PSD Archives › Független Hírügynökség

Orban és Victor

Magyari Nándor László

-

2019-11-08

A politikai kötélhúzás – bár mindig van valamilyen mélyebb, átfogóbb értelme – személyek párharcát is hozza, egyesek “jó helyen vannak jókor”, mások meg nem, a politikusok, talán legfontosabb, erénye/művészete a lehetőség pillanatának a megragadása, az időzítés.

Érdekes, ha ebből a szempontból tekintjük a romániai politikai mezőny szereplőinek ténykedéseit, helyezkedésüket és párharcaikat, hogy ki kerül fentebb és ki lentebb, hogy hogyan és mennyiben rendeződik újra a mezőnyt benépesítő politikusok hada. Mert nincs olyan válság, mely valakiknek éppen ne kedvezne politikai tőkéjük megnövelésére, míg mások belebuknak rossz döntéseikbe, elhibázott taktikáikba, az aktorok része pedig végképp lekerül a palettáról, történelem lesz, a rossz fajtából. A 2019-es év sok politikus számára nem remélt fölemelkedést és sokak számára előre nem látott bukást hozott, és alig van olyan fontosabb szereplő, aki ne változtatotta volna meg helyét, ne kényszerült volna szerepváltásra, vagy legalábbis pályakorrekcióra ebben a harmincadik évben.

Dragnea-Johannis párharc

uralta az év első felét, nemcsak a politikában, hanem természetesen a mediatikus térben is, és sokáig nem volt egyértelmű, illetve nem csak rajtuk állt, hogy melyikük fog győzni. Johannis nyilvánvalóan jobb helyzetben volt, számára a bukás nem jelentette volna a végleges lelépést a politikai porondról, Dragnea számára igen és ez be is következett. A közönség nagyon gyorsan felejt, a szappanoperák meg gyorsan szaladnak, de azért hadd szögezzem le: Dragnea végleges bukása hajszálon múlt, Johannis mindent egybevetve csak makacs kitartásával (szinte folyton azt a néhány kritikus frázist ismételgette, hogy Dragnea korrupt és az (i)gazságszolgáltatás függetlenségére, politikai alárendelésére tör) és jobb pozicionálással győzött. Dragnea börtönbe zárását követően, nem kis meglepetésre, az addig – saját bevallása szerint is – teljesen alárendelt szerepet játszó

Viorica Dancila lépett porondra

folytatva Dragnea egyre radikálisabb jobboldali populista vonalát, azt viszont kissé „feminizálta”, elődje harciasan macsó diskurzusát konyha-nyelvre, háziasszonyosra formálta, de nacionalista élét megtartotta. Kormányfői pozíciója és beágyazott poszt-kommunista pártja biztosította Dancila számára, hogy elődje szerepét, nemcsak a párton belül, de a Johannis ellenes harcban is fölvehesse, igaz egy rövid félévre, de ez mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény. Ha nem jön a sikeres bizalmatlansági indítvány és azután, ha nem sikerül az új kormányt beiktatni, szinte biztosan elég lett volna a politikai tőkéje, hogy második fordulóba jusson és akár meg is szorongassa ott a jelenlegi elnököt. Így muníciója a kampányfinis előtt fogyott el, második fordulós esélyei kétesek, de még mindig nem nulla a lehetősége annak, hogy oda jusson.

Az őszre viszont két új szereplő került rivaldafénybe és vívta meg párharcát, részben a szemünk előtt, másrészt a kulisszák mögött,

az egyik győzött a másik a karmester-árokban törte ki a nyakát

persze politikai értelemben. A két szereplő Ludovic Orban, a PNL-elnöke, éppen beiktatott miniszter-elnök és Victor Ponta, volt kormányfő, volt PSD-elnök és egy kis mondjuk úgy baloldali populista párt (Pro Romania, amit a hiedelemmel ellentétben nem maga alapított, menet közben vett át és állt az élére) aktuális vezére. Kétségtelenül Orban nyert, még akkor is, ha ez a győzelem, a körülményeket tekintve felér egy veszteséggel, bukása, ha bekövetkezik, nem személyes bukása lesz, hanem a kormányozhatatlanság okozhatja. (Abban az értelemben, ahogy azt Foucault, a governmentalité fogalomba sűrítette az intézményeket és azok szellemét, az állam dolgainak az intézését és az ahhoz köthető tudást, végül a kormányzati technikákat érti alatta). Minden esetre nagyon rövid az ideje és nagyon kétesek az esélyei, hogy „jól kormányozzon”, hogy a Johannis által minduntalan emlegetett szlogen, a „normális Románia” az ő vezényletével jöjjön össze.

Most viszont nem ez a témám, hanem az, ahogyan ebben a párharcban az egyik győzött a másik (szinte) mindent elveszített. Érdemes leszögezni, hogy Ludovic Orban meglehetősen szürke és nem is nagyon karizmatikus vezető, legalábbis saját kezdeményezései alig ismertek, hanem a Johannis mögött fölsejlő, „végrehajtó” (bizonyos értelemben olyan mint Dancila volt Dragnea előterében, csak attól persze sokkal racionálisabb kiadásban), az aprómunkát elvégző és kitartó politikus. Miniszter is volt már mégsem tudunk semmiféle nevezetes dologról, amit véghezvitt volna, bár a reflektorfény és a szerep amiben most került még előhozhat eddig rejtett tulajdonságokat, azt hiszem megmarad Johannis árnyékában (ennyiben igaza van a máris ráragasztott „Johannis hadnagya” – jelzőt ráragasztóknak), ezzel együtt győzelemre vitt egy olyan harcot, mely alig egy hónapja szinte lehetetlennek látszott. Egybegyűjtötte, ha egy szavazás erejéig is az „ellenzéket”, átvitte a parlamenten a bizalmatlansági indítványt és azután sikerült többséget szereznie saját kormányának és megszavaztatni azt. És közben

Ponta – aki a bizalmatlansági indítványt megszavaztatta pártjával és ezért győztesnek gondolta magát, királycsinálónak, aki nélkül nem lesz új kormány beiktatva – saját pávatáncába bukott bele.

Ponta nemcsak azzal számolta el magát, hogy éppen legbefolyásosabb párttársai átállnak és megszavazzák az Orban kormányt – teszik ezt logikusan, miután a bizalmatlansági indítványra igent mondtak, és ezt a rációt Pontán kívül minden párt és politikus követte – hanem időközben eltévesztve saját pártépítési logikáját is. Így aztán a sok találgató közül, akik megpróbálják Ponta ön-kardjába dőlésének indokát meglelni, azoknak van igaza akik azt mondják, csupán személyes bosszúból szavazta(tta) meg Dancila bukását és az is csak pávatánc volt, hogy a disszidens PSD-seket szerette volna pártjába csábítani. Ti. ez utóbbi akkor sikerülhetett volna, ha megszavazza az Orban kormányt és ezért pozíciókat szerez saját embereinek, vagy legalábbis bizonyos védettséget tud nyújtani a PSD-ből potenciális átálló további politikusoknak. Ez helyett mindkét irányba túltolta a dolgokat, hiszen egyszerre alkudozott a megbuktatott miniszterelnök-asszonnyal (vagy szárnysegédjeivel) és támasztott elfogadhatatlanul magas árat Orban-Johannis fele, és persze az ideológiai maszlagot a baloldaliságról senki nem vette be.

Világos, hogy Orban nyert és Ponta politikai karrierje végéhez közelít, hajói elsüllyedtek, de azért senki se irigyelje a friss miniszterelnököt. Mások után takarítani, az elhibázott politikákat kijavítani, ráadásul olyan helyzetben, amikor a parlamenti támogatás késélen táncol, illetve a támogatók elvárásai és számításai nagyon is heterogének, amikor az árulás a levegőben lóg, stb., cseppet sem irigylésre méltó feladat.

Ezután, ha valaki azt kérdezné, hogy végül is

mi a Johannis és közvetve az Orban eddigi sikerének a titka?

– Johannis minden bizonnyal az év politikus-hőse lesz, hiszen új államelnöki mandátuma hetek kérdése – azt mondhatnám, hogy a kitartás, a következetesség, a populista-demagóg szólamok kerülése, illetve egyfajta politikusi habitus, ami erre épít (azt hiszem egyiküknek sincs más repertoárja, ez a stílusuk). Johannis és Orban is azt mondják, azokat a szerepeket játszák, amit tudnak, ami személyiségükhöz passzol, és ez – az ókori görög filozófusoktól is tudjuk – hitelességet szül, azt közvetít. Ez ellentmond a divatos spin doctor-ok (a kisebb nagyobb Finkelstein-ek) által kiagyalt „minden elmegy”, „csak az ökör következetes” elképzeléseknek, melyet ugyan a mediatikus tér, különösen az úgynevezett közösségi média (milyen megtévesztő a social media kifejezés a fb, twitter, stb.-in, folyó ripacskodások, a borzasztó kommentáriatus megnevezésére), nagyban támogat, viszont végső soron nem vezet győzelemre.

