Kezdőlap Címkék Rommagyar

Címke: rommagyar

A politikai reprezentáció végnapjai

Magyari Nándor László
-
0
A politikai reprezentáció végnapjai

Adalékok a Fidesz-fiókpárt legújabb „méretes győzelmeinek” értelmezéséhez: a csatát megnyerték a háború látszik egyre inkább elvesztettnek. A Kelemen-éra hozadéka, hogy a rommagyar (értsd: román- magyar) politikai mezőny minden szegmensében leépítette, illetve elveszítette azokat a pilléreket, amelyekre a Markó-éra épült. Ezért karnyújtásnyira van a bukás, a beomlás, a visszafordíthatatlan ELJELENTÉKTELENEDÉS, A KÖZÖSSÉGI KÉPVISELET TELJES KIÜRÜLÉSE, amitől minden politikai párt és vezérkar a leginkább tart, a káosz, aminek nem látszik a vége.

Ha néhány pontba szedve szeretnénk a Markó-érára – minden visszásságával és nem egyszer fantáziadús értelmezéseivel – legkevesebb 3 alapvető pilléren épült, nem állítom, hogy teljesen tudatosan, viszont az idő távlatából és a Kelemen-érával összevetve egyre nyilvánvalóbban. Azt is állítom, hogy mára mindenik pillér meggyengült, illetve részben össze is omlott, de vegyük sorjába.
1) A Markó-éra mind a bel- mind a külföldi politikáját az „egyenlő közelség-tartás” elvére építette, ami egy mérsékelt-közép mezőnybe helyezte a szövetséget, mind a román, mind a magyar politikai térben. Ugyanakkor egy bizonyos szintű – persze mindenkor a kisebbségi helyzettől függő – autonómiát sikerült kialakítania magának, legalábbis nyilvánvaló külső utasítások nem korlátozták politikai vezetését. A Kelemen-éra már kezdeteitől fogva feladta ezt a lehetőséget, akkor, amikor szekerét a Fidesz és vezérének – kisebbségi mezőnyben alig értelmezhető – illiberális-populista, sőt helyenként következetlen etno-nacionalista és klerikális politikájához kötötte, kiszolgáltatta addig létező mozgásterét és önálló politikai vonalvezetését.

A fiókpárt a közös román-magyar kormányközi ülések moderátori pozíciójától jutott el oda, hogy ma már alig érti a bukaresti politikát, ezért beragad elvtelen szövetségekbe (lásd. PSD-s koalíció), – pontosabban budapesti nyomásra – jelöl ki nem is ellenfeleket, hanem egyenesen ellenségeket (lásd.USR-PLUS elvtelen támadása), a zavarosban halászik, minden bizonnyal sikertelenül.

2) A szövetség kezdeteitől fogva, de a (elfelejtettük mára, de kisebb belháborúk árán a 2 Géza párharcát követően az akkor még új) Markó-éra beköszöntével, egész politikáját az EGYETEMES EMBERI JOGOKBÓL LEVEZETHETŐ KISEBBSÉGI JOGOK KIHARCOLÁSÁRA és FENNTARTÁSÁRA, valamint KITERJESZTÉSÉRE, és nem egyik vagy másik ideológiai irányzatra építette. Ez ugyan változott a korszak végére, amikor egyfajta igazodási kényszer nyomán – jött a magyarországi kétharmad és annak előszele már érintette is ezt az alapállást – jobbra kezdett eltolódni és főként a pártosodás volt rá jellemző. Vagyis az addig úgy ahogy, de létező, BELSŐ DEMOKRATIKUS MŰKÖDÉS helyett a hatalmi piramis ideológiai elszíneződése lett a jellemző.

Ez a folyamat teljesedett ki a Kelemenizmusban, amikor már fogadni sem volt hajlandó a vezér a magyarországi ellenzéki pártok vezetőit, teljesen alárendelődött a pesti illiberális nagyvizír akaratának.

3) A Markó-féle szövetség belső a rommagyar közösség fele való politikai reprezentációjában a többé-kevésbé létező (a végére kimerült) BELSŐ DEMOKRATIZMUS mellett a REGIONÁLIS ÉRDEKEK és ELVÁRÁSOK KIEGYENSÚLYOZOTT KÉPVISELETÉRE törekedett. Nem volt egyszerű feladat, sem a káderpolitikát, sem az egységes üzenetet megtalálni. Sokszor idegtépő és végső soron „hálátlan” feladatnak bizonyult ez a kiegyensúlyozás a tömb-, a vegyes és a (tévesen) szórványnak nevezett szavazók érdekeinek patikamérlegen való kiegyensúlyozása, de ez adta a szövetség sikerének alapját. Igen, a sokszor karikírozott, vagy cinikusan emlegetett EGYSÉG és főként az, amit azokban az időkben „alulértettek a népek”, volt a mindenkor viszonylagos, viszont olykor erős befolyás alapja, amit a szövetség gyakorolt és nem az alig rejtett nacionalista-xenofób üzenetek „meggyőző ereje”. Föl sem merült, ami mostanság két egymást követő kampányban is megesett, hogy az üzeneteket nem a teljes rommagyarságra, a regionális különbségeket figyelembe véve, egyetlen diskurzusba egyesítve kalibrálják, hanem

úgy szegmentálnak, hogy közben egyik-másik regionális, szakmai, vagy egyéb belső közösséget arra kérnek, most fogjátok be szátokat, sőt szemeteket és füleiteket is takarjátok el, most „másoknak”, a rommagyarság valamely másik szegmensének üzenünk.

(Székely István legutóbb úgy próbálta megmagyarázni a kampány-videót, mely xenofóbiára, nőgyűlöletre és félelem-keltésre, lebutított üzenetre épít, hogy az értelmiség hallgasson, ne is nézzen oda, hiszen ez a „székelyföldi árufeltöltőknek szólt”, akiket ezúton követek meg, hiszen messze tájékozottabbak és értelmesebbek, mint a fiókpárt gondolná, sokan közülük diplomásan dolgoznak kényszerből szakképzetlen munkakörben).

Magyarán oda lett a REGIONÁLIS és EGYÉB SAJÁTOS – többek között ideológiai alapú – EGYENSÚLYPOLITIKA, nemcsak a belső demokratikus játéktér, hanem lassan-lassan már a DIALÓGUS IS (létezik és virágzik a különféle címen futó cenzúra, a központ nevez ki komisszárokat maradványközösségek vezetésére).
Érdemes lenne nyilvános okoskodás keretében, legalább megvitatni ezeket a kérdéseket (is), hiszen mára eljelentéktelenedett, kétszeresen marginalizálódott és decentrált lett a rommagyar képviselet, és nem látszik a szakadék mélye.

Faramuci egy kampánykezdés – 2019. április

Magyari Nándor László
-
0
Faramuci egy kampánykezdés – 2019. április

Zavar lesz a kampány-gépezetben, és ez előre látható. Soha ilyen kusza és átláthatatlan kampánykezdés mondanám, ha nem lettek volna máskor is legalább részben hasonló helyzetek, viszont most mégis sajátos helyzet van, amit megpróbálok körvonalazni. Miért sajátos, illetve faramuci a helyzet?

Mindenekelőtt, mert a kampányt tervezők, először az elmúlt szűk harminc esztendőben, a legkisebb mértékben sem vették figyelembe a választói akaratot, azt, hogy mit is akar az istenadta rommagyar plebs, így egy másik ország (nevezzük ezt akár anyának is – jól is hangzik ez oroszul, ahonnan a modell, aszongya: matushka Rossiya – számunkra külföld) vezérének szájíze a kampány stílusa. És csupán Orbán Viktor árnyékában fognak csápolni helyi vezéreink, akik már formálisan sem a választóik, hanem Budapest fele „beszélnek el” – kinyújtott tenyérrel a bukaresti hatalmasok fele is –, bizonygatják hűségüket, versenyeznek az autokrata hatalmasok kegyeiért. De éppen a Fidesz és Orbán Viktor, mondjuk úgy szépen, rendkívüli helyzete az EPP-ben, az EP-ben és NATO-ban, úgy általában Európában és a politikai nyugat országaiban, megrendült. Élesebben, de a valósághoz közelebbi megfogalmazásban

Magyarország ma példátlanul elszigetelődött azokon az intézményeken belül is, melyeknek formálisan a tagja (még), legjobb esetben is csak megtűrt, „szegény rokon”, nem anyagiakban – Magyarország „fizikailag” még éppen élhető, persze leszámítva a rossz közérzetet, és a gyűlöletkampányok keltette, illetve felszított negatívizmust és cinizmust

–, hanem egyre inkább szellemi/eszmei légkörét tekintve lett a legalacsonyabban iskolázott és leghiszékenyebbek szintjére módszeresen, programatikusan, szabott.

A mai magyar rendszernek és vezérének semmi esélye nem maradt arra, hogy a kampányban vagy azután Európa sorsának alakulásába érdemben beleszólhasson, még abban a mértékben sem, ami a múltban – és mindenekelőtt a Kádár-rendszer „szelíd-szalonképesebb” korszakában, a „gulyáskommunizmus” idején – megvolt.

Orbán európai hitele elfogyott, trükkjei, putyinista fogásai lelepleződtek, túllépett rajta a történelem, még akkor is, ha ezt be nem vallja, ha úgy is tesz, mintha esélye lenne az illiberális fordulatra.

Saját, kezdetben, vagy túl sokáig is, őt nagyon is kesztyűs kézzel kezelő pártcsaládja tette végül taccsra. Az EPP zárta karanténba – akárhogy is próbálják ezt politikai kommunikációval, alternatív tényekkel és posztigazságokkal elfödni, mondván, hogy önfelfüggesztés történt –, hogy még kampányidőben is érezze:

aki Putyin/Erdogan útjára lép azt kiközösítik a jobb klubokból. Lassan és szívós munkával sikerült Magyarországnak a „Keleti Nagy Testvér” fele való átfordítása, de Orbán mindent megtett az utóbbi évtizedben, hogy ez sikerüljön.

És amikor már a Visegrádi négyek konjunkturális kohéziójának is vége szakadt, mert Orbán ott is túl radikálisnak tűnt, az alt-right és a putyinizmus szóvivőjének, akkor most Balkán-bajnok szeretne lenni, ha lehet, de a kilátások itt is borúsak. Ma sem Szlovákia (újonnan megválasztott elnökasszonya révén biztosan nem), Csehország vagy Lengyelország (ahol az őszi választások a Kaczyinszki-buktát vetítik előre) nem követi a putyinizálódás útját, amit Orbán tanácsadói „illiberális államnak” neveztek el nemrég. Maradt a román hatalom a Dragnea and Co esetleges szövetségesnek, csakhogy itt bonyolultabb a hatalom helyzete és nincs kétharmad, ami mindent vinne. De van államelnök, aki mindeddig ellenállt a demokratikus intézmények végletes kiürítésének és a fékek és ellensúlyok rendszere kiiktatásának. Határozott lépéseket tett a román hatalom, nem kis valószínűséggel a Fidesz itteni fiókpártjainak kezdeményezésére/közvetítésével is, az orbánizmus irányában, de a folyamat bukdácsol, és könnyen lehet, hogy lassan vége szakad. Szóval nem véletlen, hogy bejelentették, hogy Orbán Erdélyben fog kampányolni május elején (az időzítés minden bizonnyal arról is szól, hogy ha nacionalista ellen-hullámokat kavar, akkor azt még használni lehessen, „lemenni kutyába” és román-ellenes jelszavakat hangoztatva, a szavazókat ijesztgetni a kampányfinisben).

Nem maradt már a magyar kiskirály számára hely az EU-ban csak a legvégeken, ott ahol – etnonacionalista lózungokkal – esetleg még mozgosítani lehet szavazókat, a kérdés csak az, hogy mivel és mire?

