aki később a kommunista párt vezetője lett, Sztálint kérdezte: mit csináljon Mussolinivel? Az olasz kommunisták nyílt pert szerettek volna a diktátor elítélésére. Sztálin megkérdezte Winston Churchillt is, aki villámgyors kivégzést javasolt. A brit miniszterelnök attól tartott, hogy ha per lesz, akkor azon Mussolini hivatkozhat egykori lelkes támogatójára, Winston Churchillre és arra, hogy az angol király a Bath renddel tüntette ki az olasz diktátort.

Mussolinit szeretőjével együtt szitává lőtték egy rögtönítélő bíróság döntése alapján. Holttestét fejjel lefelé kiakasztva Milánó főterén mutogatták.

90 millió olasz

A 45 milliós Olaszországban 45 millió fasiszta volt és Mussolini bukása után 45 millió antifasiszta született

– fogalmazta meg gúnyosan a brit diplomácia a gyors váltást.

A fasizmus nem került karanténba mint Németországban. Giorgia Meloni, Itália jelenlegi miniszterelnöke ugyan nem vállalja fel nyíltan Benito Mussolini örökségét, de mozgalma tele van olyan politikusokkal, akik a Ducet ma is iránymutató politikai személyiségnek tartják.

Olaszországban gazdasági-társadalmi válság segítette hatalomra Benito Mussolinit, aki egykor a szocialisták egyik vezető politkusa volt. Kezdetben a Duce látszólag betartotta a demokrácia játékszabályait, csak később vált a fasizmus nyílt diktatúrává. Meloni asszony, Olaszország első női miniszterelnöke hatalomra jutása után úgy nyilatkozott, hogy Olaszország az Európai Unió és a NATO tagja, ennek összes követelményét betartja. Hadügyminisztere sietett elhatárolni az új olasz kormányt Orbán Viktortól, aki számos kérdésben szembenáll az Európai Unióval. A NATO-ban pedig azt róják fel a magyar miniszterelnöknek, hogy nem ítéli el határozottan Putyin agresszióját Ukrajna ellen.

Churchill: nem akarok orosz hadihajókat látni Karachiban!

Most ünneplik Pakisztánban az ország megszületésének hetvenötödik évfordulóját. Mindenki Muhammad Ali Dzsinnah alapító elnöknek tulajdonítja Pakisztán megalapítását – joggal hiszen ő volt a Muzulmán Liga elnöke. Ez harcolta ki, hogy brit Indiát két részre osszák vallási alapon: Nyugaton és Keleten létrejött Pakisztán- a tiszták országa , ahol az iszlám államvallás lett – míg India megmaradt laikus államnak, ahol jelenleg 200 millió muzulmán él. Muhammad Ali Dzsinnah Pakisztánja hamarosan kettévált és 1971-ben megalakult Banglades.

A szétválás Churchill gondolata volt

Nagy Britannia miniszterelnöke tisztában volt vele, hogy a brit birodalom ékköve, az indiai császárság függetlenné válik a második világháború után. Erre készülődött Gandhi a legendás vezér, jobbkeze, Nehru, aki a független India első miniszterelnöke lett és Muhammad Ali Dzsinnah is, aki a muzulmánok vezetője volt. Mindannyian az egységes Indiában gondolkodtak. Csakhogy Churchillt módfelett zavarta az, hogy a Kongresszus Pártban, amely a függetlenség felé vezette Indiát nagyon erős a szovjetbarát vonal. Nagy Britannia és a Szovjetunió szövetségesek voltak a második világháborúban: együtt küzdöttek a náci Németország ellen, és együtt osztották fel Kelet Európát.