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az hogy kitartottak makacs, de racionális diskurzusaik mellett. Érdekes kontraszt ez nemcsak a PSD-s jobboldali populista fordulathoz képest, hanem ahhoz is, hogy Dan Barna és a viszonylag új USR-PLUS, Johannishoz hasonló diskurzusával, szinte semmire sem megy a kampányban, de ez már másik téma. Mint ahogy másik téma az is (a jövő héten lesz aktuális erről írnom), ahogyan a humortalan Kelemen Hunorral kedélyeskedő patriarchát próbálnak eljátszatni tanácsadói. Az infantilis kampány, (számomra világos, hogy egyfajta „ifjúságot”, rapper/manelista fiatalokat akar megcélozni, de nem vagyok meggyőződve, hogy ezt valós választói csoportja felfogja) a lehajló és álságosan humorizáló politikust, személyiségével ellentétes szerepekre kényszerítik és ez minden bizonnyal kudarchoz vezet. Az infantilis kampány infantilizmust szül és ez nem szavazatokat hoz, hanem passzivitást előlegez meg, egy olyan pártnak, mely továbbra is a nyugdíjas korosztály kitartására számít.

De ne legyen igazam.

Félfordulat, összeért, ami egyfelé tartott

Magyari Nándor László

-

2019-07-24

0

Félfordulat, összeért, ami egyfelé tartott

Komolyan foglalkoztat az a, gondolom nem csak számomra izgató, kérdés, hogy miért nem képes a Fidesz fiókpárt (és általa az MPP) leválni a PéSzéDéről, sem a Dragnea által vezetettről, sem a nélküle, Dăncilával, sodródóról? És különösen nehéz megtalálni, vagy fölfedezni a reális okokat, vagy legalább megnyugtató magyarázotakot föllelni.

Egyfelől mert, mint minden magára valamit is adó autokrácia – bár itt, úgy tűnik export autokráciáról van szó – a FfP is a sajtó alárendelésével, kiszolgáltatásával és a cenzúra egyre erősödő formáinak bevezetésével kezdte. Mindegy, hogy kívülről nézve úgy látjuk, hogy a magyarországi kormánypárt fölvásárolta a rommagyar médiát, az itteni fiókpártja számára vagy úgy, hogy éppen a FfP alól vásárolták ki a magyar nyelvű médiát, a végeredmény ugyanaz. A rommagyar médiatér ellaposodott, mindenféle kritikai hangot elhallgattattak, csak a fideszkonform szövegelés folyik, az újságírók mikrofonállvánnyá váltak, sőt vannak túlbuzgók – mint mindig –, akik elébe mennek a halovány elvárásoknak is, az elhallgatásban, és mindenféle bírálat „megelőző becsúszással való” leszerelésében, a habonyi-tézisek és összeesküvéselméletek terjesztésében, a propagandagépezet működtetésében, stb. Központi ukázra, mely egyre világosabb, hogy Budapesttől indul, neveznek ki sajtó-menedzsereket, vagy zavarnak el szerkesztőséget, szüntetnek meg lapot, műszakis rúg ki minden magyarázat nélkül tapasztalt és hozzáértő műsorkészítőt, telefonbeszélgetés nyomán lesz főszerkesztő-váltás, politikai árat fizetnek cenzúráért, ott tartunk, hogy fekete-listák léteznek, hogy ki meginterjúvolható és kit nem szabad még mutatni sem, a rommagyar médiában, „mert ilyen a rendszer”, mert tehetik és kuss, stb. stb. Mondanám, hogy tisztelet a kivételnek, de alig találni ilyent, a cenzúra belső cenzúrává alakult újfent, a fizetett és az önkéntes cenzorok pedig, büszkén pöffeszkednek a konteok és fake news-okra felállított vasnak képzelt trónjaikon. (Mostmár csak a transindex.ro kell „megfelelő kezekbe” kerüljön, és lényegében az erport.ro marad az egyetlen többé-kevésbé kritikus felület még a világhálón is).

Szóval keveset, vagy szinte semmit nem lehet megtudni a rommagyar politika valódi mozgatórugóiról, hogy egy példát mondjak az elnökválasztások előtt bő 3 hónappal semmit sem tudni arról, hogy indít-e önálló jelöltet a FfP, vagy ha nem kit támogat?

Lehet, hogy várják a budapesti jelzést? Érdektelennek ítélik, hogy ki lesz Románia következő elnöke? Várták/várják, hogy a PésSzéDé bejelentse indít-e jelöltet (most aztán előállhatnak, hogy mindannyian a félanalfabéta miniszterelnök-asszonyra szavazzunk)? És nemcsak jelöltről, jelölési rendszerről, vagy támogatandó esetleg nem rommagyar elnök-jelöltről nem hallunk, de semmiféle nyilvános vita, még csak a halovány, amolyan „baráti beszélgetés” sem folyik róla, majd bejelentik, oszt jóestét. És persze elnöki programon sem kell törni fejetlen fejeket, minek az, majd diktálják, hogy milyen kellene legyen egy román elnök, és azt is Budapestről tudhatjuk mi a fő elvárás, hát hogy magyar nacionalista legyen!

Másfelől meg itt különösen van titkolnivalója a hatalomnak: mert akárhonnan is nézzük az együttműködés nem hoz(ott) semmit a kisebbség számára, jó ha sikerül többé, de inkább kevésbé, megőrizni valamit az eddigi „vívmányokból” (példák sokaságát hozhatjuk a magyar nyelvű orvos és gyógyszerészképzéstől, a nyelvhasználati szabályokig, vagy emlékezetpolitikáig); nagyvonalúan odavetett megjegyzésekből tudni, arról is, hogy a FfP hajlandó szembemenni választóközönsége akaratával – t.i. sem a jelenlegi PéSzéDé, sem az elődjei nem voltak népszerűek, sőt közutálatnak örvendtek a rommagyar közönségben – „mert úgyis megvan a többségük és valahova tartozni kell”; minden megnevezett motívum nélkül „adtak még egy esélyt”, a Viorica Dăncila által vezetett kormánynak; vagy mert az „ellenzékiek sem szeretnek” (mármint Kelemen Hunort és Márton Árpádot) mondták, ha mégis szóba állna vagy legalábbis megszólítaná valaki más is a rommagyarokat, azok áruló szekusok, nemde?

Egyszer sem nevezték meg annak okát, hogy a FfP miért megy szembe az EU-s normákkal

az (i)gazságszolgáltatás tekintetében (emlékezhetünk Márton Árpád kirohanásaira, és javaslataira, melyek alig voltak reakciósabbak elvbarátai, Iordache, Nicolicea és társai „pajzán kis ötleteinél”, hogy megmentsék Dragnea pártvezért a börtöntől), vagy miért pengetnek EU-ellenes húrokat, (többek között a kampányban, amit végül megvásárolt Kárpáton-túli szavazatokkal „megnyertek”), képviselnek kisebbségellenes és reakciós álláspontokat (szemem előtt lebeg Kereskényi polgármester csinos kis nyilvános támadása, gyűlöletbeszéde a homofób népszavazás kampányában ortodox pópák „szobrai” előtt), együtt a PSD-ALDE prominenseivel.

Visszatérve eredeti kérdésemre, azt hiszem csak kizárásos alapon, logikai úton levezetve érthető meg a FfP utóbbi években folytatott politikája és különösen az, amit a PSD-ALDE szövetséggel tettek/tesznek, és a dolognak két lényeges összetevője van:

1) A gazdasági maffia képlete

Nincs más magyarázat a FfP viselkedésére, csak az, hogy valakiknek megéri, amit politikai vállalkozókként tesznek. Félreértés ne essék, egyáltalán nem abban az értelemben lettek vállalkozók a ma regnáló rommagyar politikusok, ahogyan az Frederik Barth évekkel ezelőtt (1993) kifejtette, miszerint a vállalkozói szerepkör az etnikai politikán belül azt jelenti, hogy a kulturális adottságokat a politikai osztály – a kisebbség mobilizálása érdekében – a csoport ideológiáját, kollektív identitásának kulturális eszközeivel újrafogalmazza és politikai célokra használja, végső soron, a csoport érdekében (ez folyt úgy 25 éven át a rommagyar politikában). De ami most van az valami egészen más, központi és helyi kiskirályok, egyáltalán nem az egész közösség érdekében, hanem saját- és szűk környezetük (Magyar Bálint „fogadott családjuk”-nak mondaná őket) gazdasági/pénzügyi érdekükben folytatnak gazdasági ügyleteket, profitálnak a kisebbség foglyul ejtéséből, szorult helyzetéből. A legtöbb rommagyar politikus így stróman és ugyanakkor helytartó, kiépítette/építi saját klientúráját, amint az a magyar kormányzat itteni mezőgazdasági befektetéseiből látszik. A klientúra-építés köre Bukaresten át zárul, tehát a PSD védelmi pénzt követelhet és kap is a magyar kormánypénzekből, és ezt a FfP patronálja, illetve közvetíti. Tömören fogalmazva, azt állítom, hogy az előzőeknek megfelelően politikusaink legfőbb kompetenciája egyre inkább a végrehajtói, leginkább közvetítői, strómankodás és pénzmosás képessége, semmivel sem több.