Kezdjük az elvi résszel, ami helyből zavaros, sőt ellentmondásos, mert nem jelent semmi különöset a köpönyegforgatás Orbánnak (hajaj, az csak igazán az eleme), hogy most elkezdjen hirtelen az EU és annak fontosságáról papolni, csakhogy. Ez biza hiteltelen, különösen abban a (neo)tradicionális közegben, amit a rommagyarság többsége magáénak vall: az orbáni PR, és populista politikai diskurzusai – befogadó oldalon – „tanult cinizmus”-ra apellálnak. Abban a közegben működnek, ahol a kommunikáció tartalma lényegtelen, változó, sőt önellentmondó is lehet, mert az emberek, a vezéren kívül, „úgymond semmiben sem hisznek”, és sajnos ez ma a magyarországi közeg. Nem mintha a rommagyar politikai klíma nem lenne paternalisztikus, ahol a többség egy autokrata vezér szavát lesi. De egyfelől Orbán szpícs, és bankett után hazamegy, és hozzá fogható helyi vezér, karizmatikus politikus (Kelemen Hunor például évek óta – amióta egy Sepsiszentgyörgyi rendezvényen kifütyülték – ódzkodik a spontán népfürdőtől), nincs. Ezért, hogy úgy mondjam, a rommagyar választó még szó és tartalomfüggőbb, konkrétabb, kézzelfoghatóbb ígéreteket vár. Másfelől, és ezzel összefüggésben,

ha Orbán majd az EU-t élteti, hiteltelennek fogják tekinteni, hiszen eddig kivont karddal ment neki Brüsszelnek

(ne áltassuk magunk, ez sokaknak nagyon tetszett errefele is). És most ha egy-egy egyszeri fellépésben az EP-s szavazásra buzdít, az biza bizarrul fog hangzani, faramuci egy helyzet. Ne feledjük azt sem, hogy az Orbán föllépéseit az a Fidesz fiókpárt szervezi, amelynek népszerűsége meredeken csökken, amelyre csak legyintenek, és ezt a kiábrándultságot az EP választásokkor lehet a leginkább megmutatni – nem is azzal, hogy más pártokra szavaznának, hanem, az abszenteizmussal –, mert Brüsszel messze van, és az ottani képviselők (a meglevők, hogy a potenciális újakról már ne is szóljak) kvázi ismeretlenek.

De vessünk egy tekintetet az úgynevezett technikai kérdésekre, amelyek azt fogják eredményezni – nagy valószínűséggel –, hogy azok is megzavarodnak, akik eddig valahogyan tudomást szereztek, az EP szerepéről, működésmódjáról, lehetőségeiről, stb. Mert most Orbán és határon túli csatolt részei úgy kommunikálnak, mintha az EP-ben létezhetne „Kárpát-medencei magyar összefogás”, vagy mi. És mintha a megválasztott képviselők nem saját, illetve pártcsaládjuk véleményét, hanem nemzetüket/államukat, vagy valamiféle nemzeti együttműködést képviselhetnének az EP-ben. Az EP a szó szoros értelmében parlament, azaz alapja a képviselők szabad (nem imperatív) szavazata, illetve az ott képviselt pártokból összeálló frakciók egyeztetett szavazatai. Márpedig most éppen az a helyzet, hogy Orbánnak nincs frakciója az EP-ben, a Fideszt ugyanis felfüggesztette saját pártcsaládja és ezért egyelőre a senkiföldjén, elszigetelve és magányosan bolyong, a szélsőséges, EU-ellenes pártok irányába, illetve keletre, Putyinra tekintgetve.

Az a valós helyzet, hogy egyelőre a Fidesz határon túli (illetve inneni) szatellitpártjai, beleértve a KDNP is, az EPP-hez tartoznak, míg a Fidesz többé-kevésbé nem, illetve nincs beleszólása a pártcsalád kampányába.

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy pártjának „biztosan lesznek olyan politikai üzenetei, melyek találkoznak majd a Fideszével”, azaz ő maga is óvatosan fogalmaz, és persze félrevezetően, hiszen úgy tesz, mintha nem Orbán diktálna. Sőt, egészen biztos, hogy Orbán azt mond majd, amit csak akar, az itteni kampányban is, és nem kizártak meglepetések, ahogy az már itteni megszólalásaikor történni szokott (az idén két tusványos biztosít pódiumot a populista idólumnak). Orbán biztosan elviszi a showt, ő lesz a bálkirály, ahol és amikor részt vesz itteni kampány-rendezvényeken. Csakhogy jönnek a hétköznapok és azok másképpen kódoltak: azt minden józan rommagyar szavazó tudja, hogy nekünk nem kevesebb, hanem több EU-ra van szükségünk, és hogy aki az etnonacionalizmust élteti, promózza, az biza a „románok malmára hajtja a vizet”. Aki arról papol, hogy Magyarországon nincs és nem is lesz multikulturalizmus, az itteni gondjaink megoldása ellen lép föl, itt bizony a multikulti a megoldás az interetnikus kapcsolatok „tűrhetővé” tételére, és az idegengyűlöletet nem gyakorolni, hanem valahogyan elviselni szoktuk, megküzdeni vele (ahogy a szakirodalom tárgyalja a kérdést).

És még egy gondolat, amennyiben Orbán itt kampányol, üzenete azt fogja jelenteni, hogy rommagyar kettős állampolgárok szavazatait akarja, arra buzdít, hogy rá szavazzanak, még akkor is, ha itteni szavazásra biztat.

Így aztán meglehet nem növeli, hanem az átszavazással csökkenteni fogja itteni fiókpártja(i) esélyét az 5%-os szavazatarány elérésére.

 Elnökök lennének

Magyari Nándor László
-
0
 Elnökök lennének

A jelenlegi elnök, első mandátuma alatt nem volt sem „játékos”, a szónak abban az összekacsintós, hogy ne mondjak csintalant, értelmében, de lényegében negatív aurával és befolyással, mint Traian Băsescu volt, és nem volt „álmodozó értelmiségi” sem.

 

Emil Constantinescu, aki a ’89-es fordulatot követően, első volt a valóban rendszerváltó elnökök/politikusok között, hiszen Ion Iliescu a létezett szocialista rezsim fiaként, annak csak meghosszabbítója volt, és maradt: Ceaușescu „emberarcú változata”.

Mindent egybevetve Iliescut a román Kádárként jellemezhetjük, akinek sikerült desztalinizálni a megörökölt politikai rendszert, mondjuk úgy nyitottabbá és élhetőbbé tenni, viszont demokratikussá és hatékonnyá változtatnia, a viszonylag kedvező körülmények ellenére sem tudta.

Constantinescu, az első ellenzéki, művelt értelmiségi, nem indult második mandátumért. Egyfelől a jóérzés – annak a tudata, hogy keveset vagy szinte semmit sem tehet az elnöki pozícióból – késztette erre, de és másfelől főként az hogy, ahogy fogalmazott: „legyőzték a titkosszolgálatok”, amelyek fölött 4 éves mandátuma alatt sem sikerült megszereznie a kontrollt.

Amint mostani egyik vetélytársa ragasztotta rá és minden bizonnyal helyezte föl az elnöki jelzők táblájára Klaus Johannis első mandátumában leginkább „tűzoltó” volt, aki legtöbb energiát arra használt el – amúgy komótos, régivágású, németes úriember lévén, meglehetősen energiatakarékosan működött –, hogy megakadályozza a kormányzó többséget a demokratikus fékek és ellensúlyok magyar módira való fölszámolási kísérleteiben. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyiben és milyen konjunktúrának köszönhetően sikerült is ez neki, de nem volt igazán „atom tűzoltó”, ahogy magát jellemezte, mert követő módon és olykor egyenesen lemaradva az eseményekről, vagy pusztán konstatálva azokat oltotta a tüzet, viszont azt soha nem maga rakta, mint elődje Băsescu tette.

Klaus Johannis

elnöksége teljes idején „ellenzékből” elnökölt. Első korszakában egy – akkor is a leginkább a posztkommunista PSD támogatásával működő – de formailag technokrata kormány mellett, azután pedig a „paloták közti” (az elnöki, azaz Cotrocen-i palota és a Victoria téri kormánypalota közötti) háború egyik szereplőjeként, nyílt ellentétben a kormányzó hatalommal és annak mára bebörtönzött vezérével Liviu Dragneaval. A dolog mostani állása szerint Johannis legyőzte ellenfelét és a hatalomhoz, az erősebbhez való csatlakozás (bandwagon effect) mindig is jellemezte a román politikai mezőnyt, ezért a belpolitikai szcénán ő a fő szereplő. És persze Johannis pozitív külföldi imidzse is teszi, hogy toronymagasan vezeti a közvélemény-kutatásokat, és hogy minden valószínűség szerint novemberben új mandátumot szerez. Ha a saját térfeléről – legalábbis elvi és a jórészt azonos szavazóréteget megszólító –

Dan Barna

nem indult volna elnökjelöltként, valószínű a jelenlegi elnök első fordulóban megszerzi a voksok többségét. Biztosan van az a spin doctor, aki érti a Dan Barna jelölését, viszont szempontomból indulása érthetetlen és értelmetlen. Az új politikai formáció jelöltje (USR-PLUS), aki minden bizonnyal bírja a (nagy)városi yuppik és mindenféle szabadúszó, de a nyugatotjárt, aktív és többnyire optimista hipsterek többségének bizalmát is „jó arc”, CV-je, eddigi megnyilvánulásai bizonyítják ezt. Csakhogy éppen mert habitusánál fogva hajlamos egyfelől az önmegtartóztatásra (mecsoda pozitív tulajdonság ez egy politikusnál a „volt” való valóságban!), arra, hogy ne kövesse ellenfeleit, amikor azok „lemennek kutyába”, amikor teljes gátlástalansággal lépnek föl a politikai színpadon, veszíteni fog. Másfelől Dan Barna nem az alternatív tények és posztigazságok embere – ebben is hasonlít Johannisra – hanem sokkal inkább a populista (és nem egyszer demagóg, azaz divatos) politikus ellentéte. Dan Barna a jövő embere, legalábbis ez körvonalazódik és tandemben Dacian Cioloș-al nagyon is elképzelhető, mint az „új pártok” képviselői fogják uralni a román politikai szcénát a jövőben, de egyelőre, ahogy mondani szokás not yet. A mostani jelöltsége élesen szembehelyezi a jelenlegi miniszterelnök-asszonnyal, aki Dragnea elnök-jelölti hangja, az illiberális populizmus képviselője (nem összetévesztendő a lassan „klasszikus román nacionál-kommunista” hullám képviselőivel, akik a futottak még kategóriában játszanak). Szóval a fölső házban a harmadik

Viorica Dăncila miniszterelnök-asszony

elnök-jelölt, ha nem is különösebb meggyőződés, de a „hátország”, a párthagyomány, a vidéki kiskirályok egy részének presztízse kötelezi erre. A PSD „üdvöskéje” a nemrég még spárgán rángatott Dragnea-baba jelölése abszurd, de van neki rendszere, azaz beágyazott, le-, illetve bejáratott pártapparátus van mögötte. Sokféle és sokrétű az a konglomerátum, amit a hölgy „megörökölt” – ugyanis a legfőbb politikai donor-párt, a poszt-szocialista Iliescu-féle párt, amelynek mintegy bomlástermékei a „hagyományos nacionalista-populista” pártkezdemények – de, még mindig a leginkább beágyazott, a legtöbb vidéki polgármestert és tanácsost adó tömegpárt. Dăncila „csak” a második fordulóba jutásért száll harcba – amint jelzi is – viszont arra valóban esélyes, a hölgy viszont egyáltalán nem a jövő, ő a múlt, a reziduális poszt-kommunista párt, kissé primitív, románul is helytelenül beszélő, tajdag és kiszolgáltatott képviselője a vidékiségnek, a kisembereknek, akik lényegében apolitikusak, de még mozgósíthatók: vénasszonyok nyara. Ugyanakkor a kis-, és apró-jelöltekkel összevetve, akár húsz százalékra és második fordulóra is esélyes, és aztán ott van a

futottak még kategória, amelyben egyik reakciós és rolleres.