A Szovjetunió és Nagy Britannia felosztotta Iránt is, ahol a vezetés szimpatizált a náci Németországgal. A megszállt Teheránban tartották meg az első csúcstalálkozót is. Churchillnek feltűnt, hogy Sztálin elvtárs kikötőt keres a térségben, és Karachi tűnik számára a legalkalmasabbnak. Ezt Churchill mindenáron meg akarta akadályozni. Ezért felbíztatta Muhammad Ali Dzsinnah muzulmán vezetőt, hogy ragaszkodjon ahhoz: osszák szét vallási alapon Indiát. Churchill úgy vélte: az iszlám Pakisztán semmiképp sem ad kikötőt a Szovjetuniónak, ahol üldözték a vallásokat.

Churchill számítása bevált: a térkép elkészült. A brit miniszterelnök ugyan megbukott 1945-ben, de a térkép megmaradt. Annak alapján Muhammad Ali Dzsinnah kiharcolta Pakisztánt. Legkevesebb egymillió embert gyilkoltak brit India felosztásakor hiszen a hindu és a muzulmán lakosság teljesen összekeveredett. A szétválás véresen ment végbe. Pakisztán mindvégig szembenállt  a Szovjetunióval. Az Afganisztánban harcoló tálibokat Pakisztánban képezték ki. Válaszul a szovjet titkosszolgálat felrobbantotta Ziaul Hak pakisztáni elnököt. Mindez már a múlt.

Kína a fő szövetséges

Bár Kínában is a kommunista párt van hatalmon éppúgy mint Moszkvában 1991-ig, de Peking nem kívánja terjeszteni a kommunizmus eszméit külföldön. Ezért Pakisztán számára elfogadható szövetséges hiszen szembenáll Indiával és az Egyesült Államokkal. Korábban az USA Pakisztán szövetségese volt, de Washingtonban időközben váltottak: Pakisztán ősellensége, India lett az új kedvenc. Pakisztán megindult a lejtőn lefelé: jelenleg a fizetésképtelenség határán táncolnak. Az USA ellenfelei immár Pakisztán kebelbarátai: Putyint épp akkor kereste fel a pakisztáni miniszterelnök amikor az orosz elnök elindította csapatait Ukrajna ellen. A 75-ik évfordulón nem sokmindent ünnepelhetnek Pakisztánban, ahol a hadsereg és a titkosszolgálat irányít a háttérből. Hatalmas erőfeszítéssel Pakisztán nukleáris hatalom lett, de gazdasága versenyképtelen, a jövője pedig tökéletesen bizonytalan. Pakisztán a világpolitikában már nem tényező amióta az amerikaiak a sorsára hagyták Afganisztánt és vele az egész térséget. Maradnak a kínai barátok, akik üzleti alapon terjeszkednek az Új Selyemúton. Számukra a 20 milliós Karachi kikötője elsősorban a kereskedelem számára fontos, nem pedig a hadi flottának – ahogy annak idején Winston Churchillnek, aki stratégiai okokból találta ki Pakisztánt.

A kezdet vége?

Hölgyeim és uraim, Budapest utcáin ezekben a pillanatokban jogos tiltakozás folyik embertelen és demokráciánkat sárba tipró törvények meghozatala ellen. A demonstrálók a Kossuth tér – Margit híd pesti hídfő – Nyugati – Oktogon- Andrássy útvonalon vonultak végig, blokkolták a forgalmat a Körúton, majd a tömeg eleje az Andrássy útra kanyarodott rá.

Mi váltotta ki a tiltakozást?

Voltaképpen ma több dolog is történt, és nagyon nagy hibát követnénk el, ha pusztán a „rabszolgatörvény” néven ismert túlóratörvény parlamenti elfogadását említenénk. Elsősorban ez ellen tiltakoztak a parlamenti ellenzék képviselői, látványos jelentek közepette, ám történt ott más aljasság is, ami szintén legalább ugyanolyan veszélyes, ha ugyan nem veszélyesebb.