A maffia műveletek piaca nem a látható piaci mechanizmusokat követi (gondolom jókat röhögnek illetékesek, hogy vannak akik holmi – egyébként általuk, csakhogy falból, elterelő hadműveletként – lefektetett pályázati szabályokat próbálják számonkérni), mindent a „keresztapához” (ha kettő van, mint Dragnea bebörtönzése előtt volt akkor a kettőhöz) képest a piramison való elhelyezkedéstől függ. A formális, választott vagy kinevezéssel megszerzett, intézményi státusok sem számítanak (ezért a legfőbb pénzosztó a „papi jó barát”), csak a lojalitás és a „családias közelség”. Csakhogy maffiából – családi, illetve családszerű szerveződése folytán – kiállni nem lehet, mert mindenki „túl sokat tud”, legalábbis a maga szintjén, ahhoz, hogy elengedjék, ahhoz, hogy ne tekintsék potenciális zsarolónak.

A Budapest-Bukarest közötti alvilági business Dragneára, Tăriceanura és tsaira volt kalibrálva, távozásával zavar keletkezett, de nem akkora, hogy a FfP-t elengedjék, hogy új helyet, esetleg új partnereket kereshessen magának. Nem mellesleg az ellenzéki pártok, és főként az újak az USR-PLUS átlátja a dolgot és nem is hajlandó beállni következő csendes maffia-társnak, ez fölöttébb bosszantja vezéreinket.

2) Maffia-politika

A teljes rommagyar politikai osztály a budapesti illiberális-modell közvetítője a bukaresti hatalom fele, transzmissziós szíj szerepet vállaltak, politikai strómanjai Orbánnak, és ezt takargatni kell. A háttéregyezmény maffia-szabályok szerint lettek megkötve, a FfP-nek semmiféle önállósága, szava vagy beleszólása nem volt a dologba: kettős kliens, mindkét irányba – Bukarestnek és Budapestnek is – kiszolgáltatott, térden állva és előrenyújtott tenyérrel, a senkiföldjén, szétszakítva és megalázva, mindenütt. Nagyjából ez a fókusz jelöltetett ki és működik ma is, miután a bukaresti vezér börtönbe vonult, a maffiából nem lehet csak úgy kiszállni, túl sok a közös titok, az elhallgatni, eltakarni való, a szálakat el kell varrni és ez időt igényel.

És nem is a gazdasági ügyletek a legveszélyesebbek, hanem a politikai korrupció, a fertő, amiben a rommagyar politikai osztály többé-kevésbé kényszeredett mosollyal dagonyáz, közelegni látszik a rommagyar közösség teljes lezüllesztése.

Meg lehet ezt még fordítani?

Két toxikus vezető árnyékában, a rejtőzködő harmadik

Magyari Nándor László

-

2019-02-27

0

Két toxikus vezető árnyékában, a rejtőzködő harmadik

Bizonyára nem vagyok egyedül, aki még emlékszik a Fidesz itteni fiókpártjának 12. dzsemborijára és arra, hogy megújulást/újratervezést hirdettek.

Ha van aki még emlékszik, az azt is észrevehette, hogy mára már nyoma sincs semmiféle újratervezésnek, ma “pragmatikus transzilvanizmus” (whatever this mean) van vasárnapi ebédre – már akinek jut valami is az asztalára – és aztán ott van a politikai-show, mint valami egzotikus musical, afféle utó- vagy elő Untold fesztivál. Hangos és tartalmatlan – szinte tökéletes tartalom nélküli forma – látványos, csak éppen kiviláglik öncélú és szimulákrum jellege, mert közben sem vita, sem tartalmas kommunikáció, sem kritika, sem önkritika, sem alternatíva, sem semmiféle szembenézés meg nem zavarja.

Drámai pillanatokat, csak a videókivetítő pillanatnyi zavarai hoznak, a cirkusz technikailag kifogástalan, és teljesen steril és tartalmatlan. Magát szórakoztatja a színpadi sereg, afféle előszilveszteri mulatság, kabaré a javából, persze mindenféle humor nélkül, ja, viszont Hunorral.

Mintha szelfizni, jópofizni gyűltek volna össze unatkozó tinédzserek, úgy múlatták az időt a vezérek és klienseik, a látszólagos, a reality show szabályai szerint: PR, és a fitogtatva fölmutatott technikai felszerelés, és tényleg a média, a performansz az üzenet, és semmi más. Vezéreink magukat ünneplik és ünnepeltetik, egyáltalán nem szerényen, hiszen egyáltalán nincs amire szerények lehetnének, már eredményeket sem hazudnak, a performansz önmagáért van. Legfentebb médiaesemény – mint kiderült az újságírói akkreditációhoz viszont még azt is meg kellett jelölni, hogy kivel készítenének interjút és mikor (sic!), s hogyan, és milyen témában – szemfényvesztés, magas fokon, de leginkább önmagukat csapták be a jelenlevők, úgy tettek mintha bármit is tennének.

A pártnak sem értelmes, és főként számonkérhető, programja, sem átható, fölfogható és követhető üzenete nincs – hacsak az nem, hogy néhány lejárt szavatosságú politikus, akikkel egyébként a párt koalícióban, vagy külső támogatóként, együtt kormányzott: részeges, akasztós és szekus, így ebben a sorrendben, és minden további magyarázat, érv, vagy bizonyíték nélkül. Ez ugye, már Finkelstein-Habony-falva, illetve Biharbasznád-alsó végállomás, bár én optimista vagyok lesz még lentebb is, lesz még így sem és a show akkor is folytatódik majd. Kereskényi “dobja be”, mintegy mellékesen az euroszkeptikus mantrát – érdemes fölfigyelni, hogy akárhányszor előjön a téma, soha nincs semmiféle tartalmi utalás, érvelés, arról már rég leszoktak vezéreink. Ja, Juncker soha nem bizonyított részegeskedéseit képes egy más Európa mellett érvként fölmondani Finkelstein-Habonyból az elöljárónak: hiába na mémekből tanul a rommagyar-vezér – hogy aszongya “Európa rossz irányba halad”, mert migráció, mert “szivárványos zászló” (ugye értik mire céloz homofób emberünk?), és aztán valahogy kifelejti a végszót, “mert Soros”.

Van ugyan egy szöveg, melyet címe vitaindítónak mond, de persze senki sem vitatja, van, hogy legyen ilyen is, és lényegében minden olyant elmondjanak, aminek a napi politikában éppen az ellenkezőjét teszik. Bedobják az “erdélyi magyar társadalom megteremtését” (sic!), mint nyilvánvaló vágyálmot, csakhogy nem tudjuk meg, miről is beszélnek? Töltelék szövegek, tartalmatlanok, lényegtelenek, érvtelenek, közepesnél is gyengébb motivációs szövegelések. Talán két fél mondatnak volt érdemes elhangzani: “a kisebbségi kérdés megoldását nem szabad a populizmus oltárán feláldozni”, és hogy “párbeszédre van szükség azokkal is, akik kritizálják” a pártot, mondta – böcsületére váljék, Csoma Botond képviselő –, csakhogy úgy tett mindenki, mintha nem értené (persze, persze sokan valóban nem értették, meg oda sem figyeltek), illetve elengedték a fülük mellett (azért még megdorgálás jöhet, ha észhez térnek, önmaguk nagyszerűségétől megrészegült vezérek).

Én viszont most nem is a tartalmatlanságra és a valós viselkedésnek, politikai ténykedésnek teljesen ellentmondó szövegeléseknek szentelnék teret, hanem annak, amit a politikai-show eltakart (még azt sem állíthatom, hogy tudatosan, mert ahogy láttam, önámításból volt több, őszinteségből kevesebb), a POPULISTA és TOXIKUS VEZÉREK mandátumának meghosszabbítását, a számonkérhetőség mindenféle esélye nélkül. És hát erről van szó, ezért a sok elterelő hadművelet, ezért a tartalmatlan szövegelés, és ezért volt a video-hip-hop, olyan mandátumot adni, ami “bármit lehetővé tesz”, ami nem kötelez, ami elrejti, hogy hol a Fidesz-vezér, hol a bukaresti vezér kénye-kedve szerint, de minden esetre, simán menjen a játszma: ahogy ők muzsikálnak a mi toxikus (kis)vezéreink, úgy táncolhassanak.