A humormentes ember viccelődései – az álmoskönyv szerint – visszájára szoknak elsülni, ezért a roller már-már megelőlegezetten „szopóroller”-é válhat, ugyanis a FfP vezérének jelzett tulajdonsága, savanyúvá teszi. Persze jelképesen, az e-roller, menőnek tűnik, csakhogy vélhetően ennyit tud és gondol a környezetvédelemről, oszt jónapot. A roller lehet a hibás azért is, hogy Kelemen második fordulóban, sőt államelnöknek látja/láttatja magát, elnöki stand up-osnak, meg Johannisnál magasabbnak (ellenőrizetlen az a „hír”, hogy a valóságban is az) és ez nem vicc, hanem populista kampánypropaganda!

De ne időzzünk sokat a politainment (a vicces politika, a paródia) témájánál, mert lényegesebb dolog is fölmerül a jelölttel és vállalkozásával kapcsolatban. Ugyanis itt volt/van a jó alkalom, hogy a rommagyar jelölt a progresszió mellé álljon, mert nem hiszem, hogy ezúttal föltétlen Fidesz elvárás szerint kellett volna pozicionálnia. Hogy Dan Barna-t jelölte ki a FfP fő ellenfélnek, vagyis az új, alulról szerveződő párt jelöltjét, aki igyekszik a rommagyarokat is megszólítani, immár saját ízlést, a rommagyar politikai mainstream saját jogon való végleges elköteleződését jelzi, a populista (eredetileg illiberális, manapság keresztény szabadságos, de lesz ez még egyéb is) kurzus, az orbánizmus mellett. Kelemen Hunornak jelöltetnie kellett magát, mint mondja is megőrizendő a hagyományt, csakhogy.

A választott út, vidáman e-rollerezve, egyenesen a zsákutca falának vezet: a nihilbe.

Alászolgája Főnök, s respekt

Magyari Nándor László
-
0
Alászolgája Főnök, s respekt

Végleg populista fordulatot vett a rommagyar politika, nemcsak esetenként, azaz kampányban, hanem immár eldőlt, hogy minden vonatkozásban Orbánt követi és egyelőre úgy tűnik nincs visszaút.

A populizmus sajátja, hogy nemcsak az erőforrásokat és lehetőségeket akarja társadalmi szinten szétosztani, pontosabban újraosztani, hanem a becsületet, tiszteletet (igen, a respektet) és elismerést is, a diskurzusok szintjén legalábbis, előnybe hozva a „köznépet” (a plebst, amelyet a populista politika megcéloz), akitől, állítólag, megtagadták azokat. A populista diskurzus azt föltételezi, hogy az elit elvonta a plebs-től, az újradefiniált köznéptől, a javakat és az elismerést, stb. A legszegényebbek, a kisebbségek (bevándorlók, vagy helyiek), pedig másságukkal fenyegetik a köznép biztonságát, aki így a populista politikusok és formációk védelmére szorul. A „köznép” nevében föllépő populisták viszont egyetlen érvet tudnak fölhozni arra, hogy miért akarnak hatalmat, ti., hogy többségben vannak, azaz a populizmus magjához tartozik a többségi elv (majoritarianism), melyet szembefordítanak különösképpen az elit, de a legszegényebb rétegek elvárásaival, életmódjával, tudásával, tapasztalatával, stb.

A „kisebbségi populizmus” éppen ezért abszurd, contradictio in adjecto, aki a nép/nemzet nevében beszél, az – szándéka szerint – a többséghez szól (ezt mondta Orbán Viktor első kormányzását követően, amikor a radikális populizmus útjára lépett: „a nemzet nem lehet ellenzékben”), sőt annak a nevében követel.

A populista többségi elv arra a radikális következtetésre jut, hogy az általa meghatározott köznép, maga a nemzet, aki nem tartozik a köznéphez az a nemzetnek sem része, hiába állampolgára egy államnak.

Így az anti-populista elit és a legelesettebbek, akik között Magyarországon jelesen egy kisebbséghez tartozókat lehet beazonosítani, nemzeten kívüliek, vagy legalábbis nemzetidegenek.

De ellenségek lesznek azok az intézmények – fékek és ellensúlyok rendszere – melyek nem rendelődnek alá automatikusan a „többségi elvnek”, innen az illiberális fölhördülés, a média egy része, az igazságszolgáltatás és minden egyéb viszonylag független intézmény ellen.

Nos, ha megvizsgáljuk az Orbánt – immár egyre nyíltabban – (kényszerűségből, vagy sem) fölvállaló, sőt egyenesen „lemásoló”, magyarán radikális populista fordulatot vett rommagyar politikai mainstream ténykedését kiderül, hogy minden olyan konjunkturális vagy sem, összetevő adott, mi több a korszellem is kedvező, ami a populista politika egy sajátos formájának kialakítását segíti. Különössége a helyzetnek, hogy a FfP semmit sem kell tegyen azért, hogy az orbáni politika szárba szökjön – ellene kellene tegyen, de ez más kérdés – és az orbánista populizmus eluralkodjon, hiszen a rommagyar közönség közvetlenül a magyarországi média által hagyja magát fertőzni.

A magyarországi elfideszesedett, megszállt köz-, illetve kormánymédiára ráhangolt közönség számára csak megerősíteni kell a populista propagandát és jelszavakat, „csatlakozni a többséghez”, és a népszerűség garantált.

Megvan arra nemcsak a plebstől jövő erős igény, hogy a populizmus szárba szökkenjen a rommagyar társadalomban, hanem az eszköz is, ennek elterjesztésére, a magyarországi mainstream „média rejtett üzenete” ugyanis, azokat az etno-nacionalista érzelmeket és attitűdöket hívja elő, illetve erősíti föl, melyek nálunk is régóta a lappangó közvéleményt jellemzik. Nem kell a szomszédba mennünk kis idegengyűlöletért, kirekesztési gesztusokért, elitet, illetve a legelesettebbeket lesajnáló magatartásért, mi több a helyi konjunktúralovagok is készen állnak – itt a mainstream rommagyar politikai osztályra gondolok –, a populista politizálást kisebbségi mezőnyben színre vinni. És akkor még nem szóltam a rommagyar társadalom foglyul ejtéséről, mely egyfelől a bűvös parlamenti bejutáshoz szükséges küszöb elérésével operál, másfelől meg a mediatikus tér – pontosabban az írott és közvetített média – megszállásából, a politikai cenzúra egyértelmű bevezetéséből nyeri hatalmát.

Legyen populista a román hatalom is

Van viszont egy óriási akadálya a kisebbségi populizmusnak, mégpedig a „reális” etnikai/nemzeti többség, azt gondolni ugyanis, hogy egy kisebbség sikerrel játszhat többséget a politikai mezőnyben, vagy a társadalom bármely szegmensében, több mint önbecsapás, a kisebbségi közösség politikai elárulása.

A kisebbségi politizálás uszkve 25 éve arról szólt, hogy

a kisebbségi jogokat az általános emberi jogokból és az állampolgárokat egyenként megilletőkből levezetve kell – adott esetben pozitív diszkriminációval (affirmative action) is – létrehozni, illetve megvédeni.

A populista fordulat viszont, egyfelől azt hozta, hogy már sem az elit, sem a legelesettebbek (nevezetesen a magyarul beszélő, magyar öntudattal is rendelkező romákról van szó), de a szórványban élők igényeit sem kell figyelembe venni csak az, elvben legalábbis, Orbánra szavazó plebs számít. Ezzel beszűkül az a választói társadalom, melytől azután szavazatokat vár a politikum (most még lehetett Kárpátokon kívül vásárolt szavazatokkal 5%-ra teljesíteni, de a hurok egyre inkább szorul), belső határvonalak jelennek meg a rommagyar társadalomban – ismét csak magyarországi mintára – melyek hosszú távra is megosztják a közösséget, stb. De a kisebbségi társdadalom elárulását, az eddigi politizálás feladását leginkább az adja, hogy a rommagyar politikai mainstream nemcsak populista fordulatot vett, hanem az orbáni politizálást közvetíti a bukaresti politikai osztály fele.

Az elmúlt három esztendőben Kelemen Hunor és pártja a PSD mellett kiállva egyenesen sürgette egy olyan román hatalom kiépülését, mely – a populizmus sajátosságából fakadóan – nemcsak potenciálisan, hanem tőlegesen sem lehet más csak kisebbség-ellenes.

Hokiakadémiát Sadova-ra

Kibújt a szög a zsákból, hiszen Kelemen Hunor azt ajánlja (egy a „román multikulturalizmusról” szóló ifjúsági rendezvényen a monokulturalista, élesen multikulti ellenes Orbánt egy ilyen rendezvényen promotálni önmagában is gáz), hogy a román kormánynak (vagy nem is tudom ki, mert most éppen az a helyzet, hogy ha valaki megkérdezné a miniszterelnök asszonyt, hogy kik alkotják legálisan és legitim módon a kormányát, minden bizonnyal nehezére esne a miniszterek nevét fölsorolnia), vagy hatalomnak „le kellene másolnia Orbánt”. Egyelőre csak a határontúli románság vonatkozásában, de, mintegy magától értetődő módon, minden egyébben is, hiszen a hatumák orbáni támogatási rendszere szerves következménye belpolitikájának. Magyarán azt üzeni a rommagyar pártvezér a román ifjúsági képviselők által a román hatalomnak, hogy átláthatatlan módon, klientúrát építve, (könnyen kiderülhet, hogy illegálisan) nagyobb költségvetésből származó összeggel támogassa, saját belátása, azaz kénye-kedvének megfelelően a határon túli románságot, hogy több foci- illetve hokiakadémiát Moldovába!

Egy populista jelszó

A Respekt a populista politikai mezőny azon pontját jelöli (mondhatni az abszurd boncasztal), amelyen Orbán Viktor és Liviu Dragnea – mostanában via Viorica Dăncila – találkoznak és olyan trumpista módra, nagy-Romániáról és nagy-Magyarországról álmodnak,

ami éppen a két reálisan létező ország és a mindenféle kisebbségek kizárásával jönne létre. Hogy mit keres ott a FfP és Kelemen Hunor, az már az árulás természetrajzához tartozik, a rommagyar vezér ugyanis, olyan áruló, aki Esterházyval szólva, nem vállalja az árulást. Az előkampányban bedobott Respekt jelszó nem légüres térben, hanem a radikális populista fordulatot kifejezendő került meghírdetésre, hogy világos legyen nemcsak az orbánizmus, hanem a román populisták fölvállalása is (Dragnea kampányolt a májusi EP választásokkor a „nagyobb respektet Romániának”, jelszóval).

A megfordított R betű a FfP elnökének keresztnevében, mellyel az aláírásgyűjtést „díszítették ki” még jelez némi – talán – lelkifurdalást, de leginkább a rejtőzködést, a fel nem vállalt habitust jelzi. Egyfelől, mert biztos a bukásban, amit statisztikailag is be lehet lőni – minden ellenkező szóvivői elmaszatolási igyekezet ellenére – hiszen egy pártvezérnek ildomos, sőt kötelező hozni pártja szavazatarányát. Másfelől a már máskor is jelzett politikai árulás elrejtését (szereptávolítás) szolgálja: „hisz nem is én vagyok, valakik nem csak az R betűt, de a személyt is eltévesztették és tévedésből helyezték plakátra” – sugallja a főnök.

A szimbólumok sajátja, hogy többértelműek, és más-más kontextusan akár egymásnak ellentmondó jelentést hordozhatnak, de a most felszínre került politikai szimbólumok, leginkább a populista fordulat visszafordíthatatlanságát jelzik: új rommagyar politikai formáció(k)ra és politikusokra van szükség, ha nem akarunk a szakadékban kikötni.

 

*Sadova, az a Moldova Köztársaságbeli falu, ahonnan Igor Dodon, moldovai elnök származik. És köztudott, hogy nemcsak Felcsúton működik közpénzből grundolt fociakadémia, hanem Csíkkarcfalván – Kelemen Hunor szülőfalujában – magyar közpénzen létrehozott (egyébként, hogy érdekesebb legyen katolikus alapítvány által működtetett) hokiakadémia.

