A magyar törvényhozás hétfőn jóváhagyta Finnország NATO-csatlakozását, 265 nappal azután, hogy Helsinki aláírta a csatlakozási jegyzőkönyveket. Ez a szavazás előreviszi a régóta halogatott folyamatot, de továbbra is szó nélkül hagyja, hogy a magyar törvényhozás mikor viszi Svédország csatlakozását a honatyák elé ratifikálásra. Egyáltalán mi és miért tart ilyen sokáig a magyar kormánytöbbség számára szavazásra vinni a svéd csatlakozást – erről olvashatunk egy cseh diplomata tollából.
Végül is az első huszonnyolc NATO-tagnak kevesebb mint kilencven napba telt, amíg Finnország és Svédország csatlakozását ratifikálta. Magyarország és Törökország volt a kitartó, és bár megosztották ezt a státuszt, fontos megvizsgálni, hogy Budapest és Ankara hogyan kezelte a folyamatot, milyen különbségek vannak.
Ez a bővítés konkrét kérdésén túl újabb aggályokat vet fel Magyarország szövetséghez való hozzáállásával kapcsolatban.
Az okok, amelyek miatt Törökországnak hosszabb időt vett igénybe, jól dokumentált. Recep Tayyip Erdogan török elnök világosan kifejtette a fegyverexporttal kapcsolatos fő érdekeit, és különösen Stockholm hozzáállását a Törökország által terrorszervezetként nyilvántartott Kurdisztáni Munkáspárthoz (PKK) kötődő Svédországban befogadott kurd csoportokhoz. Egyesült Államok és az Európai Unió (EU). Törökország hosszadalmas ratifikációs folyamata pedig megfeszítette a Szövetség kohézióját, és kiszolgálja ellenségeit, például Vlagyimir Putyin orosz elnököt. Ez nem kis ügy. Ennek ellenére Törökország már korán részletes érveket és feltételeket mutatott be, amelyeket a szövetségesek megvitathattak és rendezhettek.
Ezzel szemben Budapest átláthatatlan az okokat illetően, hogy miért késleltette a ratifikációt Finnországgal kapcsolatban, és továbbra is ezt teszi Svédország esetében. Tekintettel arra, hogy más szövetségesek több mint hat hónapja teljesítettek, az időhiány már régóta nem elfogadható kifogás.
Magyarországgal most nem az a legnagyobb aggodalom, hogy esetleg még néhány hónapig bizonytalanságban tartja Svédországot a ratifikáció előtt, hanem inkább az, hogy ezt elfogadható érvek nélkül teszi.
Budapest, nem hagyva teret az érdemi vitának, gátolja a Szövetség kritikus kérdések kezelésének alapját, és magát a demokratikus élet alapját: a nyílt és céltudatos vitát.
Időhiány?
Budapest hónapok óta jelezte, hogy Svédország és Finnország ratifikálása csupán a szavazási idő megtalálásának kérdése. Miután a skandináv pár júliusban aláírta a csatlakozási jegyzőkönyvet, néhány másik NATO-tag – ahol a bővítési megállapodás bonyolultabb folyamat tavaly tavasszal és nyáron nehezen találtak megfelelő időpontot mert a képviselők nyári szünetre menetek. Néhány helyen extra üléseket hívtak össze a ratifikáció előmozdítása érdekében, míg a magyarok továbbra is csak halogatták.
Orbán Viktor magyar kormányfő Fidesze – koalíciós partnerével, a Kereszténydemokrata Néppárttal (KDNP) együtt – erős többséggel rendelkezik az Országgyűlésben. Sőt, a Fidesz egyfajta egyszemélyes párttá vált, amely eleget tesz vezetői kívánságának, egy szatellit KDNP-vel, amely mindig követi. Ha Orbán azt akarta volna, hogy a ratifikáció korábban megtörténjen, könnyen megtehette volna.
Valójában – amint azt Hende Csaba alelnök is megerősítette – a szélsőjobboldali Mi Hazánk Mozgalom kivételével minden parlamenti párt Finnország és Svédország mellett állt, és szavazatuk nem elegendő a ratifikáció megakadályozásához. Amikor az ellenzék és a külföldi média többszöri késlekedés után érdeklődött a ratifikáció időpontjáról, a kormányzó Fidesz – köztük Gulyás Gergely, Orbán kabinetfőnöke – jelezte, hogy 2022 végére megtörténik. Ez 2023 elejére és végül március végére húzódott – de csak Finnország esetében. Időközben több fideszes képviselő is fenntartásokat kezdett megfogalmazni Finnország és Svédország ajánlatát illetően, ami jól jött Orbánnak, aki aztán elkezdhette azt mondani, hogy Magyarországnak több időre van szüksége a ratifikációhoz.
