Kezdőlap Címkék Május elseje

Címke: május elseje

Pazar ötlet, „kis” hibával

Politikailag eseménytelennek ígérkezett az idei május elseje, azután mégsem lett az. Másutt persze nem, Bécsben online tartották meg a szociáldemokraták hagyományos rendezvényüket, Berlinben a szélsőbal tartott balhés utcai megmozdulást.

Nálunk azonban úgy tűnt, a politikai szervezetek fejet hajtanak az Orbán-kormány nyilvánvalóan alkotmányellenes veszélyhelyzeti szabályozása előtt, amely szombatra, tehát elsejére már megengedte a meccseket nézőkkel a tribünön, megengedte a színházi előadásokat zárt térben, megnyitotta az éttermek belső helyiségeit is, mindezt persze a komolytalan „védettségi igazolvánnyal” rendelkezőknek, sőt még az idősotthonok látogatási tilalmát is feloldotta számukra, csak éppen a politikai rendezvényeket nem engedi még az utcán, szabad téren sem.

Ugye világos, hogy ez alkotmányellenes, hiszen aránytalanul korlátozza egy alapvető politikai jog gyakorlását?

Pazar ötlettel mutatta meg a Momentum, hogy mennyire abszurd ez: összecsukható asztalokat és székeket hozott a Kossuth-térre, és vendéglátó terasznak rendezte be a „nemzet főterét”, elvégre teraszozni szabad, ha tüntetni nem is. Hála nekik, nem maradt politikailag eseménytelen május elseje. A teraszozást a maguk elé tartott táblákkal tették nyilvánvalóan politikai tüntetéssé. Már-már sajnáltam, hogy nem voltam ott velük.

Azután még sem sajnáltam. Elolvastam a képes beszámolókon a táblák feliratát, és azt nem szerettem, nagyon nem. A táblák felirata ugyanis ez volt:

„A közvagyon ellopása hazaárulás.” Ez pedig elhibázott, hamis állítás.

A rendszerváltás utáni magyar politikába emlékezetem szerint elsőként Torgyán József hozta be a politikai ellenfelekkel szemben a hazaárulás vádját, az a Torgyán, aki belül maga is megmosolyogta minden demagóg politikai állítását.

Őt követően azonban az Országgyűlés plenáris ülésén Orbán Viktor és Kövér László száján szaladt ki újra a hazaárulás vádja velünk, ellenzékiekkel szemben, az első Orbán-kormány idején, amikor Kövér éppen a titkosszolgálatokat felügyelő miniszter volt. (Ott ültem, hallottam.) Ők pedig halálosan komolyan gondolták, amit mondtak.

Pedig tudhatták: a politikai ellenfelekkel szemben megfogalmazott hazaárulás-vád a magyar történelemben gyalázatos politikai gyilkosságokba torkollott, legutóbb 1958-ban.

Orbánt és társait sok mindennel vádolhatjuk. Nem kétséges, hogy „lopnak”, politikai hatalmukat maguk és klienseik meggazdagodására használják fel, ami minden bizonnyal kimerít büntetőjogi tényállásokat. Az, amit a koronavírus-járvány során tettek, és főleg, amit nem tettek, valószínűleg leírható a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés büntetőjogi kategóriájával.

Az, ahogy jövedelempolitikájukkal – Európában egyedülálló módon – nem mérséklik, hanem fokozzák a társadalmi különbségeket, súlyosan elítélendő.

Súlyos károkat okoznak az országnak azzal, ahogy lényegében hátat fordítanak a demokratikus Nyugatnak, és keleti önkényuralmak szövetségesévé teszik a magyar államot.

Hihetetlen felelőtlenség, ahogy a paksi, belgrád–budapesti és a Fudan-projekttel unokáink és az ő unokáik majdani jövedelmét terhelik meg adóssággal, soha meg nem térülő beruházásokra felveendő hitelekkel.

Hatalomgyakorlásuk romlottsága az egész társadalom erkölcsi tartását mérgezi évtizedekre.

Amikor Gyurcsány Ferenc sok évvel ezelőtt azzal a mondattal kezdte egyik beszédét, hogy

Magyarországnak gazember kormánya van, igen találóan fogalmazott.