Az abszurd, „amiben élsz”

Magyari Nándor László
-
0
Az abszurd, „amiben élsz”
Az EP választásokkal fordulatot vett és kiteljesedett a rommagyar politika és végképp elköteleződött a nacionalista-populista – a putyini Oroszországból érkező, de hozzánk közvetlenül Magyarországról importált – Orbán-féle politikai kommunikáció. Bebizonyosodott ugyanis, hogy nem egyedi és kivételes kampánykommunikációs jelenség volt a „lemenni kutyába” jelszó, és a nacionalista szélsőséges hangnem, amit „erdélyi pragmatizmusként” jelentettek be a májusi kampány előtt, hanem a Fidesz itteni fő fiókpártjának (FfP) elsőrendű kommunikációs stratégiája.
Anélkül, hogy különösen hosszabb elméleti fejtegetésbe mennék bele itt és most, érdemes és fontos megjegyezni, hogy a populizmus, mint „diszkurzív és stilisztikai sorozat” (repertoire) sokértelmű, és sok szempontból bizonytalan, meghatározatlan fogalom. Minden esetre az a jellemzője, hogy szervesen összekapcsolódik – régiónkban szinte mindig – a nacionalizmussal, ahogyan azt Roger Brubaker egy nagyon friss tanulmányában kifejti (Brubaker, 2019:Populism and Nationalism), és ebben az összefonódásban mind a populizmus (amikor a „népre” utal, akkor egyszerre a plebs-re, illetve a köznépre, a szuverén népre, valamint a lehatárolt és különálló közösségre, nemzetre), mind maga a nacionalizmus is többértelmű fogalom.

A populizmus elsősorban egy vertikális skálán jelöli ki az uralkodó elitet (de nem saját elitjét is, akit elfogad, illetve erősít), a köznépet, és alatta a „nincsteleneket”, az underclasst, a kisebbségiek csoportját.

Szembe fordul nemcsak az elittel, de a legalsóbb osztályokkal is, többségi szempontjának megfelelően pedig a kisebbségekkel, legyenek azok etnikai, vallási, szexuális, vagy másmilyenek.

A nacionalizmus pedig egy horizontális térben különíti el a „mi”-t a „mások”-tól (othering), a saját közösséget az idegenektől, és erősíti az intoleranciát a másokkal szemben.

Ha egy-egy nemzeti társadalom esetében mindkét dimenzióban megfigyelhető – bár továbbra is zavaros – fogalmak összekapcsolódása és tényleges működése zavart okoz(hat), egy kisebbségi társadalomban, mint amilyenként a rommagyar szeret magára tekinteni, még bonyolultabbá válik a képlet.
A nacionalista-populista szempont, melyet Orbán és tsai, a magyar társadalomban uralkodóvá igyekeznek tenni, t.i. hogy megvetik, sőt démonizálják a nem saját elitet, valamint idegennek és kirekesztendőnek tekintik őket, nemcsak elvben, hanem az intézményes ellehetetlenítéssel a gyakorlati politizálásban is, nem működhet nálunk. Ugyanakkor a kisebbségi helyzetben az orbáni kirekesztő, megbélyegző, lesajnáló és még nagyobb nyomorba taszító magatartás, ami a szegényekkel, az underclass tagjaival, a romákkal és szándék szerint a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos, nemcsak megvalósíthatatlan, hanem teljességgel abszurd és kontraproduktív a kisebbségben élő rommagyarság számára. A többségi szempont alkalmazása a kisebbségi társadalom (ön)felosztására ugyanis abszurd helyzetet teremt, hiszen ott van a másik dimenzió, amelyben kisebbség vagyunk és, ha velünk szemben alkalmazzák a nacionalista-populista politizálást, gyakorlatilag, kirekesztésre, alárendelésre, sőt a többség megvetésére számíthatunk.
Visszatérve eredeti problémámhoz, az újonnan kinevezett politikai szóvivő pozicionálását – mely nem kétlem, hogy híven tükrözi megbízó pártját, a FfP álláspontját – elemzem, nagyon röviden, abból a szempontból, hogy hogyan mutatható ki benne a Magyarországról importált nacionalista-populista diszkurzus minden jellemzője.
Az előzményhez tartozik, hogy az elmúlt mintegy három esztendőben a FfP a vezető román kormánypárt támogatásával, a mellette való elkötelezettséggel és elsősorban a törvényhozásban megnyilvánuló támogatásával, a magyarországi nacionalista-populista politika közvetítőjeként működött. Viszont sikerült azokat az áthidalhatatlan ellentmondásokat, melyek a nacionalista-populista politikából immanensen származnak, többé-kevésbé elrejteni. Az FfP csak kívülről és a háttérből működött együtt, illetve közvetítette az orbánista tervet Dragnea és társai féle, és csak néha vált láthatóvá ennek a ténykedésnek az igazi motivációja, a legtöbb halandó, maga a plebs, a populista politizálás által megcélzott rommagyar többség sem érti/értette az elköteleződés motivációját és nem látta hozadékát. Elsősorban Márton Árpád, és képviselőtársai jogi ámokfutása – jelzett képviselő egyenesen alalnöke volt az azóta csendben megszüntette Iordache-féle külön jogi bizottságnak, mely Dragnea pártelnököt megmentendő, szabta volna magyar mintára az igazságszolgáltatást – jött át a közönség fele. Ilyenkor pedig a mindent elöntő horkolós és félrevezető jogi csűrés-csavarás, ügyvédi zsargon, vagy egyszerű halandzsa altatta el az arra fogékonyakat, aztán – a média kiszolgáltatottsága okán – a hullámok gyorsan elültek. Jellemző, hogy nagy csendben és minden nyilvánosság mellőzésével – apropó nem volt egyetlen újságíró sem kíváncsi az érintett és a FfP érveire – Mártont kivonták nemcsak a különbizottságból, hanem a jogiból is és áthelyezték a kulturális parlamenti bizottságba. Nos,

Dragnea és társai, főnökük bebörtönzésével, lényegében, elbuktak, utóharcok folynak, de a május 26-i bukás helyrehozhatatlan, a szocialista utódpárt hanyatlása visszafordíthatatlan.

Ez a helyzet lehetőséget teremtett a váltásra, arra, hogy a FfP kis bátorsággal kiszabaduljon a Bukarest és Budapest tengely szorításából és a nem populista és nem nacionalista térfélre pozicionáljon a román politikai mezőnyben. Viszont egyáltalán nem ezt tették, sőt az FfP némileg eltávolodva a fő baloldali populista (tettes)társaitól, akikkel eddig együtt menetelt, a jobboldali populisták irányába nyitott és fő ellenfélként a nem populista és nem nacionalista, de a progresszív és Európa-párti USR-PLUS-t, az „új típusú” pártot jelölte ki, sőt vehemens megnyilvánulásaik láttán, egyenesen ellenségként kezeli. Elköteleződésüket a nacionalista-populista mezőnyben csak megerősítették azzal, hogy egy a kampányban az élesen ilyen és ugyanakkor EU-ellenes diskurzust hangoztató politikust – Hegedüs Csillát – nevezték ki szóvivőnek, aki rövid szünet után megújult formában és demagóg hangsúlyokkal követi a kampánybeli „diszkurzív stílus repertoárját”.
Az új szóvivő első román nyelvű megnyilvánulása többnyire csak az abszurd Ionesco-i csúcsait fenyegeti, akkor amikor egy román nyelvű video-üzenetben, kiemel Dan Barna (USR elnök-jelölt) Marosvásárhelyen elhangzott beszédéből egy szövegrészt, azt áthelyezi egy etnikai-nacionalista közegbe, azután fölrója neki, hogy úgymond „átlépni” és nem megoldani akarja a kisebbségi kérdést. Ez pedig többszörösen megtörtént máris – még akkor is, ha románok nem igazán tömegesen szavaztak magyar jelöltre –, hiszen már a legelső szabad választásoktól kezdődően magyarok szavaztak román jelöltekre (különösen az elnök, illetve polgármester és megyei tanács-elnök választások második fordulójában, ahol nem is volt más opciójuk). És az is megtörtént, néhány népszerű magyar jelölt esetében (többek között Frunda György és Eckstein-Kovács Péter vonzottak ilyen szavazatokat), hogy románok rá szavaztak. Különösen faramuci helyzet, igen abszurd ez is, csak nagyon kevesen veszik észre, akkor kiforgatni szavait és megtámadni a progresszív interetnikus párbeszédre hajló jelöltet, amikor nemrég az EP választásokon sok déli- és moldovai megyebeli román szavazott a FfP-re és ezzel lehetővé tette az 5%-os küszöb elérését a párt számára.

Hegedüs Csilla, illetve a mögötte dolgozó kampány-csapat által elkövetett dezinformációs eljárásnak neve van a szakirodalomban, mégpedig a kontextus önkényes áthelyezése. Ez a művelet manipulációs potenciálját abból nyeri, hogy először egy – ellenfélnek, vagy ellenségnek tekintett, minden esetre bírálni, sőt lejáratni kívánt – politikai szereplő diskurzusából önkényesen kiemelnek egy-egy passzust (nem megengedett kiemelés) és azután áthelyezik egy másik, általuk kitalált, illetve önkényesen asszociált kontextusba.

Azzal, hogy egy-egy tényt, ami az eredeti kontextusban nyert egyféle értelmet, hamis kontextusba áthelyezve, eltérítve, illetve új értelmet adnak az eredeti ténynek, mely egy eredeti szövegösszefüggésben mást jelentett, mint amibe áthelyezték.
A megnyilvánulás lényege nem is a megvezetés, a manipuláció, hanem az FfP-nek a reakciós, nacionalista-populista politikai térfélre való pozicionálása, az orbánizmus mellett való erős elköteleződés. A FfP nem a szélsőséges nacionalista Gheorghe Funar (Kolozsvár egykori hirhedt polgármestere), vagy a gyanús, de az EP-ben szintén hasonló diskurzusokat produkáló Mircea Diaconu (és további mintegy húsz) jelölt ellenében, hanem a magyarokkal párbeszédet kezdeményező és semmiféle nacionalista populista diskurzussal elő nem álló Dan Barnat támadja. Az abszurd megnyilvánulása az is, ahogyan a szövegnek adott cím köszönő viszonyban sincs a tartalommal, nem megbékélni, hanem harcolni, másokat kitámadni akar a szóvivő és nyilván, pártja. A valóságban a jelölt arról beszélt, hogy az etnikai törésvonalat, legalábbis abban a vonatkozásban át kellene lépni, hogy ne etnikai alapon szavazzanak az emberek. A vehemens és manipulatív támadást azután egy nevetségessel igyekszik, mintegy enyhíteni, a szóvivő, amikor azt mondja, hogy Kelemen Hunor elnök-jelölt erénye, a ma is elnök Johannissal szemben, hogy „magasabb” termetű (lol). Ez a gyermeteg, biológiai vagy miféle érv hivatott a nacionalista-populista Kelement bevezetni a kampányba, egy szintén többnyire tartalmatlan és abszurd „Respekt” felkiáltással.
A szóvivő csak a fő csapás irányát jelöli ki, a lakájmédia apró figurái azután lefordítják, megcsócsálják, tovább torzítják az üzenetet, illetve erősítik meg a FfP propagandát, lefordítják „populista-demagóg nyelvre”, azokéra, akik elhiszik és soha nem kritizálják a központból jövő üzeneteket. Ezt teszi a nevetségességet kimaxolva egy ilyen neve leírására sem érdemes propagandista amikor, nemcsak elismétli, sőt fölnagyítja és kiszínezi a Dan Barna elleni eredeti támadást, hanem egyenesen a szótárban nem létező kifejezéseket próbál nagy igyekezetében elfogadtatni. Nem többet és nem kevesebbet mond a jelzett kliens, azaz ultralojális médiamunkás, hogy a progresszív jelölt „anarchoidi (Lol) jólfésültségével” tüntet, nevetséges, bár savanyú a nevetés, azt hiszem, még a propagandisták számára is.
Azt énekli Müller Péter Sziámi, hogy: „Csak hogy lásd azt az érdekes felhőt/Amiben élsz … Te olyan korban élsz e földön/ Mikor már minden annyira lealjasult/Hogy már neked sem lehet elég jó …”, és erre utalok én is.