Kövesd az EU-s pénzeket
Lehet Budapestnek különös problémája Svédország vagy Finnország csatlakozásával? Nem úgy tűnik. Magyarország korábban is támogatta a terjeszkedést, és semmi sem ismert a nyilvánosság előtt, ami a mostani késést magyarázná. Azok a diplomaták, akik ezzel kapcsolatban kérdéssel fordultak magyar kollégáikhoz, azt mondták, hogy semmi lényeges problémáról ők sem tudnak, eltekintve a magyarországi demokratikus intézményrendszer és a jogállamiság eróziójával kapcsolatos esetenkénti finn és svéd bírálatokon kívül – ez egy általános álláspont Magyarországgal kapcsolatban nem csak Finnország és Svédország jelezte aggodalmát.
Ahogy nőtt a szövetségesek nyomása – köztük több NATO-tag is, amelyek a közelmúltban magyar nagykövetek magyarázatát kérték –, Budapest fokozatosan ezt az irányt választotta. Orbán politikai igazgatója egy friss Twitter-bejegyzésben rámutatott néhány konkrét múltbeli esetre, amikor a svédek, köztük Ulf Kristersson svéd miniszterelnök, nem finomkodtak Magyarország bírálatában. Március 23-án azonban Kristersson a brüsszeli EU-csúcson találkozott magyar kollégájával, és remélte, hogy tisztázzák a mielőbbi ratifikálással kapcsolatos fenntartásokat.
Utólag így kommentálta:
„Valóságos magyarázatot nem kaptam, csak azt az üzenetet, hogy nem áll szándékukban elhalasztani egyetlen ország csatlakozását sem… Nem látok okot a késedelemre.”
Magyarország akadályoztatása tehát nem kifejezetten Finnországra vagy Svédországra vonatkozik. Orbán valószínűleg ugyanúgy beavatkozna, ha más országok is csatlakoznának. Számára úgy tűnik, hogy megkérdőjelezi a liberális és demokratikus értékeket, valamint az ehhez kapcsolódó világrendet, amelyet a NATO megvéd. Ez része a Nyugat és a többiek közötti egyensúlyozásának, egy módja annak, hogy megmutassa – külföldön és belföldön egyaránt –, hogy Magyarországnak van egy hangja, amelyet szerinte másoknak meghallani és tisztelnie kell.
Magyarországot azzal is gyanúsítják, hogy akadályait alku (zsarolás) pozíciójának erősítése érdekében használja, és valószínűleg kevésbé a NATO-val vagy az Egyesült Államokkal, mint az EU-val kapcsolatos vitái miatt.
Orbán reménykedhet abban, hogy a ratifikáció alkuszövege hozzájárulhat ahhoz, hogy az EU által Magyarországnak visszatartott tizenöt milliárd dollár egy része a COVID-gyógyulási és egyéb forrásokat megkaphassa. Ez a finanszírozási csomag ingyenes támogatásokat és olcsó uniós hiteleket tartalmaz, de befagyott a magyarországi jogállamiság miatti aggodalmak miatt. Az Európai Bizottság e pénz egy részének felszabadítását olyan feltételekhez kötötte, mint a bírói függetlenség megerősítése és a korrupció elleni küzdelem.
Ezzel összefüggésben érdekes Budapestről hallani, hogy a parlament most nem tudott megfelelően összpontosítani a NATO bővítésére, mert siettetnie kell a Brüsszel által kért reformok végrehajtását, mivel az Európai Bizottságnak március 15-én kellett volna megkezdeni az értékelési folyamatot, ehelyett Budapest sokáig nem törődött a Bizottság kéréseivel, és most valóban nyomás alatt érezhette magát a késedelem miatt.
Nem árt emlékezni arra is, hogy jelenleg Svédország tölti be az Európai Unió Tanácsának soros elnöki tisztét, így egyes budapestiek úgy gondolhatták, hogy Stockholm több hasznot húzhat a befagyasztott pénzeszközök átadásánál, mint Helsinki. Ez azonban nem annyira a Tanács és az elnökség, mint inkább a Bizottság napirendje.