A gazemberségnek azonban nem szinonimája a hazaárulás. A hazaárulás azt jelenti, hogy valaki tudatosan idegen hatalom érdekében, saját országának ártva okoz kárt. Ezzel pedig Orbánék akkor sem vádolhatók, ha külpolitikájuk és gazdaságpolitikájuk orosz és kínai kapcsolatokra és üzletekre is épül.

Horthy és miniszterelnökei alighanem azt gondolták, hogy amit ők magyar nemzeti érdeknek tekintettek – mindenekelőtt a területi revízió –, a német szövetségben és a szovjetellenes háború révén biztosítható.

Szörnyű volt, amit tettek, de nem volt hazaárulás.

Rákosiék a Szovjetunió csatlósaként gyakorolták hatalmukat az országban, de meggyőződésük volt, hogy amit ők magyar nemzeti érdeknek tekintettek – a „szocializmus felépítése” és az ország ily módon történő gazdasági felemelése –, a Szovjetunióval kötött gazdasági, politikai és katonai szövetségben érhető el. Szörnyű világot építettek ki Magyarországon, de amit tettek, nem volt hazaárulás.

Ahogy persze a Horthy-rendszerrel szembeszegülő kommunisták sem, és a Rákosi-rendszerrel szembeszegülő „reakciósok” sem voltak hazaárulók.

Ugyanígy, bármennyire káros, erkölcstelen és sok tekintetben embertelen is az a hatalomgyakorlás, amit Orbánék megvalósítanak, s amelyet nem véletlenül állítok párhuzamba az előbbi történelmi példákkal, ők sem hazaárulók.

Valamikor régen, az első Orbán-kormány idején még beszélőviszonyban voltam fideszes politikusokkal, és egyikük elmagyarázta nekem, hogy az ország jövőjét az szolgálja, ha minél kevesebbet költ az állam idősekre, rokkantakra, akik nem produktívak.

Orbán egyik akkori tanácsadója mondta el egy interjúban, hogy Orbánék szerint sajnos két-hárommillió embert bizony ott kell hagyni az út szélén.

Ez jelenik meg az Orbán-kormányok közismert jövedelempolitikájában, például abban, hogy a gyermekvállalást és a lakáshoz jutást minél inkább csak a gazdaságilag aktívaknak adják. Jó tudni, hogy ennek szélsőséges történelmi előzménye az, ahogy a nácik legyilkolták a fogyatékosokat, akik csak terhet jelentenek a német népnek, és akiknek ezért szerintük nincs joguk az élethez.

Ennek szelíd változata az orbáni jövedelempolitika. Orbánlék szerint a magyarság felemelkedését nem a nyugati szövetség, hanem a „Berlin, Moszkva és Sztambul között elhelyezkedő” ország minden irányban egyformán elkötelezett, illetve egyformán független külpolitikája szolgálja, amely

nem tesz különbséget demokratikus és önkényuralmi hatalmak között.

Rettenetes felfogás ez minden tekintetben, harcolnunk kell ellene, de hazaárulásként támadni félreértés.

Amikor sokan az ellenzékben hazaárulással vádolják őket, maguk is hozzájárulnak a magyar közélet zülléséhez,

és ugyanakkor megtakarítják maguknak azt a szellemi erőfeszítést, amit az Orbán-rendszer és az orbáni politika megértése és megfelelő fogalmakkal való leírása jelentene. Márpedig ez az erőfeszítés nem megtakarítható, ha szeretnénk valamikor legyőzni ezt a rendszert.

Helyszíni tudósítás Párizsból – 13.

0

A héten a Notre Dame drámai leégésének okairól kiszivárgott információk, a tüntetéseken megsebesült és kórházba került sárgamellényesek adatainak illegális nyilvántartásba vétele, Macron április 25-i sajttája, és az idei munka ünnepének káoszba fulladása kötötte le a franciákat.

A fenti eseménylista első két hírét a Canard enchaîné szatirikus, de sokszor nagyon komoly ügyeket feltáró hetilap április 24-i számának köszönheti a közvélemény. Ez a lap szivárogtatta ki a Notre Dame leégésének okairól folyó rendőrségi nyomozás első – egyenlőre hipotetikusnak tekinthető – eredményeit. A vizsgálat szerint a biztonsági előírások sorozatos be nem tartása okozta a világörökség egyik legrégibb, legnagyobb becsben tartott műemlékének lepusztulását. Hanyagságnak, hozzá nem értésnek tudható be, hogy a tűz kitörésekor érkezett vészjelzésekre legyintettek a biztonsági személyzet erre hivatottjai azért, hogy elkerüljék a katedrálisban folyó húsvéti szertartás megszakítását, és csak 25-30 perccel később, a már levegőben repdeső elszenesedett törmelékdarabokat vették komolyan, és ürítették ki a hívők tömegét.