Hej szóvivő, szóvivő …

Magyari Nándor László
-
0
Hej szóvivő, szóvivő …
Jó esetben a politikai szóvivő szerepe, hogy árnyalja, hogy (köz)érthetőbbé, adatoltabbá, kontextualizáltabbá tegye a politikusok diskurzusait, hogy mindenkor “rendelkezésére álljon” a médiának, hogy naprakész információkkal szolgáljon.
A szóvívő szerepe összeköttető kommunikációs szerep, és ezért nem csak a sajtón keresztül a közönséghez juttat el fontos információt, de a sajtótól, a közönségtől, induló kérdéseket, problémákat, a maga során, vissza-közvetíti a politikus(ok) fele. Olyan kommunikációs szakember tehát a sajtóközvetítő, aki alig vagy egyáltalán nem rendelkezik saját véleménnyel, csak közvetít a politikusok szövegeit teszi, névvel, arccal, és hanggal, illetve szövegekkel emészthetőbbé, illetve tájékoztatja a médián keresztül a nagyérdeműt.
Nos, sok évi gondolkodás után (ebből a kinevezett szóvivő csak két-három évre emlékszik, de hát egy újszülöttnek minden vicc …),

a Fidesz fő fiókpártja szóvivőt nevezett ki, aki, mint mondja “a politikai bikkfanyelvet tenné közérthetővé”.

Szóval helyből érdekes álláspontot vesz föl az új sajtóközvetítő és mindjárt azt mondja, hogy biza főnökei a politikai bikkfanyelvet használják, magyarán évek, évtizedek óta rosszul kommunikálnak, majd ő.
Nem tudom a román médiában hogyan mutatkozott be, de az biztos, hogy a magyarban nem érthetővé tétellel, hanem ködösítéssel, mellébeszéléssel kezdte. Miért? Mert arra az ártatlan kérdésre, mely valóban egy kis, “baráti” csapdát állít szóvivőnek és főnökének is (aki szintén kitért a válasz elől), hogy mit tekintene kudarcnak az államelnöki szavazatok esetén a párt, mellébeszél, sőt azokat a bikkfanyelvi kliséket ismételgeti, amelyeket főnöke már elterjesztett és egyáltalán nem értelmezi a már elhangzottakat. Mit kerülget szóvivő és főnöke? Hát azt, hogy Kelemen Hunor eddig is gyengén teljesített az elnökválasztások első fordulójában és föltehetően még gyengébben fog. És már előre menekül a felelősség elől. Hadd helyezzem kontextusba a dolgot, bemutatva az eddigi elnökválasztásokon szerzett rommagyar szavazatok számát és arányát, hogy értsük jobban, hogy mi a Kelemen Hunor és Hegedüs Csilla gondja.

Elnökválasztások első fordulójában leadott szavazatok száma és aránya 1996-2014
Szavazatszám
%
1.
1996
Frunda György
761.411
6.02
2.
2000
Frunda György
696.989
6.22
3.
2004
Markó Béla
533.446
5.1
4.
2009
Kelemen Hunor
372.761
3.83
5.
2014
Kelemen Hunor
329.727
3.47
Azt sugallja a szóvivő, a Kelemen Hunor rossz szereplését – rendre annyi szavazatot szerzett, mint a Frunda György szavazatainak a fele – a szavazók „haszonelvűsége” magyarázza, pedig nem. Kelemen Hunor népszerűtlensége, más összefüggésből is világosan kiderül, abból is ahogy ódzkodik nem általa verbuvált tömeg előtti megjelenéstől, és jó okkal. Kelemen egyetlen összefüggésben sem húzónév, nem képes csak pártja szavazatainak a felét besöpörni. Ez nagy valószínűséggel a mostani szavazáskor is így lesz, ha nem még gyengébben fog szerepelni, de ha cél sincs kijelölve, elbukni sem lehet, következmények nélküli a párt, mert a foglyul ejtett szavazók megengedik.
Egyébként, a szóvivő azzal is ködösít, hogy miért is indul az elnök, amikor egyfajta hagyományra sőt „böcsületre” utal, azt hiszem elfelejtette, hogy a jelszó nem a becsület, amiből kevés terem a mai politikai mezőnyben, hanem a „respekt”, ami viszont indokolatlan és semmihez sem kapcsolódik (ilyesmit kiérdemelni és nem Finkelstein-Habonyosan kikövetelni szokás). Kelemen Hunor azért indul, hogy az első körben Johannisztól és Barnától vegyen el rommagyar szavazatokat és ezzel támogassa a miniszterelnök-asszonyt, akiről, a maga során, az ő főnöke mondta, hogy: „komoly politikusnak tartja”, miután a börtönben ülő Dragneáról is volt elismerő szava. Hát így.

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Magyari Nándor László
-
0
Egy csókoltatás népies diplomáciája
Elhagyni az etika, a morális és ugyanakkor racionális cselekvést, különösen az ilyen politikai cselekvés területét és eljutni a szenvedélyek beláthatatlan és kiszámíthatatlan területére, sőt másokat is elvezetni oda, a legnagyobb árulás. Árulás még akkor is, ha sokféleképpen igyekeznek legitimálni – manapság, vagy inkább ismételten, leginkább a nemzeti hübrisszel és elfogultsággal ismétlik mantráikat, arról, hogy a szenvedélyek a nacionalista érzelmek, a gyűlölet és kirekesztés világába belépni félnünk nem kell, jó lesz.
És valóban, az elvteleneknek, rövid távon, jó, a carpe diem parancsa működni látszik, csakhogy a valóság – nem az alternatív tények és posztigazságok tükrében keletkező szimulákrum – fölülírja a pillanatot, a szenvedélyek felkorbácsolása a történelmi falig, a teljes csődig vezet. És közben a legitim érdekek vesztődnek el. A populizmus mai formái éppen errefelé, a szenvedélyek, sőt gyilkos indulatok és irracionális (illiberális, nem sokan jelzik, de a kifejezés, ahogyan az a “tusványosi handabandában” megjelenik t.k. az irracionális, a vezér benyomásai, szenvedélyei (lásd fociköztársaság), azaz kénye-kedve szerinti, önkényuralmát jelöli, akkor is, ha “keresztény szabadságként” /sic!/ köszön vissza a napokban) ötletek és személyes elvárások területére vezet.

Ezt viszont sem a korszellem, sem önmagában a populista módon újra meghatározott “nép”, de még a zsarnoki hajlamú vezér sem tudja átvinni, ehhez a különalkukat kötő, pénz-, valamint hatalomsóvár értelmiségre (ellenelit) is szükség van, mint kommunikátorokra, influenszerekre, rezonátorokra. Ezt pedig a lakájértelmiségi és hasonlóan behódolt médiamunkások oldaláról – régi, de elterjedt kifejezéssel – “az írástudók árulásának” lehet és kell nevezni.

Az egész felvilágosult hagyomány azon az alapvetésen épül, ami az állam dolgainak szabályozását és működtetését, azaz a politikai cselekvést illeti, hogy Montesquieuvel fogalmazva megőrizzük a “törvények szellemét”, azaz gátat vessünk a zsarnokságnak, a hatalommal való visszaélésnek. És sem ő, sem az őt követő generációk nem találnak más, erősebb és hatékonyabb, valamint elfogadhatóbb talapzatot a törvényhozásra, az állam, a köztársaság dolgainak intézésére, mint az erényt, ami erkölcsös, kiszámítható és az érdekeknek megfelelő cselekvést jelent (mondjuk így konyhanyelven). És érdemes itt egy rövid kitérőt tenni, mielőtt a politikafilozófiai szcénáról visszatérnék a politikai rögvalósághoz.
Kevés vita folyt arról – mert kétezertízben ennek még nem is volt igazán konjunktúrája, vagy ignoranciából, vagy nem is tudom miért – arról, hogy Orbán az illiberális állam építését nem 2014-ben, annak tusnádi bejelentésével kezdte. Hanem akkor, amikor egy tollvonással, akarom mondani egy alkotmányt helyettesítő (azután hetente módosítható) alaptörvénnyel,  kihagyják a köztársaság jelzőt Magyarország államformájából. Mert –

meglehet kevesen vették/veszik komolyan – de a köztársasági államforma nemcsak általában demokráciát jelent, hanem azt, amit a Nyugat-európai hagyományban liberális demokráciának neveznek és ami az AEÁ esetében szó szerint is republikánus hagyományt jelent!

A ma éppen bukdácsoló, a populista politika széljárásának kitett köztársasági eszme amerikai változata, a demokrácia működésének sajátos formáját jelenti, amelyben a bonyolult dolgokat nem közvetlenül a nép, hanem felkészült és jól informált polgárok által fölhatalmazott (bizonyos értelemben szakértői) csoportok hozzák meg. A képviseleti demokrácia amerikai formája – a köztársasági berendezkedés – szerves és elidegeníthetetlen része a fékek és ellensúlyok intézményes rendszere is (amit Trump, mint „mély államot” emleget (kistestvére a nálunk divatos „párhuzamos állam”), és kiiktatni kíván, egyelőre, és szerencsére, nem túl sok sikerrel). Szóval Orbán már a második miniszterelnöki mandátuma elején megszünteti a magyar köztársaságot és világosan jelzi, hogy minden olyan tényezőt – beleértve mindenféle, de akár csekély –, autonómiával rendelkező intézményt, mely a maga helyén ellensúlyt képezhet hatalmához, be fog darálni, ki fog golyózni, einstandol, egyszerűen megszáll, vagy megszüntet. És ezt teszi a határon túli magyarok minden szervezetével, pártjával és befolyásolható/kisajátítható, kolonizálható intézményével is. Szóval Magyarországon már kétezertíztől illiberális államépítés folyik, mégpedig a köztársasági eszme romjain, és ebben – amint a vezér mondja – „bármi megtörténhet”.

Következésképpen a majdani orbántalanítás első, de összetett lépése, a köztársaság visszaállítása kell, hogy legyen.

Aki nem óhajtja/bírja követni akár ki is ugorhatja a fenti eszmefuttatást, de hasznosnak gondoltam, mielőtt tulajdonképpeni témámra térnék, ami viszont nagyon rövid lesz. Azt mondja az illiberális Magyarország miniszterelnök-helyettese (a valóságban egy közepesnél is gyengébben performáló kis operettszereplő, hiszen csupán marginális kérdésekben, amilyen a hatumák helyzete, a vezér megítélésében, szilikatalinnal, kövérlászló and Co. mellett, henceghet) a tusnádi dzsemborin, hogy márpedig a magyar kormány (Orbán nevesen) anyagilag támogatja az „utódállomokbeli” magyar pártokat. S ha ez netán nem tetszik az utódállamoknak, hát „csókoltatja” őket és punktum. Viszont a dolog ennyivel el nem intézhető, mert egyfelől a lekezelő gesztus a környező államok felé, nem marad következmények nélkül, még akkor sem, ha az uborkaszezonban és fenyegető kormányválságban nálunk még nem robbant. Nem csak a lesajnáló „csókoltatás” (angol nevén a jó öreg f*ck up, olyan mint nálunk Florin Iordache parlamentben fölmutatott középső ujja) a gond, hanem a fennhéjázó anakronizmus, az utódállamozás is, hiszen száz év után nincs a régióban még egy olyan állam, mely magát utódállamnak tekintené/érezné, ha ugyan Magyarország ilyen és nem csak Semjén fővadász víziójában az. Egyszóval a „csókoltatás” még NER nemzetstratégiának is vékony, hát még valós diplomáciának, mely a kisebbségbe szorult magyarság helyzetének javulását elősegíthetné.
Problémás a külföldről érkező párttámogatás azért is, mert egyszerűen illegális, törvény tiltja, és bármikor kopoghat a nagyarcú politikus barátainál – egyelőre a félig behódolt MPP és az alig lélegző EMNP érintett a Fidesz fiókpártok közül, a fő FfP ugyanis kajánul mondhatja, hogy kulturális-kisebbségi szervezet és nem párt, de hát ez is csak eufemizmus – az ügyészség és az adóhivatal, és akkor?
Mert

az kizárható, hogy a magyarországi fővadász megvédje őket, meg nehéz is törvénytelen cselekményekben pert nyerni, ja, magyarellenességet kiáltani, populista és demagóg szövegeket puffogtatni azt (még) lehet.