Budapestet a közelmúltban sokszor láthatta a világ hasonló játékban, például amikor miattuk elakadt az Oroszországot célzó uniós szankciócsomagok jóváhagyása, vagy tiltakozott a Kijevnek nyújtott tizenkilencmilliárd dolláros pénzügyi támogatás ellen. És van egy minta:
végül mindig kompromisszum született azzal, hogy Budapest nem távozott üres kézzel.
Törökország árnyékában
A hír, hogy Magyarország kész kezdeményezni Finnország ratifikálását, éppen azután érkezett, hogy Erdogan bejelentette Törökország erre vonatkozó döntését. Svédországgal kapcsolatban több aggály hangzott el Budapesten, de a két tagjelölt ország csatlakozásának kettéválásáról nem esett szó. Magyar parlamenti delegáció járt a közelmúltban Stockholmban és Helsinkiben, a magyar képviselők pedig pozitív üzeneteket küldtek a ratifikáció kapcsán. Ettől még meglepőbb a mostani magyar döntés.
Orbán Erdogan árnyékát használja. Anélkül, hogy Törökország akadályozná a bővítést, Magyarország valószínűleg már a fedélzeten lenne. Orbán húzhatta volna egy darabig, de úgy tűnik, nem akar az utolsó ratifikálni.
Túl egyszerű azt állítani, hogy Orbán pusztán Erdogant követi. A saját játékát játssza, saját művészetét fejleszti az üzletről, és Törökország mögé bújik. De ha Törökország a május 14-i parlamenti és elnökválasztás után – és remélhetőleg a júliusi litvániai NATO-csúcs előtt – folytatja a ratifikációt Svédországban, akkor valószínű, hogy Magyarország is ezt fogja tenni, bár Budapest kereshet ehhez saját édesítőszert.
Orbán egy e havi budapesti üzleti fórumon azt mondta:
„Értem, hogy a háború után újra kell építeni az orosz-európai kapcsolatokat, de ez messze van a reálistól… Éppen ezért Magyarország kül- és gazdaságpolitikájának alaposan át kell gondolnia, milyen kapcsolatokat tudunk kialakítani és fenntartani Oroszországgal a következő tíz-tizenöt évben.”
Néhány nappal később jelentések jelentek meg Budapest fontolgatja, hogy nagyobb szerepet ad-e a francia és a német cégeknek szovjet tervezésű paksi atomerőművének bővítésében, ahol a tervek szerint két új reaktort az orosz állami Roszatom épít, és a finanszírozást nagyrészt orosz állami hitelből finanszírozzák. Pozitív fejlemény lenne, ha Budapest olyan projektet alakítana át, amely Moszkvának erős befolyást ad a magyar infrastruktúrához. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a lépést inkább a szükség, mint az erény tette, tekintve, hogy az ukrajnai háború és a nyugati szankciók megkérdőjelezik Oroszország projektben betöltött szerepének hosszú távú életképességét. Máshol Magyarország továbbra is engedelmeskedik Moszkvával szemben.
A közelmúltban Budapest volt az egyetlen uniós ország, amely visszatartotta a Nemzetközi Büntetőbíróság Putyin elleni elfogatóparancsát, megakadályozva ezzel az Európai Uniót abban, hogy közös nyilatkozatot adjon ki.
Magyarország ismételten ellenzi Jens Stoltenberg NATO-főtitkár azon döntését, hogy jövő héten összehívja a NATO-Ukrajna Bizottság ülését.
Még ha Magyarország végre jóváhagyja is a NATO-bővítést mind Finnország, mind Svédország számára, a szövetségeseknek nem szabad túlságosan nagy reményeket fűzniük egy összességében együttműködőbb megközelítéshez. Ez az akadályozási minta valószínűleg más helyzetekben is előfordul más országokban. Ezért nem szabad Magyarországot Törökország puszta tükörképeként lebecsülni.
A megbízhatatlan Magyarország problémája ezen a Svédországon és Finnországon áthúzódó ügyön túlmutat, és a szövetségeseknek el kell kezdeniük keresni a megfelelő eszközöket a rendszert belülről gyengítő kiugró helyzet kezelésére.