Itt a közigazgatási bírósági rendszer felállítására gondolok, de menjünk sorban

Mit engedélyez a túlóratörvény? A magyar munkavállaló rabszolgasorba döntését, vagyis azt, hogy lehetséges legyen az alkalmazottakat évi 400 óra erejéig túlórára kötelezni, és ennek ellentételezése akár készpénzben, akár pedig szabadnapban szenvedhessen akár három év késedelmet is.

Aki egy kicsit is tud számolni, rájön, hogy egy évben ötvenkét hét van, ha ebből leszámítjuk a két hét fizetett szabadságot, akkor pontosan heti egy munkanappal többre kötelezhető a munkavállaló, magyarul oda a szabad szombat, és ez még törvényes is mától. Kifizetni vagy kiadni szabadságban? Kétséges, három év alatt sok minden történhet, még az is, hogy a munkavállaló, akinek túl sokkal tartoznak átszervezés miatt elveszti a munkahelyét…

Jogos a felháborodás, jogos a tiltakozás. Ez tűrhetetlen.

De mit jelent a másik, ma elfogadott törvény a közigazgatási bírósági rendszerről?

Dióhéjban azt, hogy a jövőben a „közigazgatási”, tehát adóügyekkel, építési ügyekkel, tüntetésekkel, sztrájkokkal, választási ügyekkel és közérdekű adatok kiadásával kapcsolatos kereseteket nem a rendes bíróság tárgyalja, hanem az illetékes miniszter dönti el a bírói testület összetételét, ő jelöli ki a személyüket.

Külön figyelmet kérnék két apróságra: az egyik az, miszerint minden politikailag kényesnek számító ügy ide fog tartozni.

A másik az, és ez itt a fontos, hogy ez a törvény nem csak arra az esetre vonatkozik, ha az állampolgár indít keresetet a hatóság ellen, hanem fordítva is érvényes – tehát, ha bárkit bármiben vétkesnek vagy kellemetlennek talál egy önkormányzati vagy egyéb állami intézmény, és keresetet ad be ellene, az bizony ez elé a különbíróság elé kerül, és a kormány, vagyis ők maguk, illetve barátaik választják ki a bíró személyét.

Aki bizonnyal vagy úgy fog ítélkezni, amint jónak látja, vagy úgy, amint jónak látják.

Értsük meg tehát: ezentúl bárki, majdnem bármiért különbíróság elé kerülhet.

Míg a rabszolgatörvény is vérlázító és elviselhetetlen, ez a magyar jogrendszer alapjait rombolja le és porrá zúzza a bírói függetlenség elvét.

Nincs olyan tiltakozás a törvény keretein belül, ami ezek ellen ne lenne jogos.

Nehéz megmondani, miként volna a mai parlamenti döntés után Magyarország politikai rendszere akár csak hibrid rezsimnek is nevezhető, mikor minden jel arra mutat, hogy demokráciával ezen túl csak két helyen találkozhatunk: magánéletünkben és nyomelemekben. Ez utóbbi sajnos nem teljesen biztos.

A tiltakozás tehát jogos – ámde formái még kidolgozatlanok.

Tordai Bence, a Párbeszéd politikusa a végre létrejövő ellenzéki egységet említi, és soha jobbkor nem jönne ez.

Kovács László, a Magyar Szocialista Párt volt elnöke, volt külügyminiszter már pontosabban fogalmaz (tapasztalt ember):

„Ma nem fér be más a fejembe, mint az a dráma, aminek ma délelőtt a parlament volt a színtere. A kormány minden áron keresztül akarta erőltetni a munkaidő keret kibővítésére irányuló törvényjavaslatát, amit az érintettek okkal neveznek rabszolgatörvénynek. A kormány viselkedésén nem lepődtem meg, az elmúlt nyolc év tapasztalatai alapján nem is lehetett tőlük mást várni. Az ellenzék pedig azt tette, amit a magyar munkavállalók iránt érzett felelőssége és a lelkiismerete diktált.