Az érintettek hallgatásából úgy tűnik, hogy már az az alapvető immunreakció is hiányzik az itteni politikai osztályból, amivel nemrég még meg lehetett említeni – persze minden következmény reménye nélkül –, hogy

bocs, kedves „anyaországi politikusok”, de ti hazautaztok a kiadós öblögetést követően, a következményeket meg nekünk kell vállalni.

Ma már csend van, illetve Markó Béla, valamilyen régebbi beidegződés (vagy politikai kommunikációs munkamegosztás?) folytán szőrmentén bírálja a „mellészólásért” (sic!) Semjént, csak úgy szordínóban, de pontra nem teszi a nagyarcú és pökhendi „mellészólót”.
Egyszóval most az van, hogy mindenki le van itt sajnálva, akarom mondani csókoltatva van, és aztán azonmód kitört a szabadság, már akarom mondani a nyári munkaszünet. De, hogy egy menő rigmust tegyek a végére: „Winter is coming” („Jön a tél”), és a szénánk egyáltalán nem áll jól, ára lesz a pökhendi, lekezelő gesztusnak. Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, még egy darabig. De egyszer számot kell vetni azzal is, hogy ők és itteni fullajtárjaik, a mai rommagyar politikai mainstream mit tett, hova vezette az egyre fogyatkozó közösséget. És akkor a csókoltatás valami egyébre változik: nagy ára lesz a populista, alt right-os elhajlásnak, kemény és egyszeri, mert nehéz, ha nem lehetetlen, visszautat találni a – politikában különösen fontos – polgári erényekhez.

Félfordulat, összeért, ami egyfelé tartott

Magyari Nándor László
-
0
Félfordulat, összeért, ami egyfelé tartott
Komolyan foglalkoztat az a, gondolom nem csak számomra izgató, kérdés, hogy miért nem képes a Fidesz fiókpárt (és általa az MPP) leválni a PéSzéDéről, sem a Dragnea által vezetettről, sem a nélküle, Dăncilával, sodródóról? És különösen nehéz megtalálni, vagy fölfedezni a reális okokat, vagy legalább megnyugtató magyarázotakot föllelni.
Egyfelől mert, mint minden magára valamit is adó autokrácia – bár itt, úgy tűnik export autokráciáról van szó – a FfP is a sajtó alárendelésével, kiszolgáltatásával és a cenzúra egyre erősödő formáinak bevezetésével kezdte. Mindegy, hogy kívülről nézve úgy látjuk, hogy a magyarországi kormánypárt fölvásárolta a rommagyar médiát, az itteni fiókpártja számára vagy úgy, hogy éppen a FfP alól vásárolták ki a magyar nyelvű médiát, a végeredmény ugyanaz. A rommagyar médiatér ellaposodott, mindenféle kritikai hangot elhallgattattak, csak a fideszkonform szövegelés folyik, az újságírók mikrofonállvánnyá váltak, sőt vannak túlbuzgók – mint mindig –, akik elébe mennek a halovány elvárásoknak is, az elhallgatásban, és mindenféle bírálat „megelőző becsúszással való” leszerelésében, a habonyi-tézisek és összeesküvéselméletek terjesztésében, a propagandagépezet működtetésében, stb. Központi ukázra, mely egyre világosabb, hogy Budapesttől indul, neveznek ki sajtó-menedzsereket, vagy zavarnak el szerkesztőséget, szüntetnek meg lapot, műszakis rúg ki minden magyarázat nélkül tapasztalt és hozzáértő műsorkészítőt, telefonbeszélgetés nyomán lesz főszerkesztő-váltás, politikai árat fizetnek cenzúráért, ott tartunk, hogy fekete-listák léteznek, hogy ki meginterjúvolható és kit nem szabad még mutatni sem, a rommagyar médiában, „mert ilyen a rendszer”, mert tehetik és kuss, stb. stb. Mondanám, hogy tisztelet a kivételnek, de alig találni ilyent, a cenzúra belső cenzúrává alakult újfent, a fizetett és az önkéntes cenzorok pedig, büszkén pöffeszkednek a konteok és fake news-okra felállított vasnak képzelt trónjaikon. (Mostmár csak a transindex.ro kell „megfelelő kezekbe” kerüljön, és lényegében az erport.ro marad az egyetlen többé-kevésbé kritikus felület még a világhálón is).

Szóval keveset, vagy szinte semmit nem lehet megtudni a rommagyar politika valódi mozgatórugóiról, hogy egy példát mondjak az elnökválasztások előtt bő 3 hónappal semmit sem tudni arról, hogy indít-e önálló jelöltet a FfP, vagy ha nem kit támogat?

Lehet, hogy várják a budapesti jelzést? Érdektelennek ítélik, hogy ki lesz Románia következő elnöke? Várták/várják, hogy a PésSzéDé bejelentse indít-e jelöltet (most aztán előállhatnak, hogy mindannyian a félanalfabéta miniszterelnök-asszonyra szavazzunk)? És nemcsak jelöltről, jelölési rendszerről, vagy támogatandó esetleg nem rommagyar elnök-jelöltről nem hallunk, de semmiféle nyilvános vita, még csak a halovány, amolyan „baráti beszélgetés” sem folyik róla, majd bejelentik, oszt jóestét. És persze elnöki programon sem kell törni fejetlen fejeket, minek az, majd diktálják, hogy milyen kellene legyen egy román elnök, és azt is Budapestről tudhatjuk mi a fő elvárás, hát hogy magyar nacionalista legyen!
Másfelől meg itt különösen van titkolnivalója a hatalomnak: mert akárhonnan is nézzük az együttműködés nem hoz(ott) semmit a kisebbség számára, jó ha sikerül többé, de inkább kevésbé, megőrizni valamit az eddigi „vívmányokból” (példák sokaságát hozhatjuk a magyar nyelvű orvos és gyógyszerészképzéstől, a nyelvhasználati szabályokig, vagy emlékezetpolitikáig); nagyvonalúan odavetett megjegyzésekből tudni, arról is, hogy a FfP hajlandó szembemenni választóközönsége akaratával – t.i. sem a jelenlegi PéSzéDé, sem az elődjei nem voltak népszerűek, sőt közutálatnak örvendtek a rommagyar közönségben – „mert úgyis megvan a többségük és valahova tartozni kell”; minden megnevezett motívum nélkül „adtak még egy esélyt”, a Viorica Dăncila által vezetett kormánynak; vagy mert az „ellenzékiek sem szeretnek” (mármint Kelemen Hunort és Márton Árpádot) mondták, ha mégis szóba állna vagy legalábbis megszólítaná valaki más is a rommagyarokat, azok áruló szekusok, nemde?

Egyszer sem nevezték meg annak okát, hogy a FfP miért megy szembe az EU-s normákkal

az (i)gazságszolgáltatás tekintetében (emlékezhetünk Márton Árpád kirohanásaira, és javaslataira, melyek alig voltak reakciósabbak elvbarátai, Iordache, Nicolicea és társai „pajzán kis ötleteinél”, hogy megmentsék Dragnea pártvezért a börtöntől), vagy miért pengetnek EU-ellenes húrokat, (többek között a kampányban, amit végül megvásárolt Kárpáton-túli szavazatokkal „megnyertek”), képviselnek kisebbségellenes és reakciós álláspontokat (szemem előtt lebeg Kereskényi polgármester csinos kis nyilvános támadása, gyűlöletbeszéde a homofób népszavazás kampányában ortodox pópák „szobrai” előtt), együtt a PSD-ALDE prominenseivel.

Visszatérve eredeti kérdésemre, azt hiszem csak kizárásos alapon, logikai úton levezetve érthető meg a FfP utóbbi években folytatott politikája és különösen az, amit a PSD-ALDE szövetséggel tettek/tesznek, és a dolognak két lényeges összetevője van:

1) A gazdasági maffia képlete

Nincs más magyarázat a FfP viselkedésére, csak az, hogy valakiknek megéri, amit politikai vállalkozókként tesznek. Félreértés ne essék, egyáltalán nem abban az értelemben lettek vállalkozók a ma regnáló rommagyar politikusok, ahogyan az Frederik Barth évekkel ezelőtt (1993) kifejtette, miszerint a vállalkozói szerepkör az etnikai politikán belül azt jelenti, hogy a kulturális adottságokat a politikai osztály – a kisebbség mobilizálása érdekében – a csoport ideológiáját, kollektív identitásának kulturális eszközeivel újrafogalmazza és politikai célokra használja, végső soron, a csoport érdekében (ez folyt úgy 25 éven át a rommagyar politikában). De ami most van az valami egészen más, központi és helyi kiskirályok, egyáltalán nem az egész közösség érdekében, hanem saját- és szűk környezetük (Magyar Bálint „fogadott családjuk”-nak mondaná őket) gazdasági/pénzügyi érdekükben folytatnak gazdasági ügyleteket, profitálnak a kisebbség foglyul ejtéséből, szorult helyzetéből. A legtöbb rommagyar politikus így stróman és ugyanakkor helytartó, kiépítette/építi saját klientúráját, amint az a magyar kormányzat itteni mezőgazdasági befektetéseiből látszik. A klientúra-építés köre Bukaresten át zárul, tehát a PSD védelmi pénzt követelhet és kap is a magyar kormánypénzekből, és ezt a FfP patronálja, illetve közvetíti. Tömören fogalmazva, azt állítom, hogy az előzőeknek megfelelően politikusaink legfőbb kompetenciája egyre inkább a végrehajtói, leginkább közvetítői, strómankodás és pénzmosás képessége, semmivel sem több.
A maffia műveletek piaca nem a látható piaci mechanizmusokat követi (gondolom jókat röhögnek illetékesek, hogy vannak akik holmi – egyébként általuk, csakhogy falból, elterelő hadműveletként – lefektetett pályázati szabályokat próbálják számonkérni), mindent a „keresztapához” (ha kettő van, mint Dragnea bebörtönzése előtt volt akkor a kettőhöz) képest a piramison való elhelyezkedéstől függ. A formális, választott vagy kinevezéssel megszerzett, intézményi státusok sem számítanak (ezért a legfőbb pénzosztó a „papi jó barát”), csak a lojalitás és a „családias közelség”. Csakhogy maffiából – családi, illetve családszerű szerveződése folytán – kiállni nem lehet, mert mindenki „túl sokat tud”, legalábbis a maga szintjén, ahhoz, hogy elengedjék, ahhoz, hogy ne tekintsék potenciális zsarolónak.
A Budapest-Bukarest közötti alvilági business Dragneára, Tăriceanura és tsaira volt kalibrálva, távozásával zavar keletkezett, de nem akkora, hogy a FfP-t elengedjék, hogy új helyet, esetleg új partnereket kereshessen magának. Nem mellesleg az ellenzéki pártok, és főként az újak az USR-PLUS átlátja a dolgot és nem is hajlandó beállni következő csendes maffia-társnak, ez fölöttébb bosszantja vezéreinket.

2) Maffia-politika

A teljes rommagyar politikai osztály a budapesti illiberális-modell közvetítője a bukaresti hatalom fele, transzmissziós szíj szerepet vállaltak, politikai strómanjai Orbánnak, és ezt takargatni kell. A háttéregyezmény maffia-szabályok szerint lettek megkötve, a FfP-nek semmiféle önállósága, szava vagy beleszólása nem volt a dologba: kettős kliens, mindkét irányba – Bukarestnek és Budapestnek is – kiszolgáltatott, térden állva és előrenyújtott tenyérrel, a senkiföldjén, szétszakítva és megalázva, mindenütt. Nagyjából ez a fókusz jelöltetett ki és működik ma is, miután a bukaresti vezér börtönbe vonult, a maffiából nem lehet csak úgy kiszállni, túl sok a közös titok, az elhallgatni, eltakarni való, a szálakat el kell varrni és ez időt igényel.
És nem is a gazdasági ügyletek a legveszélyesebbek, hanem a politikai korrupció, a fertő, amiben a rommagyar politikai osztály többé-kevésbé kényszeredett mosollyal dagonyáz, közelegni látszik a rommagyar közösség teljes lezüllesztése.
Meg lehet ezt még fordítani?