A nyomozók a leégett huszártorony restaurálásán dolgozóktól meglepő információkhoz jutottak a huszártorony felső műhelyében uralkodó kaotikus helyzetről.

Egyrészt az építők bevallották, hogy „időnként” el-elszívtak egy cigarettát (az ezért való felelősséget az őket alkalmazó építővállalat elhárította, mondván, hogy nem ez okozta a tüzet). Ami ennél jóval komolyabb: a Notre Dame tűzbiztonságáról nem közhatóság, hanem egy ezzel megbízott Elytis nevű magánvállalat gondoskodott, amely vállalat a szerződésben aláírt biztonsági személyzet számának felét alkalmazta, és a két személy helyett egyet is a 24 órás jelenlét helyett csak 8h-tól 23h-ig fizetett. Nyilvánvalóan anyagilag így nagyobb hasznot zsebelhetett be, de ami meglepő, a vállalatot megbízó állami hatóság efölött szemet hunyt.

A harmadik probléma, hogy a toronyban tűzoltásra elhelyezett csövek kapacitása messze nem volt elegendő a 15-én fellobbant tűz eloltására. A negyedik, hogy a lángokban álló katedrálishoz kivezényelt tűzoltók rendelkezésére álló mindössze 30 méteres slagok teljesen alkalmatlannak bizonyultak a toronytűz eloltására, így egy külvárosból odavezényelt, 45 méteres slagokkal felszerelt osztagot kellett mozgósítani, amely csak félóra múlva érkezett meg és kezdhetett munkához.

Az ötödik, hogy az „erdőnek” becézett faácsolat közelében lévő padláson a Notre Dame-ot igazgató papok utasítására a harangokat 2007-ben villamosították, de hogy ezt melyik hatóság engedélyezte, azt senki nem tudja. A huszártoronyban lévő három nagy harangot a restaurálás idejére 2012-ig áramtalanították, majd a restaurálás egy újabb fázisában, a prelátus kérésére újra bekapcsolhatták, de csak ideiglenesen. A főhajó és a huszártorony padlásának poros padlóján az áramot vezető drótok, huzalok szabadon hevertek, szigetelés nélkül. A szerencsétlenség napján az összes harangot négy ízben kongatták, utoljára a tűz kitörésének órájában, és noha (egyenlőre) nem bizonyítható egy esetleges rövidzárlat a huszártorony padlásán, a vizsgálat egyik komoly hipotéziséről van szó.

Összefoglalva, itt a papság és az állami szervek több személyiségének felelősségéről van szó. A Benalla-ügy egyik máig érvényes tanulsága, hogy ez még nem vonja magával a felelősségrevonást is.

A Canard enchaîné másik értesülése a sárgamellényesek kapcsán az Belügyminisztérium illegális információszerzési tevékenysége:

a kórházak utasítást kaptak, hogy az ott ápolt (az európai előírások szerint illegálisan használt hadi fegyverekkel) megsebesített sárgamellényeseket vegyék rendőrségi nyilvántartásba. Az orvosok, ápolónők és -férfiak folyamatos tiltakozására – többen meg is tagadták a rendőri űrlapok kitöltését, mondván, hogy nem ez, hanem a gyógyítás az ő feladatuk – a kórházak országos felügyeleti hatóságának feje nyilatkozott és megcáfolta a hírt. A „Baromfi”, ez a hetilap egyik beceneve, április 24i számában közölte azt a rendőrségi űrlapot, amelyet a kórházak gyógyító személyzetének a március 16. tüntetés után kellett kitöltenie és továbbítania a Belügyminisztériumnak.

Utolsó fejlemény, hogy valakik tiltakozásul feltették az internetre a toulouse-i kórházban kitöltött és továbbított űrlapok lefényképezett példányait, mire a kórház igazgatósága hétfőn, április 29-én követelte a dokumentumok levételét az internetről, és ismeretlen tettesek ellen pert indított az orvosi titoktartás megszegése vádjával. Kíváncsian várjuk, hogy a bíróság kit fog elítélni, az orvosi titoktartás megszegését megrendelő Belügyminisztériumot, azokat, akik ezt végrehajtatták vagy azokat, akik a végrehajtást képanyaggal megerősítve nyilvánosságra hozták.