A rommagyar politikai felvilág KÉT TOXIKUS VEZÉR ÁRNYÉKÁBAN, klienshelyzetben, kiszolgáltatva bohóckodik, úgy tesz mintha hatalma lenne, mintha akarata lenne, mintha tudná mit akar, mintha eszközei lennének, mintha önálló lenne, (tökéletes szimulákrum ez). A kongresszus hozama, hogy ismét fölhatalmazták a látszólagos folytatására ugyanazokat, akik eddig juttatták a politikai osztályt, a Truman-show nyilván folytatódni fog, manipulációval, megvezetéssel, alternatív tényekre és poszt-igazságokra, összeesküvés-elméletekre és populista diskurzusokra való utalással. Toxikus vagy destruktív vezetőnek azokat tartjuk, akik

“egyéni érdekeiket a közjó fölé rendelik, nem haboznak törvénytelen eszközöket igénybe venni, és tevékenységük katasztrofális következményekkel jár egyének egy csoportja, egy adott intézmény, közösség, vagy végső soron az egész társadalom számára”

(foglalja össze Lipman-Blumen alapján, Dessewffy Tibor, a lényeget). Ez a leírás minden bizonnyal eltalálja a Fidesz-, illetve a PSD vezért, mégpedig azzal a megjegyzéssel, hogy a toxikus vezér ideáltípusát adtuk itt meg, ami természetesen azt is jelenti, hogy az ilyen vezető nem minden tettével okoz kárt, vagy nem egészen gonosz, elvetemült, stb., a kárt okozás viszont egész tevékenységük végső kimenetelére vonatkozik. És persze, igencsak nagy eltérések vannak a toxikus vezetők által okozott károk mértékét illetően is. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Orbán és Dragnea óriási károkat okoznak, nemcsak egyes csoportoknak, hanem az egész magyar és román társadalomnak (igen, még azoknak is, akik haszonélvezői ténykedésüknek), sőt egyre inkább az egységes Európa intézményes progressziójának is. De uralkodásuk, hatalmi ténykedésük, rombolásuk, ami a jogállamiságot, demokráciát, a fékek és ellensúlyok rendszerét, az igazságszolgáltatást, a médiákat, a gazdaságot, az adminisztrációt, a tudományos és művészeti, egyszóval kulturális életet, a gyülőletkampányok szociálpszichológiai rombolását, stb., illeti – remélhetőleg – mégsem jut el a nyílt erőszakig. Putyin követői/utánzói, szerencsére, Putyin hatalma nélkül.

Ami sajátos az esetünkben, hogy a mi “kis toxikus vezetőnk” (“kis pénz kis foci” – ugye?), a most egyedüli jelöltként újraválasztott elnök, egyáltalán nem rendelkezik azokkal a személyes tulajdonságokkal, amelyek a toxikus vagy destruktív vezető pszichológiai profilját, körülményektől függő személyiségét jellemzik. Sem a hatalmas ego, sem az arrogancia (na, az talán valamennyire), az amoralitás, a kapzsiság, stb, nem jellemzi a rommagyar pártvezetőt: Kelemen Hunor – megfigyelésem szerint –, ideális követő, a szinte tökéletesen alárendelődő, tragikus figura. Már első megválasztásának körülményei – ahogy Markó Béla “ki- és megválasztatta” – jól mutatták, hogy leginkább konformista, bátortalan és határozatlan, mondjuk ki, politikai értelemben gyáva és tétova. Képtelen volt ellenállni, először a budapesti, azután a bukaresti nyomásnak/befolyásnak, saját víziója pedig nincs, vagy ha van, azt képtelen kommunikálni. Egyre inkább azokat a paneleket közvetíti, melyeket budapesti “tartótisztjei” diktálnak, nemcsak ő de tanácsadói is, képtelenek még arra is, hogy a rommagyar közösség szintjén újraértelmezzék az orbáni üzeneteket. Makacssága vazallusi nyakasság, ami – általános szerencsétlenségre – legfentebb abban mutatkozik meg, hogy téves döntései, a szervezet és általa a közösség kiszolgáltatása mellett kitart, FALAZ ORBÁNNAK és DRAGNEÁNAK, eljátssza az általuk kijelölt (sokszor biza hasznos idióta) szerepet. Kelemen Hunor, Orbán román hangja Bukarestben és Dragnea magyar hangja Budapesten, afféle “komp-ember” (hogy Ady vízióját ilyen kifacsarva parafrazeáljam), hol itt hol ott köt ki, de leginkább úton van, sodronypályán rángatózik.

Kelemen Hunor nem diktátor alkat, sőt, autoritása teljességgel konjunkturális, meglátásom szerint a politikusi paranoia sem érte még utol, hatalomvágya, karizmája, nárcizmusának mértéke még a demokratikus vezetők körében tartja.

És nemcsak a budapesti és bukaresti, valóban destruktív vezérek, hanem a székelyföldi kiskirályok is dominálják, fölébe kerekednek, képesek és hajlandók megzsarolni, kontrollálni ténykedéseit, döntéseit, és mindezt a háttérből is tenni tudják. Attól tartok, hogy Kelemen Hunor valóban a kisebbik rossz (mégha egyetlen jelölt is volt), mert a romániai magyar társadalom, jelen állapota szerint (amit, majd megteremtenek ugye?) elsőrendű TOXIKUS VEZETŐT TÁMOGATÓ KÖRNYEZET. Megvan benne minden kellék, sőt túlsúlyban van, mind az instabilitás, mind a fenyegetettség érzése, a patriarchális vezérelvűség, az önállóság hiánya és az a tehetetlenség, ami saját, legalább részben, önálló intézmények híján, kollektív frusztrációt okoz. De akár a politikai kultúra irányultságát, az autokratikus formák elfogadottságát, akár a demográfiai folyamatok okozta stresszre, vagy a médiák kiszolgáltatottságára, stb., gondolunk, a romániai magyar társadalom erősen vulnerábilis, és ez kiszolgáltatottá teszi egy erős és valóban toxikus vezér föllépésével szemben. Ki nem elégített társadalomban élünk, premigrációs és migrációs hálózatokhoz kapcsolódnak az életutak jórésze (miközben persze divat itt is a “migráncsozás”), meglazultak a gyökerek, “megoldódott a kéve”, és nemcsak a téves politikai döntések okán. A rommagyarok jórésze – mondjuk ezt is ki – “agyban” Magyarországon vagy attól is nyugatabbra él. Vagy legalábbis, a médiabefolyás következtében (és itteni magyar média, mindent egybevetve nincs is), és az elvándorlási tervek, egy egész migrációs szubkultúra okán, a közönség testileg még itt van, mentálisan már máshol. Egy magát providenciálisnak mondó, megváltót játszó, rommagyar vezér – amilyennek, itt és most, Orbán Viktort képzeli a többség – megjelenése égetően sürgős, a támogató közeg nap, mint nap épül és erősödik. Meglátásom szerint, már ismerjük a nevét és arcát, csak még nem látja eljöttnek az időt, hogy előlépjen és letaszítsa Kelemen Hunort ingatag faháncs-trónjáról.

Köztes vagy fél-Európa?

FüHü

-

2019-02-20

0

Hat hete nem történik semmi figyelemre méltó a román ET-elnökség alatt, hacsak nem az, ami várható volt, vagyis a belpolitikai csaták Európa-szintű kiterjesztése, magyarán a botrányok sorozata.

Amennyiben a hatalmon levőknek köszönhetően a belpolitika napirendje egyre inkább az orosz-magyar modellre hajazó, illiberális berendezkedés meghonosítása, az (i)gazságszolgáltatás alárendelési kísérletének fordulatokban gazdag forgatókönyve, ez immár az EU-s kirakatban zajlik. S, mint lenni szokott az EU ismét csak béna kacsa, tehetetlen, hiszen egyfelől ott vannak a közelgő EP választások, másfelől meg a Brexit-végjátéka. Mindkét folyamat sötét fellegek alatt és baljós előjelek mellett zajlik. A brexit-folyamatról itt és most csak annyit, hogy stagnál, nem látszik a vége, a labda látszólag brit térfélen pattog, de ez sok szempontból csak eltakarja az EU tehetetlenségét és azokat a veszteségeket, melyeket kénytelen lesz elkönyvelni a folyamat végén.

Az EP választások tétje az euroszkeptikus, szuverenista, populista és alt right politikai formációk előretörésének, és a hagyományos politikai pártok térvesztésének a mértéke, hiszen ma a leginkább e két fél – és már messze nem a hagyományos pártcsaládok egymás közötti versengése – a meghatározó az európai politikai mezőnyben (is). Két körülmény bonyolítja a dolgokat és ez egyrészt az, hogy a hagyományos pártcsaládok, ha nem akarnak bizonyos mértékű veszteségeket elkönyvelni, a magyarországi és a romániai hatalmon levő és a közvélemény-kutatások szerint, országaikban, májusban is többséget szerző pártok kirúgása miatt, hát lényegében foglyai ezen pártoknak, kénytelenek elviselni azok pártcsaládjuktól eltérő – magyarán illiberális és populista – álláspontjait, kilengéseit.

Ez komoly dilemmát okoz, mind az EPP-nek, mind az S&D-nek, mind az ALDE-nak. Ha most zárják ki a putyini-orbáni modell szerint működő k-európai populista és euroszkeptikus pártokat, akkor majd a frakciójuk lesz kisebb, hiszen ezen pártok (a Fidesz, a PSD és a Tăriceanu-féle ALDE), a szélsőségesek közé fognak besorolni. Radikalizálódnak, rágalomhadjáratot indítanak volt pártcsaládjuk ellen, gyengítve azok pozícióját, éppen a kampány idején. Ha eltűrik azok „garázdálkodását”, akkor viszont – és itt csak a választási logikára utalok – komoly presztízs-veszteségeket könyvelhetnek el, és esetleges szavazatvesztést azokban az országokban, ahol tagpártjaik és szavazóik határozottan ellenzik a frigyet. És persze 22-es csapdája működik, amennyiben a választásokat követően mégiscsak kénytelenek lesznek kizárni, illetve maguktól távoznak a jelzett populista pártok. Az EPP esetében a veszteség – az előrejelzések szerint – 13 Fideszes képviselőt, és amennyiben a határon túli csatolt részei egyáltalán bejutnak az EP-be (és ez meglátásom, és a közvélemény-kutatások szerint ma nem valószínű, illetve kétséges), és szinte biztosan követik majd vezérüket, még 3 mandátum veszteséget jelent(het). Az S&D, a román kormányt adó PSD tíz mandátumát veszít(het)i el, míg a liberálisok az előrejelzés szerint elveszít(het)ik ugyan a Tăriceanu-féle ALDE 3 mandátumát, viszont elnyerhetik az új formációk, az USR és a PLUS, 5 mandátumát. Ez a fejlemény egyébként Európa-szinten (amennyiben a Macron-pártja is az ALDE-be ül be) jellemző, vagyis a liberális párt-frakció megnövekedésével kell számolni az új EP-ben. Úgyhogy a választási kalkulus önmagában nem magyarázza a pártcsaládok hezitálás-t, hiszen a jelzett pártok elvben már átsoroltak az EU-ellenes csoportokba, csak idő kérdése, hogy mikor következik be a formális átülés. Inkább arról van szó, hogy a klasszikus pártok szélsőségeseit szeretnék egyelőre benntartani – politikai meggondolásokból – a pártcsaládokban, attól tartva, hogy időnap előtti eltávolításuk, esetleg további képviselők átülését is elindíthatja, viszont ezek a mozgások MÉG NEM billenthetik a nem reguláris pártok javára a mérleget, az arány várhatóan kétharmad/egyharmad lesz.

A román kormány mindenekelőtt inkompetenciája – a miniszterek EU-s bemutatkozása közröhejbe, nálunk oly kedves, Caragiale-féle humoreszkbe, illetve Ionesco-s abszurdba fulladt –, de nem kevésbé, illiberális belpolitikai napirendje okán, rá sem figyel a kontinens dolgaira. Egyféle párhuzamos világban él, ha egyáltalán érti az európai politizálás logikáját, akkor mellébeszél és sehogyan sem cselekszik. Meghirdetett politikai célkitűzéseinek még a körvonalai sem látszódnak, méretes bukta körvonalazódik, de ezt majd csak elfedi a média, amely az EP választás eredményeinek értelmezésével lesz elfoglalva a román soros elnökség végére. (Talán az államelnök által patronált Szebeni informális miniszter- illetve államelnökök közötti találkozó, melyet május 9-re terveznek, hoz majd valami színt és tartalmat a román elnökség alatt, de az is kétséges, hiszen a belpolitikai feszültségek szétnyilatkozás, stb., tompítja a lehetséges egységes üzenetet, elhomályosít(hat)ja a rendezvény jelentőségét.)

Ha van valamiféle mozgás, téma és napirend, ami a román kormányt ma az EU-val kapcsolatosan érdekli az Laura Codruta Kövesi, volt DNA (Korrupcióellenes Ügyészség) vezetőjének megakadályozása abban, hogy az újonnan létrehozandó Európai Ügyészség (EPPO) főügyészének válasszák. Nehéz összefoglalni azt a szerteágazó sokszor megtévesztő hadműveletekre és zsarolásokra épülő, eljárás-sorozatot, melynek eredője, hogy miután szabálytalannak tűnő eljárás során – amely egyelőre a CEDO látókörébe került – a korrupcióellenes főügyészt eltávolították székéből, és ezzel lényegében beszüntették a DNA tevékenységét, föladták az eddigi korrupció-ellenes politikát, sőt. A román hatalom és a Fidesz itteni fiókpártjai korrupció-párti politizálásba kezdtek, mentendő korrupt politikusaikat, illetve ezt az illiberális állam, fékeket és ellensúlyokat lebontó keretébe ágyazták. Az átpolitizált Alkotmánybíróság segítségével, megnyirbálták az államelnök jogköreit, a főügyészek kinevezést és visszahívását illetően, megerősítve az igazságügyi miniszter hatalmát. Először a DNA főnökét sikerült eltávolítani, mondvacsinált ürügyekkel, állítólagos „átvilágítással”, a Bírói és Ügyészi testületek és az államelnök tiltakozása ellenére. Most meg az újonnan, létrehozott, aligha legitim (mind a Velencei Bizottság, mind a GRECO által fölöslegesnek, sőt károsnak tartott) bírákat és ügyészeket vizsgáló szuperügyészég segítségével, melynek élére a hatalom emberét nevezték ki, próbálják Kövesi további karrierútját elvágni. Történt, hogy a tavaly ősszel az EP Romániát elmarasztaló jelentésének megszavazását követően a kormányfő és a hatalmon levő pártok román-ellenességgel, már-már árulással, az ország lejáratásával vádolták a megszavazó román EP-képviselőket. Most viszont maguk fordulnak egy nagy presztízsű román ügyész európai intézmény élére való kinevezése ellen. Persze semmi meglepő nincs ebben a populista politika szempontjából, annál inkább kelt megrökönyödést akkor, amikor mindenik hagyományos EP pártfrakció a jelöltet támogatja, így a hatalmi pártok (PSD, ALDE) ismét csak pártcsaládjuk ellenében pozicionálnak.

Most a volt DNA főügyészt az új szuperügynökség vette célba gyanúsítottként – mintha ugyan véletlen egybeesésről lenne szó, hangoztatják a „párhuzamos állam” kontóját hirdető hatalmon levő populista pártok – így aztán Kövesit, egy szökésben levő, bizonyítottan korrupt, volt román parlamenti képviselő (egyszer egyébként már elutasított) régebbi följelentése alapján vádolják, horribile dictu, éppen korrupcióval. És nemcsak a DNA volt vezetőjének, hanem a legfőbb Ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnökének leváltása is napirenden van, állandó támadások, mondvacsinált ürügyek és lejáratási kísérletek kereszttüzében lehetetlenítik el munkájukat.

Két éve kísérleteznek a korruptakat fölmentő Sürgősségi Kormányrendelet(ek) elfogadásával, illetve amnesztiát és közkegyelmet próbálnak statuálni. Egész politikát építettek a PSD elnök és további korrupt politikusok fölmentésének ügye köré, amit ismételten az (i)gazságszolgáltatás politikai kiszolgáltatásának útján próbálnak érvényesíteni. Ez az orbáni illiberális politikai berendezkedés – melynek közvetítője, román hangja a Fidesz itteni fiókpártjai – román változata, nincs kétharmada a kormánypártoknak; az alkotmányt módosítani szinte lehetetlen, és elhúzódó (többek között népszavazást is implikáló) vállalkozás; az államelnök ellensúlyt képez, a halovány ellenzékkel együtt, a hatalmi politizáláshoz, ezért maradt az INTÉZMÉNYEK MEGSZÁLLÁSA, az (i)gazságszolgáltatás politikai alárendelése.

A játszma több fordulós és még nem ért véget, az EP választás viszont döntő lehet, ha a hatalmon levő pártok nem nyerik a választást, a folyamat még mindig visszafordítható, de ára, komoly ára van az elhajlásnak. Ez hitelvesztésben, bizalmatlanságban, a politikától való elfordulásban mérhető első sorban és ez nagyon alacsony részvételt jósol az EP választásokra. Ha a Fidesz itteni fiókpártjai nem veszik az akadályt – és nemcsak a mérések, hanem a belső széthúzást, az acsarkodást erősítő jelölt-verseny és széttartó kampányolás is erősíti ezt a gyanút, hogy nem lesz meg a szükséges 5% – akkor komoly változások indulhatnak be a rommagyar társadalomban is.

Magyari Nándor László

Melegházasság román módra – a baloldal édes élete a szélsőjobbal

FüHü

-

2018-10-08

0

Melegházasság román módra – a baloldal édes élete a szélsőjobbal

„Az egész jelenség persze másról sem szól, mint hatalmi küzdelemről. A kezdeményező civil szervezet, érezvén a hagyományos pártok legitimitásának porladását, igyekszik betörni a politikai térbe. Ha sikert aratott volna, akkor új és szélsőjobboldali pártként jelentkezett volna a következő választásokon. A szocdemek pedig hatalmi monopóliumuk megtartása érdekében igyekeztek magukhoz kötni azokat, akik iskolázatlanságuk, Európa-ellenességük, vallásosságuk, vagy egyszerűen csak manipulálhatóságuk okán mozgósíthatók az efféle populista télmák mellett.

Október 6-án és 7-én Romániában kétnapos népszavazás zajlott arról, hogy kötelezzék-e vagy sem a törvényhozást a család fogalmának „újrafogalmazására”, „meghatározására” alkotmányos szinten is. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy immáron az alaptörvény is egyértelműsítse: a család csak egy nő és egy férfi kapcsolata alapján létezhet, s ha ezt az alkotmány is kimondja, akkor az azonos neműek semmiképp sem részesülhetnek azokból a jogokból (örökösödés, gyermekvállalás, adózási és társadalombiztosítási előnyök stb.), amelyekben a „hagyományos” családformáció tagjai részesülnek.

A népszavazást nagy, országos kampány előzte meg, melynek fókuszában egy civil szervezet, a Koalíció a Családért állt, de – legalábbis a deklarációk szintjén – beállt mögéjük a legtöbb politikai formáció, különösen a baloldalon. Mi több, még a nyugatiasnak tekintett Klaus Jonannis elnök is úgy nyilatkozott: „letette voksát a családok mellett”. Persze, hogy mit jelent ez, azt nehéz megmondani, de a kétértelmű nyilatkozat jelzi, hogy mennyire átpolitizált és forró lett ez a szélsőjobbos, populista téma immáron nem csak az Európával szemben nyíltan szakadár Lengyelországban és Magyarországon, hanem a térség többi, a felvilágosodást hírből sem ismerő államában.

Ugyancsak jellemző, hogy a referendumot megelőző napokban Viorica Dăncilă román miniszterelnök az Európai Parlament előtt fogadkozott, hogy országa mindenben teljesíti az „európai elvárásokat” és vallja maga is „az európai értékeket”, csak „meg ne kövezzék Romániát”. Eközben pártja, a baloldali Szociáldemokrata Párt – mellesleg minden unióellens gáncsoskodásban összejátszva a Fidesszel, így a Sargentini-jelentés ellen is szavazva – nem csak támogatta a szélsőjobbos Koalíció a Csalárdért akcióját, de egyenesen a referendum kezdeményezője lett.

Mi több, most, hogy kiderült: a szavazók mindössze 20,4 százaléka jelent meg az urnáknál, így nincs meg az érvényességhez szükséges 30 százalék, gyakorlatilag ugyanazt mondja a civil szervezet és a kormányzó baloldali párt: „történelmi pillanatokat éltünk át, mert a szavazás megmutatta, hogy 4 millió embert tudhatunk magunk mögött” – nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva azokat persze, akik e 4 millióból nemmel szavaztak.

Hogy pontosítsuk a számokat: az összes leadott szavazat száma 3 731 704, ebből 1 901 888 vidéki, illetve 1 829 816 városi lakos – vagyis a két szám szinte teljesen azonos. E tekintetben okkal feltételezhető viszont, hogy a vidéki szavazók körében valóban az igenek lehetnek többen, míg a városiaknál ez közel sem ilyen biztos.

Az egész jelenség persze másról sem szól, mint hatalmi küzdelemről. A kezdeményező civil szervezet, érezvén a hagyományos pártok legitimitásának porladását, igyekszik betörni a politikai térbe. Ha sikert aratott volna, akkor új, populista és szélsőjobboldali pártként jelentkezett volna a következő választásokon. Egy ilyen forgatókönyv egyébként még most sem zárható ki. A szocdemek pedig hatalmi monopóliumuk megtartása érdekében igyekeztek magukhoz kötni azokat, akik iskolázatlanságuk, Európa-ellenességük, vallásosságuk, vagy egyszerűen csak manipulálhatóságuk okán mozgósíthatók az efféle populista télmák mellett, s ezzel kiszorítani erről a területről a Koalíció a Csalárdért politikai törekvéseit. Nem lennék meglepve, ha a szocdemek jövendő választási listáján feltűnne e „civil” szervezet egynémely vezetőjének a neve.

A referendum kezdeményezői szintúgy egy emberként szidják a jobboldali pártokat – közöttük a liberálisokat –, azzal vádolva őket, hogy „dezinformációjuk” okozta a kudarcot. Valójában a jobboldal is eléggé megosztott volt; közülük sokan – épp az egyházakhoz való szorosabb ragaszkodásuk okán – inkább természetes támogatói lehettek volna a kezdeményezésnek. Ugyanakkor a többség feltehetően inkább otthon maradt felismervén: nem a hagyományos családról és nem is a melegekről szólt a szavazást megelőző kampány, hanem arról, hogyan betonozza be magát a populista baloldal, s hogyan próbálják annak vezetői elkerülni a számtalan korrupciós és egyéb bűncselekmény miatt rájuk váró börtönt.

Ebből a szempontból ítélhető meg az RMDSZ rendkívül kétértelmű magatartása is. Inkább a kezdeményezés mellé állt, ezzel téve szolgálatot a magyar pártot egyelőre lélegeztető-gépen tartó szocdemeknek, s hódolva be újra a Budapestről féken tartott, pénzéhes, korrupt és erkölcsi szempontból alulmúlhatatlan erdélyi magyar egyházaknak. Tegyük mindjárt hozzá: leszámítva az evangélikus felekezet vezetőit, akik nem voltak hajlandók nevüket adni az egész gyalázatos kampányhoz.Mindemellett van az esetnek egy rendkívül groteszk fordulata is. Az európai és a demokrácia mellett elkötelezett politikai erők és a kultúrélet azon felhívásának, hogy bojkottálni kell a referendumot, látszólag a két, nagy többségében magyar megye – Kovászna és Hargita – lakosai tettek eleget. Messze a legkevesebben itt mentek el szavazni, Kovásznában mindössze 8,5 és Hargitában is csak 11,1 százalék.

Persze, aligha arról van szó, hogy a melegekkel szembeni tolerancia jellemezné az itt élőket. És még azt sem lehet feltételezni, hogy a demokrácia mellett elkötelezett politikai műveltség – elég Európai-parlamenti képviselőjüknek a Sargentini-jelentés elfogadásakor elmondott beszédét meghallgatni, hogy ilyesmi még véletlenül se jusson eszünkbe. A magyarázat épp ennek az ellenkezője: olyan alacsony az itteniek politikai elkötelezettsége, s oly nehéz őket kampánytechnikákkal elérni, hogy egyszerűen ignorálták az egészet. Dacára persze annak, hogy többségük – politikai elöljáróik mindenképp – a Fidesszel szövetséges román baloldallal kötött korrupt különalkukból él.

Ara-Kovács Attila

Szegény közeli rokonok

FüHü

-

2018-07-03

0

„Azt gondolom utcai megmozdulások várhatók, és ezeken egyre több rommagyar polgár is részt fog venni, és nemcsak a PSD-ALDE, hanem az őket támogató Fidesz itteni fiókpárt elleni jelszavak sem lesznek ritkák.”

Egyre világosabb, amit az ellenzék és az államelnök hangoztat, hogy a jelenleg hatalmon levő pártok nem kormányozni akarnak, hanem kieszközölni korrupciós cselekedetekkel megvádolt, sőt már elítélt társaik fölmentését, éppen úgy, ahogy azt eredetileg a tavalyi év elején a hírhedt 13-as kormányrendelettel próbálták, ami akkor az utca nyomására nem sikerült. Itt tipikusan arról az esetről van szó, amikor a törvényeket megpróbálják a korrupt közéleti szereplők érdekeihez, elvárásaihoz igazítani, és ezzel a rendszerszintű korrupciót “lepapírozni”, azaz törvényesíteni. A kísérlet része az is – és ezt a Fidesz itteni fiókpártjának képviselője javasolta, erre még visszatérek -, hogy minél kevésbé átláthatóvá, vagy kimondhatóvá váljék a korrupt eljárás, és ezzel esély legyen az ilyen cselekedetek elsikálására.