Temetőt győztek – Úzvölgy

Magyari Nándor László
-
0
Temetőt győztek – Úzvölgy

Ismét ott győzött a politikai osztály – a román, a magyar és a rommagyar egyaránt – ahol mindenki veszített, ahol nem lehetett és nem lehet nyerni. „Így megyen ez” a látszatok világában, a reality show bevett kulisszái között. Bravó! És vissza a hétköznapokhoz, a reális világhoz, ahol semmi meg nem oldódott (sőt, a helyzet egyre rosszabb), és azokhoz, akiknek csak veszíteni valójuk volt és van, hasonló „győzelmek” miatt (is).

A kudarc új neve az alternatív győzelem,

amit a román és a magyar hatalmasok elnyertek, és a veszteséggel felérő győzelem, minden bizonnyal, eszkalálódni fog és igen könnyen kiszélesedő etnikai konfliktust okoz(hat), a rommagyar közösség terhére.

Miért nem lehet győztest hirdetni az úzvölgyi temető-botrány végén? Mindenekelőtt a kontextus miatt, az miatt a keret miatt, amiben az események lejátszódtak és folytatódnak. A megmozdulás valójában csak fedőakció, mely sok mindenről igyekszik elterelni a figyelmet, minden csak nem megnyerhető, és a fennálló keretben megoldható kérdés.

Temetőkép, politikai (kis)vállalkozókkal és futballhuligánokkal

Biztosan nem volt véletlen az időzítés, és az is egyértelmű, hogy többé-kevésbé kiagyalt forgatókönyv szerint, előkészített és levezényelt akció-sorozattal állunk szemben. Viszont végül mindenki számára kudarcot hozott, ami történt (és a folytatás is ilyen lesz, egyelőre), mert a reális valóság nem hagyja magát elfödni a reality show kulisszái által még akkor sem, ha módszeresen megtervezik a színjátékot, kiválasztják a szcénát és mindenki klasszikus szerepét, jól bevált alakoskodását hozza. Mindenki megpróbálta a kampányban is használni, de szemmel láthatóan kevés sikerrel, azokat a tömegjeleneteket, melyeket egy távoli kis első (és második) világháborús katonatemetőben adtak elő, ott ahol a madár sem jár, éneklő helyi kiskirályokkal, ortodox pópákkal és focihuligánokkal, zászlókkal, csendőrökkel és gyűlölettel, ahogy már kell egy magára valamit is adó kosztümös bohózatban, mert a rendes föltámadás az most is elmaradt, ugye. És nemcsak a hőbörgő, fenyegetőző, trágárkodó huligánok, hanem az ájtatoskodó politikusok is nevetségesek voltak (a kovásznai kiskirály éppen azt magyarázta újságírói kérdésre, és megnéztem megállta nevetés nélkül, hogy „azért van ott, mert kihelyezett megyei tanácsülést tart” éppen ott és akkor. Mondjuk ugyanígy avatott ő már Schweighoffer állomást Rétyen, társával, aki ma már „orbánviktorvédelmét” élvezi), ahogy elvonulva győzelmet kiáltottak.

Azután május 26 következményei, melyek egyrésze még nem kifejlett és ezért alig tapasztalható, az esemény utóéletére is rátette bélyegét és sajnos nem lezárta, hanem az etnikai konfliktus eszkaláció felé vitte a dolgot. Azt állítom tehát, hogy az úzvölgyi katonatemető politikai rendezése elmaradt, sőt a mobilizálással el is indították a román-magyar konfliktust egy etnikai alapú, eszkalálódásra képes körúton, és ennek lesznek még negatív következményei: a kalandorpolitika haszna.

A szélesebb kép: Ajrópa

Márpedig az EP választások eredményei lényegében – minden ellenkező híresztelést megcáfolva –, a liberális demokrácia, az integrációpárti politikai pártcsalád megerősödését hozta és a nemzeti-populista, szélsőséges, szuverenista, EU-ellenes pártok gyengültek, és főként szétaprózódtak, magyarán: az inga szélsőjobbról (alt right felsőről) elindult visszafele. Az EU pártiság győzött, a mélyebb integráció irányába történt elmozdulás, a kontinens minden sarkában, különösen a nyugati magországokban és az elhajlók nagy pofont kaptak. A nemzeti illiberál dögledezik Európa szerte, Dragnea börtönben, Strache botrányosan bukott, Salvini sem érzi jól magát botrányos orosz afférja miatt; és Kaczynski is vészjósló ősz elé néz. Egy, csak egy helikopter van Orbán, aki viszont bármennyire is alternatív politikai kommunikál, végzetessé válható csapdába esett. Lehet gyávázni Webert, és tétovának gondolni Merkelt, de az EPP Orbánt mégiscsak kelepcébe csalta a felfüggesztéssel és élesen elszigetelte Európában (otthoni sorsa még nem fordult az utolsó lejtőre, de ez is jön, minden bizonnyal). Nem is kell semmit tegyen az EPP, az idő a nyugatiaknak, az EU-pártiaknak dolgozik, Orbán mai elszigeteltségében, teljesen „béna kacsa”, semmiféle ráhatása nincs az európai folyamatokra, árnyékként kóvályog az európai politikai prérin. Világos, hogy személyisége, természete, valamint az autokrata, indulatos harcos habitusa előbb utóbb oda viszi majd, hogy megelőző csapásként „önként” lép ki az EPP-ből és akkor?

Bukarest és Budapest között, a szék alatt

Az új Bukarest-Budapest csörte, mint lenni szokott döntetlennel ért véget, ökölrázás és ájtatoskodás ide vagy oda, ez a meccs megnyerhetetlen, viszont. Jól jött kampánytémaként és mobilizáló eszközként használt, szimulált konfliktus, a hatalmi pártoknak, ideértve a Dörmönesti tanácsot és polgármestert is, akik az ALDE-nak akartak kis nacionalista felhajtóerőt szerezni, valamint a FfP-nek is feküdt egy kis magyarkodáshoz, melyet a magyar kormány tudvalevőleg támogat és mindenki úgy gondolta: csak a cirkusz mozgósít a választáson. (A lemenni kutyába szlogen, az etno-nacionalista uszítás és mobilizálás, jó kiindulópontja volt a botránynak). Nos, a politikai hozadék elmaradt, mert Kelemen későn és kényszeredetten ugyan, de bejelentette a PéSzéDétől való válást, csakhogy a vadházasság maradt, és azt hiszem elszámolta magát azzal is, hogy Dancila és tanácsadói lenyelik a békát és elengedik a FfP-t, de a maffia-törvények másként működnek. Amikor a kormánypártok létrehozták a választási csalást kivizsgáló parlamenti bizottságot, nemcsak saját választási kudarcuk „enyhítésére” gondolhattak, hanem arra is, hogy ideje az FfP közismert szervét megszorongatni, hiszen az a kölcsönszavazatokkal nyert választást és ez bármikor leleplezhető, ezért marad a vadházasságban. Biztosan sokan felfigyeltek arra, hogy Kelemen bejelentette, hogy szervezete és ő maga, aláírja a népszavazást megerősítő, Johannis által kezdeményezett (ellenzéki) protokollumot, és aztán mégsem írta alá (ha valaki nem vette volna észre a háznyi hazugságot érdemes utánakérdezni, ezt persze a behódolt sajtó sem erőlteti, de attól még tény). Az úzvölgyi akcióval kapcsolatos politikai maszatolásokra is ez a felemás viszony tette rá bélyegét, Kelemen mondott egy bődületeset (lényegében, hogy az ottani huligánkodás „megmutatta a románok valódi arcát”, csakhogy az ottani képekhez hasonló vágóképeket bármelyik országban gyűjthetünk, mutogathatunk, mert futballhuligán, mindenfele terem, és ez biza az egyik arca az angoloknak, lengyeleknek, sőt horribile dictu a magyaroknak is), s aztán kis védekezés, magyarázkodás után, hagyta, hogy az éppen leváltott Melescanu és Szijjártó „verekedjenek meg”.

Collateral damages, etnikai feszültség, mely marad

Megpróbálom, nagyon röviden, vázolni, hogy miért vált etnikai feszültség és potenciális konfliktus-forrássá az, ami lényegében, kampánybohózatként indult, de amiben minden kellék megvolt, hogy kiszabaduljon egy világvégi határvidék szűk keretei közül.
A román-magyar konfliktusok gyökerénél, jószerével mindig és mindenkét oldal térfelén, történelemhamisítási gesztus, politikai értelemben pedig, emlékezetpolitikai versengés, úgy mint „függetlenségi/felszabadító” harc áll. Vagy, ha másképpen közelítjük meg a „másik” el nem ismerése, kiközösítése lebeg, kimeresztett szemek mögött. A történelemhamisítás legkevesebb két momentuma, hogy a jelenlegi (hatalmi) viszonyok, fogalmak és víziók szerint, a múltba visszavetítve a jelenleg regnálók nézőpontját, „írják”, tanítják, azután meg fogják föl és élik meg saját megszemélyesített etnicizált és örökös birtoknak tekintett (etno-genetikai és antropozófiai) historizált story-jukat. Először van a fényes jelen, azután igyekeznek hozzá fényes múltat, legitimitás biztosító előtörténetet szerkeszteni.

A „románok” úgy tesznek, mintha a reális/faktuális történelem nem létezett volna, mintha az úzvölgyi határ nem lett volna határ, melynek innenső oldalán nem ők uralkodtak. A nemzeti/állampolgári hovatartozás narratívái mára már az etnikai, az eredet- és névvizsgálat narratíváivá minősültek vissza. Mert persze, hogy harcoltak „románok” a K und K seregben, csakhogy ők egy másik (nem a román) állam zászlaja alatt, annak polgáraiként tették, másképpen voltak románok, vagy ortodoxok, esetleg görögkatolikusok, mint a mai, egyébként jellemzően a helyszínen zsoldosként megjelenő, fociultrák azok.

A „magyarok” meg úgy tesznek, mintha ez a határ ma is létezne, mintha nem is lenne érdekes a „rövid” százéves történelmi jelen, hanem csak az azt megelőző „ezerév”. A „kisebbségi magyarok”, arra tesznek kísérletet, hogy a „fényes” múltbeli eseményeket és az akkori hatalmi viszonyokat, a mai „harcaikban” hasznosítsák, legitimálják követeléseiket, mindenekelőtt éppen azt, amit a másik fél tagad, elismertetésüket próbálják ráépíteni megelőző korok hatalmi viszonyaira való hivatkozással.

És közben mindkét fél szorong, szorongásának alapja pedig nem a múlt, vagy annak (darabkájának) kisajátítása, hanem a jelen és a jövő, sőt, hogy van-e közös jövő? Ebben az országban, ebben az ezredben, ebben az Európában, vannak-e reális és távlatos, a múltat feledtető, a konfliktust föloldó tervek (jó megengedem, mert divatosabb, közös projektek)? És minden olyanféle föllépés és konfliktus, amilyenek a temetőbeli jelenetek is voltak, távolabb visz a potenciális közös projektektől, főként abban a környezetben, ahol egyik félnek sincs jövőképe (hogy is mondta a bölcs Seneca: „Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja melyik kikötőbe tart”).

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat megnyerni végül is nem lehet. Átírni és gyújtóanyagként hasznosítani a történelmet, barbár eljárás, a decivilizációs korszellem sajátja, megérteni, kibeszélni, lezárni, a civilizáció útja.

Választást nyertek

Magyari Nándor László
-
0
Választást nyertek

Az elfideszesedett (a kifejezést az elkövetkezőkben konkrét tartalommal fogom kitölteni, mert ez adja a keretét, a rommagyar politikának) rommagyar politika betáplált és előrelátható kudarcainak kora köszöntött ránk, mely kiterjedt az összes olyan témára, melybe a politikai mainstream belekeveredett. Mondom belekeveredett – mert a rommagyar pártok kezdeményezőkészsége, napirend-kijelölő képessége mára lenullázódott –, mint kocsmai verekedésbe szokás: valahogyan.