Macron gondosan kiválasztott újságírókhoz beszélt

Április 25-én került sor a 15-én elmaradt nagy elnöki nyilatkozatra. A Notre Dame-dráma miatt elmaradt nemzethez szóló beszéd kiszivárgása után azt megismételni ügyetlen lépésnek tűnt, ezért más dramaturgiához folyamodott: nem a néphez intézte szavát az elnök, hanem az Elysée palotába meghívott, 300 alaposan kiválasztott újságíróhoz. Közöttük néhány kiválasztott sajtó-ember tehetett fel neki kérdést. A nép, és a meg nem hívott újságírók a tévécsatornákon egyenes adásban követhették az elnök gondolatmenetét, a „nagy vita” eredményeként megszületett új intézkedések felvázolását. Olyan szép mondatokat hallhattak a nézők, mint például, hogy „egy befogadó nemzetet kell megalapoznunk, amelyben mindenki a legjobbját nyújthatja”, meg azt az önvizsgálatot sugalmazó kérdést, hogy „Rossz útvonalat választottunk volna (két éve)?”, amelyre a gyors negatív válasz szinte magától értetődő volt.

Ennek ellenére néhány nagyon népszerűtlennek bizonyult intézkedését visszavonta, például a nyugdíjasok adóemelését.

De a hibát nem javítja ki olyan gyorsan, ahogy azt elkövette: két részletben hajtja végre, 2020 januárjától majd 2021 januárjától. Addig is – no ezt egy nagyon rosszindulatú elemző jegyezte meg – további 3 milliárd eurót szipolyoz ki a nyugdíjasokból, míg a gazdagok „szolidaritásadójának” visszaállításáról, a sárgamellényesek egyik főköveteléséről, ami évi 4 milliárd euróval növelné az államháztartást, nem ejtett szót. És ezt, nem meglepő módon, egyetlen kérdésfeltevésre jogosult újságíró sem firtatta. Őket inkább az érdekelte, hogy az öt és fél hónapja tartó társadalmi válságot milyen lelkiállapotban élte meg az elnök, és most hogy szolgál a (lelki) egészsége.

Az alacsony nyugdíjak adóenyhítése mellett Macron még több – programjával ellentétes – ígéretet tett, például hogy nem számolja fel 120 ezer állami alkalmazott állását, nem szüntet meg kórházi betegférőhelyeket és iskolákat, valamint nem emeli fel a nyugdíjkorhatárt (de azért felemeli a teljes nyugdíjhoz kötelező munkában töltött évek számát). Programjával összhangban viszont csökkenteni fogja, mint mondta, a középosztály jövedelemadóját. Két új intézmény felállítását is tervezi. Az egyik almegyei szinteken csoportosítja majd a közszolgáltatások összességét, a másik pedig a klímaváltozás kérdéseivel foglalkozó „környezetvédelmi tanács”.

A nézők kétharmada szerint az elnök nem volt meggyőző

A France Info rádió megrendelte reprezentatív közvélemény-kutatás szerint a kétórás sajtókonferencia nézőinek 73%-a helyesli Macron nyugdíjasokat, iskolákat, kórházakat, az állami alkalmazottakat illető visszatáncolását és az általános adócsökkentést illető terveit, de 71%-át nem nyugtatták meg az államfő szavai. 59%-uk úgy látja, hogy nem vonta le a „nagy vita” következményeit, 54%-uk szerint nem érti a franciák gondjait, 52%-uk pedig egyszerűen érthetetlennek tartja, amit mond. Mindent összevetve a nézők 37%-a „meggyőzőnek”, ezzel szemben 67%-a „nem meggyőzőnek” tartotta az elnök magatartását.

Ez a kép nagyjából megegyezik az ellenzék véleményével, amely a visszatáncolások szándékát üres blablának, puszta ígéreteknek, kampányszólamoknak tekinti, és követeléseikből nem enged. Ezt mutatta négy nappal később a május 1-je ünnepén résztvevők száma: csak Párizsban, 40 ezer a sajtó, 80 ezer a tüntetést szervezők szerint és a 220 letartóztatás ugyancsak a fővárosban. A Montparnasse és a Place d’Italie között megtett viszonylag nem hosszú tüntetési útvonalon és mellékutcákban a rendőri és tüntetői erőszak képei sok rémisztő eseményt mutatnak.

Christopher Castaner, a belügyminiszter este azt nyilatkozta, hogy „800-1000 tüntető, aki törni-zúzni, égetni, támadni jött, ellopta a szakszervezetektől a munka nemzetközi ünnepét, az ő (békés) tüntetésüket”, amiben két dolog meglepő. Az egyik, hogy mennyire együttérez a szakszervezetekkel, a másik, hogy noha a – széles körben vitatott – törvény már lehetővé teszi számára, nem adott utasítást a black block-osok részvételének letiltására.

A rendőrök utasítást kaptak a tüntetés megakadályozására

Arról azonban, nem beszélt, és a világszerte mutatott videók se mutatják, hogy látva Macron meglehetősen lelohadt népszerűségét, és az ellenzék tüntetésre való felkészülését, a rendőrök utasítást kaptak a tüntetés megakadályozására, és az erőfelmutatásra, konkrétan arra, hogy még a menet elindulása előtt, a várakozás órájában támadják meg a tüntetőket. Azt sem említette, hogy a megelőző két sárgamellényes szombattal szemben, és a nemzetközi és hazai tiltakozás ellenére, május elsején ismét engedélyezte az LBD 40 elnevezésű háborús lövedékek bevetését a tüntetők ellen. Az eredmény: a munka nemzetközi ünnepén is egy tüntetőnőt szemén ért és megvakított egy lövedék.

Magától értetődő, hogy a rendszer fennmaradásáért kommunikáló sajtó nem készít interjúkat a tüntetőkkel, nem kérdezi meg őket, hogy mi okból és célból tüntetnek, hogyan torkollt megint káoszba egy békésnek szánt tüntetés. A tüntetésen résztvevő szakszervezeti (CGT, SUD, Solidaire, SNJ, az újságírók szövetsége) felelősök, sárgamellényesek, egy „pirostollas” tanár ügyvédek, újságírók, bloggerek tanúvallomásait, elemzéseit az este 9-kor kezdődött Média online TV-n hallhatták az okok és összefüggések iránt érdeklődők. Antoine Peillon, a La Croix katolikus napilap ismert újságírója (márciusban jelent meg Ellenállás! A köztársaság ma című könyve) a miniszterek és Macron hivatalos csatornákon közvetített, a sárgamellényesek elleni gyűlöletkeltésre kitalált fake news-airól (álhíreiről) beszélt. Előző nagy port felkavart könyve, A hiányzó 600 millárd euró vizsgálat arról, hogy a francia milliárdosok – ma Macron fő támaszai – az offshore adóparadicsomok felhasználásával hogyan kerülik el az adófizetést, és ezzel hogyan vonnak meg 600 milliárd eurót Franciaország költségvetésétől.

Apropó, ezzel az összeggel érdemes egybevetni az „áldozatokat”, azt a 17 milliárd eurót, amelybe az államháztartásnak kerülnek Macron április 27-én bejelentett ígéretei, az alacsony nyugdíjasok adóenyhítése, az óvodai osztályok létszámának 27-re korlátozása, a 120 ezer állami alkalmazott állásának nem megszüntetése, kórházi ágyak és iskolák felszámolásáról való lemondás. Feltéve, ha a szót tett követi.

Körösi Zsuzsa

Bréking nyúz, május 2. – Tudósítás a másik valóságból

0

Súlyosan pornográf politikai csetelés az ATV-ben, az újságírószakma lábbal tiprása a balliberális kálmánolgasággal és a Soros-expressz működése a szerdai brékingben.

Pornóbotrányba keveredett a Ripost szerint Sváby András és az ATV, és még Soros György anyja is érintett a dologban

„Kínos, vállalhatatlan helyzetbe került az ATV Heti Napló című műsora. Ismeretlen tettesek lemásolták, kifotózták és körbeküldték a bulvármédiában a műsorvezető Sváby András és kollégái, képernyős riporterek „szakmai” levelezését, amikor is egy Soros Györggyel és édesanyjával kapcsolatos hír kapcsán elszabadult a pokol. A nyilvánosságra került szövegben repkednek a bazmegek és a hard pornó világába tartozó szaftos kifejezések, arról például, hogy Soros György édesanyja „fogazós típus-e,” és hogy vajon az anya és fiú szex után szóba jöhetett-e némi kannibalizmus(!) is.

A műsor riporterei és munkatársai után sokadik hozzászólóként, a producer Hajdú Péter is csatlakozott Svábyék súlyosan pornográf politikai chateléséhez, bár hozzájuk képest ő legfeljebb poénkodott egyet, sőt csitítani próbálta az egyre durvuló perverz beszólásokat. …

Egyértelműen a hazug kettős beszéd bizonyítéka mindez, hiszen a Heti Napló műsorvezetői és riporterei hivatalos megnyilvánulásaikban egész másfajta arcot mutatnak, valamiféle tárgyilagosságot erőltetve magukra. Hogy aztán, ha maguk között vannak, durván elszabaduljanak, szexuális aberrációkba bonyolódjanak – különösen, ha Soros György neve kerül szóba…” (Ripost: A Heti Napló pornóbotránya: Nyilvánosságra hozták a pornográf chatelést)

Új kifejezést talált a sorosozásra az Origo

„A hétvégén egy nagy csoport migráns érkezett a mexikói-amerikai határhoz, a CBS amerikai tévéhálózat számolt be róla. …

A migránsok a mexikói határnál várakoznak. Az ilyen meneteket 2010 óta emberjogi szervezetek állítják össze, hogy a migrációs problémára tereljék a figyelmet. Az amerikai World News Daily hírportál meg is nevezi a mostani illegális migránsmenet szervezőjét „Határkaraván? Inkább nevezzük Soros-expressznek!” címmel megjelent cikkében. A washingtoni jelentés kifejti, a „jól szervezett, karaván-szerű inváziót” anyagilag nem egy nagyobb szervezet támogatja, hanem elsősorban Soros György.

A szervezést közvetlenül egy Pueblo sin Fronteras („Emberek Határok Nélkül”) csoport szervezi, de azt a CARA rövidítéssel jelzett koalíció által összefogott NGO-k támogatják. A CARA első számú finanszírozója Soros György, tudta meg a World News Daily, amely azt is jelenti, hogy a migránsok szombaton már át is léptek a határon.” (Origo: Határkaraván? Inkább nevezzük Soros-expressznek!)

Mindent elmond a 888 szerint az ellenzéki politizálásról az idei május 1-je

„Galló Béla politológus tűpontos látleletet adott az ellenzék jelenlegi állapotáról.

Galló Béla az M1 Ma Reggel című műsorában vette górcső alá az ellenzék jelenlegi helyzetét. Kiemelte a május elseji majálist, hiszen hagyományosan ez a hazai baloldal legnagyobb rendezvénye, a 2018-as választási vereség azonban az idei visszafogott ünneplésen is meglátszott. …

A csendes május elseje azt mutatja, hogy az ellenzéki pártok még mindig a választási vereséget dolgozzák fel. Galló Béla hozzátette: a választások óta egy hónap sem telt el és minden ellenzéki párt a „saját egérútját keresi”, továbbá a civilek „fenyegetése” is nyomja őket.

A jelenlegi ellenzéki politizálásról a politológus azt mondta: az a zűrzavar folytatása.” (888: „A zűrzavar folytatása az, ami az ellenzéki oldalon folyik”)

A kálmánolgákban látja az újságírószakma megcsúfolását a Magyar Idők

„Először is, amit Kálmán Olga és az őt követő kálmánolgák művelnek, az nem újságírás, hanem politikai tevékenység. …

Az Olga-műsor egyszerre vallató- és gyóntatószék, de a feloldozás, a buksi megsimogatásának helyszíne is. Olyan hely, ahol az igaz balliberális politikus és közéleti szereplő megpihenhet, és olyan jól érezheti magát, mint anyja ölében a gyermek.

De komolyra fordítva a szót: Kálmán Olga, illetve az ellenzéki médiumokban zajló kálmán­olgaság rendkívül káros jelenség. …

Egyfelől a kálmánolgaság lábbal tiporja az újságírószakma olyan etikai alapkövetelményeit, mint a pártatlanság, az objektivitás és a tárgyilagosság – minden olyan követelményt, amelyet az újságíró-iskolák bevezető óráin a hallgatók fejébe vernek. Most mondanám azt, hogy a kálmánolgaság nagyon távol áll a BBC és a CNN magas szakmai színvonalától, de ezt inkább úgy kell pontosítani, hogy nagyon távol áll az egykori – és sajnos nem a mai – BBC és CNN szakmai színvonalától. Mindez azért káros és kártékony, mert nagyon rossz példával szolgál a politikai újságírással kacérkodó fiatalok számára.