Ismét nagyot alkotott a Iordache-Nicolicea-Márton parlamenti különbizottság, ezúttal az igazságügyi miniszter javaslatára, amikor arról rendelkezett, hogy a hivatali visszaélés csak akkor bűncselekmény, ha azt saját haszonszerzésre, vagy legfennebb első-, vagy másodfokú rokonok előnyére követik el. A harmadfokú rokonság, szeretők, haverok, szomszédok és távolabbi pereputtyok helyzetbe hozása fog következni, ha a parlamenti különbizottság által elfogadott BTK módosítás lép életbe. A hatalommal való visszaélés – az elfoglalt státusból következő befolyás, mely mindnyájunkat megkárosít – személyre szabása történne meg, ha az csak akkor bűncselekmény, ha közeli rokonok előnyére történne, ez nyilvánvalóan az elévült “kollektivisztikus és hierarchikus” társadalmi rendet idézi, azt erősíti. Ez a “jogfilozófia” semmi másra nem szolgál, csak arra, hogy a hivatali visszaélés egyik leggyakoribb formáját – mely miatt többek között a PSD (a nagyobbik román kormánypárt) elnököt, három és fél évre ítélték alapfokon – a saját párt javára elkövetett korrupt aktusokat, az illegális pártfinanszírozást kivonja a törvény hatálya alól, dekriminalizálja. (Meg kell engedni, hogy enyhít a botrányos megkülönböztetésen, hogy a hivatali visszaélés bűncselekményének tényét alacsony értékhatárhoz szabnák, az elvi kérdés viszont továbbra is marad).

Olyan megkülönböztetéseket vezet be a törvénykező, melyek nem a korrupció visszaszorítását, hanem üldözhetőségének a testre szabását célozzák, egyáltalán nem a mindenki egyenlő a törvény betűje és szellemében (ezt egy kérdésre válaszolva az igazságügyminiszter Tudorel Toader, el is mondja: az “emberek csak kategóriánként (sic!) egyenlők a törvény szerint”), vagyis itt nem az univerzális a vezérszó, hanem a premodern partikularizmus. A hivatali korrupciót családi-rokonsági, azaz nepotizmus alapján minősítik bűncselekménynek, avagy nem, és ezzel újabb “kategóriákat” hoznak létre, valójában elrejtik, relativizálják, de persze, nevetségessé is teszik a problémát magát. A feljelentőnek, majd az eljáró hatóságnak először azt kell kiderítenie, hogy egy korrupciós ügyletben, mondjuk egy megvesztegetésnél, vagy egy szabálytalan közbeszerzési eljárás keretében, az érintettek, milyen rokonsági kapcsolatban vannak, hogy eldönthesse bűncselekmény történt-e, vagy csak kihágás, egyszerű szabálysértés. Holott a korrupciós gyakorlat független a rokonsági viszonyoktól – még a maffia sem vérségi, vagy konszociációs rokonságon, hanem a “fogadott keresztapa” és “fogadott család” erős kapcsolódásán alapul – ellenben a közvagyon és az elérhető erőforrások elpazarlását, a piaci viszonyokat, a közjót támadja és rongálja. És a rokonsági viszonyok ebben semmilyen szerepet nem játszanak, álkérdés ez, a visszaélés vonatkozásában.

A közéleti, elsősorban a közhivatalnokok által elkövetett korrupciós tettek természetének és működési mechanizmusainak teljes félreértését mutatja a mostani javaslat, mert; a hivatali visszaélés a közéleti korrupció gyakori formája, általánosan arról szól, hogy a közvagyon egy részét magánvagyonná alakítják, azokat a forrásokat, melyek a közjót kellene, hogy szolgálják magánemberek javára fordítják, általában egy bonyolult manőversorozat, korrupt forgatókönyv nyomán; ennek a forgatókönyvnek a része, nemcsak a források eltérítésének lebonyolítása, hanem az is, hogy ezt a manővert titokban hajtsák végre, illetve utólag elfödjék, láthatatlanná, nyomon követhetetlenné tegyék. A korrupt hivatalnokok és megrendelőik ritkán követik el azt a hibát, hogy közvetlen hozzátartozókat hozzanak helyzetbe, illetve finanszírozzanak közpénzből. Gyakoribb, hogy az eltérített erőforrások, úgynevezett “közvetítők”, strómanok segítségével végzik párt (vagy mondjuk sportklubok, alapítványok stb.) kasszákban, illetve különféle áttételeken, mondjuk viszontszívességeken keresztül hajtanak hasznot magánszemélyeknek.

Márton Árpád bizottsági javaslata közvetlenül is gyengíti a korrupció-ellenes föllépést, mert ellehetetleníti a visszatartó mechanizmust, azt, hogy nyilvánosan beszéljenek korrupciós ügyekről, hogy a közvélemény nyomása eltántorítsa a potenciális elkövetőket. Ti. a javaslat azt foglalja törvénybe, hogy szigorúan meg kell tiltani az ügyészségnek, hogy a folyamatban levő ügyekről tájékoztasson (a folytatólagosan elkövetett visszaélés nyugodtan folyhat, ha kivizsgálás, illetve akár nem végleges bírói döntés született is egy ügyben), illetve, hogy (“penal”-nak amit, ő a “bűnös/bűnöző” szinonímájaként fordít, holott büntetendőt is jelent) bűnösnek/büntetendőnek lehessen nevezni olyanokat, akik ellen nincs végleges ítélet. A bizottság szerint nagyjából ugyanolyan súlyos büntetés illeti azt, aki beszél egy-egy korrupciós ügyről vagy visszaélésről, mint aki elköveti (ha nem közvetlenül saját magának, illetve első, vagy másodfokú rokonoknak kedvez). A szolgálati visszaélés a javaslat szerint max 5 év börtönnel illethető, ha egy közhivatalnok (gondolom munkaidőben!, mert a visszaélést is csak akkor állapítja meg a törvény, ha munkaidőben követték el. Igazi értelmezhetetlen és “életszerűtlen” törvényről beszélünk!), bűnözőnek/büntetendőnek (“pénálnak”) mond valakit, aki vádlott, vagy csak első fokon elítélt, 3 plusz 1 év börtönre ítélhető. (A leleplezőket, megbüntetik, ugye?). A büntethetőség kereteit szűkíti az is, hogy csökkentették a feljelenthetőségi és elévülési időt. De a javaslat nagyobbrészt dekriminalizálja a valós korrupciós eljárásokat, a hivatali visszaélés gyakorlati formáit, azáltal is, hogy adott esetben, az ügyek elfedésében érdekelt intézményekre bízná a visszaélés megállapítását, és nem a – legalábbis elvben – független ügyészségre és ezzel szinte bizonyíthatatlan lesz a visszaélés.

Botrányos és tarthatatlan nemcsak a módosítások tartalma, hanem a szabályozás, a jogalkotás politikai kontextusa is, hiszen sürgősséggel, meghosszabbított parlamenti szesszióban igyekeznek átverni azt, akkor amikor a perrendtartási törvény elfogadott módosítása még-, sőt egyre inkább borzolja a kedélyeket, illetve közfelháborodást okoz. Ráadásul egy másik témában a verespataki ciántechnológiás aranybánya esetleges megnyitása körül is folyik a cirkusz, azzal, hogy a kormány nem támogatja saját előterjesztését, hogy a terület UNESCO világörökségi műemlék-listára kerüljön, ami mellett igen erős civil elköteleződés van.

Azt gondolom utcai megmozdulások várhatók, és ezeken egyre több rommagyar polgár is részt fog venni, és nemcsak a PSD-ALDE (román kormánykoalíció), hanem az őket támogató Fidesz itteni fiókpárt elleni jelszavak sem lesznek ritkák.

Magyari Nándor László

Hol terem a közjó?

FüHü

-

2018-03-13

0

Azt hiszem nincs, mert nem lehet, senki annyira naiv, hogy Kelemen Hunor PSD kongresszusi szövegét komolyan vegye, egy percig is elhiggye és ne vegye észre, hogy manipuláció. Nemcsak nem képviseli, amit mond, sőt szembe megy azokkal a célokkal, melyek a rommagyarság helyzetéből, mintegy „természetesen” következnek, hanem egyre inkább tudatlannak és vaknak, hogy ne mondjam hülyének néz bennünket.

Túl azon a “szokatlan” fejleményen, hogy saját pártcsaládjához képest vetélytárs politikai párt rendkívüli kongresszusán teszi tiszteletét, valójában mutatja föl hódolatát, a Fidesz itteni fiókpártjának elnöke, gesztusa mellett, szövege is problémás. Legalábbis a józan ész, a reálpolitikai, sőt a médiapolitikai megítélés, a gyakorlat és a szimbolikus politizálás szempontjai szerint is ellentmondásos, nehezen értelmezhető. Mert egy rendkívüli kongresszus, mely ráadásul csak arról szól, hogy a legitimitását és népszerűségét egyre inkább elveszítő, hatalmon levő párt úgy rendezze újra sorait, ahogyan az autoritér elnöke azt megkívánja, csak akkor és annyiban indokolja egy másik párt elnökének a fölszólamlását, ha valami rendkívüli mondanivalója van. Ha valami olyant akar bejelenteni, ami halaszthatatlan, ha olyan politikai üzenetet fogalmaz meg, ami „világra szóló”, mint amilyen például az lett volna, hogy a párt ezután kormányra lép a kongresszust tartóval, vagy valami hasonló. Ilyesmi nem történt, és ezért a félig-meddig ellenzékben levő párt egyszerűen csak hódolata jeléül képviseltette magát a legmagasabb szinten, egy lényegében üres, fölszólamlással.