A Fidesz-fiókpárt(ok) (rövidítve: FfP) sikeresen túszul ejtette/ték, azzal együtt zsugorodó közönségüket, viszont formális legitimitásuk, de facto hiteltelenségük miatt, nem önálló politikai színpadot, hanem a túszejtő és a túszul ejtettek köré húzott falak közötti zárt teret hozott létre. Ebben az egyre szűkebb körben, a politikai homokozó kulisszái között, körbe-körbe futkosva próbálják a róka fogta csuka meséjét eljátszani, szembekötött, fül- és orrbefogott nézőik épülésére, egyre inkább saját maguknak. Abszurd közjáték, melyhez az értelmiség jórésze is “adja a nevét”, már úgy értem főként mély hallgatással, az egyéni különalkuk ideig-óráig védelmet nyújtó ketreceinek elfogadásával, zsoldosokként. A kép kiegészül a kommentariátussal, a hasznos idiótákkal, akik “ingyen, s bérmentve”, rögeszméik hajkurászásának élményéért, rezonálnak populista szólamokra, kitöltve, főként a szájbert. Szóval csupa móka, s kacagás, vagy legalábbis tragikomédia, melynek vesztesei leszünk mindahányan és nem utóbb, mint előbb.
Öt rövid felvonásban igyekszem megragadni a közjáték lényegét:
1. Választást nyertek
2. Vásárhely jobban teljesít
3. Temetőt győztek
4. Félfordulattal maradtak a PéSzéDével
5. Zsoldosok és hasznos idióták, mint rezonátorok

Választást nyertek

A nagyobbik rommagyar FfP, az EP választások “nagy nyertese”, de érdemes többes szám harmadik személyben fogalmazni, mert közösségi haszon csak nagyon áttételesen, majd, ha … alapon, egyszer majd…, és ha minden igaz, lesz. Minden esetre lett két EP-mandátum, bár mint bizonyítani próbálom, megfizethetetlen áron, egyelőre hitelben, és csupán a hitelezők pillanatnyi zavarának köszönhetően – Dragnea börtönben, Orbán az európai politika partvonalain kívül hadonászik – a kamatos kamat még nem látszik, de a behajtó-fiúk előbb-utóbb megjelennek a színen, és az adósnak fizetnie kell, még a gazdaságinál is keményebb, politikai-korrupciós piac szabályai szerint.
A FfP két helyről Bukarestből és Budapestről is kölcsön kért, hogy túszul ejthesse választóit, illetve bianko mandátumot szerezzen két képviselőjének, viszont a kölcsön rövid lejáratú, magas kamatozású, és lényegében vazallusi, kétszeresen kiszolgáltatott, helyzetbe hozza a kölcsönkérőt. A maffia-szabályok, melyek a politikai korrupció világát szabályozzák kegyetlen törvények, és két típusból állnak, egyfelől kölcsönök, le- és elköteleződések hálózatát termelik, ahol az erősebb – a keresztapa és hadnagyai – vazallusi pozícióba szorítják a kölcsönkérőt, másrészt az egész akció elrejtésére kitalált vendetta szabályai érvényesek. És a politika, különösen a médiapolitizálás korában, nehezen bír „titkot tartani”, a korrupt akció elrejtésére való igyekezet, a befektetett energia, többe fájhat, mint maga az egész akció megszervezése, a vásárló kiszolgáltatottá, politikai értelemben zsarolhatóvá válik. Ez pedig gúzsba köti, tehetetlenné teszi a tartozót, megalázó és abszurd helyzetekbe hozza, rossz éjszakákat és rémálmokat szül.
Nem csak egyszerű szépséghiba, hogy a) párton kívüliek szavazatainak megvásárlásával sikerült a bravúr; és, hogy b) az így elnyert formális legitimitást nem sikerül (nem sikerülhet) reális, azaz köznapi értelemben vett bizalommal, feltölteni; az igazi botrány az, hogy a szavazatvásárlással egy időben c) az eltúlzott és az EP-ben egészen nyilvánvalóan teljesíthetetlen kampányígéretek és etnonacionalista propagandaszövegek tévútra vitték a domináns politikai diskurzusokat. Úgy pozicionálták az FfP-t, hogy abból a helyből képtelenség reális problémákat fölvetni és megoldani, sőt még a business as usual-hoz, a köznapi politikai menetrendhez visszatérni is problematikus.

a) A jéghegy láthatatlan része

Tényként tudható, hogy az FfP gyanús ügyletek és befolyások nyomán, olyan plusz szavazatokat kapott, melyek nem pártbeliektől, vagy „jegyzett és közismert” párttámogatóktól, hanem alkalmi szavazatbiztosoktól, megfigyelőktől és családtagjaiktól, vagy az általuk így-úgy meggyőzött másoktól származnak. Ez elsősorban azokban a megyékben/körzetekben föltűnő, ahol sem helyi szervezet nem működik, sem rommagyar szavazók nem élnek és ahol a szervezet mégis szavazási megfigyelőket, számlálóbiztosokat állított, akiket – közpénzből – megfizettek szolgálataikért, és akik azután az FfP-re szavaztak. (Ez ugyanúgy megtörténhetett, olyan megyék körzeteiben is, ahol más régiókban vagy településeken van FfP, illetve magyar szavazó, csak ott kevésbé föltűnő, hogy szín-román településeken is átszavaztak). Cseles és nem szabványos, mondhatni kreatív módszer a szabályok kijátszására, hiszen – elvben legalábbis – nehezen bizonyítható, mert ugye mindenki szavazhat mindenkire és az sem bűn, ha egymást valahogyan meggyőzik az emberek arról, hogy átszavazzanak horribile dictu, egy másik etnikai pártra adják le voksukat, csakhogy. Egyfelől a hatalmon levő párttal való összejátszás – aki tulajdonképpen és legalábbis helyi szinten megszervezte az ügyletet, arra hajlamos átszavazókat szerzett, akik napidíjért (esetleg egyéb juttatásért) cserében az FfP-re szavazott – igen könnyen leleplezhető. Különösen ott sebezhető a dolog, ha az átszavazóknak, mondjuk fényképpel, vagy egyéb trükkel, bizonyítaniuk is kellett, hogyan voksoltak, mert az már egyértelmű szabálysértés volt. Egyébként a telefonos beszélgetések és egyéb kommunikációs hálózatokon való üzengetések, akárcsak a júdáspénzek, nyomot hagynak, az ügyletek kideríthetők, a korrupció leleplezhető és a korruptak felelősségre vonhatóak, ez nem technikai, csak politikai akarat kérdése. Mindenesetre a szavazatvásárlás önmagában kikezdi a demokratikus egyenlő, titkos és szabad akaraton alapuló választások eszméjét, de hát azt tudtuk eddig is, hogy demokraták nélküli demokráciát „építeni/működtetni”, fából vaskarika. Még nagyobb a torzító hatás, a választási jogok csorbulása, ha a FfP a megvásárolt szavazatokkal jutott be az EP-be, érte el a bűvös 5%-ot. És a megalapozott feltételezések szerint ez is megtörtént, mert ugyan a Kárpátokon kívüli mintegy harmincezer szavazatra reflektált egyáltalán a párt – hol cinikusan, hülyének nézve közönségét, hol tudálékosan de szintúgy –, miközben erdélyi, bánsági, partiumi megyékben éppen úgy megeshetett, a szavazatvétel, mint Teleormányban.
Márpedig, ha ez kiderül, ha a worst case scenario következik be, ha újra kell osztani a két illegálisan szerzett mandátumot, akkor a botrány Európa-szintűre terebélyesedik és menthetetlenül elássa, hosszú-hosszú időre sarokba állítja az FfP-t és korrupt segítőit is. Logikusan következik tehát, hogy a szavazás kivizsgálására létrehozott parlamenti bizottság, illetve a feljelentések nyomán, növekedni fog az FfP-re nehezedő nyomás, illetve a leleplezéssel való fenyegetés már a kamat, a korrupciós zsarolás, a visszafizetésre tett fölszólítás első köre.

b) Harminc aranyért, cserébe

Rossz üzletet kötött az FfP saját – amúgy túszul ejtett – szavazóival is, amikor végérvényesen az etnonacionalista populizmus útjára lépett a kampányban, mert olyan ígéreteket sejtetett, melyeket betartani képtelenség. Minden kampány sajátja az ígérgetés, de jó, ha azokat mértékkel teszik, ha többé-kevésbé beválthatók, és nem csupán hiú reményeket keltőek. A kampány etno-nacionalista üzeneteinek következményére alább, és egy másik felvonásban reflektálok, itt hadd említsem a Minority SafePackre való ráépítését a kampány „racionálisabbnak tűnő” oldalának. Ezzel kétségtelen, hogy azt a benyomást keltették, azt ígérték, magyarán, hogy a közeljövőben – a két mandátum lejárta előtt, akár – európai szintű kisebbségvédelmi szabályozást fognak kieszközölni. Ez a dolog két sebből is vérzik, egyfelől ilyen szinte biztosan nem lesz, azaz nem lesz EU-s kisebbségi jogok szabályozása, még az alapszerződés módosításának esetén sem, mert belátható történelmi és geopolitikai politikák tekintetében sem, azaz kétszeresen nem lehet konszenzust kialakítani körülötte. Másfelől pedig ha valami csoda folytán létrejönne egy ilyen konszenzuális szabályozás, az olyan általános szinten és ugyanakkor, olyan alacsony küszöbértékekkel lenne képes kialakulni, ami nem szolgálná még a rommagyar kisebbség érdekeit sem, sőt. Alapot adna arra, hogy lecsökkentsék még a meglevő, nehezen kiharcolt és működő nyelvjogi megvalósításokat is. Probléma az is, hogy a két most megválasztott képviselő semmiféle konkrétumot nem fog tudni fölmutatni ezen a téren sem, igaz hogy számonkérésük se lehetséges, viszont köznapi értelemben vett legitimitásuk is problematikus marad.

c) Nackó másik nackó szemét…

Legnagyobb gond viszont, hogy az FfP a kampányban egyértelműen úgy pozicionált, hogy az etnonacionalista és populista térfélre szorult, az sem mentség, hogy nem önként, hanem budapesti nyomásra tette. Márpedig arról a helyről egyetlen kisebbségi jog sem védhető, vagy pláné nem kiterjeszthető. Nem itt a helye megmutatnom, hogy az úzvölgyi eset mennyiben az allegóriája a téves pozicionálásnak, viszont egyértelmű: a kisebbségi nacionalizmus, mindenkor vesztes a többségivel szemben. Ahol mindkét fél az idegengyűlöletre, a történelmi sérelmekre, az etnonacionalista diskurzusokra hivatkozva politizál ott konfliktus, sőt adott esetben nem csak verbális, hanem reális agresszió fog bekövetkezni és nem a viszonyok pacifikálása, nem közös célok megvalósítása. Márpedig a rommagyar politikai mainstream ezt a kártyát játssza, ezt sugallja Orbán, és egyfajta „népi nyomás” is, amit maguk keltenek populista diskurzusaikkal, érzelmekre és történelmi sérelmekre épülő üzeneteikkel és akcióikkal, decivilizációs eljárásaikkal.

Szóval egyfelől a PéSzéDé minden nép- és demokráciaellenes kezdeményezés támogatására veszi rá az FfP-t, a leleplezéssel fenyegetve/zsarolva. Másfelől meg az etnonacionalista illiberális nyomás, mely Orbántól indul, gettóba zárja, ahelyett, hogy megnyitná a rommagyar politikai mezőnyt, és ezzel a kudarc garantálható. Még az is hátra van, hogy Orbán, akkor fog „valamit kérni”, amikor kiderül, hogy pártját kizárják az EPP-ből és akkor majd kényszerből követniük kell őt, a most mandátumot szerzett képviselőknek valamely ásatag, EU-ellenes, szélsőjobbos frakcióba. A helyzet – megjósolhatóan – fokozódni fog, mint majd következő epizódban ki is fejtem.

1231. oldal a 3-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség