Amikor áprilisban elmennek szavazni a magyarok, a liberális demokrácia lesz a szavazólapon – és nem csak Magyarországon. Donald Trump volt amerikai elnök a populista kormányfőt, Orbán Viktort népszerűsíti. Tucker Carlson, a Fox News legnézettebb televíziós személyisége Budapestre utazott, hogy népszerűsítse Orbán féle etnikai nacionalizmust. Ennek ellenére Orbán a 2010-es hatalomra kerülése óta a legkomolyabb kihívás előtt áll.
Végre egyetlen jelölt mögé tömörült Magyarország általában törékeny ellenzéke: Márki-Zay Péter, egy vidéki kisváros Hódmezővásárhely konzervatív polgármestere. A hétgyermekes, vallását gyakorló keresztény Márki-Zay Európa-párti, jogállamiságpárti, korrupcióellenes platformon indul.
A most 58 éves Orbán 30 éve reformszemléletű lázadó volt. Ám az elmúlt évtizedben Magyarországot „ illiberális demokráciává ” alakította, ahol csak az ő hangja képviseli a népet. Orbán 1998-2002 első miniszterelnöki ciklusa alatt terelte be Magyarországot a NATO-ba és az Európai Unióba. De miután 2002-ben vereséget szenvedett, megfogadta, hogy soha többé nem kockáztatja a választási veszteséget. Egykori Európa-párti, demokráciapárti programjáról lemondva felkarolta az etnonacionalizmus és az antiglobalista sérelmek politikáját.
Miután 2010 -ben kétharmados parlamenti többséggel visszatért hivatalába, Orbán újraírta Magyarország alkotmányát és választási törvényeit, hogy megszilárdítsa saját hatalmát. Pártja, a Fidesz hamarosan kézben tartotta az ország médiáját és igazságszolgáltatását – így az Alkotmánybíróságot is. Orbán és cimborái pedig nagyon meggazdagodtak .
Az idei választásokra készülve Orbán nagygyűléseket tartott, és azzal vádolta az EU-t, hogy megpróbálja „kiragadni Magyarországot Szűz Mária kezéből, hogy Brüsszel lábai elé vesse”. Magyarország azonban az EU szabályainak és értékeinek kirívó megsértése és rikácsolása ellenére továbbra is a blokk tagja marad. Az EU szövevényes bürokráciája egyszerűen nem arra épült, hogy kezeljen egy olyan autokratát, mint Orbán. Hiányzik belőle minden olyan mechanizmus, amely rákényszeríthetné őt, főként azért, mert képes volt arra hagyatkozni, hogy Lengyelország saját illiberális kormánya megvétózza az ellene hozott intézkedéseket.
Született magyarként számomra személyes az idei választás. Hat éves voltam 1955-ben, amikor kinyitottam budapesti lakásunk ajtaját, és szembekerültem három munkásoverallos férfival. „A gázóra miatt jöttünk” – hazudta az egyik. – Hozd anyádat. Kiáltottam anyám nevét, visszatértem a szobámba, és majdnem két évig nem láttam őt (vagy apámat, aki már börtönben volt). Szüleimet, az utolsó független újságírókat a szovjet irányítás alatt álló Magyarországon, kémkedésért ítélték el, és hosszú börtönbüntetésre ítélték.
Egy két kisgyerekes házaspár bebörtönzése még hidegháborús mércével is elég sokkoló volt ahhoz, hogy a The New York Times címlapján foglalkozzon vele . Szerencsére a szüleim 18 hónappal később kiszabadultak, éppen időben, hogy az 1956. októberi magyar felkelésről tudósítsanak. Ám az évi forradalmat a szovjet tankok és csapatok brutálisan leverték, megszállást avatva, amely 1989-ig tart. „Budapest” – jelentette ki Dwight D. Eisenhower elnök 1957. januári második beiktatási beszédében – „már nem csupán egy város; ezentúl új és ragyogó szimbóluma az ember szabadságvágyának.”
Még kicsi voltam, amikor a következő évben megkezdtük nyugati utunkat. De végtelenül büszke maradtam arra a földre, amelyet kénytelenek voltunk elhagyni. 1989. június 16-án 300 000 magyarral kiálltam a budapesti Hősök terén, a bukott forradalomban elhunytak újratemetéséért.
Az ünnepélyes ceremónia miatt könnyekig meghatódva emlékszem az utolsó szónokra, egy sovány, szakállas 26 éves férfira, aki kijelentette : „Ha kellően elszántak vagyunk, rákényszeríthetjük a kormányzó [kommunista] pártot, hogy szabad választásokkal nézzen szembe.” Ezekkel a lelkesítő szavakkal indította el politikai felemelkedését a fiatal Orbán. Néhány hónapon belül elhagyta Budapestet, hogy az Oxfordi Egyetemen tanuljon Soros György amerikai pénzember-filantróp ösztöndíjával, akit Orbán ma már rendre mindenre elszánt bűnbaknak ront.
1995-ben, miközben a regionális demagógok népirtó háborút szítottak a Balkánon, szülővárosomat választottam, hogy férjhez menjek Richard Holbrooke diplomatához, aki még mindig a konfliktus lezárásáról tárgyalt. Esküvői pohárköszöntőjében Göncz Árpád köztársasági elnök mellett újdonsült férjem azt mondta: „Ezzel a házassággal Magyarországot is visszaköszöntöm a demokráciák európai családjába – ahová ő is tartozik.”
Richarddal baráti viszonyban voltunk Orbánnal az első ciklusa alatt, még vacsorára is vendégül láttuk otthonunkban. Bár nem Vlagyimir Putyin orosz elnök módjára gyilkos diktátor, hiányzik belőle a mély meggyőződés azon túl, hogy erőt gyűjthet magának. Zsenialitása a meghiúsult nacionalizmus érzéseinek felkeltésében rejlik, biztosítva a magyarokat, hogy csak ő tudja megvédeni őket az ellenséges, nem keresztény világgal szemben. 25 évvel ezelőtt gyakran hallottam ugyanezt a nyelvet balkáni haduraktól.
Lehetséges, hogy Magyarország többé nem börtönöz be független riportereket, de Orbán rezsimje finomabb és ugyanolyan hatékony módszerekkel hallgattatta el a kritikus hangokat, például a műsorszolgáltatási engedélyek visszatartásával és a hírügynökségek Orbán szövetségesei által vezetett holdingokba tömörítésével . A szovjet csapatok, akik egykor a környékemen járőröztek, már rég elmentek. Orbánban viszont Putyinnak van szövetségese az EU-n belül – még akkor is, ha a Kreml keletről, Ukrajnából fenyegeti Magyarország biztonságát.
Orbán alkalmatlannak bizonyult 1989-ben a Hősök terén tett ígéretének megvalósítására. Amikor Magyarországon a média 90 százaléka állami irányítás alatt áll, nehéz „szabadnak” nevezni a választásokat. Ennek ellenére idén tavasszal nem Trumpon vagy Carlsonon, de még csak nem is Orbánon múlik a választás; ez a magyar választókon múlik.Orbán hatalomátvétele óta csaknem félmillió magyar (a tízmilliós lakosságból) a kivándorlás mellett döntött. Most nekünk, a szórványmagyarságnak kiemelt felelősségünk van, hogy hallatsuk a hangunkat, hogy a holnapi magyaroknak ne kelljen máshol megélni a benne rejlő lehetőségeket.
Magyarországnak életemben másodszor van lehetősége arra, hogy „az ember szabadságvágyának szimbóluma” legyen. De a magyaroknak meg kell ragadniuk, amíg lehet.