Már jóval elmúlt dél, amikor értesültem a valóban drámai eseményekről, mert délelőtt a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnökének, a rendszerváltás óta az Egyesült Államokban élő Berend T. Ivánnak a most megjelent könyve bemutatóján vettem részt. Így csak utólag, a Facebook-on láttam a közvetítést, ami egyszerre mutatta be az Orbán kormány érzéketlenségét és gátlástalanságát, és illetve az ellenzék szembefordulását ezzel. A konkrét körülmények és részletek ismerete nélkül is megdöbbentem attól, amit láttam és hallottam. Meggyőződésem, hogy ez az a pillanat, amikor mindenkinek, aki azt akarja, hogy Magyarország térjen vissza a rendszerváltással létrejött demokratikus jogállamhoz, az kell járjon a fejében, hogy mi legyen a történtekre a válasza azoknak, akik 2010 óta évről évre erősebben érzik, hogy Magyarország egyre rosszabb irányba halad. Meggyőződésem, hogy arra, ami ma délelőtt és az elmúlt 8 évben történt csak az lehet a válasz, ha létrejön a demokratikus erők lehetséges legszélesebb összefogása.

Biztos vagyok abban, hogy el fog indulni a vita, ki lehet és ki nem lehet ennek a részese. Lesznek – nem kevesen – akik az eddigi sajnálatosan rossz tapasztalatok miatt az összefogás szón fognak gúnyolódni. Lehet rajta gúnyolódni, csak nem érdemes.

A tét ugyanis rendkívül nagy. Szerintem mindenki, aki alapvetőnek tartja a szabadságjogokat, a demokráciát, a jogállamiságot. Csak azokat kell távol tartani, akik etnikai hovatartozás alapján tesznek különbséget ember és ember között, és azokat, akik megkérdőjelezik az Európai Unió alapvető értékrendjét, amely több mint hatvan éve szolgál iránytűként a kontinens érdekeinek érvényesítéséhez. Váratlanul ugyan, de eljött a pillanat, amikor cselekedni kell.

Kovács László
az MSZP korábbi elnöke (1998-2004)
Magyarország korábbi külügyminisztere (1994-98 és 2002-2004)
az Európai Bizottság volt tagja (2004-2010)”

Jóllehet, a Magyar Szocialista Párt jó néhány, közelmúltban hozott döntésével távolról sem értettem egyet, hajlok arra, hogy az utolsó bekezdés gondolatait megfontolandónak nevezzem.

Arról, kiket kell távol tartani.

Ha azok elmaradnak, éljen, ha nem, hát baj van.

Igen, a tiltakozás során más politikusok is megszólaltak, például Gyurcsány Ferenc a Kossuth téren, sőt, önjelöltek is hallatták hangjukat, őket viszont nem említeném – ezzel nincs semmi baj, sőt.

A ma történt parlamenti aljasságok ellen minden törvényes tiltakozás jogos.

Nekem, mint szerény krónikásnak azonban mégis az az érzésem, hogy ez az eseménysorozat mintegy próbaköve annak, kíván-e demokratikus társadalmi berendezkedést a magyar nép?

Akar-e maga dönteni fontos kérdésekben?

A tiltakozók hulláma időközben elérte a Lendvay utcai Fidesz-székházat, áttörték a rendőrsorfalat, két hölgy feljutott a székház máskor is megmászott erkélyére és most a tömeg egy része elindult, vissza a Kossuth térre.

Tehát elvileg nem haza.

Hosszú még az út, egymásra kell találnunk, pártrendszerrel vagy – amit jobban kedvelnék – netán anélkül.

Rá kell még jönni, ha lehet, érett ésszel, józanul, mi akarunk és hogyan.

De mégis, mégis, Sir Winston Churchillt idézhetjük, aki a második el-alameni csata után azt mondta:

„Ez nem a vége.
Még csak nem is a vég kezdete.
De, talán, a kezdet vége.”

Úgy legyen.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!