Másfelől a kálmánolgaság az újságírás, a sajtó- és a médiatársadalomban, közéletben, politikában elfoglalt helyét is végtelenül torz irányba mozdítja el. A sajtó és a média ideáltipikus esetben közvetítő a civil társadalom, az állampolgárok és a politika, a hatalom között; demokráciákban természetes módon az állampolgárok oldalán áll, s a mindenkori kormányzat tevékenységét a hiteles tájékoztatás révén ellenőrzi.” (Magyar Idők: A Kálmán Olga-jelenség)

Miért jó a majális?

0

A magyarok csaknem harmada szokott részt venni a majális forgatagában, a fiatalokat a szórakoztató programok, a szenior korosztályt főleg a sör és a virsli csalogatja – ez derült ki a Kutatópont Kft.-nek a Független Hírügynökséghez eljuttatott legfrissebb felmérési eredményeiből.

A kutatás eredményei szerint az ipari forradalomig visszanyúló hagyományú május 1. hallatán

a magyar lakosság 86 százaléka a munka ünnepére asszociál,

4 százaléknak a majális és a felvonulás emlékképe rajzolódik ki.

A 18 évnél idősebbek 32 százaléka kerül a virsli, a sör és a vurstli bűvkörébe, 68 százalékuk távol marad a majálistól. Az esemény legnagyobb arányban a 30-39 éveseket tudja megszólítani: 48 százalékuk aktív résztvevője a majális programnak.

A márciusi, kétezer embert érintő kutatásból kiderült az is, hogy az az eseményre nyitottak 59 százaléka a családjával, 40 százaléka a barátaival, 30 százaléka a párjával látogat el a majális programjaira. Az esemény a férfiak és a 18-29 évesek körében kevésbé ölt családias jelleget, a férfiak 46 százaléka, a 18-29 év közöttiek 63 százaléka a barátaival szórakozik.

A felnőttek 26 százaléka a kirakodóvásár, 25 százaléka a koncertek és az előadások miatt látogat el a majális programjaira, 18 százalékukukat a sör és a virsli, 10 százalékukat pedig az utcabálhangulat csábítja.

Ezért május elseje a munka ünnepe

Évtizedek óta tartják május elsején a munka ünnepét, a szabadnap a rendszerváltás után is megmaradt Magyarországon, bár a szocializmus idején megszokott sörös-virslis-vurstlis felvonulások eltűntek. De vajon tudja, hogy miért pont ezen a napon van a munka ünnepe?

Május elsejei felvonulás 1985-ben.
Forrás: Wikimedia Commons / Fortepan

Május elseje valójában egy kettős jelentésű ünnep: a munka ünnepe mellett ilyenkor, a húsvéthoz hasonlóan, sokan a természet megújulását is ünneplik: ennek a szimbóluma a májusfa állítása, a zöld ág, amely évszázadokon át az udvarlási szándékot is jelképezte.

Május elseje azonban a legtöbb országban összefonódott a munka ünnepével. Ennek előzményeihez több mint 200 évet kell visszamennünk: az ipari forradalom után, 1817-ben Robert Owen brit gyártulajdonos fogalmazta meg elsőként koherens módon a munkások követeléseit. Ennek része volt a híressé vált

„nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.”

Addig ugyanis nem volt ritka, hogy a munkásokat napi 12-16 órán keresztül dolgoztatták.

A kérdésben évtizedekig nem történt előrelépés. 1847-ben aztán Nagy-Britanniában 10 órában maximálták a nők és a gyerekek munkaidejét. A férfiakéról egyelőre nem volt szó. 1856-ban viszont hatalmas sztrájk kezdődött az ausztráliai Melbourne-ben, és itt a munkások végül sikerrel is jártak: bevezették a 8 órás munkaidőt.

A munkásmozgalom Amerikában is egyre erősebb lett, 1868-ban sikerült elérniük, hogy nyolc órára csökkentsék az állami alkalmazottak munkaidejét. A hetvenes évekbeli válság miatt azonban nőtt a munkanélküliség, ami szintén a munkaidő csökkentését sürgette. A nyolcvanas években egymást követték a sztrájkok, tüntetések. Közben

megjelentek a radikális mozgalmak,

a kommunisták és az anarchisták is, akik közül sokan német bevándorlók voltak.

Megalakult az Amerikai Munkások Szövetsége, amely 1886. május elsejére általános sztrájkot hirdetett. Ebben országosan 350 ezren vettek részt, több helyen összecsapások is kitörtek, Millwaukee-ban a rendőrök a tömegbe lőttek.

A leghíresebb és legtöbb következménnyel járó események azonban Chicagóban történtek. Itt is május elsején kezdődött egy nagy, munkabeszüntetéssel, tüntetéssel járó megmozdulás, amelyben több tízezren vettek részt. A tüntetők többször összecsaptak a rendőrökkel, akik háromszor fegyvert is használtak. Május harmadikán legalább két embert megöltek.

Tüntetés a Haymarket Square-en.
Forrás: Harper’s Weekly

A következő nap a Haymarket Square-en tartottak a sztrájkolók tiltakozó nagygyűlést, amelyet egy idő után a rendőrök fel akartak oszlatni. Eközben viszont a munkások közé vegyült anarchisták

bombát dobtak a rendőrök közé, akik tüzet nyitottak a tüntetőkre.

Legalább 11-en meghaltak (köztük hét rendőr), több tucatnyi volt a sebesült mindkét oldalon.

Ezután több száz embert tartóztattak le, és bár nem volt semmilyen bizonyíték arra, hogy közük volt a bombához, nyolc anarchistát elítéltek, korábbi írásaik és beszédeik alapján.

Ötöt közülük halálra ítéltek – négyüket a következő évben fel is akasztották, az ötödiket csak azért nem, mert előtte öngyilkos lett a börtönben. Kettőt életfogytiglanra, egyet pedig 15 évre ítéltek – ők 1893-ban kormányzói kegyelemmel szabadultak. Az ítéletet ugyanis rengetegen bírálták (például Oscar Wilde és G.B. Shaw), és az új kormányzó igazat adott nekik, mondván: soha nem derült ki, ki dobta a bombát.

Közben a chicagói eseményeknek más következményei is lettek. 1889. július 14-én Párizsban (a forradalom százéves évfordulóján) megalakult a II. Internacionálé, amely úgy döntött, hogy a chicagói tiltakozássorozat kezdetének évfordulóján,

1890. május elsején minden szakszervezet és más munkásszervezet tartson felvonulást a 8 órás munkaidőért,

ahol pedig ezt már bevezették, ott szolidaritásból vonuljanak fel.

Az első nemzetközi május elseje hatalmas siker volt, több tucat városban tartottak felvonulást. Magyarországon is ekkor „ünnepelték” először május elsejét.

A felvonulás aztán hagyománnyá vált – 1953-ban természetesen Sztálin fotójával.
Forrás: Wikimedia Commons

Egy évvel később, a II. Internacionálé második kongresszusa úgy döntött: május elsejét hivatalosan is a munkásosztály nemzetközi ünnepének nyilvánítja. Az 1904-es harmadik kongresszuson született határozat pedig kimondta, hogy minden ország szociáldemokrata pártja és hozzájuk kötődő szervezete

vonuljon fel minden május elsején

a nyolcórás munkaidőért, a munkásosztály „osztályszükségleteiért” és a békéért, és aznap minden munkásszervezet függessze fel a munkát, ahol ezt a testi épségük veszélyeztetése nélkül megteheti.

Május elseje így nemzetközi ünneppé vált, a bolsevik hatalomátvétel után a Szovjetunióban, majd a II. világháború után a keleti blokk országaiban az egyik központi ünneppé vált, bár közben némileg átalakult:

a munkások helyett a munka ünnepévé vált,

és összefonódott a természet megújulását ünneplő majálissal: a felvonulások mellett elengedhetetlen kellékké vált a sör, a virsli és a vurstli.

Forrás: Wikimedia Commons / Fortepan

Május elseje egyébként katolikus ünnep is, Munkás Szent József, a munkások védőszentje tiszteletére. Ezt XII. Pius pápa rendelte el 1955. május 1-jén.

A nap sok országban hivatalos állami szabadnap. Ugyanakkor az Egyesült Államokban, ahonnan tulajdonképp az egész kiindult, nem ilyenkor, hanem szeptember első hétfőjén tartják a munka ünnepét.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!