Kérem, ne tessék kettészakadt országot emlegetni, hitvitává fajult politizálásról se beszéljünk, ne sírjunk a közelgő, elkerülhetetlennek látszó vég miatt, ne hibáztassuk Európát vagy magunkat – igenis van közös nemzeti alap, melyre támaszkodva újra összefoghat a haza és fényre derül. Vagy borul.
Kár, hogy roppant kicsiny ez a közös nevező. Meg leginkább nincs is. És ha van, akkor a levegőben. Nyugalom, szó nincs közhangulatról, mindjárt meg tetszik érteni.
Van nekem a Facebookon olyan ezer-valahány ismerősöm, bizony, sokfélék. A legtöbb ilyen, de akad sok amolyan. Sőt. Jobboldali, baloldali, apolitikus. Munkás, paraszt, értelmiségi. Férfi, nő. Hetero, homo. Minden hazánkban fellelhető és jó pár egzotikus vallás képviseltetve van. A minta csak azért nem reprezentatív, mert nem elég nagy, de kicsiben lefedi a hont. És ez a sok ember csupán egyetlen dologban ért feltétel nélkül egyet.
Nem politikai elveik egyeznek, nem is hittételeik, nem szeretik egyöntetűen a szőke nőket vagy a barna férfiakat, esetleg a Fradit vagy az MTK-t. Nem, ezekben az ügyekben mindenkinek eltérnek a nézetei.
De egytől egyig szeretik a repülőgépeket. Főleg a hidroplánokat. Ez a nemzeti minimum.
Ne tessék megkövezni, ez komoly, hónapok megfeszített munkájával jöttem rá. Az ugyanis a helyzet, hogy én szintén imádom a repülést. Meg a vasutat, a villamosokat, az autókat, a hajókat és a hasonló közlekedési eszközöket. Csak mondjuk a repülést kicsit jobban, mint a többit. És az idők során elég sok különböző, szakirányú oldal kedvelőjévé váltam. Ezek pedig naponta legalább száz gyönyörű, látványos fényképet mutatnak be.
Ami szép, az szép – nincs jogom kisajátítani, örüljön neki más is. Megosztom, naponta kétszer. (Volt ennek eleinte egy kis ismeretterjesztő jellege is, mert az átlagember összesen három-öt repülőgéptípust ismer fel, azt is bizonytalanul – gondoltam, ami megtetszik a közönségnek, annak tán megjegyzik a nevét. Nem jegyezték.)
És akkor csoda történik. Az az ismerősöm, aki ellenzéki beállítottságom miatt gyakorta megró, éppúgy lájkolja, mint az, aki túl mérsékeltnek találja az ellenzékiségemet, és számon kéri rajtam a kérlelhetetlen radikalizmust. Tetszik a férfinak, tetszik a nőnek, a milliomosnak és a munkanélkülinek. Jó ízlésű emberek. Hiába, az én ismerőseim. Lehet, hogy ha személyesen találkoznának, tömegverekedés törne ki a csapatban és vér is folyna, de abban mind egyetértenek, hogy a Grumman Widgeon gyönyörű.
Megvan a nemzeti egység origója. Innét már el lehet indulni.
Ráadásul a hidroplánok nagyobb sikert aratnak még a harci gépeknél is, aminek oka rejtély, hiszen alig van Magyarországon hagyományuk. (Azért van – de nem komoly. A húszas-harmincas években hidroplánjárat közlekedett Budapest és Bécs között, a gépek a Parlament elől indultak).
Magyarok, fogjunk össze. Nem kérdem én, anyád hol szült világra, nem kérdem én, apád ki volt. Csak annyit kérdezek, a válaszra várva: akartok-e hidroplánt? Felejtsük el a múlt harcait, a jelen vitáit, a nyomort, a kilátástalanságot, a munkanélküliséget, a válságot, az Unió sorsát. Hagyjuk a pokolba a politikai radikalizmust. Le az erőszakkal is, ördög vigye a széthúzást. Nekünk nem jobboldal kell, nem is baloldal: nekünk vízirepülő kell.
Úszótalpat, hajtóművet a nemzetnek!
Haza a magasban!
Szállj fel, szabad madár!
Ugyanez, szabad élettel.
A magyar ember nem turulba, hanem hidroplánba születik!
Szent Blériot, most veszem észre, hogy kormány- netán választási programot írtam. Csak nehogy ellopják. Vagy a mostaniak, vagy a következő garnitúra. Mert könnyebb ellopni, mint sajátot kitalálni.
És ez az ötlet van olyan jó, mint a kormány vagy bármelyik ellenzéki párt programja – csak ez még népszerű is. Stipi-stopi, enyém!
Na jó, eladom.
Kérek érte egy Grumman Widgeont vagy egy J2 F4 Duckot. És ingyen üzemanyagot, életem végéig. Meg szabad parkolást. És egy kis készpénzt.
Uraim, a versenytárgyalás elindult, tegyék meg tétjeiket.
