Kezdőlap Címkék Műcsarnok

Címke: Műcsarnok

Emberközeli színkavalkád

Mi a fene miatt hat rám úgy egy népművészeti kiállítás, hogy vissza is megyek néhány terembe, újra meg újra megbámulok bizonyos tárgyakat? No, jó, a világ minden kincséért fel nem vennék például egy Bocskai öltönyt. Most mégis tetszéssel nézem finoman míves kidolgozottságát. És rácsodálkozom bútorokra, hangszerekre, szőttesekre, játékokra, mézeskalácsokra, bábukra, nyergekre, ruhákra, ékszerekre, miegyebekre, érzem, hogy valamit határozottan megmozdítanak bennem. Tán azért is, mert ritka mód jól rendezett Beszprémy Katalin által a Kéz/mű/remek című nagyszabású tárlat a Műcsarnokban, a Nemzeti Szalon égisze alatt.

 

A Bocskai öltönnyel valószínűleg az a bajom, hogy túl sokan hordták demonstratívan, hogy ők a hú, de magyarok, sokan voltak közülük antipatikusak, és ezért szegény ruhadarabhoz is rossz képzeteket társítottam. Beszprémy Katalin viszont abban segít, hogy lehántja a népművészetről azt a temérdek sallangot, képzetet, kényszerképzetet, ami rárakódott. És megmutatja azt, ami evidens. Megmutatja a természetes vonalait az ülő alkalmatosságoknak, a nyergeknek, nagyon is kézreálló játékokat tesz közszemlére, meleg takarókat, egyszerűségükben is szép tárgyakat, amiket természetes módon lehet használni.

Műcsarnok

Nincs semmi túlbonyolítva, pláne nincs túlcsicsázva, de ez közel sem jelent falanszterjellegű dísztelenséget. Sőt! Láthatjuk, hogy akár szerény körülmények között az ember szépérzéke a lehető legbelülről, igen mélyről fakad. Bámulom például a szalonnázó bicskák mutatós nyeleit. Ízlésesen kidolgozottak. Nem argentin bélszín szeletelésére valók, nem gazdagék eszköztárához tartoznak.

Mégis fontos volt, hogy ne csupán a szűkös célnak feleljenek meg, hanem mindennapi használatukkor valami ennél többet is nyújtsanak. És azt hiszem, az a leglényegesebb, hogy a művészet nem elkülönült a mindennapoktól, hanem összenőtt velük. Ott jött létre, ahol gyönyörködtek benne és használták, így aztán minden régiónak megvoltak a jellegzetességei, és ezeket igencsak a magukénak is érezték. A tárgyak és az emberek valósággal összeolvadtak, szinte egymás tartozékai voltak.

Műcsarnok

A nagyüzemi, globalizált gyártás idején, amikor más földrészen is akár ugyanabba öltözünk, és ugyanazt esszük, netán ugyanazt a tévésorozatot nézzük, ez éppen ellenkezőleg van. Valószínűleg emiatt fordultak sokan vissza a kézművesség felé. Keresik a legalább viszonylag egyedit. Építeni akarnak a hagyományokra. Lehet ez persze avittas múltba révedés, nacionalizmusba való begubózás. De ez a tárlat pontosan azt mutatja meg, hogyan lehet hagyományokra építve, korszerűnek lenni a mában, úgy, hogy nem dobjuk ki a fürdővízzel együtt a gyereket is. Hiszen a szó szoros és átvitt értelmében is meglehetősen színes a népművészet világa. Rengeteg az életvidáman élénk és a meleg szín. Valóságos színkavalkád a tárlat. Hogy például hímes tojásból hányfélét lehet csinálni, az elképesztő!

Műcsarnok

Többször a tárgyak halmozásával sokkolnak bennünket, a tojások üvegcsövekben egymásra rakva, töménytelen mennyiségben láthatók, de elszórva is akad belőlük itt-ott. A kazettás templommennyezetek részletei hatalmas falat borítanak be. Fantasztikus mennyiségű a tárgy, de mégsem túlzsúfolt a kiállítás. Jut az ide-oda flangálásra is hely, néhol le is lehet ülni némi elmélázásra, vagy éppen film-, videó nézésre. A tárgyaknak megteremtik a méltó környezetet. Vásári báboknak például két paravánt is építettek, némiképp korhű módon, de közben ezek az alkalmatosságok szinte a magas mennyezetig tornyosulnak, csaknem kortárs műalkotás válik belőlük.

Kipróbálhatunk egy-két hangszert, amikor éppen ott járok, egy férfi büszkén mutatja a partnerének, hogyan tud citerán játszani. Hogy én hogyan nyekeregtettem ugyanezt az instrumentumot, és milyen fülsértő módon püföltem a xilofont, az leírhatatlan. De legalább megpróbáltam. És azt hiszem, ez ennek a kiállításnak a lényege. Ha nem is tartozik kimondottan az érdeklődési körünkbe,  érdemes próbát tennünk magunkkal, mit vált ki belőlünk a népművészet legjava, ezen az impozáns tárlaton, ahol megjelenik a régmúlt, de zömében olyan remek alkotások láthatók, amelyek az elmúlt években jöttek létre.

Hányó medve és XXI. századi madonna

A 9 műteremből című tárlat a Műcsarnokban, kilenc kortárs művész, és egy-egy hozzájuk társuló kurátor munkájából született. Egymásra nyíló nagy termekben láthatjuk az alkotók akár frissen a műteremből kikerült alkotásait, melyek némiképp rímelnek egymásra, de „monologizálnak” is. Naprakész kiállítás. Kíváncsisággal, rejtelmekkel teli.

 

Behatolunk a sok tekintetben ismeretlenbe, mint Bartók remekművében, a Kékszakállú herceg várában, csak ebben az esetben nem hét, hanem kilenc ajtó van, és ezeket nem zárva, hanem nyitva találjuk. Legalábbis elvileg. Hogy aztán ki előtt, mennyire nyílnak meg ezek a műalkotások, az már más kérdés. Kilenc terem, ha mindegyikre tíz percet szánunk, az már másfél óra, nem valószínű, hogy egy átlag látogató többet töltene itt. Tíz perc elég bárkinek is a megismerésére?

A sajtóbejáráson Faa Balázs termében aktivizálódtak leginkább a kollégák. Az egyik fő tárgy a Geometriai testek című, ami lisztből, a padlóra készült két nap alatt, kezek, fancsali arcok bizonyos logaritmus szerinti halmaza. A kurátor nagy elánnal magyarázza is benne a logikát, nem értem, de érzem a lüktetést, a performance elemet, a játékosságot, és még azt is értékelem, hogy nincs minden oldalról kordonnal körülvéve. El is hangzik, nem tragédia, ha belelépünk, és kicsit elkenjük. Akkor az is hozzátartozik majd az összképhez. Hát végül is, nem fontos minden műalkotás előtt haptákban állni, mindent agyon komolykodni. Miközben Faa Balázs igen komoly arccal, már-már mereven áll a kurátor mellett, ő pedig szeretettel magyaráz róla. Meg sem nyikkan, ahogy a többiek sem, kivéve azt az igencsak kisebbséget, akik maguk beszélnek a műveikről.

Ezen a sajtóbejáráson kitalálták a művészt, mint kiállítási tárgyat. Némaságukban végig lehet őket mustrálni. Körbepillantva a termen, hallgatva a szakértőt, és bámulva az alkotót, találgatni lehet, milyen ember is ő. Aztán később, amikor utánanézek, és megtudom, hogy a Magyar Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafika szakán végzett, akkor már szinte azonosnak érzem a műveivel. Azzal pedig többen elszórakozunk, hogy egy kamera elé lehet járulni, és ez a mellette lévő monitoron, másokkal együtt, ugyancsak bizonyos algoritmus szerint, sokszorosít minket, még sorjáznak is ezek a képek. Ezen lehet nevetni, a humor úgysem teng túl a kiállításon.

Jeles klasszikus mondta, hogy „csak nevetek az olyan színházon, amin nem lehet nevetni.” És ebben van valami, bár valószínűleg a képzőművészet esetében azért csekély ennek az igazsága. Egyetlen teremben dominál a humor, Agnes von Uraynál, korábbi nevén Szépfalvi Ágnesnél. Ha látunk egy kidolgozott testű férfiaktot, önelégült ábrázattal, meredő hímvesszővel, és az a kép címe, hogy Diadal, akkor ez pajzán fricska az ellenkező nemnek. De nőt is fest meztelenül, méghozzá a sajátjához hasonló, fénybe néző arccal, felhők között lebegve, Égi jelenség címmel. Tele van ez öniróniával, de közben azért hirdeti a test megmintázandó szépségét is. Jobbára tomboló életszeretettel vannak tele ezek a képek, a Balatont megörökítők különösen.

Pázmándi Antal szobrai közül viszont több kimondottan riasztó. A XXI. századi soros Madonna egy próbababa, amin emberi arcok fényképei is láthatók, otrombán riasztó gázálarc került rá, a tébolyult öldöklés segélykiáltásként való megtestesítésére. Van egy felismerhető, jobbára bulvár újságokból formázott hatalmas „papír” repülőgépe is Pázmándinak, fenyegető instrumentum, jelezve a szellemi környezetszennyezést.

A valós természet szennyezését ábrázolja, annak nyilvánvaló szerelmese, Nagy Gabriella, amikor állatokat fest jókora könnycseppel a szemükben. De kiállított egy sugárban hányó medvét is…

Turcsányi Antalnak egész sorozata látható élénk színű, groteszk álarcokból.

Baksai József, akinek van egy Szarvassá változott fiú című képe is, monomániásan festett agancsokba lát bele sok mindent.

Bullás József már nem fest figurális képeket. Izgatja a számítógép grafika, szemet próbára tevő, vibráló, felvillanyozó képeket készít, akár valóságos színorgiákat.

Kapitány András mikroszkopikus és madártávlatból is vizsgálja a nála futurisztikus formákból álló valóságot.

Lajtai Péter monumentális ikonfalakat készít, amik vonzóak, de sokkolóak is lehetnek.

Monumentális a kiállítás is, nehéz egyszerre befogadni. Kilenc művész, kilenc hozzáértően gondos kurátor, Fazekas Réka, Kondor-Szilágyi Mária, Rockenbauer Zoltán, Markovits Éva, Medve Mihály, Mayer Marianna, Reischl Szilvia, Szegő György, Csóka Edina összmunkájából jött létre az impozáns tárlat.

Érdemes ráhangolódni.

 

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!