Különösen meglepő a kontextus, amiben Kelemen Hunor lojalitásáról biztosította a PSD-elnököt, hiszen a rendkívüli kongresszus az ő kezdeményezésére és arról szólt, hogy leváltsák azokat a másod-harmadrangú pártvezéreket, akik – bár félszájjal, de – bírálni merték a főnököt, és olyanokkal helyettesítsék, akiktől föltétlen lojalitást remél Liviu Dragnea. Ezt jól jelzi a tény, hogy azok a jelöltek, akik nem élvezték a daddy föltétlen bizalmát, és akikre formálisan szavazott ugyan a kongresszus, arra sem kaptak lehetőséget, hogy elmondják „programjukat”, azt, hogy mit tennének a megcélzott funkció elnyerésének esetén. A rendkívüli kongresszus föl sem vetette az elnök felelősségét az utóbbi kormányok válságáért, a saját kormányok megbuktatásáért, a népszerűségcsökkenésért, stb. (nem mellesleg, arra sem kérdezett rá senki, hogy mit jelent Liviu Dragnea 9%-ra mért népszerűsége, miközben az ellenzék, már államelnök-jelöltet hirdet), mindazon kudarcokért, melyek a hatalmon levő párt hiteltelenségét rendkívüli módon növelték.

Tudom, hogy a kognitív disszonancia elméletét a populista politika alapjaiban cáfolta meg, az ellentmondásoktól, az inkonzisztenciától nem riadnak vissza a magukat öröknek tételező politikusok, valójában percemberek, akik ma a politikai mezőnyt uralják. Mégis föltűnő, hogy Kelemen Hunor, utóbbi időszakban tett kijelentéseinek homlokegyenest az ellenkezőjét mondja, egy olyan helyen és olyan környezetben, melyben valójában nincs is keresnivalója. Miután több alkalommal fölvezette, hogy nemcsak a jelenlegi kormánynak, hanem Romániának (sic!) nincs is semmiféle programja, stratégiai célrendszere az EU-s és NATO csatlakozást követően, sőt az elmúlt száz esztendőben, sem lenne, most azzal magyarázza jelenlétét és a PSD támogatását, hogy az – legalábbis egyelőre – a „közjót szolgálja”. És ebben az összefüggésben nemcsak hiteltelen a kijelentés, hanem minden további magyarázat nélkül, értelmezhetetlen is, mert miféle „közjó”-ról beszélhet Kelemen Hunor, ebben a kontextusban? Miféle meghatározását olvashatnánk ki a közérdeknek abból, amit mond, és amit a PSD-ALDE kormány képvisel? És magyarázatokért fölösleges az ellenzékhez, az államelnökhöz, vagy az EU-s és a politikai nyugat által megfogalmazott aggályokhoz fordulnunk, elég csak a Fidesz fiókpártok bírálatait fölemlegetnünk, ahhoz, hogy belássuk, nehéz az utóbbi kormányokat a közjó és a jó kormányzás iránti elkötelezettséggel megvádolni.

Egyre nyilvánvalóbb, amit sok elemző a PSD-ALDE mandátumának kezdetétől mond, hogy a számokban megtévesztően magas gazdasági növekedés nem fenntartható, nem beruházásokon, hosszú távú infrastruktúra-fejlesztésen, átgondolt gazdaságpolitikákon, hanem csupán a fogyasztás stimulálásán, konjunkturális tényezőkön alapul. A kormány az osztogatást, az ellentmondásosra sikeredett fizetésemeléseket, az úgynevezett adóforradalmat és pénzügyi intézkedéseket csak arra használja, hogy leple alatt az (i)gazságszolgaltatást rendelje alá, a hatalmasoknak. A korrupció ellenes föllépés élét igyekszik elvenni, hathatós „külső” támogatással. Ezt nemcsak a vitatott és közfelháborodást, valamint megalapozott szakmai bírálatokat kiváltó új igazságügyi szabályozások (még tervezetek) jelzik, hanem az is, ahogyan a hatalom centralizálni és az összes közintézményt átpolitizálni próbálja. Mindenféle autonómia fölszámolásával kísérletezik, amint azt az újonnan benyújtott közigazgatási törvény mutatja, melyet a rommagyar párt is kritizál, elsősorban a prefektusok hatalmának megnövelési kísérlete kapcsán. És ehhez a központosítási törekvéshez kapcsolódik most a Kelemen Hunor féle fiókpárt, és itt kell keresni az affinitást, az egyetértés, amit Kelemen kifejez, nem a közérdek, hanem az illiberális demokrácia, a populista nyomulás támogatásában leledzik, melyhez a budapesti kormány ad hátszelet.

A közjó, melyet a bizonyítottan képtelen és inkompetens kormányok állítólag követtek/nek, csak alibi, szemfényvesztés, melyet a közvélemény sem támogat. Miféle közérdeket képvisel a kormány és csatolt része a rommagyar establishment, ha a lakosság 2/3-a véli úgy, hogy az ország dolgai rossz irányba haladnak? És miféle közérdek szolgálatáról beszélhet Kelemen, aki céltalannak és stratégia nélkülinek nevezi a kormányt (sőt az országot magát), mely azután mégiscsak a közjót szolgálja, vagy lehet egy kormányzat részéről a közjót szándéktalanul, mintegy véletlenül szolgálni? A közjó (melyet Walter Lippmann úgy határoz meg, hogy „az, amit az emberek választanának, ha világosan látnának, józanul gondolkoznának, érdek nélkül és jóindulatúan cselekednének”), a gyakorlati politizálásban éppen a helyes és a többség által kívánatosnak tartott, annak érdekeit szolgáló, célok kijelölését és azok egyeztetését jelenti a lehetőségekkel, a végrehajtó hatalom szintjén pedig, a következetes cselekvést az így kijelölt célok elérése érdekében. Miféle elfogultság kell ahhoz, hogy egy olyan hatalom mellett letenni a voksot – hogy kinek a nevében, az egy külön kérdés – mely saját kormányát buktatja meg, naponta változtat „kőbe vésett” programján, melyet egy elítélt fogalmaz a háttérből, és egy szintén elítélt „szakért”, kormánytanácsosként?

Azt hiszem nincs, mert nem lehet, senki annyira naiv, hogy Kelemen Hunor PSD kongresszusi szövegét komolyan vegye, egy percig is elhiggye és ne vegye észre, hogy manipuláció. Nemcsak nem képvisel, amit mond, sőt szembe megy azokkal a célokkal, melyek a rommagyarság helyzetéből, mintegy „természetesen” következnek, hanem egyre inkább tudatlannak és vaknak, hogy ne mondjam hülyének néz bennünket.

Egyébként láthattuk, hogy csinos – és nála alig harminc évvel fiatalabb – „barátnője”(-titkárnője) van Liviu Dragnea pártvezérnek, aki az első sorból, a báb-miniszterelnökasszony (úgyis, mint násznagy-jelölt) jobbján csápolta végig a rendkívüli kongresszust – Kelemen Hunor szerint – a közjó épülésére, és biztosan van/lesz még lennebb is.

Magyari Nándor László

Címke: PSD

A politikai kötélhúzás – bár mindig van valamilyen mélyebb, átfogóbb értelme – személyek párharcát is hozza, egyesek “jó helyen vannak jókor”, mások meg nem, a politikusok, talán legfontosabb, erénye/művészete a lehetőség pillanatának a megragadása, az időzítés.

Dragnea-Johannis párharc

Viorica Dancila lépett porondra

az egyik győzött a másik a karmester-árokban törte ki a nyakát

Ponta – aki a bizalmatlansági indítványt megszavaztatta pártjával és ezért győztesnek gondolta magát, királycsinálónak, aki nélkül nem lesz új kormány beiktatva – saját pávatáncába bukott bele.

mi a Johannis és közvetve az Orban eddigi sikerének a titka?

Szóval keveset, vagy szinte semmit nem lehet megtudni a rommagyar politika valódi mozgatórugóiról, hogy egy példát mondjak az elnökválasztások előtt bő 3 hónappal semmit sem tudni arról, hogy indít-e önálló jelöltet a FfP, vagy ha nem kit támogat?

Egyszer sem nevezték meg annak okát, hogy a FfP miért megy szembe az EU-s normákkal

1) A gazdasági maffia képlete

2) Maffia-politika

Bizonyára nem vagyok egyedül, aki még emlékszik a Fidesz itteni fiókpártjának 12. dzsemborijára és arra, hogy megújulást/újratervezést hirdettek.

Hat hete nem történik semmi figyelemre méltó a román ET-elnökség alatt, hacsak nem az, ami várható volt, vagyis a belpolitikai csaták Európa-szintű kiterjesztése, magyarán a botrányok sorozata.

„Azt gondolom utcai megmozdulások várhatók, és ezeken egyre több rommagyar polgár is részt fog venni, és nemcsak a PSD-ALDE, hanem az őket támogató Fidesz itteni fiókpárt elleni jelszavak sem lesznek ritkák.”

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA